Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Életmű a határon

 

Granasztói Pálról

 

Az élet úgy hozta, hogy Granasztói Pál számomra nem építész és író volt, hanem író és építész. Elsőként ugyanis irodalmi alkotásaival találkoztam, és csak később ismertem meg városépítészeti, építészettörténeti, építészetesztétikai munkáit.

Még később tudtam meg, hogy egyik nagyon fontosnak tartott alkotása szomszédságában élek: az ő műve Budán a Hollósy Simon utca (a Böszörményi és a Németvölgyi út között) beépítési terve, amely a város egyik legotthonosabb, legélhetőbb zuga. Elsőre azt mondhatnánk: a pesti polgár Budára is tervezett valami maradandót, sőt példaértékűt - és nagyon mást, mint amit az a világ diktálhatott, amelybe született. Ám ez a különbözés egy másik hagyomány folytatását jelenti. Annak az örökségnek a képviselete, ami ahhoz az élhetőbb, természetesebb, tradíciókat őrző másik világ felé mutatott, ahonnan a 20. század elején kialakult sajátosan magyar, rendiesen működő polgári világba került. Egy olyan közegbe, amely felé a történelmi okokból később sokban más irányba forduló magyar urbanizáció is indult - és amit ez a társadalom sokban idegennek érzett. A kisvárosi, dzsentri-patrícius-honorácior alapú kulturális polgárosodás hagyományai, a város és a vidék lelki, életmódbeli összekapcsolása egészen más civilizációt teremtett, mint amilyet a modern, nagyvárosi, frissen asszimilált, a gazdasági pozíciókra támaszkodó, hagyományok nélküli, „parvenű-polgárosodás”.

A két világ elválását Granasztói roppant érzékletesen ábrázolja. Ennek alapján fölidézhetjük, mit is jelentett ez az ő családja életében. A Granasztói család történetének egyik fejezete Pécshez, az egyik legkarakteresebb magyar városhoz kötődik. Az emberi háttér: megyei és városi tisztviselők, jogvégzett emberek és a város közeli szőlőbirtok, amelynek jövedelme jól kiegészíti az állami javadalmazást. (A képlet egyébként Babits élettörténetéből és regényéből, a Halálfiaiból ismerős lehet.) Egy sajátos civilizáció ez, amelyben a polgári értékek, az értelmiségi életforma, az államhoz (annak rendjéhez és méltóságához) kötődés, a tradíciók folytatását és szabadság méltóságának átérzését erősítő (föld-, szőlő-) tulajdon együttese teremti meg ennek a (hagyományaira és nyitottságára egyszerre büszke) rétegnek a hátterét. Azt is mondhatnánk, hogy ez az igazi, a specifikusan magyar polgári hagyomány. És ez az, ami a millenniumi időkben, a késő Ferenc József-korban éli fénykorát, hogy aztán a háború, a forradalmak, a történelmi Magyarország megsemmisülése lényegében meg is semmisítse. Ezt a világot Babits harangozta el. Szabó Dezső megírta az elsodort falut, ő az elsodort kisvárost. (Amely azonban, mint szülei pesti élete, ahogyan ezt Granasztóitól tudjuk, beékelődhetett egy nagyváros keretei közé.)

Valóban: ez a polgári tradíció eredeti karakterében folytathatatlannak bizonyult. De nemcsak a pusztulásba vezettek innen utak. Granasztói Pál édesapjának orvosi karrierje a nagypolgári életforma felé mutatott, és az ő építészsége is egyfajta modernizáció kifejezése. Ebben a családi történetben a polgári lét két modellje, két fázisa jelenik meg. Kiegészül azonban egy új motívummal: a művészszemélyiség megjelenésével, ami az építészet művészet és mesterség kettőssége még a polgári életforma szabályozott keretei között tarthat.

Mindezt végiggondolva hajlamos vagyok a Hollósy Simon utca mikrovilágában is meglátni azt a modellt, amelyről azt gondolom, hogy Granasztói Pál világában meghatározó szerepet kapott. Ebben az egyetlen utcából és annak térré szélesedő középső részéből álló városrészben egy mélyen végiggondolt, összetett, sokoldalú érzékenységről tanúskodó szellemiség mutatkozik meg. Ezt a gondolkodásmódot a helyi, nemcsak építészeti, hanem szociokulturális hagyományokra is kiterjedő figyelem jellemzi, amelyben a modernizáció a hagyományokra és nem azok fölszámolására épül.

Most azonban nem az építészről, hanem az íróról kell szólnom, arról, aki azonban nem a fikciók, hanem a valóság ábrázolója, aki a művész érzékenységével és a mérnök pontosságával mutatja be a világot. (Természetesen itt nem vállalkozhatom teljes öröksége áttekintésére - csupán irodalmi alkotásainak természetére vonatkozóan szeretnék rögzíteni néhány reflexiót. De reménykedem abban, hogy ezek valamiként jelzik ennek a jelentős életműnek fontosságát, önértékét és történeti szerepét is.)

A kritikai rutinban a műfajilag összetett életművek a szerteágazásra hivatkozás toposzát hívják elő, és bizonyos kötelező csodálkozást váltanak ki. Pedig ugyanilyen erővel ezt a szellemi többszólamúságot akár természetesnek is vehetnénk, hiszen az ember megnyilvánulásai mindig több műfajúak, másként dolgozik és szeret az ember, más arca bukkan elő szülőként, mint gyerekkori barátaival találkozva. Közben mégis ugyanaz, intellektusa mindig egy és oszthatatlan, és éppen az a természetes, ha sokféle formában fejeződhet ki. Próbáljuk csak elképzelni az ellenkezőjét: egy olyan embert, aki munkavállalói vagy munkáltatói arcát viseli a családjában, vagy úgy szól kollégáihoz, mintha azok a szülei vagy gyerekei volnának. Vagyis egy alkotó ember többféle szerepben való megjelenése, mondandójának változatos műformájú kibontása valójában természetes dolog. Nagyon rendben van tehát, ha ez így történik, mert az ember összetett lény, ahogyan Füst Milán mondta: „az ember lelke gyülekezet”.

A több műfajban alkotó Granasztói Pál életműve egyetlen egység. Ugyanaz a gondolkodás a meghatározója, akár írásban mutatkozik meg, akár az építész vagy építészeti szakíró teremti meg a maga művét. Ahogyan, hogy most egy majd minden külső vonásában különböző, de az építészetben és írásban egyaránt pályatársat említsek, Kós Károly műveit nézve-olvasva is érezhetjük. Mert szerkezeti, művelődési, történeti és stiláris elemeinek tartalmát tekintve semmiben sem különbözik Kós nevezetes sztánai Varjúvára és Varjú nemzetség című kisregénye, és ugyanilyen szervesen összekapcsolódnak Granasztói írói és építészi alkotásai is. Vagyis a szellem belső egysége némely különös sorsú, sajátos lelki karakterű alkotó esetében a legkevésbé sem korlátozza azt, hogy a maga szellemi alkatát több művészeti ágban is megjelenítse.

De még ennél is tovább mennék: látható, hogy vannak alkotók, akiknek kifejezetten segít, hogy kitörhetnek egy-egy önálló alkotói terület konvencionális keretei közül, és másfelé kalandozva szereznek olyan ismereteket és teremtenek olyan értékeket, amelyek kölcsönösen erősítik egymást. Sok példát látunk erre, többnyire azonban egyik a másik fölé nő, és a háttérbe szoruló inkább csak mint kedvtelés jelenik meg. De nem minden esetben!

Miért ne írhatna egy építész? És, legalább elvben, mert ilyen példát nem tudok, miért is ne építhetne egy író? Miért ne lehetne botanikus is egy politikus (ahogyan Kossuth is elmélyült ebben a tudományban), miért ne lehetne például egy történész elhivatott filatelista? Vagy éppen festő egy gyógyszerész, miért ne tervezhetne egy festő-szobrász (amikor épp elszabadul szonettjeitől) akár kupolát, miért ne lehetne író egy orvosból - és így tovább.

Egyszóval Granasztói Pál életművének praktikus kettősségében akkor sincs semmi rendkívüli, ha nem mondható éppen gyakorinak. Ennél fontosabb, hogy olyan alkotóról van szó, akinek életműve olyan közegben és korban született, amelyből hiányzott a tehetség szabad kibontakoztatásához nélkülözhetetlen szabadság. Hiányzott a családi kötelmek közvetítette polgári világból, még inkább a pártállam diktatórikus rendjéből, amely Granasztóitól a polgári létformák nyűgével korlátozott szellemi szabadságát is elvette. Ezért érezhetjük gyakran műveit olvasva , hogy az írásra azért is szüksége van, mert szabadságvágyát abban enyhítheti. Sőt: egyik legfontosabb ihletője maga a szabadsághiány (illetve ebből következően a szabadságvágy). Mi több, vannak írásai, amelyek attól olyan pontosak és hitelesek, hogy írójuk az őt körülvevő világ alakját, természetét kutatva a maga kibontakozásának természetes határait, egyúttal korlátait mutatja be. Azzal az ősi hittel, amely a mágiából a művészet felé terelte az ábrázolást, hiszen aminek képét sikerül rögzíteni, az le is győzhető.

Amikor azonban a szabadságának útjában álló korlátokat ábrázolja, azt is fölismeri, hogy az őt körülvevő falak nemcsak akadályozzák, hanem védelmet is nyújtanak neki.

Az életmű egységének elismerése mellett látnunk kell azt is, hogy alkotásait mégis valamiféle kettősség jellemzi. De a választóvonal nem az író és építész életműve, hanem a polgári és művészi lény között húzódik. Mert a polgár a határok és keretek között kiteljesedő élet, a művész a határtalanság, a teljes szabadság megvalósítója, a polgár étoszában a mások, a közösség kapja azt a személyes sorsról döntő szerepet, amit a művészében az én.

Úgy vélem, Granasztóit ez a feszültség tette íróvá, ezt a teremtő őrlődést kellett elmondania. Azt, ahogyan a lélek kettős elkötelezettségével küzdve keresi önmagát. Valahogy úgy, mint kedves barátjának és kedves írójának, Ottlik Gézának az Iskola a határonjában a maguk életesélyeit kereső katonaiskolások teszik. Ők is egy kikezdhetetlen, öncélú rendjét rendíthetetlenül védő világban, a drill és a személyiségvesztés nyomása alatt keresik szabadságukat, önmagukat - és végül meg is találják. A maguk zárt, baráti körében, kapcsolataikban, szolidaritásában, egzisztencialista értelemben vett szellemi kiszabadulásban, vagy éppen egy-egy jól felépített 400 méteres síkfutásban. Az élet mégoly hermetikusan elzártnak hitt rendje sem zár tökéletesen, és az emberi természet arra törekszik, hogy megkeresse a maga szabadságának megteremtéséhez szükséges részeket.

Granasztói írásainak tárgya ilyenformán: az élet a határon. A határ - az eddigiekből is kitetszően - sokféle jelentésben értendő. Így a szabadság és a rend, egy elmúló-átalakuló világ mezsgyéje, a tudatosan és ösztönösen érzékelt dolgok és oly sok más élménykör férhet bele. A kifejezést-ábrázolást tekintve pedig a szavakkal is elmondható (a racionálisan befogadható-feldolgozható) és az ösztönökkel-érzelmekkel megközelíthető világ határvidéke foglalkoztatja. Nem véletlen, hogy öregedvén egyre inkább Mikszáth világa az, amiben szívesen megmerítkezik, s hogy Krúdy Boldogult úrfikorombanját emlegeti legkedvesebb regényeként.

Főleg az utóbbi kínál kulcsot az írásművészetéhez: egy történet, amelynek nincs cselekménye, amely az ébrenlét és álom határán lebegve szól - de miről is? Egy eltűnőben lévő világról, ami történeti értelemben definiálható ugyan, de nem az a fontos benne. Hanem az, hogy a maga átmenetiségében az emberi élet átmenetiségének is valamiképpen példázata. Ezért Krúdy legszebb írásainak nemcsak történetük nincs, de tárgyuk is megfoghatatlan, s epikai külsejük ellenére a legalanyibb líraiság jellemzi őket.

Granasztóit is ez a látásmód jellemzi. Könyveit olvasva feltűnik, hogy azokban nagy szerepet kapnak az álmok, sőt szembeötlő, hogy azok mindennapjaiban is nagy teret kaptak. Igen sok írásában utal arra, hogy az egy-egy álomból nőtt ki, az inspirálta. Hogy ennek milyen lelki okai lehettek, abba most ne bonyolódjunk bele, de gondolnunk kell rá, mert nem akármilyen dolog az, amikor egy mérnök, aki mégiscsak egy racionalitásra épülő szakma gyakorlója, ír így: „Mert az ember nemcsak álmodik, hanem a valóban megélt dolgok is nemegyszer később olyanokká válnak emlékezetében, mintha álmodta volna őket.” De az idézetnek itt még nincs vége. Így folytatódik: „Sőt, sokszor úgy látja már nyomban a jelenvalóságot, mintha álmodná.” Vagyis, eljutunk oda, ahova másokkal együtt Krúdy is: „az élet álom”.

És az álomban, a köznapi valóság annyi kötöttségétől eloldott tudati állapotban, az idő fogalma végképp értelmezhetetlen. Sőt, éppen az álom élménye hívja föl a figyelmet arra, hogy az ember alig tud valamit kezdeni a negyedik dimenzióval, hogy érzékelésünk, gondolkodásunk milyen gyarló létezésünk egyik legfontosabb meghatározóját tekintve.

S hogy mennyire így van ez, azt Granasztói közvetlen és közvetett módon is sokszor jelezte. Múló világom címmel adta közre naplójegyzeteit, és annak elején önálló fejezetben tárgyalja Proust-élményét. Külön figyelmet szentel „tér és idő »görbületei«”-nek, s kiemeli azt a pedáns elszántságot, amellyel Proust a hétköznapi valóság részletező ábrázolásába temetkezve akarja élete tartalmát meghatározni. Különös módon azonban éppen a prousti időszemléletről, amit maga az alkotó, de nyomában kritikusai és általában a 20. századi esztétikai irodalom oly forradalmian újnak, korszakos jelentőségűnek tart, Granasztói nem szól sokat. És amikor mégis, akkor is csak áttételesen, azt mintegy a mű szerkesztési problémájában megjelenő írói erőfeszítés részének tekinti.

Pedig Granasztói önéletírása azért nem dokumentum, azért nem tényirodalom, és éppen attól válik igazi szépírói teljesítménnyé, hogy időábrázolása, illetve az ábrázolás lehetetlenségének jelzése, megfoghatatlanságának érzéki közvetítése döntő szerepet kap benne. De még valami nagyon jellemző Proust-élményére. Az, ahogyan együtt elemzi azt a kiemelkedő hatást, amit az ő művei és Wagner gyakorolt szellemi fejlődésére.

Proust elemi erejű hatásáról így ír: „Mind kevésbé érzem lehetségesnek, hogy számot adjak Proust tényleges hatásáról. (...) Bizonyos azonban, hogy növelte biztonságérzetemet, azt a meggyőződést, hogy ilyesféle elsőszemélyes, a közvetlenül átélt valósághoz tapadó, mégis transzponált, alkotásigényű írás jogosult és lehetséges. Bár előbb és nélküle is emígy kezdtem hozzá, ezt az érzést mégiscsak az ő műve adhatta nekem.”

Ismeretes, hogy Wagner évtizedeken át kiugró hatású szellemi mozdító volt a magyar intellektuelek fejlődésében is. Proust művei csak nagyon kevesekhez jutottak el, és akikhez mégis, azok többsége is csak néhány kötetét olvasta. Granasztói ismeretségi köréből egyedül Szerb Antalról feltételezte hogy az, mint ő, az egésszel megismerkedett. Emlékezéseiben azt is írja, hogy a kezdetben oly erős Wagner-hatás után már riasztotta a wagneri zene harsánysága - talán éppen az, ami egykor oly elementáris hatással volt rá is. Egészében Wagner mágikus és érzéki ereje fogta meg, különösen a Walkür és a Tűzvarázs. És, nyilván, bár ő maga nem írja, a monumentalitás és az erő: olyasmi, ami az építészetben, az építészet művészi hatásában is meghatározó. (Olyannyira, hogy Friedrich Schlegel híres, az építészet megfagyott zene képlete Wagnerre alkalmazásával megfordítható: az ő zenéje megolvadt építészet...)

Egészében mégis azt mondanám: az, ahogyan Granasztói összekapcsolja Wagner és Proust, voltaképpen egymást kizáró értékrendjét, ahogyan az erő és a konstruktivitás találkozik az érzékenységgel és a dekonstruktivitás alkotásaival, ahogyan ideológiájuk és esztétikájuk egyformán tud hatni rá, az a maga elvontságában ugyancsak a lélek kettősségére és Granasztói egzisztenciális határélményének fontosságára utal. A határra, ami korlát és védelem, ami elzár és összeköt. Olyasvalami tehát, ami kimondatlanul is mindig különös erővel vonzotta és foglalkoztatta, mert a kizárólagosságra törő, élesen különböző érzelmi-gondolati tömbök érintkezési (vagyis határ-) zónája a teljességhez jutás esélyét kínálja, szemben magukkal a totalitásra törő, ám a rajtuk kívül eső világtól elzárkózó tömbökkel.

De ne csak a művészet világából hozzunk erre példát. Gyermekkorára, diákéveire, tanulmányaira emlékezve feltűnhet, hogy Granasztóit mennyire izgatják a térképek, az azokon kirajzolódó hálózatok, a szerkezetek és struktúrák. Vagyis rögvest a jelenségek elhelyezkedésének rendszerére, összefüggéseire, illeszkedésére (vagyis határoltságukra) kíváncsi, már abban a korában is, amikor ezt még aligha tudja definiálni. Egyébként többször ír arról is, hogy visszatérően álmodott soha nem létezett városok struktúrájáról, élet- és térszervezési modelljéről. Aligha csak arról lehetett szó, hogy a célorientált gondolkodással töltött agy a napi munka után tovább őrölte az ébren még be nem fejezett feladatokat.

Granasztói számára a rendszerben gondolkodás természetes dolog, ahogyan számára a város polgárként, művészként, íróként, építészként egyaránt a benne élő emberekkel szerves egységet alkotó organizmus, és nem pusztán egymás mellé került épületek együttese. A szemléletét formáló fontos művek közt említi Erdei Ferenc Magyar város című munkáját - amely az ő településfelfogására is hatott (annak ellenére, hogy Erdei nem a modern nagyváros, hanem a hagyományos mezőváros modelljét tárta föl). Az, ahogyan egy szociográfus a város életmódot meghatározó, illetve az életmód várost formáló természetéhez fordult, Granasztói számára példaértékű volt. Nemcsak mint építész, hanem mint író is komoly impulzusokat kapott innen - noha egészen más társadalmi közeg neveltje, szellemi örökség hordozója volt.

Ez a problémakör azonban újabb kérdések világába is elvezet. Van Granasztói irodalmi életművének egy ma már egyre több magyarázatot követelő dimenziója. Ez nem magából a műből, hanem külső körülményeiből, keletkezéstörténetéből, irodalomszociológiai hátteréből dereng elő. Olyasmiből, ami nem igazán a lényege, ám mégis, más összefüggésben rendkívül fontos. Itthon éltem - ez a címe Granasztói egyik kötetének. Ami már azért is érdekes, mert önmagában abszurd. Az emberek általában otthon szoktak élni, merthogy a helyet, ahol élnek, az otthonuknak is tekintik. Ez azonban a 20. századi Magyarországon, különösen egy értelmiségi, egy polgár számára korántsem volt természetes. Granasztói számára lélekben mégis az volt, noha közegében egyáltalán nem volt kivételes, ha valaki külföldre távozott, sőt éppen felesége családjának francia vonulatát tekintve még az sem, ha valaki máshonnan érkezett. Vagyis számára adott volt annak természetes vállalhatósága, hogy igazi világpolgár legyen. Az is volt - de Budapesten.

Aligha kényszerből: az építészet internacionális szakma, kiváló magyar építészek sora lett világszerte ismert, felesége Párizsban élő testvérei, a szerte a világban szétszóródott építészkollégák, a sokféle társasági kapcsolat természetes hidat is jelenthetett volna a világ minden jelentős kulturális centruma felé. De - és ebbe az építészkörnyezetben mégis kivételes írói ambíciók is belejátszottak - ő itthon maradt: az írás anyanyelvhez, hazához kötött. Alapjában véve - bár van néhány példa az ellenkezőjére is - az irodalom műveléséhez itthon kell élni.

Így Granasztói írói művei Magyarországon születtek, és zömmel a hatvanas években jelentek meg. (Hogy terjedelmére is utaljak: úgy ezer-ezerkétszáz oldal. Nem túlságosan sok, de nem is kevés. Mindenesetre ahhoz nemcsak művészi, hanem fizikai értelemben is elég, hogy teljes értékű életműnek fogadjuk el.)

Megjelenésük idején a Magyar Népköztársaságban kőkemény cenzúra uralkodott, az irodalmi életet a központi irányítás akarta uralma alá vonni, az irányított irodalomban a pártállam irodalompolitikája szinte mindent átszőtt, azt a hivatalos kultúrpolitika lobogójára írt szocialista realizmus teóriája határozta meg. Ne tévesszen meg senkit, hogy a korszak maradandó művein ez szinte semmi nyomot sem hagyott. Az irodalom szervezetei, az irodalom, mint a kulturális ágazat fontos területe korlátolt és korrupt funkcionáriusok felügyelete alatt állt, és maga a hivatalos irodalmi élet agyonnyomni látszott az igazi irodalmat. Ebben a közegben mind a művek megjelentetése, mind azok sikere néhány apparatcsik megfelelési vágyától vagy szeszélyétől, egyes pártmunkások és egyes feljelentők éberségétől függött. Ám a szigorúan ellenőrzött széles nyilvánosság, a pártpropaganda kiterjesztését szolgáló kedvezményezett irodalmi munkások és az ő munkáikat közreadó és támogató sajtóágazat hátterében (máig feltáratlan tartalmú fogalmi abszurditásként) valamiféle viszonylagos szabadság megjelenhetett. És létezett a közéletben szóhoz nem jutó, de informálisan annak perifériáján is létező, a magánszférában (ideértve az értelmiség csak élőszóban működtethető rejtett életét) nemcsak létezett, hanem meghatározó lehetett egy másik abszurditás: az értékalapú értékrend. Hogy mi számított igazi irodalomnak, hogy mi volt az igazi siker, az ebben a rejtett zónában dőlt el, és egyszer csak itt lett átütő siker egy céhen kívüli alkotó polgári világnézetet, polgári esztétikát sugárzó, a hivatalos értékrendtől és viszonyítási rendszertől tökéletesen idegen kötete, a Vallomás és búcsú. Ez is bizonyítja, hogy egyszer meg kell majd írni egy könyvet a polgári irodalom a pártállamban tárgyban. És arra is érdemes gondolnunk, hogy a hatvanas évek rejtett nyilvánosságából nőtt ki a nyolcvanas évek második nyilvánossága, és hogy ez a csak a háttérben tűrt, de az igazi értékeket szentesítő közeg a maga módján befolyásolta a pártállam értékrendjét is. Előbb-utóbb ugyanis az itt kialakított erősorrendet a hatalomnak is tudomásul kellett vennie. Ennek eredményeként, sokszor ugyan jelentős késéssel, bántó várakoztatással, de azért mégiscsak megkapták a nekik kijáró Kossuth- és egyéb díjakat az arra érdemesek is.

Granasztói írói sikere a hallgatásra kötelezett polgári közeg elismerésében jelentkezett, némi nyilvánossághoz is jutott, de a pártközponti kánonban természetesen nem kapott helyet. Igazi értékeit nem nagyon lehetett taglalni: ha valaki részletesen föltárta volna, akkor az följelentéssel lett volna egyenértékű. Nem nehéz elképzelni, hogy mi következett volna, ha megjelenik egy tanulmány, amely azt taglalja, hogy Granasztói milyen plasztikusan mutatja be a polgárság kultúrateremtő erejét, a demokrácia és a humanizmus értékeinek szolgálatát, a totalitárius rendszerek iránti megvetését.

Granasztói egykori sikerének van egy ma már komoly magyarázatra szoruló érdekessége is. Az, hogy olyan művelődésideológiai szempontból befolyásos szereplők álltak mögéje, akiknek korábbi polgári indíttatása, majd morálisan mentegethetetlen és menthetetlen behódolásuk és árulásuk, karrierizmusból, intellektuális gyávaságból való beilleszkedésük a legsötétebb politikai és szellemi diktatúra rendszerébe, tartós kollaborációjuk tehetségük elsorvadásának, munkásságuk elsüllyedésének okozója lett - amit maguk is érzékeltek. Képességeikből olykor annyi azért megmaradt, hogy titokban megvessék magukat. Csak a legnagyobb titokban, még tán önmaguk előtt is eltitkoltan gyakorolt lelkifurdalásuknak azonban szerepe lehetett a kulturális politika néhány engedékenyebb gesztusában.

Granasztóival kapcsolatosan két olyan figurára gondolok, akiket maga is megemlít írásaiban: Bóka Lászlóra és Mátrai Lászlóra, utóbbival akár barátságnak is mondható szellemi kapcsolatot ápolt. Tanítványaiknak ajánlották, dicsérték Granasztói műveit, Mátrai rendszeresen azt fejtegette, hogy a hatvanas évek közepe körül ő volt a legjobb magyar író. Ami, ha talán ilyen formában túlzás is, abban szerepet kapott, hogy könyvei megjelenhettek, hogy lehetőséget kapott arra, hogy író (is) legyen. És ebben nem is maradt egészen egyedül: a hatalom korlátoltsága, erkölcstelensége, közönye lehetővé tette, hogy mégis működhessen egy kifejezetten polgári természetű irodalom.

Granasztói életműve ebbe illeszkedett. És ahogyan a tervgazdaság árnyékában kialakult második gazdaság tette működőképessé a gazdaság egészét, úgy a hivatalos irodalompolitika tervgazdasága mögött már ekkoriban létrejött egy második irodalom. Granasztói írói életművének kibontásában azonban nemcsak ez a lazaság segített, hanem az is, hogy ő maga kívül állt a szigorúan ellenőrzött irodalmi életen. A pártállami gondolkodásmód ekkoriban az ideológiai szempontból közömbös területeken már nem törekedett arra az éberségre, amely a szorosabban vett társadalmi tudatformálás területén jellemezte. Így közömbös volt számára, hogy egy építész mit hord össze a polgári örökségéről, miként tusakodik a maga világképének jobb- vagy baloldali voltával, és miket ír eközben a dicsőségesnek nevezett Tanácsköztársaságról, például a zabráló és a határozott föllépés hatására elkullogó vöröskatonákról, a baloldal nemzetietlenségéről. Az éberség nem terjedt ki arra, hogy miközben Granasztói a személyisége kibontakozásának útjába álló (polgári) világot ábrázolja, a kép inkább egy roppant súlyos apafigura nyomását mutatja, és még a bírálatban is fölmagasztal egy, az időszakban likvidálni akart civilizációt. Így pedig, miközben úgymond „leleplezi” a „polgári csökevényeket”, akkor a békebeli világ kiegyensúlyozott rendjének is emlékművet állít. Vagy éppen arról a Nagy-Magyarországról is korlátok nélkül elmélkedhetett, amelyről történésznek vagy céhbeli irodalmárnak hallgatnia kellett - mert nyilvánosságot nem kaphatott, sőt ami szinte párját ritkította, 1956 őszéről írva is a forradalomra emlékezett - mert egy építész írására kevésbé figyelt a népköztársaság gondolatrendőrsége...

Ez a kívülállás meglehetősen nagy szellemi mozgásteret biztosított neki. Úgy és arról írhatott, amiről céhbeli írók nem nagyon. Granasztói világát, az általa bemutatott szociokulturális közeget elképesztő távolság választotta el attól, ami a korszak irodalmában ábrázolandó célterületként jelent meg, ám az, hogy általa a hivatalos elvárások kijelölte koordinátákon kívül megjelenhetett egy másfajta tematika és beszédmód, az akkori irodalom egészének tárgysorozatára, szemléletére is hatott. Így biztos vagyok abban, hogy az Ifjúkor a Belvárosban ott van Ottlik Hajnali háztetőkje (az meg a Buda) mögött, hogy Granasztói városábrázolása, az általa megírt, álmokba oldódó belvárosi világ Mándy Iván novelláiba is beépült, nem beszélve arról, hogy Vas István monumentális önéletírásának keletkezéstörténetében milyen szerepet kapott az a buzdítás, hogy ezt a világot meg kell és meg is lehet írni. De valószínűnek tartom, hogy a gyerekkori kisvárosi világról, később a nagyvárosba rejtett kisvárosról alkotott képe ott van több Mészöly Miklós-írás szellemi előzményei között. És meg kell említeni - az amúgy sok okból elfelejtett - Mátrai László kitűnő, és kivételesen becsületes szellemi önéletírását (Műhelyeim története), amely aligha jött volna létre Granasztói könyveinek inspirációja nélkül.

Mindennek feltárásával még adós az irodalomtörténet, amely a felszínen, a hivatalosság előtt zajló mindennapjaiban nem nagyon akart tudomást venni erről az életműről. Ahogyan kizsilipelte magából Bernáth Aurél önéletírását, vagy ahogyan sokáig megfelejtkezett az Egy polgár vallomásairól.

És nem nagyon látható, hogy ezt a restanciát le akarná dolgozni. Mire az ideológiai korlátok elhárultak e szembenézés elől, esztétikai korlátok nőttek a helyükön. Granasztói, a polgár ma akár vonzó is lehetne - de az a Granasztói, akinek szövegteremtésében a referencialitás megkülönböztetett szerepet kap, a mai, a korábbitól eltérő módon működő, de diktatórikus erejével értékek sorsáról döntő irodalomszervezői körökben már nem igazán érdekes. De ne felejtsük el: a jó művek túlélik a róluk alkotott vélekedéseket. Ezért érdemes újrakiadni és újraolvasni Granasztói műveit is.



« vissza