Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egyház a válságban

Magyarország manapság kínok közt vergődik, s állami és gazdasági létét igyekszik megmenteni s biztosítani. De nemcsak állami létünk veszedelme ijeszt minket, hanem erkölcseink hanyatlása nehezíti meg helyzetünket, aminek következtében nem állnak rendelkezésünkre azok az erőteljes reakciók, melyek által kiemelkedhetnénk a posványból s azzal a végveszélyből is.” E sorokat nem napjainkban írták, még csak nem is a nagy gazdasági világválság éveiben, hanem 1924-ben. Szerzőjük Prohászka Ottokár székesfehérvári megyés püspök, aki e bevezető után valóságos kis dekadenciatörténeti összefoglalással örvendeztette meg a Katholikus Szemle olvasóit. A görögökön kívül a reneszánsz és a felvilágosodás Európáját is kipécézte, majd rátért a század erkölcsi hanyatlásának bemutatására. Ennek fő megnyilvánulási formája szerinte a teljes szubjektivizmus, a tiszteletlenség a lét titkával szemben, valamint az általánossá vált cinizmus. Aligha kétséges, hogy Prohászkának bizonyos szempontból igaza volt, ám gondolatmenete ezúttal kevéssé eredeti és kevéssé érzékeny a problémák valódi okaira; s nem is csoda, hogy a 19. századi katolikus történelemkritika közhelyeit ismételve rövid úton eljutott egészen a modern költészet, de főként Ady Endre, a kortárs sajtó és a modern színpad ostorozásáig.

Prohászka az igazi nagy összeomlást, az 1928-ban kitört gazdasági világválságot meg sem érhette, hiszen 1927-ben meghalt; „csupán” erkölcsi krízisről beszélt, s a cikk elején említett gazdasági-politikai vergődés az első világháborút követő elcsatolások és jóvátételi kötelezettség következménye volt. De amikor kitört a nagy válság, nem csak katolikusok és nem csak hívők keresték az összeomlás okait az általános dekadenciában, jelesül a társadalom és az egyes emberek bűneiben. S nem is ok nélkül: kölcsönhatás bizonyára lehetett, ám azt a szemléletet, amely szerint a csapások mögött egyéni bűnöket kell keresni, már Jézus is elutasította Lukács evangéliuma szerint. „Vagy az a tizennyolc, akire rászakadt a torony Siloámban, és megölte őket, gondoljátok-é, hogy bűnösebb volt minden más Jeruzsálemben lakó embernél? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek” - mondta a hozzá kérdéssel fordulóknak.

Válság vagy háború idején, amikor szilárdnak gondolt fogódzók válnak rövid idő alatt semmivé, amikor ki-ki átélheti saját életének esetlegességét, bizonytalanságát, megnő az érdeklődés a biztos, az örök értékek iránt. Így volt ez nyolcvan évvel ezelőtt is, ma sincs másként. Napjainkban, az áttekinthetetlenül bonyolult és nem megfelelően kontrollált pénzügyi világrendszer összeomlása, és főként ennek következménye, az emberi életek millióit befolyásoló gazdasági recesszió réme sokakat tett nyitottá az erkölcs kérdéseire. Persze nem kizárólag a történelmi vallások tanítása értelmében, sőt, mintha a tömegtájékoztatás inkább az erkölcsöt önmagában akarná vizsgálni, szigorúan a semlegesség jegyében. Edward Skidelsky, a University of Exeter filozófiaoktatója a Prospect magazin szeptemberi számában megjelent cikkében azt fejtegeti, hogy a liberális felfogás egyenesen az emberi faj sajátságaitól való eltérés. Ezt akár Prohászka is írhatta volna, mint ahogyan az idézett brit politikusnak, David Cameronnak azt a kijelentését is, amely szerint napjainkban senki sem képes megmondani, mi a jó és mi a rossz. Értékrelativizmusban élünk, és még meglepőbb, hogy még a baloldali szimpátiájáról ismert Richard Reeves filozófus is úgy véli: a társadalom alján élők nem csupán a felemelkedésükhöz szükséges anyagi eszközöknek vannak híján, hanem az erkölcsieknek is. Ez bizony kemény leszámolást jelent a rousseau-i hagyományokból kisarjadt baloldali romantikával. Skidelsky helyzetértékelését bizonyára Prohászka is elfogadta volna, akár a húszas években, akár napjainkban, ám a következtetéseket aligha. Az exeteri egyetem filozófusa ugyanis úgy véli, hogy az egyházak semmiféle megoldást nem képesek nyújtani a morális relativizmusra, mivel - a népszerűség kényszerének engedve - maguk is alkalmazkodtak a dekadens korszellemhez. Ha pedig nem tesznek így, óhatatlanul a társadalom peremére sodródnak, s képtelenek hatást gyakorolni a közfelfogásra. Ma már senki sem látja a boldog élet kulcsát az erényekben; a személy autonómiájának hangsúlyozása nem juttatta el a társadalmat a szabad döntések révén egy boldogabb világba, hanem a fogyasztáskultusz zsákutcájába vezetett. Skidelsky az erényetika atyjának tartott Alasdair MacIntyre nyomán egy új „szerzetesrend” és egy új „Szent Benedek” eljövetelére vár, aki azonban nem a hagyományos értelemben vett vallási mozgalommal vezeti majd el a világot a megújuláshoz, hanem spontán létrejött, kis, környezetbarát, zöld kommunák révén. Érdekes, hogy míg Skidelsky zsákutcásnak gondolja a hatvannyolcas mozgalmakat - hiszen ott találhatók a századvég túlhangsúlyozott személyes autonómiájának a kezdetei -, addig egy másik hatvannyolcas jelenséggel szemben nemcsak megértő, hanem egyenesen ezt látja a válságból kivezető útnak.

A nyugati egyházak konformizmusával szembeni kritikája azonban részben jogos. De ahol általánosít, ott téved. Az egyházi önazonosság kérdése ugyanis elsősorban pasztorális jellegű problémákat vet fel, és nem befolyásolja azt a tényt, hogy az egyházak mikor és mennyiben képesek hitelesen felmutatni az erényeket.

Hiszen alig van még egy olyan intézmény a világon, amelyik az elmúlt évtizedekben olyan sokszor és ennyire kitartóan mutatott volna rá különféle társadalmi válságjelenségekre, mint a katolikus egyház. AII. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója, Az egyház a mai világban óta teljesen természetessé vált mind a Vatikán és intézményeinek, mind az egyes püspöki karoknak a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos megnyilvánulása. A konstitúció ugyanis mindjárt az első bekezdésében kifejti, hogy az egyház szolgálni akarja az embereket, részt venni örömeikben, reményeikben, szorongásaikban és szenvedéseikben. Ez pedig aligha lenne lehetséges a válságterületekkel való szembefordulás nélkül.

A pénzügyi világválság mégis mintha a szokásosnál lassabban késztette volna reagálásra a Vatikánt. Igaz, XVI. Benedek pápa a püspöki szinódus nyitóülésén, a 118. zsoltár alapján mondott elmélkedésében kitért a kérdésre, ez a beszéd azonban teljesen másról szólt. Az épít homokra, fogalmazott a pápa, aki csak a látható, tapintható világot fogadja el valóságosnak, a sikert, a karriert, a pénzt. Jóllehet ezek tűnnek valóságosnak, mégis, egy nap mind elmúlik. Ezt látjuk most is, mondta XVI. Benedek, amikor a nagy bankok összeomlásával a pénz semmivé válik és eltűnik. Meg kell változtatni a realizmusról vallott felfogásunkat; fel kell ismerni, hogy Isten igéje mindennek a valóságos alapja, és az a realista, aki erre épít.

A tájékoztatási eszközök valósággal rávetették magukat XVI. Benedek szavaira, s világszerte úgy interpretálták az elhangzottakat, hogy az a válságra adott reakció volt.

Azonban a pápai elmélkedésben csupán egy rövid hasonlat volt a pénzügyi válság, viszont az Európai Unió Püspöki Konferenciájának (COMECE) szociális bizottsága már sokkal konkrétabb állásfoglalást tett közzé októberi, Párizsban tartott konferenciája után. Ebben az Európai Unió kormányainak összefogását sürgették, hogy megoldódjék a bizalmi válság. Külön érdekessége a közleménynek, hogy a szociális bizottság a pénzügyi krízis teremtette helyzetet alkalmasnak vélte ahhoz, hogy az egyház régóta hangoztatott társadalmi tanításának szellemében a döntéshozók megtegyék a szükséges lépéseket a világszerte érvényes rendszerező elv és irányítás létrehozására, hogy a pénzügyi piacokon igazságosság, átláthatóság és felelősség legyen.

Ez persze meglehetősen általános kívánalom, de ennél konkrétabb talán nem is várható. Legalábbis Claudio Maria Celli érsek, a Szentszék Vagyonkezelőségének volt titkára szerint, aki október elején nyilatkozott a pénzügyi válsággal kapcsolatban. Celli érsek úgy vélte, hogy nincsenek kész válaszok, de fontos, hogy a keresztény bankárok és pénzügyi szakemberek keresztény módon végezzék a munkájukat.

Bizony ez fontos lenne, mint ahogyan a Prohászka által is sürgetett erkölcsi megújulás, amely nemcsak a pénzügyi szakemberek szűk rétegére, hanem a társadalom egészére is vonatkozott. De a keresztény szakemberek, ha mégoly keresztényi módon végzik is a munkájukat, magát a pénzügyi világ szerkezetét aligha fogják tudni megváltoztatni. Úgy tűnik, a Vatikán egyelőre nemcsak abba a kérdésbe nem kíván belemenni, hogy a szerkezetváltás hogyan valósítható meg, hanem legfelső szinten még abba sem, hogy egyáltalán szükséges-e a struktúraváltás és a szigorúbb ellenőrzés megteremtése. „Csupán” arra emlékeztet, hogy a világ a valódi értéket keresse, hogy sziklára építkezzen, ne homokra.



« vissza