Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy műhelyről és a művészet társadalmi jelenlétéről - Könyvbemutató

Megtévesztő a cím, de nem bánjuk: katalógust ígér (s az is), miközben beszámoló összegzése is az elmúlt öt év munkájának, amit megelőzött a Gödöllői Iparművészeti Műhely (GIM) tevékenységének első öt éve s az azt bemutató kötet. A kettő egybetartozik; gondosan, azonos elv alapján tervezettek (grafikus: Bárd Johanna): kisebb-nagyobb és változatos formájú szövegközti képek idézik fel a helyszínt, majd egy-egy műtárgyfotó mindenkitől a kiállítást. A mindkét esetben sötét borítón megjelenő kis képsor ma a színgazdag kert részleteit villantja fel (öt éve még a műhely otthonává lett ház átalakítása volt a főszereplő), egy dús asztali csendélet kíséretében, amelyhez hasonló látványban mindenkinek lehetett már része, aki valamely ünnepi alkalomra a GIM-házba érkezett.

Virágok (kert), zöldségek és gyümölcsök: helyben, gyönyörűséggel alkotott szépségek, ajándékok a vendégnek. Mint a kiállítás 147 résztvevőjének művei is, melyek reprodukcióit az elmúlt éveket újra megelevenítő Eseménytár követi, 9 oldalon át sorolva a Műhely tanfolyamait, szimpóziumait, helyi és másutt, külföldön is rendezett kiállításait. Elképesztő gazdagság, mely úgy bontakozott ki, hogy különösebb figyelem nem kísérte a kortárs művészeti élet meghatározó intézményrendszere és trendjeinek hangadói részéről (tisztelet a kivételeknek), s amely épp ezért a hogyan tovább kérdését veti fel.

Az Üzenet című kötetet kiadó alapítványnak és a GIM-nek egyaránt Katona Szabó Erzsébet textilművész az elnöke, aki egyúttal a kert és a terített asztalok s a kiállítás egyik legérdekesebb művének, az Ujjlenyomat című bőrkollázs-labirintusnak is alkotója. A műhely belső működését, a munkamegosztást nem ismerve csak annyit mondhatunk: egy alkotó képességei teljében lévő ember a társaival teremtett egy tündéri szigetet, ahol szívesen látnak másokat is, akik ugyanolyan szívesen látogatnak oda, s ahonnan olykor a nagyvárosok zűrzavaros civilizációjába hajóznak be a sziget „másvilági” termékei: a művek. Ebből a szigetszerűségből újabb kérdések fakadnak.

A kiadvány rövid elnöki beszámolóját két ugyancsak rövid, de ihletett írás követi: Kodolányi Gyula Félúton, körbetekintve a műhely és az Üzenet című kiállítás szellemiségéről szól, amit fokoz Wehner Tibor, amikor ezt Tulajdonképpen furcsa, a korszellemmel szembeforduló jelenségként mutatja be. Igazak Kodolányi szavai, melyekkel a szépség, a természet, az anyagok szeretetét és az alkotás szerelmét emeli ki az alkotó folyamatokban, az érzékek és érzelmek együttes szerepét az alkotásban és befogadásban, a kézművesség archaikumig visszavezethető tradícióját nevezve meg forrásukként és a sokszínűséget eredményként. Amint mondja, ez üzenet értékű a világunk egyik, jobbik felének. De vajon eljut-e a civilizációt folytonos veszélybe sodró másik félhez is, amely ugyancsak mi, az emberek vagyunk?

Ezen a ponton kapcsolódhatunk a jelzett kérdésekhez, s kapcsolódik Kodolányi is, hiszen felemlíti az egykori, közösségi funkciót kereső (és találó) Gödöllői művésztelep és pártfogója, a 20. század elejének magyar kultuszkormánya példáját. Van-e, lehet-e a mai művészetnek közösségi funkciója, ennek betöltéséhez megvannak-e az eszközei és támogatói, s milyen a kapcsolata mindehhez a GIM-nek? Az aktuális társadalmi és civilizációs kérdésekre reflektáló, újabb és újabb médiumokat használó kortárs művészet és nemzetközi kapcsolatrendszere, állami támogatói alapján a kérdés első felére igennel válaszolhatunk, habár a közösség fogalmát illetően bizonytalanok lehetünk. Az olyan szubjektív, tudományos és technikai, társadalmi és politikai információt nem hordozó, tulajdonképpen idealista, kísérletezést csak a maga területén folytató művészet azonban, mellyel a GIM kiállításain találkozunk, ma a művészetre is alkalmazott ideológiai-politikai fogalmak értelmében akár konzervatívnak is tűnhet, miközben innovatív.

Mi is e szó értelme? Mára az innováció körülbelül annyit jelent, hogy valamely felfedezés, ha üzleti hasznot hozhat, tömeges bevezetésre kerül, anélkül, hogy a közösséget, a társadalmat bárki megkérdezné, akarja-e, szüksége van-e rá. Az igényt majd megteremtik a reklám, a kampányok. Az ezzel - Wehner Tibor szavaival a korszellemmel - szembeforduló művészi innováció egyéni és egyénnek szóló. Közösségi jelentőségét - a gödöllői művészek műhelyközösségén és széles vonzáskörén kívül - úgy foglalhatjuk össze, hogy őrzi és újra- meg újrafogalmazza az egyéni szabadság, felelősség és kreativitás gondolatát. E társadalmi szinten használt fogalmak értelme mára kimúlni és kiüresedni látszik, mivel korunk az egyénre alig vagy egyáltalán nem figyel. A globálisan és egyoldalúan meghatározott irányokba és formákba terelt társadalmi élet és gondolkodás következményei azonban beláthatatlanok: az animal farmmá vált civilizációban régen megbomlott már az összhang, az arány az egyén és a közösségnek mondott társadalom között. Alig-alig van közösség, s a történéseket nem ők határozzák meg. Mi sem fontosabb tehát, mint hogy a maga komplexitásában fenntartsuk az ember mivoltát. Ezt érzik és tudják mindazok, akik a GIM-házba kiállítani jönnek, s az ő körük egyre szélesebb. Ez az ő innovációjuk.

Közben, persze ha csak az iparművészeti alkotásokat nézzük - Albrecht Júlia és F. Orosz Sára egyedi technikával készült kerámiáit, Ardai Ildikó textilplasztikáját, Baráth Hajnal elektrografikáját, Farkas Éva, Georgieva Ceca, Sue Hiley Harris, Yoshimoto Naoko ugyancsak egyedi technikájú textilműveit, Jegenyés János üvegét, Kelecsényi Csilla dobozait, Rékasy Bálint ékszereit, Simonffy Márta virágszirom- és Ekler Dezső virágkelyhet utánzó csészéit vagy Katona Szabó már említett munkáját -, újdonságukat a technika szintjén is felfedezhetjük. És tudjuk, egyéni kiállításaik mindig bőven nyújtanak ilyen meglepetést, még ha a mostani, a sokasodó szimpatizánsok összetartozásáról szóló kiállítás kis terébe ezek nem is fértek bele. Ám nem tömegesítésre valók, hanem mindenkit a maga megfogalmazásának kereséséhez segítenek hozzá. A szubjektivitás azonban nem divatos fogalom manapság. Pedig azzá tehető.

A kiállítás mint a nyilvánosságra hozatal műfaja nem jut el a tágabb közösséghez, nem tud részt venni szemléletének és mindennapjainak formálásában. Ezért van szükség arra, hogy amit ma, lehet, csak egy-egy művész vagy művésztársaság gondol, ennél nyilvánosabb, hatékonyabb, jelenlévőbb legyen. Nem az egykori aktivisták közvetlen társadalomátalakító gyakorlata szerint, mely közmegegyezésre sosem számíthatott, nem is a köztereket kampányszerűen kisajátítva, mert az ilyenekkel épp torkig lehetünk manapság, hanem mind többféle közösséggel kapcsolatot teremtve, mind több helyen felkeltve az igényt, mind több helyen (iskolákban, egyetemeken, közintézményekben) érthetővé és láthatóvá válva.

Praktikusan gondolkozva: elsősorban Gödöllőn. A helyi és az állami mecenatúra, a helyi múzeum- és művészetpedagógia részvételével, másfajta működése révén. A társadalom szélesebb területei bevonásával az emberi értékeket őrző művészi gondolkodásba. Ha őket segíti a támogató azzal, hogy e művészek munkái jelenthetik mindennapi környezetüket. Ha az egykori és mai gödöllői művészteleppel a gödöllői diákok közelebbi kapcsolatba kerülhetnének az oktatás keretei közt, ha a művészetet elviszik és a művészi gondolkodás útjait elsajátíthatóvá, elfogadhatóvá teszik a közösségekben. Azaz: élő kapcsolatukkal visszafordulhatna az ember tömeggé válásának folyamata.

Azt jelenti ez a támogatás, hogy ilyen célra veszi meg a mecénás a műveket, összefogva azokkal, akikkel még lehet. Az üres falaktól sivár iskolákkal és egyetemekkel, közintézményekkel. Azt is jelenti, hogy a művészetet közvetítők helyet kapnak az iskolák, egyetemek, közintézmények „órarendjében”.

Ez magja lehet egy tágabb közösség újraszületésének is, egy lehetséges demokráciának (és az ehhez szükséges új társadalmi szerződésnek), stratégiáinak, a fenntartandó régiók érdekében létrehozandó és létesített támogatásoknak és hálózatoknak, egy új szervezeti kultúrának, az egyetemeken fenntartható szellemnek, a kicsi és közepes vállalkozások fejlesztési politikájának, a farmgazdálkodás fenntarthatóságának, összefüggésben az élelmiszertermeléssel és környezetvédelemmel (az organikus farmnak), új ellenőrző-szabályozó rendszereknek stb. Azaz: épülhetne egy új világ, nálunk is.

Alapja a (művészi, tudományos és mindenféle, a legszélesebb értelemben vett) kreativitás. Azt mondhatnánk (Naom Chomskyval és másokkal), hogy a kreativitás az emberi természet jellemzője, s hogy kifejlődését a jóléti vagy technológiailag fejlett társadalomnak kötelessége biztosítani, mindenkire érvényesen. Lényege az emberek „közvetlen részvétele”, együttműködése, azaz egy-egy helyi kezdeményezés hálózattá erősödése. Ezt pedig a demokráciának lenne kötelessége biztosítani. A még mindig osztályuralmat gyakorló hatalom ezekkel ellentétes intézkedéseit és intézményeit kritizálhatjuk, de leépíteni nem tudjuk, ahogy azt a filozófus Michel Foucault tette. Helyben s magunknak lehet elősegíteni a törvényes és az igazságos, a jogszerű egybeesését, e fogalmakon az emberek érdekeit (a kreativitást, az ilyen gondolkodásban való részvételt) értve.

Az alapvető emberi érzelmek (igazságérzet, szolidaritásérzet, érték-érzelem) és eszmények kifejezése, fenntartása, kibontakoztatása - sok mással együtt - egyéni művészi munka, amire, azt hiszem, épülhet egy kísérlet, mely a művészi gondolkodás és a gondolkodás mai szisztémái közti kapcsolatok felderítésére irányulhat, egy társadalmi háló kiépítése érdekében, amelyben a művész az marad, ami, de egyúttal egy leendő ország építésének is alapja lehet.

Kétségkívül ez is manipuláció: a közönségé és a közösségé. Azonban másfajta, mint a tömegmédiumoké. Ha működhet az egyik, működni kell segíteni a másikat is. S idővel majd a táguló közösség maga eldönti, melyikre van inkább szüksége.

Ez a hogyan tovább kérdése. Fenn tud-e maradni s hogyan a GIM-ház mint mag, mint vállalkozás, ha a mecenatúra a műveik valódi és tartós nyilvánosságát támogatja? S hogyan tud tovább folytatódni az a kulturális-művészeti történet, mely a GIM-háznak köszönhetően elkezdődött?

Ennek meggondolására ajánlom figyelmükbe az Üzenetet. (Üzenet. A Gödöllői Iparművészeti Műhely 10 éves, jubileumi kiállítása. Szerk.: Kecskés József, Katona Szabó Erzsébet. Gödöllő, 2008. Gödöllői Új Művészet Közalapítvány.)



« vissza