Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A válság, amit elkerülhettünk volna

A magyar kormány és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezetése 2008. október elején a forint gyors árfolyamesése és az állampapírpiac gyengélkedésének jeleivel szembesülve, és talán előttünk nem ismert hírek és előrejelzések (jóslások?) hatására a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund) vezetőihez fordult pénzügyi támogatásért. Ez a meglepetés erejével hatott, hiszen korábban minden hivatalos megszólalás azt erősítette, hogy hazánkat a nemzetközi pénzügyi turbulenciának legfeljebb csak az oldalszele érinti. A nyilvános tájékoztatás szerint magyarországi bankokhoz nem került gyanús és bizonytalan értékű amerikai jelzálogkötvény („toxikus aktíva”), az ország folyó fizetési mérlege, valamint államháztartási hiánya pedig nem predesztinálta az országot arra, hogy a mértéktelenül túlköltekező Izland vagy az ingatag Ukrajna sorsára jusson.

Ráadásul Magyarország - szemben Izlanddal vagy Ukrajnával, Belorussziával, Törökországgal - tagja az Európai Uniónak, és mint ilyen, szükség esetén számíthat az EU bizonyos pénzügyi támogatására. Bizonyos támogatásra, kell kihangsúlyoznunk, és nem teljes és feltétel nélküli pénzügyi garanciákra, hiszen a tagállamok saját maguk felelősek gazdaságukért; ám implicit pénzügyi ernyőt mégis jelent az uniós tagság. Ez azonnal be is bizonyosodott ezekben a turbulens napokban, hiszen az Európai Központi Bank (EKB) az MNB kérésére 5 milliárd eurós likviditási hitelt nyújtott azzal a céllal, hogy a magyarországi bankok egymás közti devizahitelezésének leállásából fakadó bajokat az MNB orvosolni tudja anélkül, hogy hozzá kelljen nyúlnia devizatartalékjához.

Ilyen előzmények után mégis meglepetést keltett, hogy a magyar hatóságok elsőként az IMF-hez fordultak pénzügyi támogatásért. Talán a kapkodás miatt: mintha a gazdasági válságkezelésben járatlan miniszterelnök, a nemzetközi pénzvilágot kellően nem ismerő pénzügyminiszter és az újonnan hivatalba lépő jegybanki elnök a magyar közelmúltból ismert Valutaalapban látta volna meg a gyors pénzügyi segítség lehetőségét. Talán mert az EU-ban hazánknak a konvergenciaprogramok sorozatos megsértése, a gazdasági adatokkal való „maszatolás” miatt mára már elég rossz híre lett... Nem tudni. Végül az IMF és az EU közösen vállalta a magyar fizetőképesség fenntartását szavatoló készenléti hitelcsomag összeállítását.

A következő meglepetést a csomag mérete szolgáltatta: 25,1 milliárd dollár óriási összeg; nemcsak Izland 2 milliárd dolláros IMF-hitelkeretéhez képest, hanem az ukrán 16,5 milliárd dolláros készenléti hitelhez, vagy a pakisztáni csomag méretéhez viszonyítva is. De az is támpontot adhat a magyar mentőakció súlyának megítéléséhez, ha az amerikai pénzgazdaság stabilizálását szolgáló 700 milliárd dolláros állami intézkedésegyüttes mértékéhez mérjük. Elvégre az USA gazdaságának mérete a magyarénak százszorosa.

Majd a csomag tartalma is meglepetést váltott ki: elég nagy hányadát magyarországi bankok tőkéjének megemelésére és devizahiteleik állami garantálására kívánják fordítani. Míg az utóbbi érthetőbb, hiszen a kölcsönös bizalmatlanság körülményei között az egészében ép bankrendszerben is megnehezedhet a bankközi hitelmozgás, és akkor jól jöhet az, hogy az állam garanciát vállal a banki hitelfelvételre (ámbátor akkor mire szolgál az EKB deviza-hitelkerete?). De már a magyarországi nagybankokba való állami befektetés (azaz a részleges államosítás) legalábbis különös fordulat. Addig azt hallottuk, hogy a bankjaink tőkehelyzete szilárd. Igaz, magas állású férfiúktól azt is hallottuk volt, hogy Magyarországon szóba sem jöhet az államcsőd, majd mégis az IMF/EU mentőcsomag bejelentését követően a miniszterelnök megkönnyebbülten szólt az államcsőd veszélyének elhárításáról. A baj ezek szerint jóval nagyobb méretű lehetett, mint ahogy bárki bármikor gondolta - vagy pedig pánik uralkodott el a magyar hivatalosságon.

De mi is az IMF, és mi a pikantériája ennek a fordulatnak? A Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund) és a vele szimbiózisban élő Világbank (World Bank) híre már egy jó ideje meglehetősen rossz a nagyvilágban. Sokak számára ez a két washingtoni székhelyű intézmény a világkapitalizmus megtestesítője; a radikális jobboldali orgánumok, csakúgy, mint a radikális baloldal hangadói a szuverén országok felett álló, nagy hatalmú és titokzatos működésű szervezetnek tekintik azokat, a kommunista uralom alá vont országokban az amerikai imperializmus ügynökeként emlegették hosszú évtizedekig. Tényszerűen: 1944 nyarán az amerikai Bretton Woodsban ült össze a II. világháború vége felé közeledve az a konferencia, amelyen a nyugati demokráciák kezdeményezésére megalkották a Valutalapot és Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (Világbankot). Majd Washington DC adott otthont a két világszervezetnek; ezek eleinte nem váltak globális hatókörűvé, hiszen a Szovjetunió rövid habozás után kimaradt belőlük. A háború utáni magyar koalíciós (kisgazda vezetésű) kormány pedig hiába szeretett volna belépni, Sztálin nem engedte.

Nyugat-Európa és Japán sikeres újjáépítésében, majd a világkereskedelem és világ pénzügyeinek nagy fellendülésében azonban benne van a két „Bretton Woods-i” intézmény működése. A hosszú lejáratú és viszonylag megfizethető kamatozású hitelek nagyon kellettek volna a tervgazdaságoknak is. A szovjet felügyelet miatt azonban csak késve, és lényegében csak kényszerhelyzetben léphetek be a szocialista országok. Először Ceauşescu Romániája, majd Vietnam került be. Még az 1980-as hitelválság idején a szocialista Lengyelország is szeretett volna belépni, de az 1981-es hadiállapot bejelentése egy időre elnapolta a lengyelek felvételét.

Hazánkat 1982 májusában vették fel. A Kádár-rezsim, amely az anyagi javak fogyasztásával akarta semlegesíteni az ellenforradalmi kormányzattal szembeni masszív ellenérzéseket (utólag látni: nem sikertelenül), ez irányú igyekezete során olyannyira eladósította az országot a nemzetközi pénzpiacon az 1970-es évek végére, hogy közel került a pénzügyi csődhöz. Nem maradt más, kénytelen volt bemenekülni az IMF védőszárnya alá.

Az persze, hogy a szocialista Magyarország az IMF-hez fordult rövid lejáratú hitelért hiányos nemzetközi tartalékjainak pótlására, a magyar reformer államszocializmus kudarcának beismerése volt. 1981-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek már nem képesek pénzügyi ernyőt feszíteni túl széles birodalmuk minden provinciája fölé, és kényszerűségből engedélyezték, hogy a kisebb szövetségesek más lehetőség híján az IMF-hez forduljanak. (Aki azt állítja, hogy ő a szovjet elvtársak elől dugdosta a tárgyalások hírét, nyilvánvalóan nem mond igazat.)

A Kádár-rendszernek azonban ezzel a lépéssel nehéz feltételeket kellett elfogadnia, és így a KGST-tagságból és a szovjet alávetettségből fakadó megkötöttségek mellé egy újabb külső függést vállalt. Maga az IMF-tagság azzal jár, hogy hű gazdasági adatokat kell szolgáltatni az ország pénzügyi állapotáról, vállalni kell a rendszeres konzultációt, és bizonyos gazdaságpolitikai lépések (például árfolyam-intézkedések) megtételéhez el kell nyerni a Valutaalap egyetértését. A gazdasági függés ténye nem is annyira magából a valutaalapi (és világbanki) tagságból, hanem a kényszerű hitelfelvételből fakadt. Az adós pozíciója ugyanis gyenge: a hitelnyújtó érthetően olyan feltételeket szab, amelyek teljesülése növeli a hitel visszafizetésének esélyét, az adós pedig nem tehet mást, mint hogy vagy elfogadja a feltételeket, vagy máris készülhet a pénzügyi csőd beálltára.

A Valutaalap által előírt nemzetgazdasági gyógymódot rengeteg szakmai kritika érte és éri. Sokan elmarasztalják szociális érzéketlensége miatt. Az utóbbihoz azonban hozzá kell tenni, hogy az alapítók eleve sem a tagországi jólét növelésére, hanem a pénzügyi világfolyamatok mederben tartására hozták létre ezt az intézményt. A Valutaalap feladata viszonylag korlátos: a hitel nyújtásakor olyan gazdaságpolitikai feltételeket támaszt, amelyek teljesülése szavatolja a hitel visszatérülését.

Mindezt megtapasztalhattuk már az 1980-as években, amikor a magyar rezsim a két washingtoni intézményhez fordult hitelekért: a hitel fejében egy sor reformra, az államvezetés számára kellemetlen intézkedésre kényszerült. Magyarország fizetésképtelenségét a friss pénz elhárította 1982 végén, de azért az IMF szempontjából nem vált sikertörténetté a magyar ügy. Sokáig tartott, amíg a Valutaalap szakértői kiismerték magukat a nagyon sajátos magyar reformkommunista viszonyok között, és amíg a kvázi piaci megjelenésű, de mégis mélyen államosított gazdaságunkra applikálták az eredetileg a harmadik világra méretezett hitelnyújtási feltételeiket. Azért sem lehetett sikerélménye az IMF-nek velünk, mert a magyar pártállam a valutaalapi tagság elnyerésével tovább folytatta az eladósodást, miközben tényleges, mélyreható reformokból nem sok született, a gazdaság nem vált hatékonyabbá az 1980-as évek végére.

Az IMF és a hivatalos Magyarország kapcsolatán később csak rontott az, hogy 1989 végén felszínre jutott: a magyar hatóságok meghamisítottak fontos gazdasági adatokat. Ennek ellenére a politikai rendszerváltozás első pillanatában az IMF hitelekkel és nyomatékos tanácsokkal állt a magyar kormány mellé. A szokásos valutaalapi tanácsokat a különféle szakmai és politikai fenntartások ellenére a szorult pénzügyi helyzetben lévő kormányok megfogadják, ha a tanács mellé komoly összeg társul, s ha a kapcsolat megromlását a külvilág, a magánhitelezői kör az illető ország közelgő fizetésképtelenségeként értékelné. A legjobb azonban kikerülni az IMF pénzügyi gyámkodása alól (sajnos a Világbank pénzéhez való hozzáférést összekötötték azzal, hogy az országnak rendezett viszonya legyen az IMF-fel).

Hazánk az 1990-et követő néhány évben túljutott azon, hogy szüksége legyen a Valutaalap pénzére. Utoljára 1996-ban volt még élő programja az IMF-nek, és azt gondolhattuk, hogy már többet nem lesz egymással hitelügyletünk. Minek is kellene nekünk a mindig gazdaságpolitikai feltételekhez kötött valutaalapi hitel, amikor annyi magántőke mozog a világban? Már azért is valószínűtlennek tetszett a múlt visszatérése, mert az állam súlyos eladósodását elvileg kizárja az európai uniós tagság: minden tagországra érvényesek az 1999-ben megalkotott (és 2005-ben módosított) Stabilitási és Növekedési Egyezmény előírásai, amelyek középtávon kiegyensúlyozott államháztartást irányoznak elő. Amelyik ország ennek az egyezménynek eleget tesz, aligha kerül fenntarthatatlan állampénzügyi helyzetbe.

Ráadásul egy új tagország esetében joggal számíthatunk arra, hogy a kormány igyekszik mielőbb teljesíteni a közös európai valutára való áttérés pénzügyi előfeltételeit, márpedig az euróátvétel úgynevezett maastrichti kritériumainak teljesítése szinte önmagában garantálja, hogy egy ország pénzügyei rendben vannak. Az euró sikeres és erős valuta lett; amint a szlovén eset mutatja, a közös fizetőeszközre áttérő országot nem érintik azok a kockázatok, amelyek most megrendítették a magyar gazdaságot. Itt ütött vissza az, hogy a magyar kormány 2002 óta csak beszélt (de rengeteget) a reformokról, ám a valóságban egészen 2006 őszéig szinte semmi érdemi változás nem ment végbe a gazdaságpolitikában. Pontosabban: nekilódult az államháztartás eladósodása, holott sokan mondták ki a nyilvánvaló következtetést; ennek a folyamatnak előbb-utóbb kiszámíthatóan súlyos következményei lesznek.

A következmények már előttünk tornyosulnak. Előre lehetett látni, hogy baj fakad abból, ha az államháztartás adóssága, amely 2001-re végre a hazai össztermék 52 százalékára mérséklődött, néhány röpke év alatt 67 százalékra kúszik fel, és így az összes volt tervgazdaság között egyedüliként Magyarország nem képes teljesíteni az unió 60 százalékban megszabott határértékét. Eddig azonban „csak” a közös európai valuta átvételének késleltetése volt a nemzetgazdasági ár, ma már különös módon ismét az a kérdés: sikerül-e finanszírozni az államot?

A kormány most válságot menedzsel. Addig sem kell elszámolnia azzal: miként jutott oda Magyarország, hogy első és eddig egyetlen uniós tagországként egyáltalán „valutaalapi segítséget” vegyen igénybe. Mert természetesen máshol is van tőzsdei visszaesés, és a hirtelen világgazdasági ütemcsökkenés miatt más országokban is romlott a konjunktúra. De mennyire más a mi helyzetünk, mint a szlovénoké, akik 2007-től a közös európai valutát használják! Vagy mint a szlovákoké, akik 2009 elejétől eurót használnak majd, és ezzel megszabadulnak az árfolyamváltozásból fakadó kockázatoktól?

Az IMF egyébként példásan gyorsan reagált, amikor Pakisztán, Ukrajna vagy éppen Magyarország számára kilátásba helyezte a segítségét. De már megtanulhatta volna egy életre a magyar döntéshozó kör, hogy a világ pénzügyi rendjéért felelős szervezetek a pénzükért cserébe fájdalmas gyógymódot írnak elő. Így lesz most megint 2009-ban.


 

Epilógus: Hat év miniszterelnökség - kormányzati tapasztalatszerzés nélkül


 

Ami most történik az országgal, az azzal a különös - és a nemzetre nézve igen költséges - tanulsággal gazdagít minket, hogy a hivatalban eltöltött hosszú idő nem szavatolja a vezetői tapasztalat megszerzését. Amikor sorra vesszük, hogy hat év alatt mit tett a végrehajtó hatalom élén Gyurcsány Ferenc, akkor politikai akciók sokasága tornyosul előttünk. Kormányozni azonban - erről ezeken az oldalakon már volt szerencsétlenségem írni 2006-ban - éveken át nem volt érkezése. Igaz, eleve felkészületlenül jutott a közéletbe. Előbb egy igen gyenge, a nemzet iránti felelősségre valahogy nem fogékony miniszterelnöknek lett titkos belső tanácsadója, majd a magyar viszonyok között fajsúlyosnak aligha tekinthető sportminiszteri állást kapta. Az előző feladatkörében személyes felelősséget nem kellett viselnie a tanácsokért, amelyek egyébként is - ahogy az utólag kiderült - inkább a kormányzati kommunikációra, a politikai látszatra irányultak. Látványpékség - látványpolitika: ebben valóban sok újat hozott Gyurcsány. Tony Blair és a „New Labour” másolása, de csak a vitrindíszletek erejéig, hiszen a brit munkáspárt helyzete és a brit társadalom állapota tartalmilag egészen más, mint ami nálunk jellemezte és ma is jellemzi a volt állampártot, valamint a rendszerváltozás megpróbáltatásai által szétzilált magyar társadalmat. Aztán hősünk kormánytag lesz egy olyan minisztériumban, amelynek társadalmi fontosságáról olyannyira nincs meggyőződve, hogy az első adandó alkalommal meg is szünteti azt. Sportminiszteri működéséről sok emlékünk nem maradt; a minisztérium létezése most leginkább az állami pénzek bűnszövetkezetben történő elsikkasztása kapcsán jön szóba. De előreszaladtam: Gyurcsány egy valódi mesterhúzással eltakarítja útjából korábbi mesterét, és ezzel a szerény szakmai háttérrel miniszterelnök lesz hazánkban.

Máshol is kerülnek be alapos felkészülés nélkül politikusok, ritkábban pedig más területen nevet szerző szakemberek az állam felső vezetésébe. Hazánkban például a rendszerváltozás kezdetén nem is lehetett másként, hiszen új erőknek kellett az országot átvezetni egy igen mozgalmas történeti szakaszban, komoly rákészülés nélkül. Igaz, szerencsénkre Antall József személyében adódott valaki, aki hosszú éveken át reális esélyek nélkül is, mintegy passzióból képzi magát egy valószínűtlen feladatra. Ami azután 1990-re hirtelen eljött. A gyorsan változó világ azonnal teherpróba alá helyezte őt és kormányát - a próbát kiállták. A szovjetek dominálta katonai szervezetből és gazdasági együttműködési rendből való kilépés, a megörökölt pénzügyi válság elhárítása, a jogállam helyreállítása és az abból következő anyagi kárpótlási teendők elvégzése, a túlduzzasztott állam átalakítása, a magánosítás (privatizáció) elindítása, a torz árrendszer átalakítása, reagálás a megugró munkanélküliségre, a felsőoktatási rendszer modernizálása, a helyi önkormányzatok létrehozása - sorolhatni lehetne mindazt, aminek elvégzése Antall József nevéhez köthető.

Hatalmas a kontraszt most: úgy volt képes a mai politikusi garnitúra a második kormányzati ciklus derekáig eljutni, hogy a sorozott hadsereg felszámolásán kívül saját kezdeményezésű reformot nem tud felmutatni. Az EU-ba való belépéssel egy sor szakterületen igazodni kellett az integrációs szervezethez, de már ami a tagállam hatáskörébe tartozik, ott egyszerűen megállt a tudomány, elfogyott az akarat. Sőt bizony a közigazgatás, a kormányzati jogszerűség és szakszerűség területén, az erőszakszervek alkalmazása ügyében meghökkentősen sokat mentünk vissza időben.

Nem kívánom most még hozzávetőlegesen sem megvonni a Gyurcsány-évek mérlegét, de pénzügyi és gazdasági krízisünk magáért beszél: hosszú-hosszú évekig tartó kormányzatlanság miatt került Magyarország, és nem más gazdaság ebbe a mai állapotába. Miután egyetlen kellemetlen, népszerűtlen, de szükséges reformot sem vitt végbe Gyurcsány és csapata, egyszerűen nem szerzett döntéshozói és implementációs tapasztalatot. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kényszeríti rá az élet (az unió, a tőkepiac vagy a magyar társadalom) arra, hogy ne csak a látványpékség kirakatában szorgoskodjon, hanem végre ki is süssön valamit. Idővel elfogyott az unió türelme, és 2006 őszére végre egy komolynak szánt gazdasági programot követelt meg a kormánytól. Láttuk, mi lett ebből: nagy gazdasági ütemcsökkenéssel kellett Magyarországnak fizetnie a valóban botrányos mértékű költségvetési deficit mérséklődéséért. A legyengült magyar gazdaságot most megrázta a nemzetközi vihar oldalszele. Nem a cseheket, nem a lengyeleket, nem a szlovákokat döntötte fel a széllökés - okkal.

És azt is láttuk, hogy a tényleges kormányzásban kellő tapasztalatot nem szerző, a mindennapos alázatos miniszteriális munkát nem ismerő kormánygarnitúra pánikba esett, kapkodott fűhöz-fához, elrohant oda, ahol politikai elődei és mentorai is megfordultak a korábbi rezsimben. Így került Magyarország ismét a Nemzetközi Valutaalap hiteleit és nyomatékos tanácsait elnyerők listájára.



« vissza