Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Lélekgyógyítás és spiritualitás 2.

 

V. „Jobb néktek, ha én elmegyek”

 

5. 1. A vallások alapkérdése az ember és Isten kapcsolata, akármilyen terminológiában fejezik is ezt ki. A keresztény (=keresztyén) spiritualitás központjában Jézus Krisztus és életének esszenciája, a kereszthalál ténye és misztériuma áll. Mielőtt elhagyta e világot, azt mondta tanítványainak: „...az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó (Vigasztaló) nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Ján 16,7.). Lélektanilag gondolkodva felmerül a kérdés: Mi lett volna, ha nem megy el Jézus? Lehetett volna egy nagy vallási vezető, államfő stb., de lélektani értelemben az embernek akkor is egy külső személyhez kellett volna igazítania életét.

A zsidó vallás törvényei és szabályai az embert kívülről szabályozták. Jézus összes tanítása arra vonatkozott, hogy a belső, a szellemi lényeg a döntő, az elsődleges, nem a külsőség. „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért, tehát az Emberfia ura a szombatnak is” (Mk 2,27.). A Szentszellem belülről, az ember lelkének mélységei felől vezet. Ezzel Jézus a spirituális életet kívülről vezéreltség helyett, belsőleg vezéreltté tette, és ezzel az emberképünket gyökeresen átalakította. Mivel az Isten akarata az, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (I. Tim 2,4.), ezt mindenkiben munkálja is, minden ember szellemén keresztül. A spirituális élet, a vallás így minden ember személyes, belső ügyévé vált.

Érdemes tanulmányoznunk, hogy az élet dolgainak legvégső megítélésével kapcsolatosan az Utolsó Ítélet példázatában mit mond Jézus az örök életre méltatottaknak. „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? Akirály így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt: 25, 31-46.)

Tehát a még a börtönben lévő bűnözőben is ott van és munkálkodik Jézus szelleme. A mélylélektan nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a szellem, a pneuma még az ő lelkükben is élő valóság - még akkor is, ha ez egyáltalán nem tudatos, vagy ha a tudatos én ezt elfojtja, megöli magában. Az ember tudatos énjét minősíti viszont, hogy ehhez hogyan viszonyul.

5. 2. A boldogságot kereső, a szenvedéstől szabadulni akaró embervoltunkban találunk életvágyat, szeretetvágyat, szépség és igazság utáni sóvárgást, fejlődésvágyat, megismerésvágyat, békességvágyat, de találunk bőséggel gyűlöletet és egyéb gonosz indulatot, hazugságot is a bűnös természetünkben. Az egyéni énünk felelősséggel választ, hogy melyik késztetésnek enged, mire építi életét (Mt. 7.23-25.).

Hogyan tapasztalhatjuk meg belső utunkban, hogy melyik a szellem hangja? Merre haladjunk, mi a jó irány? - a lélekgyógyászati munkának ezek alapkérdései. Hogy erre válaszolni tudjunk, először fel kell mérnünk a terepet, amelyen szeretnénk kiigazodni. Vannak testi szükségleteink, vágyaink, amelyek anyagi létünk korlátait is jelentik, például ennünk, aludnunk kell. Lehet az is, hogy testi érzéseink magasabb szintre utaló jelzések. Például túlzott fáradtság vagy izgatottság jelezheti azt is, hogy lelkünk szintjén valamit túlzásba vittünk, és nem számoltunk eléggé élettani korlátainkkal.

A lelki szint az embervoltunk fő terepe, de ennek jelzései, például lehangoltság, öröm, félelem, belső kényszer stb. is utalhatnak magasabb szintű, szellemi vonatkozásokra. Az integráltság a test-lélek-szellem rendjének megfelelően épül fel. A tudatunk az első két szinten viszonylag könnyedén működik. A spirituális szinttel kapcsolatban lenni nehezebb kérdés, a Paradicsomból ki vagyunk űzve. Megtalálni életünk egyik fő feladatának érezzük, a boldogságvágyunk is erre hajt bennünket.

Lelki életünk gazdag dzsungelében hogy kereshetjük tehát a szellemi gyökereinkhez vezető utat? A spirituális élet és a lélekgyógyászat tapasztalatai tudnak nyújtani néhány segítő szempontot ehhez a kérdéshez: az egyik a belső békesség útja, a másik a „lelkesültség”, amikor bizton érezzük a belülről való szellemi feltöltöttség energiáit. Használtam egy hasonlatot is a lelki és szellemi élet kapcsolatáról, azt mondtam, hogy a lélek a szellem erőterében vitorlázik. Ha ezt a hasonlatot továbbvisszük, akkor azt mondhatjuk: a „lelkesültség” az a szél, ami a vitorlát duzzasztja, a békesség pedig a kormánykerék, amivel az irányt és egyensúlyt tartjuk. Lélektani szinten megfogalmazva a vitorla és a kormánykerék viszonyát: az egyik az, amit teszünk, a másik, ahogyan csináljuk, a forma, a stílus.

5. 3. Az egészséges lelki élet az, ami az egész emberi valóságot kifejezi, tehát a szellemit is. Ehhez a szellemivel való folyamatos, élő kapcsolatra van szükség. Ha a szellemit valamilyen lelki forma kényszerzubbonyába zárjuk, megmerevítjük, akkor azzal lelki szintre redukáljuk, szellemit, azaz bálványt csinálunk belőle, és elveszítjük az élő szellemi kapcsolatot.

A szellemit személyes lelkünkkel látjuk, ez az a tükör, amiben a pneumatikus tükröződik (I. Kor: 13,12.). Ezért is törekszik minden vallás arra - mint már említettem -, hogy ezt a tükröt, a személyes lelkünket tisztítsa. Eza megszentelődés, a személyiség spirituális fejlődése.

Mik segítik elő az egó élő szellemi kapcsolatát? Legtöbb vallásnál megtaláljuk első feladatként a bűnöktől való tartózkodást, hogy mit ne tegyünk. A bűnök csábításának is megkülönböztethetjük a három szintjét. Jól látható ez már a Jézus missziója előtti három pusztai megkísértésben: Az első a táplálék, a testi jóllét szintje. A második a lélektani szint: a sztárrá, csodaemberré, varázslóvá válás szintje. A harmadik a szellemi szint: a szellemi hierarchiához igazodás, a világuralom csábítása, melynek alapja és feltétele a Sátán imádása.

Másodsorban a feladat a pozitív életvezetés, melynek belső oldala a szellemi vezetés keresése, a külső pedig a szeretet gyakorlása.

5. 4. A kultúránk alapját képező keresztény hitnek és misztikának lényegéről a mélylélektannak jelentős mondanivalója van. Lényege, hogy Jézus életének és halálának történelmi jelentőségén túl minden ember számára személyes, egyedi jelentőséggel bíró archetipikus realitása van, magyarul a krisztustörténet mindannyiunkban zajlik (Süle 1997.).

Ennek leglényegesebb eleme, hogy az egó a mindennapi élet gyakorlatában a Selbst irányából jövő impulzusokat időnként elfojtja, kioltja, ha úgy tetszik, megöli, mind magában, mind másokban. Ezek mögött viszont a keresztény szemlélet szerint az ember pneumatikus voltán át a Szentszellem által Krisztus munkálkodik bennünk, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (I. Tim: 2,4.). Mondhatjuk úgy is, hogy Krisztus megfeszítése, ölése mélylélektanilag konkrét személyes ügye mindannyiunknak, tapasztalati realitás, mivel ezt tesszük időnként magunkban és másokban is. Úgy öljük bensőnkben és másokban is Őt, mint ahogy például a középkorban a nevében ölték embertársaikat a vallásháborúk, az inkvizíciók, a keresztes háborúk során a keresztények.

A keresztény örömüzenet (evangélium) szerint Isten országa egészen közel van, ha belső hitbeli valósága számunkra az, hogy Isten olyan szeretet, amint azt Jézusban láthatjuk. Ekkor belső lélektani realitássá válik számunkra nemcsak a megbocsátó kegyelme, hanem a feltámadás diadala is: a lelkünk mélyéről újra felfakadnak az éltető szeretetenergiák. Az ilyen Isten-, Selbst-élmény és az erre épülő hit igaz segítő és vezető életünkben.

Az egó-Selbst viszonylaton keresztül mélyebben megérthetjük a bűn problémáját is. Abűn lényegét mélylélektanilag úgy határozhatjuk meg, hogy az egó szembefordul, elfojtja az ősforrásából jövő impulzusokat, azaz öljük magunkban a krisztusi késztetéseket.

Aki ezt egyszer átéli, belsőleg megtapasztalja, az újjászületett: megszületett benne az új ember. Ennek a lélektani lényege, hogy a Selbsttől megtermékenyült egó ráébred mélyebb ősforrására, teremtőjére és így arra, hogy új identitás született meg benne: Isten gyermeke lett.

Összegezve: hogy a teremtés a Biblia szerint Krisztus jegyében történt, abban benne értendő az istenképű ember szabadságának méltósága, és a bűnözés lehetősége is. Ezért is mondja Jézus, hogy Ő az ajtó, az út az Atyához. Ő nyitotta meg az utat kereszthalálával és feltámadásával, ezért lehetséges általa az üdvözülés. Aki hisz Jézusban, hogy Ő Isten kiábrázolódása, az üdvözül. „Az Ige testté lett, az Isten emberré” (Jn: 1,14-18.). Az Isten kinyilatkoztatta, megmutatta, láthatóvá tette önmaga lényegét, és aki hisz abban, hogy az Isten ilyen, amint a Krisztusban látható, annak megnyílt az ajtó, kialakult az én és a Selbst élő viszonya. Ha ezen az úton halad az ember, életét értelmesnek, tartalmasnak, boldognak érzi, átéli, hogy saját legigazibb útján jár. Istennel tehát magunkban és a másik emberben találkozhatunk.


 

VI. Közösségi vonatkozások


 

6. 1. Mint láttuk, a spiritualitás kérdése nem tárgyalható az ember közösségi, társadalmi volta nélkül. Az emberi közösségek azonosságtudata szorosan kapcsolódik a tudatosult történelemhez, azokhoz a mítoszokhoz, legendákhoz, amelyek saját eredetükkel és történetükkel kapcsolatosak. Ezek jelennek meg az adott kultúrában, az írott, ábrázolási (például művészeti stb.) vagy egyéb hagyományaikban. Ezek megragadható részén túl, az egyének tudattalanjába leülepedve, áthagyományozódva a kulturális tudattalanban él tovább (a kollektív tudattalan felsőbb része, a családi tudattalan rétege alatt). Az aktuális politikai propaganda jó része mindig erre a rétegre igyekszik hatni, hogy az embereket mozgósítsa céljai érdekében. A kulturális tudattalanban zajló folyamatok, és azok spontán áramlatainak tanulmányozása az egészséges úton való kibontakozás jelentős segítője lehet.

A kulturális tudattalan és a nép hagyományai, mítoszai hatalmas beolvasztó, összeötvöző erőt jelentenek, mely még a származási, biológiai vérvonalak hatásánál is erősebb tud lenni. Ékesen bizonyítja ezt mind a magyar, mind például a zsidó nép történelme. A helyi kultúra és a betelepülők eltérő kultúrája ütközik, és néhány generáció szükséges ahhoz, hogy az összeolvadás megtörténjen. A szülőföld hatása, az adott élettér, amiben az illető felnő, ennek kedvez. A honvágyban is ennek ereje jelenik meg. Az egyedi különlegesség igénye viszont gyakran a származási kultúrából kap erősítést.

Leginkább a költészet az, amiben a közösség mitopoetikus, mítoszteremtő és -átadó funkciója tudatosul. Az emberi fő funkció, a gondolkodás, nyelvi természetében fejeződik ki a leghatalmasabban és a legvilágosabban, de a zene, a tánc, a képzőművészet szerepe szintén jelentős. Ezek mind az egyedi fejlődés vagy a közösségi jobbítás irányába hatnak. Ha ez hiányzik belőlük, akkor nem bizonyulnak időtálló értékűnek.

Érdekes, hogy a mítoszoknak, mondáknak nemcsak a történelmi realitástartalma a meghatározó a tudattalan hatás szempontjából. Vannak olyan legendák, mítoszok, amelyekről a történelemtudomány kiderítette, hogy semmi alapjuk nincs. A kulturális tudattalanban viszont valós erőt képviselnek. Azok a belső szükségletek, amelyek létrehozták és fenntartották őket, reális lélektani erőket képviselnek. Ugyanígy hatnak a más népektől átvett mítoszok, mitológiai elemek is. Hogy egy átvevő nép mit vesz át másoktól, hogyan gyúrja össze sajátjává, mit őriz meg, mit ápol évszázadokon át, azt saját mélylélektani szükségletei határozzák meg. Így bármi az eredete az adott mítosznak, legendának, arra a népre jellemző lesz, amelyik birtokolja, ápolja. Az egyéni mitopoetikus szükséglet jellegzetes szűrő is, jelzi, hogy a sokféleségből mi marad meg értékként. A hagyomány átörökítőjeként a legenda alakításában az egyén is részt vesz, ahogy személyes szűrleményét adja tovább.

Egyébként minden nép az istenektől származtatja magát, és speciális feladattal, küldetéssel rendelkezik. A küldetés mindig valamilyen önfejlesztést vagy közösségért való erőfeszítést jelent.

6. 2. A jelenlegi helyzet megértéséhez a közösségi élet és a korszellem alakulásának legalább fél évezredes történetét is érdemes figyelembe vennünk. Nézzük meg a már tudatosítható kölcsönhatásokat civilizációnk fejlődése, a társadalmi makrofolyamatok, a főbb politikai áramlatok jelenségei, a spiritualitás kérdésével közvetlenül foglalkozó egyházak, valamint egyéb spirituális mozgalmak és a segítő foglalkozások között a spiritualitás szempontjából.

Utalnom kell a teljesség igénye nélkül a premodern, modern, majd a jelenlegi posztmodern ember helyzetére. A középkori szellemi megújulás kiterjedt a spiritualitáshoz vezető mindhárom kulturális fő út átalakulására: a reneszánsz a művészetek, a reformáció a keresztény vallások területén és a tudományok vonatkozásában a modern természettudományok kialakulásában jelent meg.

Korunk legmeghatározóbb jelensége a természettudományok fejlődése. Először az értelmiség szintjén, majd innen szétterjedve a társadalom többi rétegére is, a felvilágosodás racionalizmusa révén nagyban hozzájárult a szekularizációhoz. Egyre többen elvallástalanodtak, illetve lélektani értelemben a modern ember vallásává a természettudomány vált. Élete nagy problémáinak megoldását már nem a vallástól, hanem a tudománytól várja. Az elmúlt néhány évszázad során a tudományok a maguk területén az emberi problémák sokaságát oldották meg. A civilizált országokban az életnívó és az átlagéletkor sokat emelkedett, az életformánk teljesen átalakult.

A folyamat a lélektan oldaláról nézve azonban alapvető problémákkal is járt. Az egó eltávolodott tudattalanjának ősi gyökereitől, és így életereje csökkent, az elidegenedett tudattalan pedig kompenzációs mechanizmusokat alakított ki.

A tudományok fejlődésére érdekesen jellemző, hogy először az embertől távoli területeken indult meg, főleg az élettelen természetre vonatkozóan: a csillagászat, a matematika, a geometria, a fizika, a kémia, a földrajz területein, majd fokozatosan közeledett az ember életéhez közelebb álló technikai tudományokhoz és az élő természet világa felé, a biológiához. Végül a 20. században bontakozott ki az emberi specifikum, az emberi lélek területeinek tudományos kutatása.

Mindez nagy harcokon át forrott ki (Kuhn 1984.). A vallásos és tudományos világkép első nagy összecsapása a geocentrikus és heliocentrikus világkép ütközésében jelentkezett. Bár a kor átlagemberének nézete szerint a csillagászok állítása a józan észnek és megfigyelésnek ellentmondó nyilvánvaló bolondság volt, mégis a tudomány került ki győztesen a vitából. Galilei pere után a vallás és a tudomány szétszakadt, és csendes megegyezés alakult ki az egyházak és a tudomány emberei között: a tudósok a természettel, az egyházak a természetfelettivel foglalkoznak. A második nagy ütközés a 19. században már a biológiai tudományok területén zajlott elsősorban. Darwinnal kezdődött, és az ember származásával kapcsolatosan éleződött ki leginkább. A harmadik nagy ütközés a 20. században bontakozott ki, és az emberi specifikum, a lélek területén folyik. A hitéletnek a világkép csak az egyik összetevője, de ennek sérülése igen jelentős.

Úgy tűnik, az emberi lélek feletti kompetenciát az elmúlt 20. század folyamán a vallások egyre jobban elvesztették, és szerepüket fokozatosan a lélektan vette át. A keresztény vallások a századok során lényegében feladták az emberi lélek kutatásának és gyógyításának komoly szellemi munkáját. A gyógyászati gyakorlatban csak mint jószándékú segítők, asszisztensek tudtak érdemben részt venni a legutóbbi időkig.

Az emberek sokasága véli úgy, hogy Istenre tovább már nincs szükségük. Az Isten nélkül maradt emberben egy belső vákuum alakult ki, amely szorongást okoz. Ez úgy ellensúlyozódik, hogy az emberi egó magát teszi Istenné. Az ember mindent akar tudni, és mindenhatóvá, a világ urává akar válni. Ennek legfőbb eszközét a tudományban látja. Az istenségben pedig főként a hatalmat képes látni, és a szorongó egó hatalomvágyának ez az alapja. A hatalomvágyó egó számára különösen fontos a pénz, az információk birtoklása, a tudás, társadalmi státus, a fegyverek és a jelentős személyekkel való kapcsolat.

Technikai civilizációnk modern társadalmi szakasza nagyjából a 20. század második felétől alakult át a posztmodernnek nevezhető időszakba. A folyamat lélektani vonatkozású lényege röviden a következő: a premodern fázisban a természettudományok jelentősége igen kicsi volt, az életet a vallási elgondolások szabályozták döntően. A társadalomban az ember szervesen benne élt racionális és irracionális szükségleteivel együtt. Isten által elrendelt sors örökkévalóságának távlatában, a természettel és társadalommal bensőséges kapcsolatban élt.

A fejlődés során a természettudományok mind a világmagyarázat, mind az élet mindennapi gyakorlati kérdéseinek meghatározása terén egyre jobban átvették a vallások szerepét. A tudósok így a modern emberiség papjaivá váltak, akik az ember természet feletti uralmát kívánják megvalósítani. A tudományoknak is kialakultak a maguk beavatási szertartásai, templomaik, szent irataik, zsinataik, szektáik, sőt dogmáik. A világuralmi cél elérését a modern technikai eszközök biztosítják. A technológiák pedig végső soron a matematika nyelvén íródnak.

Mindez azon a feltételezésen, hiten alapul, hogy a világról korlátlanul tudunk ismereteket szerezni. Egy másik általános hiedelme a korszak emberének, hogy az egész világ rendszerezett, és van egy tőlünk független, mindenre kiterjedő objektív igazság, amely hierarchikusan rendezett örök törvényekből áll. Ezeket az ember megismerheti, és ezáltal megvalósíthatja világuralmi céljait. A természettudományok fejlődése mindezzel nemcsak az egyházakat rendítette meg alapjaiban, hanem az emberi együttélésformák hagyományait is. A tudományok komoly hatalmi tényezővé váltak, mind a közösségi élet rendezése, mind az országok egymás ellen vívott háborúiban.

A posztmodern szemléletben ezeknek a hiteknek abszolút volta és a tudomány tekintélye megkérdőjeleződik, hasonló módon, mint ahogy a klasszikus fizika törvényeit például a relativitás elmélete viszonylagossá tette. Ez elsősorban azt jelenti, hogy egyrészt a tudományok érvényességi területeinek korlátait jobban megértettük, másrészt hogy a megismerésnek más útjai is jobban tudatosultak és fejlődtek.

A 19. század értelmiségét még az a büszke közérzet hatotta át és jellemezte, hogy nincs többé szükség Istenre, Nietzsche híres mondása szerint „az Isten halott”. Korunkban, különösen a 20. század második felétől a korábbi hangos büszkeséget az elidegenedett, deprimált, individualista, posztmodern néptömegek suttogó szorongása váltotta fel, a félelem, hogy tönkretesszük a Földet, meghal az ember, kipusztul az emberiség. Ezt a nagyon is reális tényeken alapuló veszélyérzetet az a szorongás is okozta, hogy éppen hatalmas tudományunkkal, technikai fejlődésünkkel pusztítjuk el világunkat (nukleáris háború, környezetszennyezés, titkos biológiai fegyverek, ökokatasztrófa stb.).

A tudományban való hit, hogy az életünkre a megoldást adja, így egyre jobban elvész. A hippik lázadásától kezdve a gombamód szaporodó új szekták és más, a kultúránk modern életformája ellen küzdő mozgalmak, a zöldek és a globalizációellenes csoportosulások mutatják ezt a válságot. Az elmúlt század folyamán az öngyilkosoknak, szenvedélybetegeknek, a szorongásos, depresszív lelki zavaroknak és a pszichopátiáknak egyre növekvő száma, a pszichoszomatikus és civilizatórikus betegségek szinte általánossá válása szintén ennek a krízisnek és degenerálódásnak a tünete.

Rájöttünk, hogy az ún. egzakt tudományok bizonyos, az életünk szempontjából igen fontos dolgokat képtelenek megragadni. Mivel a természettudomány általános törvényeket keres és fogalmaz meg, így az egyszerivel, az individuálissal igazából nem tud mit kezdeni. Pedig Jung már a 20. század első felében rámutatott arra, hogy az emberek problémáinak jelentős része éppen ezzel az egyedi voltukkal kapcsolatos. A gyógyászi gyakorlatban viszont éppen ezzel az egyediséggel van dolgunk. Nem egy általános beteget, hanem Mari nénit vagy János bácsit kell megvizsgálnunk és kezelnünk. Az ember mindig egyszeri, s így a klasszikus tudomány számára ennek lényege megragadhatatlan.

A természettudomány továbbá redukcionista, és így nem tud mit kezdeni az egyéniség, az énség (szelfség) élményével. Az, hogy én vagyok, létezem, lefordíthatatlan és kezelhetetlen a számára. A természettudomány a lelki jelenségeket elemezve redukálja azokat a háttérben lévő tényezőkre, történésekre, például tanulási folyamatokra vagy ösztöntényezőkre, azokat biológiai folyamatokra, azokat pedig összetevőire bontva: biokémiaiakra, kémiaiakra, majd atomfizikaiakra, de az egyedi individuum, aki bajban van, eddigre teljesen elveszett.

Az analízis, az összetevőkre bontás mindig azzal a veszteséggel jár, hogy az összetettebb jelenségnek sajátos minőségei elvesznek. A rendszerelmélet megfogalmazása szerint egy rendszer mindig több, mint az őt alkotó alrendszerek, a részek összege. Ezt az elvet megtalálhatjuk az atomfizikától az emberi lelken át a társadalmi folyamatokig.

A posztmodernségben a konstruktivitást ellensúlyozandó a dekonstruktivitás került előtérbe. Az istenét és a transzcendens kultúráját vesztett ember számára a korábbi stabil értékek is megkérdőjeleződtek. De elvész a racionalitásban és a fejlődésben való hite is. Elszakadt múltjától, és jövője sincsen, üresen maradt. Világvége-érzése van, és csak a pillanat maradt számára. Ezt habzsolja, ezért rohan, gyors, pillanatnyi kielégüléseket keresve. Efemer világban él, egyszer használatos tárgyak és személyek között.

A 20. század folyamán a tudomány addigi oksági modelljei mellett a lélektanban újabb elgondolások jelentek meg. Adler bevezeti a finalitás, a célvezéreltség elvét. Jung ezt elfogadva még tovább megy, leírja az oki kapcsolat nélküli, jelentőségteljes véletlenek egybeesését, a szinkronicitás jelenségét is. A koncentrációs tábort is megjárt pszichiáter, V. E. Frankl pedig az ember fő motiváló tényezőjét az értelmes élet keresésében határozta meg.

Posztmodern korunkban (Gadamer 1984., Pethő B. 1997.) az anyag, az energia és az információ hármasságának korában egyre inkább megjelennek az ún. megértő, értelmező (hermeneutikai) modellek. Jelentőségüket a mennyiségi összefüggéseket leíró matematika jelentőségéhez hasonlíthatjuk. Belső, szubjektív világunk kutatásában a hermeneutika kifejezést a minőségek összefüggésének megértése értelmében használom. Az értelmező modellek egyre mélyebbre terjednek a megismerés világában (Wilber 1985.). Ennek egyik lényeges eleme az a gondolat, hogy az emberi létezés leginkább nyelvi természetében ragadható meg. Az énség, szelfség élménye leginkább nyelvileg fejezhető ki. Amit igazságnak mondunk, az nem egyszerűen a tőlünk független objektív valóság, hanem az egy nyelvileg megfogalmazott konstrukció, értelmezés. Kezdjük úgy látni, hogy az ember legalább annyira konstruálja, mint amennyire felfedezi azt, amit igazságnak, törvénynek nevez.

Magának a lélekgyógyítási folyamatnak is a lényegéhez tartozik az élettörténet folyamatos újrafogalmazása az egyre mélyebb megértés által. A tudomány már nem állítja magáról az abszolút objektivitást és egyetemességet.

 
 

Irodalom:


 

Biblia 1996. Magyar Biblia Társulat, a Magyar Református Egyház Kálvin János Kiadója.

Frelingsdorf, K. 2001. In: Xeravits I. Ő nem az a véres Isten, Embertárs 5/4, 320-337.

Gadamer, H. G. 1984. Igazság és módszer. Gondolat, Budapest.

Jálics F. 2006. Szemlélődő lelkigyakorlat. Manréza-Korda Kiadó, Kecskemét.

Jung, C. G. 1987. Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Kuhn, T. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest.

Mohás L. 2005. A nő kiteljesedése és az androgyn. Magyar Szemle X/5.

Ormai T. 2006. Mi vagy én? A társas-én helye a személyiség struktúrájában. Pszichoterápia, 15/6, 416-424.

Ormai T. 2008 Egy ember nem ember. Előadás, CSAKIT workshop, február 9.

Pethő B. 1997. Poszt-posztmodern - Vélemények és filozófiai vizsgálódások. Platon Könyvkiadó, Budapest.

Pethő B. 2007. Az etika-cselekvés politikuma. Polgári Szemle, III/10. 16-25.

Süle F. 1983. Alkoholbetegek csoportpszichoterápiájának latenstartalom elemzése. I. rész. Afokális konfliktus meghatározása. Alkohológia. 4. 31-35

Süle F. 1984. Alkoholbetegek csoportpszichoterápiájának latenstartalom elemzése. II. rész. Acentrifugális elemzés. Alkohológia 15/1. 30-35.

Süle F. 1996: A jungi mélylélektan napjainkban. Gyuró Technik Kiadó, Szokolya, 340 o.

Süle F. 1997. Valláspatológia. GyuRo Art-Press. Szokolya.

Tart, C.T. 1975. States of consciousness. E.P. Dutton. New York.

Tart, C.T. 1982. States of consciousness. El Cerrito, Calif.: Psychological Processes.

Wilber, K. 1985 The Holografic paradigm. Sambhala, Boston.

Wilber, K. 2003. A Működő Szellem rövid története. Európa Kiadó, Budapest.

Wilber, K. 2006. információ: Bevezetés a transzperszonális pszichológiába. Válogatás A. H. Maslow, R. Assagioli és K. Wilber írásaiból. Ursus Libris, Budapest.



« vissza