Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Műemlékvédelem és múzeumügy

Műemlékvédők és múzeumi szolgálatban működő tudósok egyaránt konzervátoroknak, őröknek, megőrzőknek, nevezik magukat, ami világos jele annak, hogy azonos szakmai etika szerint gondolkodnak. Ez a történelem folyamatosságának a belátásából ered. A megőrzés mozzanatában, látszólag a múltba fordulóan, a jövőt is szem előtt tartják. Tisztában vannak ugyanis a műalkotások anyagának mulandóságával és végső soron pusztulásuk elkerülhetetlenségével. Az, a későbbi generációk iránti felelősségérzetből adódó elkötelezettségük azonban, hogy a veszteségeket a lehetőségek határáig csökkentsék, hivatásuknak szilárd morális alapokat teremt. Ez a hivatás - a restaurátorokat is ide számítva - az orvosokéval rokon, akiknek az a feladatuk, hogy a páciens egészségét, ameddig csak lehet, megőrizzék, a betegségeket diagnosztizálják, annak mélyebb okait feltárják és meggyógyítsák, de az is, hogy megfelelően ápolják, illetve gondoskodjanak róla. A páciens - esetünkben - nemcsak az egyes műemlék, a műtárgy vagy a gyűjtemény, hanem a kultúra a maga teljességében, mint a társadalom emberi életmegnyilvánulása, nem pedig a kultúra mint ipar. Így aztán a diagnózisnak is túl kell terjeszkednie az építészeten és a képzőművészeten. A történelem a művészettörténésznek gazdag anyagot kínál a virágzás és hanyatlás okainak tanulmányozására, és ennek során azt látjuk, hogy a szellemi és anyagi körülmények mindig egymással szoros összefüggésben alakulnak. Ugyanakkor a műemlékvédelem tárgyai nagyobb mértékben vannak kitéve a pusztulás veszélyének, mint a múzeumi védelem alatt állók. Ez a körülmény a konzervátorok mentalitására is hatással van.

A műemlékek állagának megőrzése nem lehetséges szellemi tartalmuk feltárása nélkül, és ez a komplex tevékenység a kutatás, a gyűjtés és a tudásközvetítés révén válik teljessé. A múzeumok szükségletei pedagógiai tevékenység nélkül egy gazdasági vállalkozás szintjén maradnak. Manapság a kiállítások produkálására irányuló folyamatos nyomás keseríti meg múzeumokban a művészettörténeti és a diszciplináris határokat átlépő kutatást egyaránt; a műemlékügy pedig a kérlelhetetlen kompetenciaelvonással és takarékossági intézkedésekkel kénytelen szembenézni napról napra. A tudományos munka értékét alábecsülik. Mindazonáltal nemcsak az eredmények számítanak, hanem a tudományos csoportmunka szakmai (diszciplináris) jelentősége is, amely egy tudományos műhely szellemét pozitívan fémjelzi. A tény, hogy a műalkotások megértésének képessége társadalmunkban fejletlen és a képzett emberek maguk is e tárgyban minden múzeumpedagógiai segítség ellenére csak összefüggéstelen benyomásokkal rendelkeznek, a szakma feladatainak széles körét jelöli ki. A látványos kiállítások magas látogatószámai csak korlátozott mértékben tekinthetők a hatékonyság bizonyítékának. Mert tudomásul kell venni, hogy az ilyen sikerek csak néhány közkedvelt témában célozhatók meg, ami pedig széles körben nem ismert, még kiemelkedő minőség esetén is csak csekély eséllyel bír a sikerre. Egyes városokban még a jelentős gyűjteményeket is csak alig látogatják. A tudományos információk iránti érdektelenséggel szemben egyenesen a múzeumi önfeladás - vagy talán a „népművelés” iránti tiszteletre méltó buzgalom? - példájaként említhető az Alsószászországi Tartományi Galéria (Niedersächsische Landesgalerie) Hannoverben. A 2000-ben megjelent, a 17. századi holland és flamand festmények 413 oldalas állománykatalógusát, amely minden művet reprodukcióban is közöl, három euróért vesztegetik.

Az ismeretek átadása és a gyűjtés a múzeumi konzervátor számára nagyobb jelentőséggel bír, mint műemlékes kollégájának, de persze az utóbbinak is együtt kell kezelnie ezt a két területet. Egy műemléket nem lehet csak a törvényekkel védeni, szükséges, hogy az mindenki számára fontos legyen, ez pedig a konzervátortól a szilárd alapelveket, a konkrét esetekben pedig a rugalmasságot egyaránt megkívánja. Ilyen volt pl. a drezdai Frauenkirche újjáépítésének vitatott kérdése, amely a negatív mellékhatások ellenére nemcsak a várossziluett, hanem a drezdaiak élni akarása szempontjából is nyereségként értékelhető.

A két szakterület szövetsége ma sokkal inkább kívánatos, mint bármikor, mivel a gazdaság fogyasztást és felhasználást ösztönző mindenhatósága a kultúrát is függő helyzetbe próbálja vonni. Befektetők fenyegetik a műemlékvédőket, és a múzeumokban marketingstratégák nyomulnak előre. Arról van szó, hogy miközben a műemlékvédők még farkasszemet néznek az ellenfeleikkel, a múzeumban az utóbbiak már a belső struktúrák felrobbantásával fenyegetnek. A tudománytól és népműveléstől távol álló menedzser típusa tölti be egyre gyakrabban a csúcspozíciókat.

A múzeumoknak az új célmeghatározása, hogy a közönségnek élményeket adjon el, a tudományos munkát folytató muzeológusok meggyengítéséhez vezet álláshelyeik megtakarítása és a tevékenységük leértékelése révén. Az ily módon előálló feszültségek egész intézmények légkörét mérgezik meg. Egy gyűjteménynek a tudományos feldolgozás által bekövetkező értéknövekedését kevéssé veszik figyelembe. A műemléki és múzeumi szakemberek sürgetően szükséges összefogása a politika által már úgy tűnik, hogy elfogadott gazdasági abszolutizmus elhárítása érdekében ilyen körülmények között aligha valósulhat meg.

Nyilvánvalóan nem kell a kultúrát érintő minden külső befolyást látatlanban démonizálni. Mindazonáltal nemcsak a gazdaságból kiinduló problémákkal találjuk szembe magunkat, ha az embert elsősorban fogyasztónak tekintjük, ahelyett hogy a képzésükkel foglalkoznánk, hanem azzal is, hogy a politika semmibe vesz mindent, ami a kultúra voltaképpen. A múzeumi és műemlékvédelmi szakembereknek túlságosan ritkán sikerül megértetni a politikusokkal, hogy az álláshelyek megszüntetése azokat a szervezeti kereteket károsítja tartósan, amelyekben generációról generációra megszakítatlanul zajlik a tudás átadása. Kiváló utánpótlás van, amely bizonyítani akar, felnőni a szakma élvonalához, hogy a felelősségteljes feladatokat átvehesse. Életét azonban csak időben szorosan behatárolt munkamegbízásokkal tengeti, és nincs lehetősége semmilyen hosszabb távú intézményi kapcsolat kiépítésére. Arra kényszerül, hogy mindenekelőtt a saját gondjával bajlódjon.

A mindennapokban tapasztalható nem kielégítő szolidaritás a két testvér, a múzeumok és műemlékvédők között, akik önképük szerint a felvilágosodás gyermekei, sokféle okra vezethető vissza. Első helyen az építészetet és az iparművészetet is magában foglaló képzőművészet közti különbséget kell említeni. A specializálódás szükségessége oda vezet, hogy viszonylag kevés művészettörténész bír mélyebb ismeretekkel minden szakterületről, és így kevesek számára relevánsak a közös történelmi gyökérzettel kapcsolatos megfontolások. Ez aztán problematikus egyoldalúsághoz, sőt rivalizáláshoz vezet. Számos példa van a múzeumigazgatók vakságára az általuk használt műemlék épületekkel, köztük a legmagasabb értéket képviselőkkel kapcsolatban is. És fordítva, vannak egyes építészetspecialisták, akik egy képzőművészeti alkotás tulajdonképpeni nagyon személyes tanúságát nem engedik közel magukhoz.

A műemlékvédők hozzá vannak szokva ahhoz, hogy rövidlátó érdekekkel másokat helyezzenek szembe. Az erős felelősségtudattal rendelkező Schinkel (Karl Friedrich Schinkel, 1781-1841) porosz építész, várostervező, festő és elméleti író, a porosz műemlékvédelem megalapítója, a poroszországi klasszicizmus meghatározó alakja.) ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A bizalomban, amelyet az ember műveibe maga fektet, amelyben hozzájuk egy meghatározó értéket kapcsol és arra törekszik, hogy azok hosszú időn keresztül fennmaradjanak, van valami magas erkölcsiség és fennköltség. Ezzel szemben áll minden meglévőnek a teljes lebecsülése, az a türelmetlen törekvés, hogy mindennek a helyén, amilyen hamar csak lehet, valami mást láthassunk; ez a változásfüggőség és változáshajsza, amely nem hagy időt a dolgok megismerésére és megízlelésére, biztos jele az idők hitványságának és azoknak, akik annak élén állnak.” A múzeumokban a műemlékvédelemmel ellentétesen a művészetben éppen aktuális jut egyre nagyobb túlsúlyra, minthogy itt a legerősebb pénzáramlás, az időszerű, a modern presztízse csábít, és a múzeum magát egy valláspótlék kultuszhelyeként kínálhatja fel. Ezzel egy pályaív építhető fel. Minthogy pedig az újnak folyamatos utánpótlása van, a konzervátori gondosságnak itt kisebb a jelentősége. A regionális gyakorlati feladataira kötelezett műemlékvédő a legkülönfélébb rangú objektumokkal bajlódik anélkül, hogy ezzel dicsőséget aratna. Egy divatos múzeumigazgató ezzel szemben látványos kiállításokkal nemzetközi színpadra léphet, a gondjaira bízott művek fényével saját magát ékesítve és a politikát kiszolgálva. A műemlékvédőknek nemigen van efféle játékterük. A múzeumokban a bemutatott művek kiválasztásával, a prezentációjuk módjával, a kiállítási témák megválasztásával állandó változásra van lehetőség, amit az elevenség jeleként dicsérnek, miközben túlságosan is gyakran egy történelemkép manipulációjáról van szó.

Társadalmunk áthierarchizálásának általános tendenciája a múzeumügybe könnyebben nyer bebocsátást, mint a műemlékvédelembe. A hatóságok, az egyes tartományok közti számottevő különbségek ellenére is, inkább azonos módon vannak megszervezve, ami előmozdítja a köztük lévő kohéziót. Ezzel szemben a csaknem konszernek módjára szervezett múzeumkomplexumok hatása, egészen le a kis helytörténeti múzeumokig, erőszakos, és gátolja a kollegiális együttműködést. Az állami támogatásnak a „világítótornyokba”, vagyis a csúcsintézményekbe való koncentrálása annak az általános tendenciának felel meg, amely az erőseknek kedvez, a gyengéket pedig gyengíti. Nagy intézmények akadályozzák a kicsiket, egészen odáig, hogy legértékesebb műveiket elveszik a gazdasági vállalkozások módszereihez hasonló praktikákkal. Az, hogy egy energiacég megtépázott hírének újrafényezése végett múzeumokat támogat, világosan mutatja, hogy a hatalom és a művészet ismét milyen veszélyes közelségbe került. A műemlékvédelemben magától értetődő, hogy a jelentős dolgokat a hatalmi központokon kívül is teljes körűen gondozni kell. A Műemlékvédelmi Alapítvány (Stiftung Denkmalschutz) sikeresen fáradozik a széles nyilvánosság mozgósításán a veszélyeztetett épületek iránti elkötelezettségre Németország-szerte, miközben a múzeumtámogató egyesületek csak helyi keretben működnek.

A műemlékvédelem és a művészeti gyűjtemények közti kapcsolatot a kastélymúzeumok erősíthetnék meg, minthogy az itt tevékenykedő művészettörténészeknek kötelességük, hogy az építészet és művészet minden szakterületét a kertművészetig bezárólag természetes törvényszerűségeinek megfelelően gondozzák és bemutassák. Itt azonban működnie kell még annak a történelmi felfogásnak is, amely rámutat a fejedelmi és a nemesi reprezentációs stratégiák sajátosságára, a demokratikus jelent a múlt felől világítja meg, és tudatossá teszi a kettő közötti távolságot. A történelmet csak ezen a módon vehetjük komolyan. A kastélyok esetében ugyanis a turizmusipartól való függőségük miatt ugyanazon betegségtünetek fedezhetők fel, mint a múzeumokban. Ilyen példa Watteau Behajózás Kythérába c. képének a Vénusz-szobrot is magában foglaló élőképként való bemutatása a charlottenburgi kastélyparkban, a város háromszáz éves ünnepe, egyszersmind a névadó Sophie Charlotte halálának 300. évfordulója alkalmából. Itt nemcsak az történt, hogy a történelmet állították hamis perspektívába, hanem a közönségesség is tort ült a nagyszerűség fölött.

Az udvaroknak a társadalom civilizálásában játszott kiemelkedő érdemei a történelmi múlt részét képezik, és csak ebben az idődimenzióban lehet azt objektíven és a mai civilizációnk feladataihoz való termékeny hozzájárulásként méltatni. A szentimentális fejedelemdicsőítéshez való visszatérés nemcsak Berlinben tompítja el a történetiség iránti érzéket és hagyja figyelmen kívül azokat az üzeneteket, amelyeket a kastélyok kisugározhatnak. Zúdítson bár pénzt a kasszába a hatalmas látogatótömeg, ez, mint főcél, korántsem felel meg annak a művelődési feladatnak, amelyet a kastélyok múzeumi intézményekként az első világháború után megkaptak.

A történelem eltorzítása a teljes tudatlanságot részesítheti előnyben, de ily módon a 20. század egy keserű, mégis fontos tanulsága szorul vissza, nevezetesen az, hogy az igazságosság és emberiesség érdekében a történelmet sem megszépíteni, sem megrövidíteni nem szabad. Hogyan lehet az olyan, emlékművekben manifesztált fogadkozásoknak, mint hogy a barbárság borzalmait nem szabad elfelejteni, hitelt adni, amikor múltunkból semmi mást nem veszünk tudomásul és komolyan?

A nyilvánosságot manapság a klímaváltozás által gerjesztett apokaliptikus víziók tartják izgalomban. A műemlékvédelem és a múzeumügy szétsodródása ezzel szemben marginális problémának tűnik. Ez azonban az előrelátó értelem hiányának ugyanazon tünete, amely a természet rombolásában is megnyilvánul. Az orvosi szem meg fogja ezt látni, és mindez olyan intézkedésekhez kellene hogy vezessen, amelyek a konzerváló erők egyesítésével erősítik meg a szakma immunrendszerét.

(Helmut Börsch-Supan: Denkmalpflege und Museumswesen, zwei Geschwister. KunstChronik, 61/6. 2008. június. 265-268.)

Fordította Entz Géza



« vissza