Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kilátás a válsághegyről

A gazdasági válságba átvezető bank- és hitelválságról sokféle okfejtés olvasható. Egyrészt kiderül belőlük, hogy a súlyosbodó nehézségek körvonalai már régóta kirajzolódtak, másrészt, mégis, a kedvezőtlen fordulatok váratlanul következtek be, nem lehetett őket előre látni. A bankkapitalizmus működésében új tényezőt jelent, hogy az elmúlt tizenöt évben a tőzsde közönsége sokkal nagyobb lett. Régebben beruházók, vásárlók és brókerek nem népes köréből állt, ma viszont az internet és a televízió jóvoltából a szereplők és a közönség hatalmasra nőtt, a kör robbanásszerűen kitágult, a tőzsdei hírek az időjárás-jelentéshez hasonlítanak. Ez a sok-sok résztvevő nem feltétlenül a valóságos helyzet ismeretében alakítja ki döntéseit, hanem a tőzsdei helyzetről alkotott benyomás alapján. Ami nagy különbség. A helyzet és a helyzettel kapcsolatos benyomás közti különbségek, a torzítások nagysága miatt állhatott elő az a válság, amely immár történelminek minősíthető, ha másért nem is, azért mindenképpen, mert a tőzsdézők köre és az információk mennyisége, gyorsasága példátlanul nagy lett. Közben soha nem látott méreteket öltött a reális gazdaság és a spekulációs pénzvilág közti különbség. Így nőhetett nagyra a válsághegy.

A jól bevált rendszer rövidzárlatáról van-e szó, motorhibáról, vagy az egésznek a válságáról? Az erkölcsi válság mélyebbnek látszik annál, amit a szuperprofitok eltulajdonítása képvisel, mert egyszerre jelenti a gyorsan felhalmozódó óriási gazdagságot és egy ezt kísérő új feudalizmus megszilárdulását, valamint az életmód alapjainak átalakulását. A válság ebből a szempontból egyszerre egyéni és globális, amit jelez az is, hogy 25 éve uralkodó újliberális eszmék okozták. Most szerte Európában Dániával példálóznak, mert ott mindig hittek az állam közösséget megtartó hatékonyságában és abban, hogy nem szabad engedni a túlzott jövedelemkülönbségek kialakulását.

Az embernek kedve lenne azt mondani, hogy az európai integrációból a leggyorsabban és a legszélesebb körben a fogyasztói idiotizmust sikerült magunkévá tenni. Az ilyen megállapításokkal szemben fel lehet hozni az egyéni szabadság és a piac szabadságának eszményét. Ám a vitától függetlenül is megfigyelhető most egy általános változás: eddig a tömegfogyasztói őrület, a konzumerizmus annyit jelentett, hogy azt kívánom, amit a másik kíván. Ellenben a hitelválság kiváltó oka hasonlít ahhoz a régóta hangoztatott ellentmondáshoz, amelyet úgy szoktak megfogalmazni, hogy minden népesség mértani haladvány szerint nő, miközben a szükséges táplálék csak számtani haladvány szerint. Nem elegáns dolog Malthusra hivatkozni, tételét már sokszor megcáfolták, mégis mintha most jól kivehető lenne ez az ellentmondás: ezúttal valóban látszik a korlát, most a töréspont jól ábrázolható a válsághoz vezető növekedés logisztikai görbéjén. Hiszen itthon is, másutt is a jobb életkörülmények hitellel történő pénzelése játszik döntő szerepet. Csakhogy a hitelek sem képesek a fellegekig nőni. Ma például Magyarországon a devizabelföldiek eladósodása a devizatartalékok 116 százalékát teszi ki.

Most tehát a konzumerizmus helyett a lemondás mimetizmusa által irányított pánik kezd eluralkodni az úgynevezett fejlett világban: nő a félelem az esetleges veszteség miatt. Jelenleg az egymást kémlelő, gyanakvó habozás irányít. Le is áll tehát az autópiac, az ingatlanpiac, az építőipar, nő a válság, amelyet kevésbé a valóság, inkább a valóságtól való félelem irányít. Nem a kapitalizmus válsága ez, hanem egy gyorsan kifejlődött torzulásról van szó, amely remélhetően visszanyeshető. A torzulás lényege az, hogy a hitel elveszti eredeti szerepét, mert többé nem a vállalkozás szándékához, nem is a tulajdon létezéséhez kapcsolódik.

Hogy új helyzet alakult ki, azt jól jelzi, hogy másként lép fel az állam, mint eddig, és másként is tekint rá a társadalom, Amerikában éppen úgy, mint Európában. Kiderült, hogy ezúttal a legnagyobb milliárdosok is buktak, csak az állam nem tud könnyen veszíteni. Mintha az államé lenne a legjobb takarékbetét, amely egyébként saját hatalmának forrása, és meghatározó lehet a hitelpiacon is. Például úgy, hogy tovább finanszírozzák a köztulajdonban lévő vállalkozásokat, miközben másokat elsöpörhet a hitelválság. Nem is hallani többet arról, hogy kisebb, liberális állam kell, ellenkezőleg, az állam szociális jellege kerül ismét előtérbe.

A magyarországi tanulságok tekintetében meghatározó jelentősége van annak, amit jobb híján Gyurcsány-momentumnak lehet nevezni. Az efféle momentumban, amely a felszíni, politikai-közéleti folyamatokban játszik szerepet, sűrűsödni látszik valami lényegbevágó, aminek a tüneteit, következményeit hosszú ideje tapasztalni lehet. Nem a miniszterelnök személye itt a lényeges.

Az első momentum a hatalom átvételének idejével esett egybe. 2006-ban, az Orbán-Gyurcsány tévévita a választások finisében, a közélet legláthatóbb szintjein igazolt egy akkor már kibontakozóban lévő irányzatot. A politikai elit körében elterjedt a meggyőződés, hogy nem az igazság, hanem valaminek a kommunikációja hordozza a lényeget. Miközben az ilyesmi régóta jelen van, látni kell azt is, hogy Gyurcsány a választási győzelmét nem fogyatékosságai dacára érte el, hanem éppen ellenkezőleg, ezek miatt volt sikeres. A nevéhez köthető momentum azért jelentős, mert a magyar társadalmat gyötrő és romboló irányzatok sűrűsödtek ekkor a személyében, amelyeket ő maga felerősített, politikai helyzete folytán pedig a legmagasabb közéleti szintre emelt.

Gyurcsány kommunikációs tehetsége sok-sok új lehetőséget jelenített meg első ízben a hazai politikai színpadokon, másrészt most és általa uralkodott el az, hogy a különböző színpadi helyzetgyakorlatok olyan ún. világos üzeneteket sugallnak, amelyek semmilyen lényegre sem utalnak, mert valamelyik következő kioltja őket. Nálunk már évek óta egyforma erővel lehet állítani mindent és mindennek az ellenkezőjét. Azzal van a gond, hogy ennek a momentumnak a következtében általános érvényűvé is lett mindaz, amit közönségesen a hatalommegtartás technikájának lehet nevezni. Jobboldali és baloldali koncepciók akkor zavarodnak így össze, amikor a valódi demokratikus képviseleti rendszer már eltűnni látszik, amikor az a benyomás uralkodik el a társadalomban, hogy az egyének és csoportosulásaik afféle verekedések formájában és öncélúan törekszenek a hatalom elbitorlására. Ennek a momentumnak nélkülözhetetlen eleme lett az ellenzék démonizálása, és ezzel párhuzamosan, paradox módon, példátlanul erőssé tétele, hiszen a mindenképpen reá szavazók az összesnek közel felét teszik ki. „Jobb” és „bal” nem egyszerűen a mai miniszterelnök miatt áll olyan élesen szemben egymással. Az új mozzanatot a szembenállás példátlan tartalmatlansága, nyers, machiavellisztikus hatalmi technikává züllesztése jelenti a közélet legkülönfélébb területein.

A második Gyurcsány-momentum a közelmúlt válságában mutatkozott meg. A kommunikáció semmit sem ér akkor, amikor valódi és gyors politikusi döntésre van szükség. Gordon Brown brit miniszterelnök ugyanolyan rosszul állt a politikában és a közvélemény-kutatásokban idén október elején, mint Gyurcsány Ferenc. Előrehozott választás és nagy tory győzelem fenyegette. A hitelválság idején a bajba került bankok állami pénzzel történő feltőkésítését ajánlotta, otthon meg is valósította, példáját pedig az USA kormánya ugyanúgy követte, mint az Európai Unió számos tagállama. Hogy igaza van-e vagy sem, más vita tárgya lehet. Tény, Brownt politikai döntése nemcsak a kudarctól mentette meg, hanem hirtelen nagy népszerűséget is szerzett neki, ma erősebb, mint valaha. Az itthoni második momentum lényege ellenben éppen az, hogy a válságos helyzet kezelésére nincs semmilyen eredeti ötlet. A momentumot ezúttal az jelenti, hogy amikor szükség lett volna rá, nem következett be, elmaradt. Sőt, most üt vissza igazán az esztelen, a politikailag korrekt jegyében minden erővel fokozott gyűlölködés. Az ország első számú vezetője például emiatt képtelen nemzeti összefogást létrehozni. Ami éppen azért paradox helyzet, mert a politikai elvek tekintetében az általa vezetett elit egy-egy csoportosulása bármelyik politikai felfogást képes hangoztatni, nemzetit, liberálist, konzervatívot, szocialistát egyformán. A bank- és hitelválság Magyarországon a demokrácia elhúzódó válságával esik egybe sőt, ha így folytatódik, tovább is erősítheti azt.

A felszíniektől a mélyebb tanulságok felé tekintve az első, amit a laikus is megértett végre, hogy különbséget kell tenni a magyar gazdaság és a tőzsdepiac között. A tőzsdepiacon nincs sem áru, sem szolgáltatás. Ellenben a magyar gazdaságban összegződik mindaz, ami az életünk elválaszthatatlan részét alkotja: a Mol, az OTP, a Richter, a vasút, a különféle méretű vállalkozások a borvidékektől az üzemekig. Ezeknek az élete, erejük, erényeik vagy gyengéik semmit sem változtak a válság alatt és előtt, mégis, a tőzsdei értékük ezektől független stratégiai vagy pánik szülte megfontolások alapján alakult. Ezért tekint most mindenki az államra, mint olyan épületre, amely a földrengés után a leginkább épen maradt. Többről van szó most, mint politikai felelősségről, netán vitáról, hogy melyik módszer a célravezető.

Az efféle válságok pillanataiban látszik a legvilágosabban, hogy a gazdaság elsősorban kulturális cselekvés, a gazdaság a kultúra terméke. A kultúra tehát része a gazdasági tevékenységnek, miközben kiszolgáltatottja, alávetettje a gazdaságnak. Ezt azért kell kidomborítani, mert a diktatúrák örökségéhez tartozik az a tévhit, hogy a gazdaság olyan zárt rendszer, amelyet kívülről lehet szemlélni és irányítani. A gazdaságot, éppen ellenkezőleg, csak akkor lehet megérteni, ha a társadalom tagjai tudatosan, cselekvően vesznek részt benne függetlenül attól, mennyire vannak tisztában a törvényszerűségeivel. Az állam szerepét sem lehet ennek következtében külső adottságként kezelni, miközben a politikai hatalom számos gyakorlója saját érdekében éppen ezt igyekszik elhitetni.

Mindebből az következik, hogy a bank- és hitelválságból, az ezzel összefonódó gazdasági nehézségekből azok a módszerek fognak kivezetni, amelyek között a demokratikus értékek rendjének helyreállítása döntő szerepet kap. A kiszámíthatóság, a szavahihetőség stabilizál, a gazdasági stabilizáció az első lépés a károk helyreállítása során. 1973, az első olajválság óta megszámlálhatatlan úgynevezett nadrágszíj-megszorítás történt, egyedül 1990 óta három sokkterápia volt, váratlanul. Közben az egyéni felelősség és a globális következmények méretei között akkora aránytalanságok keletkeztek, hogy senki sem meri, vagy tudja megnevezni a felelősöket. Kik a felelősök például azért, hogy a mai válságban nem véd meg bennünket a közös európai valuta?

Lesznek, akik a világtól való elzárkózásban, a gyökerek felkutatásában látják majd a kiutat, Valószínűleg nem kerülnek már többségbe sohasem, de tény, hogy a globális tőke összeesküvéseivel, mint „objektív törvényszerűséggel” való posztmarxista riogatás a tehetetlenség érzését és az önfeladást bátorítja. Ehhez a depressziós vízióhoz kapcsolódóan egyébként annak az illúziónak már nagyobb a veszélye, mely szerint az igazi gazdasági növekedést a komoly rendcsinálás, diktatúra fogja megvalósítani, hiszen, úgymond, az ázsiai diktatúrák érik ma el a legjobb növekedési mutatókat, élükön a népi Kínával. Ez az ötlet egyesek szemében riasztóan népszerű.

De elfogadható megoldási javaslatok is létezhetnek. Bármelyikről legyen szó, döntő követelmény, hogy jelenjen meg bennük a menekülés útvonala, amely felfelé vezet. Ezért megkerülhetetlen annak a közös értékekre alapozott, és a jelenleginél jóval kiterjedtebb európai protekcionizmusnak az igénye, amelynek saját nemzeti értékeink is részét képezik. A kiút az önbizalomtól az országba vetett bizalmon keresztül vezet tovább, messzebb.



« vissza