Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gazdasági perek a Rákosi-rendszerben 1948

Az úgynevezett gazdasági típusú perek mind időrendileg, mind természetüket tekintve is beillenek a Rákosi-korszak „nagy” koncepciós pereinek sorába. Fontossága ellenére mégis elhanyagolt témának számít a kommunizmussal foglalkozó gazdaságtörténeti irodalmunkban. Különösen a Földművelésügyi Minisztérium tisztviselői elleni per feldolgozása tűnt hiányosnak, amely pedig több szempontból is specifikusnak számít. A gazdasági perek számarányukból és méretükből kifolyólag nem teszik lehetővé, hogy tanulmányomban mindegyikkel külön foglalkozzam, így fő vonulatként azok közös sajátosságait próbálom megragadni, valamint a perek hátterében meghúzódó politikai indokokat ütköztetem a per alapjául szolgáló koncepciókkal. A „gazdasági perek” fogalmának meghatározása azért is nehéz, mert a politikai pereknek is volt gazdasági vádpontjuk, például Mindszenty, Ordass ügyében szerepelt valutaüzérkedés, ugyanígy a gazdasági perek külseje mögött is egyértelműek a politikai szándékok. Ezért Farkas Vladimir gazdasági típusú politikai kirakatpereknek nevezte a szóban forgó pereket. A legegyértelműbben talán úgy lehet fogalmazni, hogy gazdasági pereknek tartjuk azokat az ügyeket, ahol az ítélet gazdasági vádpontokra hivatkozva született, és az elérni kívánt gazdaságpolitikai cél a magángazdaság felszámolása volt. A perek koncepciós jellegét az adta, hogy a hatalom egy előre meghatározott cél érdekében a tényeket önkényes logikával összefűzte, majd úgy állította be a rossz gazdasági helyzet okozta nehézségeket, hogy az büntethető legyen.

A bolsevik politika egyik alapeszköze volt a világ-, illetve a polgárháborús pszichózis, amely realitását a folyamatosan zajló perekkel próbálták bizonyítani. A gazdasági perek valós tényállások eltorzítására, tendenciózus csoportosítására és politikai célokhoz való kapcsolására épültek, forgatókönyvük pedig a hatalom legbelső berkeiben született. A perek fő jellemzője, hogy nem a tárgyalóteremben és nem a nyomozás során dőltek el: a nyomozók, bírák és ügyészek csak a végrehajtó szerepét töltötték be, a döntéseket kívülről hozták meg. Mivel egy diktatúrának a civil társadalom megtörésére mindig áldozatokra van szüksége, a vád automatikusan maga után vonta a büntetést is. A bírói függetlenség helyébe a bírói felelősség lépett, azaz a bíráknak a magyar demokrácia létérdekeit kellett megvédeniük, az önálló véleményformálás fegyelmi eltávolítást vont maga után.

A szovjet jogelv átvételét jelenti, hogy a törvény előtti egyenlőség megszűnt, a perek során behatóan vizsgálták a vádlottak osztályhelyzetét, valamint életrajzát, és ezek az ítélet során súlyosbító körülményként szerepeltek, ugyanis a vádlottak többsége a „fasiszta” Horthy-rendszerhez kötődik. Az ártatlanság vélelme helyébe „rossz” osztályhelyzetnél a bűnösség vélelme lépett, amely lehetővé tette bizonytalan tényeknek a vádlott terhére történő alkalmazását. Bizonyíték helyett elég volt egy kínzással kikényszerített beismerő vallomás. A gyanúsítottakkal szemben többször alkalmaztak fizikai erőszakot. A sztálini gyakorlatnak megfelelően a bírói döntés már előre megvolt. A népbíróságok felállításával és a bírói függetlenség felszámolásával a kommunista hatalom képessé vált arra, hogy az igazságszolgáltatás eszközeivel számoljon le vélt vagy valós politikai és társadalmi ellenségeivel. Gazdasági perekről szólva is érvényes a kettős felosztás, voltak: úgynevezett „nagy perek” vagy kirakatperek, amelyeket a nagyvállalatok, intézmények ellen indítottak; és úgynevezett „tömegperek”, amelyeket a kisemberek ellen folytattak le, hogy végképp szétverjék a civil társadalmat

A gazdasági pereknél a jog a politikai elnyomás eszközévé vált, és mind hangsúlyozottabban a gazdaság átpolitizálását, egy mind átfogóbbá váló elvonási rendszer kiépítését segítette elő. A gazdasági kirakatperek a gazdasági és a hatalmi kulcspozíciók körül sűrűsödtek: a nagy, külföldi tulajdonú vállalatok és a minisztériumok vezető tisztviselői ellen folytak, emellett egyes gazdasági ágazatok szakembergárdáinak likvidálására is irányultak. A kirakatperekkel a hatalom célja a társadalom lefejezése és megfélemlítése volt.

Az általam vizsgált perek közül a Nitrokémia, a Ferrotechnika, az FM és a MAORT (Magyar-Amerikai Olajipari Rt.) vezetői elleni eljárás 1948-ban zajlott, a Standard-perben pedig 1950 elején hirdettek ítéletet. A diktatúrák természetéből adódóan az általam kiragadott pereken kívül nagyon sok vállalatot érintett a szabotázs vádja, a Szabad Nép szinte napról napra közölte rágalmazó cikkeit. A nyilvános pereken kívül a háttérben (nem a közvéleménynek szánva) is működött a tisztogatás. A leggyakoribb vádpontok a következők voltak: hűtlenség, ipari kémkedés, idegen hatalom kiszolgálása, a magyar népgazdaság megkárosítása, ipari szabadalom külföldre csempészése, valamint hogy a szóban forgó vállalat eltért a hároméves terv végrehajtásától a szabotázs eszközével. Külön érdemes megjegyezni, hogy az általam vizsgált pereket kivétel nélkül dr. Olti Vilmos tanácsvezető bíró vezette le.

A gazdasági típusú perek beleillenek a Rákosi-rendszer nagy pereinek sorába, mivel az alkalmazott módszerek, a vádlottak kiválasztása, a kirakatpereket szükségeltető tényezők nem speciálisan magyarországi indíttatásúak, hanem általánosan jellemzőek a szocialista országokban. A gazdasági kirakatperekben szovjet érdekek érvényesültek, így nem nélkülözték a szovjet iránymutatást, sőt egyes ügyeket szovjet tanácsadók irányítottak. Ugyanezt az állítást erősítik a Tájékoztató Iroda (a Kommunista és Munkáspártok Központi Tájékoztatási Irodája, az egykori Kommunista Internacionálé utóda) határozatai, illetve a többi közép-kelet-európai országban történő hasonló intézkedések is. Erre példa, hogy a MAORT perét megelőzően, de a moszkvai rádió 1948. január 7-i adása után (a „Wall Street ügynökeiről”, a „hírhedt és az európai országok szuverenitását veszélyeztető amerikai segélyről”), 1948 márciusában Romániában szabotázsért vádat emeltek az ugyancsak amerikai és angol tulajdonban lévő olajvállalatok ellen, majd június 12-én államosították őket. Ezt követően Magyarországon 1948 júniusában hamis vádakkal, szabotázsért letartóztatták, majd egy hónap múlva 15 évi fegyházra ítélték Angyal Ferenc és Ruzsinszky István bányamérnököket, akik mellesleg valaha a MAORT, később a Magyar-Szovjet Nyersolaj Rt. mérnökei voltak.

A szabotázsperek szorosan kötődtek a sztálinista állam kiépítéséhez, céljuk a magángazdaság teljes felszámolása, állami egyeduralom kiépítése volt. Megállapíthatjuk, hogy a gazdasági kirakatperek a stratégiai ágazatokhoz, azok nagyobb vállalataihoz kötődtek, és végigkísérték az egész rendszert. A MAORT-perre azért került sor, mert a háború után a kőolaj az újjáépítés egyik legfontosabb nyersanyagaként stratégiai fontosságú volt. A Szovjetunió ebben az időszakban földgáz- és olajimportőr volt, ezért nagy figyelmet szentelt annak, hogy az általa megszállt területeken milyen lehetőségek vannak új lelőhelyek feltárására. A MAORT-per a valóság teljes eltorzítására épült, nélkülözte a jogszerűséget, és súlyos helyzetbe hozta a magyar olajipart. Kettős célt szolgált: hogy megfélemlítsék a „népi demokratikus rendet” ellenző értelmiséget, másrészt pedig ürügy volt az államosításra.

A Nitrokémia- és az FM-per a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája állásfoglalására adott válasz volt. Az 1947. szeptember 22-27-e közötti KOMINFORM-értekezlet bírálta az egykori szövetségesekkel kialakított politikai együttműködést, tartalmazta a kommunista pozíciók országonkénti további megszilárdításának politikáját, éles támadást intézett a „jobboldali” szociáldemokrácia ellen, amely befolyásolta a magyar belpolitikát, és a Magyar Kommunista Pártot a munkáspártok fúziójának irányába hajtotta. Ennek alkotta gátját a Szociáldemokrata Párt „centruma”. A Nitrokémia-per politikailag szorosan a Peyer-perhez kapcsolódott, mivel ezek a perek készítették elő a két munkáspárt egyesülését. Az SZDP Politikai Bizottsága 1948 januárjában, az első, Péttel kapcsolatos vádak után, de még a Nitrokémia-ügyben kiadott első, hivatalos közlemény megjelenése előtt félreállította a fúziót ellenző egyik legismertebb politikust, Kelemen Gyulát. Az 1948. június végi KOMINFORM-értekezlet Jugoszláviát bírálta, mert Titóék szerint a parasztok (beleértve a gazdag parasztokat is) a legszilárdabb pillérei a jugoszláv államnak, pedig Lenin tétele szerint a kisgazdaság óráról órára tömegesen termeli ki a kapitalizmust. A jugoszláv kommunisták kiközösítése azt jelentette, hogy nincs önálló út, Magyarországon is a szovjet modellt kell alkalmazni. Döntés született a gyors kollektivizálásról, és az FM-perennek elősegítését volt hivatva szolgálni

A hatalom általában valós termelési problémákból indult ki, de a gazdasági kihágásokat úgy állította be, hogy ezek nem következményei, hanem okai a gazdasági nehézségeknek. A vádakat azzal tódította meg, hogy a vállalaton keresztül a „nyugati imperialisták” működnek. A Nitrokémia-perben a vád története a II. világháborúig nyúlik vissza, amikor a vállalatnak külföldön befagyott követelései halmozódtak föl. A kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Makay Miklós feladata volt, hogy ezeket rendezze. Kiutazása az illetékesek (Szabó Kornél, valamint Kelemen Gyula volt iparügyi és Sárkány József volt honvédelmi államtitkár) engedélyével történt. Makay a Brazíliában már megvalósított gyártási eljárás dokumentációját is magával vitte, amelyet Svájcban kívántak újra felhasználni. Az előbbiekben említett vállalkozások hivatalos dokumentumok, engedélyek alapján, engedélyezéseket követően, devizabevételek reményével kecsegtetve szerveződtek. A vád szerint azonban hadititkot adott ki az ellenséges imperialista hatalmaknak, és ezt az engedélyt kiállító többi vádlott beleegyezésével tette. A Ferrotechnika ügye a Nitrokémia-per epigonja volt, a per újdonsága a szakmunkások külföldre csábítása volt, valamint fényt derített az ipari szabadalmak bejegyzésével kapcsolatos anomáliákra. Itt a fővádlott egy inkább ötletnek, mint találmánynak minősülő „szuperkönnyű géppisztoly” leírását csempészte külföldre. Az ítélet szerint ugyanis a Szabadalmi Közlönyben megjelent szabadalom „az ellenséges imperialista körök felé titkosnak tekintendő” a katonai szakértők véleménye szerint.

A külföldi érdekeltségű vállalatok (MAORT és a Standard) elleni ügynek alapvetően két motiváló tényezője volt. Egyrészt úgy kívánta a magyar állam megszerezni a külföldi cégeket, hogy a tulajdonba vételért ne kelljen fizetni, másrészt a perek kémkedési oldala az „imperialisták” leleplezését szolgálta.

A MAORT-ügy előzménye, hogy a magyarországi harcok befejezését követően teljesíthetetlen kitermelési kvótákat róttak a vállalatra, miközben nem biztosították a termelésfokozás elemi feltételeit sem. A jóvátétel és a szovjet export lebonyolításának jogát a szovjet érdekeltségű finomítók kapták meg, így a MAORT-nak sem a Vörös Hadsereg ellátásából, sem a jóvátételből, sem az exportból nem volt számottevő bevétele. Az indokolatlanul és mesterségesen alacsonyan tartott kőolajár mellett a vállalat bevételei még a munkabéreket sem fedezték. A háttérben pedig már 1946 nyarától gyűjtötték a ,,bizonyítékokat” a MAORT-szabotázsról. Hét alkalommal jelentették fel a vállalatot 1947 folyamán. Az ellenőrzés hivatalosan mégis azzal az eredménnyel zárult, hogy az Iparügyi Minisztérium és más szervek vizsgálatai szabotázsra, az alapszerződés megszegésére utaló jeleket nem találtak. Székely Pál állami ellenőr már 1948 júniusában körkérdést intézett a MAORT mérnökeihez, geológusaihoz, geofizikusaihoz. A kapott válaszok az ő átértelmezésében kerültek a hamarosan összeállított vádak közé. A MAORT-ot 1948-ban perelték be, mert halogatta az új berendezések beszerzését; olyan helyeken végzett próbafúrásokat, ahol nincs esély olajat találni; szándékosan csökkenteni igyekezett a termelést a hároméves terv szabotálása céljából. A terv előírásait nem teljesítették, az előirányzott termelési értéktől közel 10 millió forinttal maradtak el.

A MAORT-perben a nyomozás során két amerikai állampolgárt (Paul Ruedemann, geológust, a MAORT elnökét, George Bannantine mérnököt, a MAORT elnökhelyettesét) is letartóztatták. A már korábban megírt vallomások szerint mindketten azt vallották, hogy csökkenteni kell a magyarországi olajtermelést, mert ez szolgálja az USA politikai és gazdasági érdekét. Azt azonban tagadták, hogy a termelés negatív irányban történő befolyásolására bárkinek konkrét utasítást adtak volna, és hogy a próbakutakat tudatosan telepítették rossz helyre. Ezt a kijelentést bizonyítja, hogy a magyar és amerikai szakértőket felváltó orosz szakértők sem voltak képesek új lelőhelyeket feltárni, és a már elítélt, börtönben levő Papp Simontól kértek szakvéleményt, hogy hol lenne érdemes kutatni. A nyilvános tárgyalás előkészítése során nemcsak a vádlottakat vetették alá agymosásnak, hanem a tanúkat is. Minden bizonyítékot, amely nem a vádat támasztotta alá, az ÁVH igyekezett eltüntetni. Ezt mutatja az is, hogy bár a kommunista irányítás alatt álló Gazdasági Főtanács már 1947-ben a termelés 10%-os mérséklését javasolta, a szabotázs tényét kezdettől fogva bizonyítottnak tekintették. Így a kormány már 1948. szeptember 25-én átvette a vállalat igazgatását, elkobozta a tulajdonait és megvonta koncesszióját. A MAORT-nál dolgozó párttagok 1946-tól folyamatosan arról számoltak be a párt vezető kádereinek, hogy nem folyik szabotázs, és a termelés folyamatos csökkenése a nemzetgazdaság szempontjaival igazolható. A vádra az államosításhoz volt szükség, 1949-ben a vállalat kommunista vezetésétől már teljesen elfogadható volt ugyanaz a vélemény: azaz hogy a kőolajtermelést nem lehet káros következmények nélkül tetszés szerint növelni.

A Standard-per (a Standard Villamossági Rt. - a későbbi BHG - meghatározó szakemberei elleni eljárás) kiváltó oka, hogy a hidegháború kiéleződésével egyre fontosabbá vált a hadiipar, világszínvonalon álló automata telefonközpontok, rádióadókhoz szükséges felszerelések és a katonailag is hasznosítható híradás-technikai eszközök gyártása. 1949 végén napirendre került - a szocialista építés ütemének gyorsítása indokával - a magánszektor további államosítása. Ezzel egy időben már folytak a Standard-per előkészületei. Már 1947 tavaszán készültek anyagok a Standard gyárral kapcsolatos elhárításról. A közlekedés- és postaügyi miniszter feljelentésére 1948 őszén a gazdasági rendőrség vizsgálatot indított a szabotázsra, amelyet az Állami Ellenőrzési Központ (ÁEK) vizsgálata egészített ki. Az 5 éves terv indulása előtt, 1949 nyarán a magyar kormány egy újabb kísérletet tett híradás-technikai vonalon az amerikai embargós politika csökkentése érdekében. A már elkészült szerződéstervezet ugyanis a konszern részéről a legújabb műszaki dokumentációk megküldésének kötelezettségét is tartalmazta. A szerződés aláírására végül nem került sor, mert az Egyesült Államok Egyesített Vezérkara nem adott rá engedélyt, ugyanis a szerződés katonailag is hasznosítható híradás-technikai eszközöket biztosított volna a magyar állam és rajta keresztül a Szovjetunió részére. Később a BM nyomozói is beismerték, hogy a Standard-ügyben lefolytatott büntetőeljárás arra az időszakra esett, amikor politikai torzulások következtében állam elleni bűnügyekben a koncepciós és törvénytelen módszerek kezdtek eluralkodni. A nyilvános pert követő zárt tárgyalások keretében 18 mérnököt, műszaki szakembert ítéltek el, akik a főperben még bizonyítékot szolgáltattak a vádlottak ellen. Bíróság elé kerültek tehát a Standard gyár műszaki vezetői és főtisztviselőik, valamint a Standard részvénytulajdonosának magyarországi képviselőjével, a brit Edgar Sandersszel kémkapcsolatba került más gazdasági szakemberek és polgári személyek. A vádak szerint, amíg a többi államosított vállalat műszaki értelmisége jelentősen közeledett az „új munkaadóhoz”, addig a Standarden belül a műszakiak többsége még a konszern felé mutatott nagyobb lojalitást. A konszern visszaélt a magyar állampolgárságú alkalmazottainak, vállalati irányító szakembereinek az amerikai központ felé megnyilvánult lojalitásával, rajtuk keresztül igyekeztek érvényesíteni termelést gátló üzletpolitikájukat.

A fő vádpont alapja a jóvátételi, valamint szerződéses alapon történő megrendelések kirívóan késedelmes, hibás teljesítése. Különösen a Jóvátételi Hivatal által finanszírozott, a Szovjetunió részére történt jóvátételi szállításokat kifogásolták. Az is szerepelt a vádak között, hogy a Standard nem teljesítette korszerű, világszínvonalon álló automata telefonközpontok, rádióadókhoz szükséges felszerelések megrendelését. A per során elhangzott vádak közül tény volt, hogy a vállalatot nyersanyaghiány sújtotta, szállítási nehézségei voltak. Ezt az amerikaiak által irányított és a vezérigazgató utasítására történt tudatos szabotázsnak tekintették. A mindenkori vezérigazgató feladata volt az úgynevezett havi jelentések készítése, amelyben rendszeresen beszámoltak a vállalat termelési, anyagi helyzetéről, illetve belpolitikai tájékoztatókat a pártharcokról, államosításokról, főbb kormányintézkedésekről és ezekkel kapcsolatosan a lakosság körében tapasztalt hangulatról. Ezvolt az alapja a vádak között szereplő kémkedésnek.

A perekben súlyos ítéletek születtek. A vállalatigazgatók: Szabó Kornél (Nitrokémia), Geiger Imre (Standard) és Papp Simon (MAORT) halálbüntetést kapott, amelyet ez utóbbi kivételével végre is hajtottak. Papp ítéletét életfogytig tartó börtönre enyhítették. A külföldi érdekeltségű cégek ügyeiben letartóztatott külföldi állampolgárok közül a MAORT amerikai vezetőit, Paul Ruedemannt és George Bannantine-t vallomásaik felvételét követően kiutasították az országból, a Standard részvénytulajdonosának magyarországi képviselőit azonban már 15, illetve 13 évi fegyházra ítélték. Büntetésükből másfél évet töltöttek le, utána őket is kiutasították. Az FM fővádlottja, Perneczky Béla „megúszta” életfogytiglani börtönbüntetéssel.

Noha külsőleg, főleg a propagandában a gazdasági típusú kirakatperek „puszta” szabotázsügynek látszottak, az adott politikai helyzetben meghatározó jelentőségű politikai perekké váltak. Az időrendileg első két per (Nitrokémia, FM elleni per) összehasonlításánál sok hasonlóságot találtam, mivel ebben az időben politikai ellenfeleivel számolt le a hatalom. A Magyar Közösség kisgazdapártot szétzúzó pere után a Peyer-perrel együtt a Nitrokémia-ügy a kommunistákkal egyesülni nem akaró úgynevezett „jobboldali” szociáldemokratákat büntette, az FM-perben pedig már a pártonkívüliség is súlyos ítéletet vont maga után. A kommunista propaganda előszeretettel használta fel a már elítélt személyeket az újabb per szereplőinek lejáratásához. Az FM-ügy kirobbantását az Actio Catholica (AC) vezetői ellen lefolytatott per idejére időzítették, ugyanakkor megszellőztették, hogy a per I. rendű vádlottja, Perneczky Béla a később elítélt Mindszenty esztergomi érsektől levelet kapott. Az első két perben nem az I. rendű vádlott volt az igazi főszereplő. Acél az iparügyi (a Nitrokémiánál Bán Antal iparügyi miniszter is kompromittálódott) és a földművelés-ügyi minisztérium megtisztítása volt a nem kívánatos személyektől. 1948 végére a koalíciós kormányzás ellenére már csak olyanok maradhattak a minisztériumok élén, akik elkötelezett hívei voltak az MDP-nek, a párt irányvonalát elfogadták, és azt kötelezőnek tekintették.

A vállalatok elleni perek a kommunista párt az irányú szándékát is híven tükrözik, hogy a II. világháború alatti nemzeti ellenállási mozgalomban részt vevő személyeket (először az antikommunista, majd a kommunista tagjait) félreállítsák. A Nitrokémia vezetői elleni eljárás lehetőséget adott arra, hogy az úgynevezett Kiugrási Iroda és a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága keretében ellenállókat diszkreditálják. Révai József főideológus ezt a tanulságot vonta le a Nitrokémia-ügyből: a „legális parlamenti pozícióból kiebrudalt reakció” aknamunkáját az „illegális gazdasági szabotázs és kártevés” területére helyezi át. Acélok a régiek, csak a módszerek újak. Amásik, hogy a „jobboldali szociáldemokrácia”, a horthysták, sőt a nyilasok is összefogtak „a magyar demokrácia gazdasági aláaknázására”.

A Standard-ügyben fontos kiemelni Radó Zoltán, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetője ügyét. Róla ugyanis már 1949 nyarán a Rajk-ügy mellékszereplőivel kapcsolatban készült feljegyzés, ahol angol „ügynökgyanús” személyként kezelték. Letartóztatása után megkérdezték tőle, hogy a Standard-ügyben akar-e terhelt lenni, vagy az angliai volt emigránstársaival egy „trockista” perben. Radó a Standardet választotta. (A bírói eljárás során elhallgatták összefüggését a Rajk-üggyel.) Kihallgatótisztje beszélte rá, hogy a Standard gyár magyar tulajdonba vételéhez fűződő „fontos politikai és anyagi érdekekre” tekintettel tegye meg a kívánt irányban a terhelő vallomást, vállalja el a „diverziós csoport leleplezését”. Később, Farkas Mihály és társai perében megállapították, hogy a törvénytelenül perbe fogott vádlottat hamis vallomás megtevésére bírták rá, és koholt bizonyítékok alapján ítélték halálra.

A nagy gazdasági perek sorából látszólag kilóg az FM-per, mivel ez nem vállalat, és a szabotázs nem ipari jellegű, hanem a mezőgazdaságot érinti. A vádak szerint a volt kisgazda vezetésű földművelési tárca vezető tisztviselőinek jó része „fasiszta csoportként”, bűnszövetkezetként szabotálta a mezőgazdaság fejlesztését, szót emelt a beszolgáltatás rendszere ellen, szakszerűséget hangoztatva akadályozta egyes kommunista elképzelések végrehajtását, „parasztvédelmi demagógiát folytatott”. A hatalom az FM-et okolta azért, hogy a mezőgazdaságban hiányosan érvényesül 1948-ban a tervszerűség.

Az FM-ügyben a nyomozást nem az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) végezte, hanem a Gazdasági Rendőrség (GRÜ), és ott készült a per koncepciója is. A koncepciónak három szintje van: 1. Szervezkedés, összeesküvés; 2. gazdasági szabotázs; 3. hűtlenség.

Ezt a hármast fogja keretbe, veszi körül, hatja át a vádlottak szellemisége, az ideológia.

A perkoncepció logikája tehát a következő: az FM-ben 1945 után adott volt egy, a szocialista irányba fejlődéssel szembehelyezkedő szellemiség. A vádlottak politikai nézetei a Horthy-korszak ideológiájához illeszkedtek, ezért nem léptek be egyetlen pártba sem, mert túl „baloldalinak” tartották őket. Ennek következtében megalakították a Pártonkívüliek Blokkját, amely az „összeesküvés” politikai szervezkedési alapját képezte. Ez a szervezet kijelölte a követendő irányt, a többi párthoz hasonlóan minden főosztályra kijelölt egy úgynevezett megbízottat, akik általában a főosztályok vezetői voltak. Ők főosztályaikon akadályozták a munkát, elvonták a tervhiteleket eredeti céljaiktól, tervszerűen hajtották végre szabotázscselekményeiket. Ráadásul, hogy aknamunkájuk teljes legyen, kapcsolatot tartottak „külföldi kémszolgálatok ügynökeivel”, és különféle titkos információkat juttattak ki illegálisan külföldre, hogy a Counter Intelligence Corps (CIC) égisze alatt tevékenyen részt vegyenek egy magyarországi „összeesküvés” megszervezésében.

A megvádoltak kiválasztásánál azt is megfigyelhetjük, hogy a „szervezkedésnél” megvolt a polgári, katonai és egyházi szál, mint minden nagyobb „összeesküvési” ügyben. A vádak szerint a per szereplői, az FM tisztviselői kara 95%-ban a Horthy-rendszerben is a minisztériumban szolgált, éppúgy, mint Szálasi alatt. Ezt az arányt úgy érték el, hogy a kommunista vádak szerint előre kidolgozott tervek alapján az 1945-1946. években, előbb az igazolási eljárások, majd később a B-listázások során átmentették a velük azonos nézeteket valló tisztviselőket. Erre alapozták azt a vádat, hogy az „összeesküvés” része volt a Nagy Ferenctől Mindszentyig terjedő mozgalomnak, az FM pedig a „Horthy-
feudalizmus fellegváraként”, kémkedéstől sem riadt vissza. A források alapján azonban megállapíthatjuk, hogy a perkoncepció legfelső, úgynevezett összeesküvés szintje teljes mértékben a nyomozó szervek leleménye. Sem a B- listázás, sem a szakszervezeti választás esetében tevékenységüket nem jellemezte jogtalan megnyilvánulás. AB-listázás tökéletesen lezajlott a minisztériumban. A főtárgyaláson szinte valamennyi vádlott állította, hogy azt a kifejezést, hogy Pártonkívüli Blokk, először a rendőrségen hallotta. A visszaélések köré gyártott összeesküvés-elmélet nem nyer bizonyítást, nem áll össze egységes képbe. Nincs kapcsolat a különböző osztályokon elkövetett „bűncselekmények” között, a tisztviselők „cselekményei” pedig már 1947 nyarával, a megváltozott politikai helyzetnek megfelelően lezárultak.

Az FM-ügy konkrét gazdasági vádpontjai inkább a figyelemfelkeltés célját szolgálják, mintsem egy kiforrott, egységes koncepció termékei. Az ügyekben független, objektív nehézségek következtében fellépő súlyos állapotot, vagy a világháború miatt függőben maradt ügyeket, törvényes szerződéseket vádként rótták a vádlottak terhére. A vádak egy része a gondatlanságot minősítette bűncselekménynek, illetve több ügyet a per kezdetére az FM szankcionált. AGRÜ az egyes főosztályokon talált mulasztásokat általánosította a minisztérium egészére, teljesen összemosta az ügyeket, valamint minden cselekmény mögött politikai indokokat vélt felfedezni, és ezzel magyarázta az esetleges rendellenességeket. Jellemző a vádakra, hogy egy-egy kiutalást kiragadtak, és úgy tüntették fel, mintha az kuriózum lenne, és szándékosan egy eszme melletti állásfoglalás, holott az FM belső anyagai azt mutatják, hogy több hasonló ügy fordult elő. Ez egyrészt nyilvánvalóan büntetendővé vált azáltal, hogy az említett szervezetek stb. szemlélete szemben állt az MDP politikájával, másrészt ezek az ügyek alkalmasak voltak arra, hogy a propagandában lejárassák az intézmény tisztviselőit a közvélemény szemében. Ezt a célt töltötték be a párt lapjában megjelenő, az eseményeket napról napra követő cikkek.

Megállapíthatjuk, hogy a perkoncepció egyes szintjei nem épülnek egymásra, nem kapcsolódnak egymáshoz, és az egyes szintek valóságtartalma sem igaz. Az persze tény volt, hogy az ügyben elítéltek politikai, gazdasági szempontból is szemben álltak az MDP politikájával, aktívan politizáltak, kapcsolatban álltak ismert polgári politikusokkal, valamint Perneczky Béla az Actio Catholicában is aktívan tevékenykedett.

A per időszakában a kommunista párt fő problémája a szövetséges pártok, a szövetkezeti politika és az egyházakhoz való viszony terén mutatkozott meg. Ezt a három témát érinti Rákosi augusztus 20-i beszédében, amelyben az FM elleni eljárásról is beszámol. Ezért tartottam fontosnak megvizsgálni a megvádoltak politikai kapcsolatait, valamint az egyházi és a nemzetközi (angol és amerikai) vonal vizsgálatát, amely irányba a nyomozás is folyt. A megvádoltak számából (és különböző pártállásából) következik, hogy nagyon nehéz egységes képet alkotnunk a tisztviselők szellemiségéről, bár a nyomozóhatóság azt sugallta, hogy létezik ilyen. Valójában csak a főosztályvezetők nézeteiről rendelkezünk anyaggal. A vádlottak politikai kapcsolatait megvizsgálva kiderül, hogy azok többsége személyesen is ismerte az akkor már külföldre kényszerített Nagy Ferencet, illetve a Magyar Közösség perével kapcsolatban Szovjetunióba hurcolt Kovács Bélát. Bár kezdettől fogva erős propaganda folyt ellenük, az ott dolgozók kb. fele nem volt tagja semmilyen pártnak sem, mert egyetlenegy párt célkitűzéseivel sem értettek egyet, és még a kisgazdapártot is „kommunista kollaboránsnak” tartották. A12 osztályvezetőből 6 számított pártonkívülinek. Ennek ellenére aktívan politizáltak, mindig a „jobboldali”, polgári pártok felé nyitottak, de ezek az MKP egyre táguló ellenségképében mindig aktuális üldözöttekké váltak. Politikai vezérüknek leginkább Mindszentyt tekinthették (bár Mindszenty nem politizált), illetve Sulyok Dezsőt, de Pfeifferrel és Barankoviccsal is kapcsolatban álltak. Ellenérzéssel szemlélték a per időpontjában zajló gazdasági, társadalmi és politikai változásokat.

Gazdasági elmélettörténeti szempontból egyértelműen megállapítható, hogy ezek a szakemberek és közhivatalnokok szemben álltak az egyre inkább szocialistává váló magyar államrenddel és fejlődési irányával. Mindannyian kifejezték, hogy a röpkei harmadik utas felfogást látják követendő példának Magyarország számára. A pápai enciklikák példáját is idézve a magántulajdon alapján álltak, mind etikai, mind termelési okok miatt, az államosítások mértékét elhibázottnak tartották, és a Marshall-segélyt is igénybe vették volna. A minisztériumban a hároméves tervet nem tartották megvalósíthatónak. Nem helyeselték a kormány földbirtokreformját és a földosztást, mert szerintük az termeléstechnikai szempontokra nem volt tekintettel, és a rengeteg törpebirtok nem életképes.

A kommunista párt politikájában 1948 tavaszától-nyarától az egyház elleni harc összekapcsolódott a birtokos parasztság, a kulákság felszámolásával és termelőszövetkezetbe kényszerítésével. Ennek oka, hogy ez volt az egyetlen magántulajdonosi osztály, amely politikailag független tudott maradni a hatalomtól, anyagilag képes volt egyháza fenntartására, és ragaszkodott is az egyház által képviselt értékrendhez. Ezért úgy gondolták, hogy ha az egyház közéleti-politikai befolyását felszámolják, akkor a parasztság elveszti utolsó ideológiai támaszát, és így könnyebben terelhető a termelőszövetkezetbe. A per egyházi vonulatának fő gócpontját az képezte, hogy Perneczky Béla a Földművelésügyi Minisztériumban létrehozta az Actio Catholica (AC) helyi kulturális szakosztályát, és a Társadalmi Munkacsoport keretében rendszeres vitákat tartottak az alapvető politikai és gazdasági kérdésekről, illetve írásos tanulmányokban foglalkoztak a demokrácia és kereszténység problematikájával. Az AC a per idejére már elítélt vezetői, Mihalovics Zsigmond és Lénárd Ödön levelezésben álltak Perneczkyvel. Ő barátai, ismerősei, de beosztottjai körében is szorgalmazta, hogy lépjenek be a Központi Katolikus Körbe, ráadásul a vádak szerint minden egyes politikai ténykedéséről jelentést tett Mindszenty József bíboros érseknek. Az FM több ezer forintot utalt ki a szakoktatási alap terhére az Actio Catholica megsegélyezésére, így ez volt a legkonkrétabb és a legbizonyíthatóbb szál a perben. Az Actio Catholicá-s vonal az FM-hez Perneczky személyén keresztül azt a koncepciós tételt szolgálta a perben, hogy a pártonkívüliség, az egyház nézőpontja, valamint a nyugati polgári demokratikus látásmód összefügg, mert mindegyik magántulajdonon alapuló nyugati típusú polgári demokráciát akart. A per során már megelőlegezték a Mindszenty-pert, hiszen súlyos bűnként könyvelték el, hogy Perneczky levelet kapott tőle, és Kiss Ferenc egyszer személyesen is fölkereste őt. Ezért arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a katolikus egyház ellen folytatott harc egyik fontos stádiuma az FM-per.

A per nemzetközi vonulata két emberhez kötődik. Az egyik nemzetközi vonulatot Kiss Ferenc hűtlensége jelentette, az „imperialistáknak való kémkedés” motívuma ugyanis ebből a perben sem hiányzik. Kiss Ferenc (aki korábban az Est lapok londoni tudósítója és lord Rothermere személyi titkára volt) a vád szerint kapcsolatot tartott a már külföldre kényszerített Sulyok Dezsővel, valamint litografált anyagokat juttatott külföldre. Ezeket az anyagokat minősítette ,,titkos”-nak - hasonlóan a Nitrokémia-ügyben alkalmazott logikával - az Olti-tanács. A másik nemzetközi szálat Sibelka Perleberg Artúr, az ENSZ Food and Agriculture Organization (FAO) magyarországi szervezetének az elnöke képviselte, aki pozíciójából kifolyólag többször járt külföldön, valamint a vádak szerint rendszeresen közölt adatokat a magyar mezőgazdaság újjáépítésének eredményeiről, hibáiról és a napi politikai eseményekről. Ezzel szemben a FAO-ügy teljesen törvényes volt, Sibelka minisztertanácsi engedéllyel, hivatalosan és legálisan képviselte Magyarországot. Végül Sibelkát felmentették ez alól a vád alól.

Az FM-per az értelmiség megfélemlítését, a szakértelem elleni fellépést is szolgálta. A vádlottak legmagasabb végzettségének vizsgálata után megállapíthatjuk, hogy 63-nak volt felsőfokú jogász, közgazdász, mérnök végzettsége (82%), ebből 24 doktorátussal is rendelkezett (32%), a többi vádlottnak „csak” szakirányú érettségije, legrosszabb esetben 4 középiskolája volt. A szakértelem elleni fellépést a per kidolgozói azzal indokolták, hogy a „demokratikus államrend” ellenségei, akik a szakképzettség követelményeinek mindenben megfelelnek, pozíciójuk birtokában „merényleteket” követtek el a „demokratikus köztársaság” megdöntésére. Tény, hogy a tisztviselőket szakértelmük, világnézetük, közgazdasági felfogásuk szembeállította a kommunistákkal, és az egyre diktatórikusabbá váló helyzetben próbálták fékezni a „párt” gazdasági és belpolitikai offenzíváit, ezért azokkal az erőkkel szimpatizáltak, akik egy változó politikai helyzetben a kommunista párttal szembeszálltak volna.

Az FM-per arra is kitűnő példát szolgáltat, hogy hogyan kapcsolódott egymáshoz a kommunista párt törekvése, a politikai rendőrség munkája, majd végül az igazságügyi szervek tevékenysége. A per előkészítési és kivitelezési szakaszában gyakori volt a koncepcióváltás. A per megrendezésében, kivitelezésében és következményeiben nyilvánvalóan érvényesült a Tájékoztató Iroda határozata. Szükséges és elengedhetetlen hozzátenni, hogy az ügy nem ennek szellemében indult, hiszen az első letartóztatások jóval a Tájékoztató Iroda határozatát megerősítő központi vezetőségi ülés előtt voltak, amikor az egymással rokoni kapcsolatban lévő Kiss Ferencet és dr. Kiss Elemért fogták le. Kisséket kezdetben „illegális fasiszta szervezkedés” miatt akarták felelősségre vonni, legalábbis az anyagukat külön gyűjtötték, és a megváltozott koncepció után a végén csatolták az FM elleni perhez.

A következő felvonást 1948. májusban az nyitotta meg, amikor a visszaélések felderítésére a Gazdasági Főtanács feljegyzése alapján az Állami Ellenőrzési Központtól és a Legfőbb Állami Számszéktől könyvszakértőket rendeltek ki a Földművelésügyi Minisztériumba. Dobi István, akkori földművelés-ügyi miniszter megkeresésére a vizsgálatba bekapcsolódott a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Gazdasági Rendészeti Ügyosztálya. A megindított párhuzamos vizsgálat megállapította, hogy szervezett, a „népi demokratikus irányba való haladást nem kívánó” politikai erők húzódnak meg az egyes személyek cselekményei mögött. A vizsgálat egy előre megrendelt és behatárolt ügynek indult: a belügyi szervek olyan utasítást kaptak, hogy a vizsgálatot ne terjesszék ki a minisztérium egészére, ugyanis nem akarták gátolni az FM átszervezésére tett intézkedéseket, és minél kevésbé kívánták akadályozni a folyó ügyvezetést, különös tekintettel éppen a nyári (betakarítási) időszakra. A rendőri nyomozás így csupán néhány főosztályra terjedt ki, a megvizsgált osztályok vezetői pedig a pártonkívüli tisztségviselők voltak.

A letartóztatás és a hivatalos BM-közlemény közötti időszakban jelent meg a Tájékoztatási Irodának az agrárpolitikában változást hozó határozata, és ugyanekkor született meg Rákosi feljegyzése a minisztérium átszervezéséről (amely során a súlypontot a szocialista szektorok kiépítésére helyezték), illetve a személyi változásokról is, megelőlegezve már a várható ítéletet. Ítélethirdetésnél Kiss Elemér és Kiss Ferenc az I. rendű vádlotthoz hasonlóan életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, tehát végül a per kémkedési oldalát nagyították fel. A KOMINFORM-értekezlet után ez a szál biztosan jól jött a hatalomnak, és előkészítette a MAORT- és a Mindszenty-pert, a vádlottaknak az USA általi „ártó szándékú felbujtásával”.

Az FM politikai összetételének és a tisztviselők gazdasági nézeteinek vizsgálata azt az állítást bizonyítja, hogy az FM-ügynek hosszú előzményei vannak. Az FM szervezeti és személyi felépítése azt mutatja, hogy a minisztérium nem volt mentes a politikai csatározásoktól, bár az FM 1945 után hagyományosan kisgazda érdekeltségű tárca volt, és nem tartozott a kulcspozíciók közé a kommunisták számára.

A minisztériumok megtisztítására azonban a Magyar Kommunista Pártnak kezdettől fogva megfontolt taktikája volt. 1945-1948 között a minisztériumokat fokozatosan megszállta a politikai rendőrség. Az FM-ben dolgozó MKP-tagok folyamatosan informálták a pártközpontot a minisztériumban folyó ügyekről. A rendőrség is 1945-től folyamatosan gyűjtötte a vádlottak ellen az anyagot. A propagandában a harc már az igazolási eljárások idején elkezdődött a vádlottak ellen. Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a kommunista erőszakszervezetek kezdettől fogva tisztában voltak az FM-helyzettel, a perben szereplő vádak témájában pedig általában sajtótámadást is indítottak. 1948-ra részletes ÁVO-jellemzések álltak a hatalomra jutott kommunista párt rendelkezésére a tisztogatás megkezdéséhez, és a neki megfelelő emberek elhelyezéséhez. A minisztérium átszervezése és a személyi változások vizsgálata azt is megmutatta, hogy mindkettő lezajlott volna a KOMINFORM-határozat nélkül is, bár a per lebonyolításában és kimenetelében kétségtelenül szerepe volt a Tájékoztató Irodának.

A nyilvános pereken kívül a háttérben (nem a közvéleménynek szánva) is zajlott a tisztogatás. Mindez már átvezet minket a gazdasági perek második típusához. A tömegperek alapvető célja az volt, hogy a terrort a mindennapok szintjére vigye, és a lakosságot megfélemlítse. A tömegperekben minden osztály képviselőit megvádolták: a parasztoktól kezdve a munkásokig. Az ország minden részén, szinte minden nagyobb helységében folytattak le pert, vagy hurcoltak meg embereket.

A gazdák ellen lefolytatott perek csúcspontja az 1948-49-es év volt, de a perek a rendszer puhulásától, illetve keményedésétől függően 1956-ig folytatódtak. A gazdasági kizsákmányolás politikai terrorral párosult. A hatalmas élelmiszerhiányt és a jegyrendszer bevezetését a hatalom azzal magyarázta, hogy a még le nem leplezett ellenség „szabotál”. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953. júniusi határozata szerint kb. 200000 parasztot ítéltek el. A gazdák között a legelterjedtebb vádpontként „közellátás elleni bűntett” szerepelt, bár vádolhatták közveszélyes cselekménnyel, hatósági közeg elleni erőszakkal, izgatással, csalással, árdrágítással, árurejtegetéssel, illetve árufelhalmozással is. A cséplési szabotázst és a feketevágást is szigorúan büntették. Az 1948-55 között elítélt mintegy 400 ezer ember 24%-a mezőgazdasági munkás, 12%-a tsz-tag, 46%-a kis- és középparaszt, és 18%-a volt kulák. A kulákperek kegyetlenségüket és a kulákok mezőgazdasági népességben elfoglalt számarányát tekintve is a legdurvábbak voltak. Mondvacsinált okokból születtek halálos ítéletek, hogy megtörjék a falusi lakosság ellenállását, és a kommunista gazdasági rendszer gazdasági csődjét egy kitalált ellenségre kenjék. A büntetés automatikusan a vádtól függött, bizonyítani nem kellett.

A munkásperek keretében 1952 és 1954 között 15 ezer embert ítéltek el Magyarországon „tervgazdálkodás elleni bűncselekmény” miatt. A vádlottak munkahelyeiket önkényes kilépéssel hagyták ott, igazolatlanul hiányoztak, esetleg csak késtek a munkából. A tervgazdaság büntetőjogi védelméről szóló 1950-es jogszabály egyébként nem rendelkezik ilyen esetekről, a perek alapját egy 1951. december 28-i legfelső bírósági határozat képezi egy egyedi ügy elbírálásánál. Bár a perek célja az 1952. január 1-jével indult propagandakampány: a munkafegyelem megerősítése volt, de a perek mögött húzódó valódi politikai célként a munkások „röghöz kötését”, az elhagyott vállalathoz való visszakényszerítését tűzték ki, és ugyanakkor elrettentő példának is szánták a munkahely többi dolgozója számára. A munkásperek fele ugyanis a szocialista nagyberuházások területeire, az iparosítás által frekventált területekre esett.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a kommunista diktatúra egy teljesen életképtelen gazdasági rendszert erőltetett a magyar nép nyakára, politikai célkitűzéseit pedig széles körű terrorral próbálta megvalósítani. Gazdaság és politika így került egymás mellé és így kovácsolódott egymástól el nem választható egésszé a jog megcsúfolásával a gazdasági pereknél. Bár negyven év után a történelem igazságot szolgáltatott, és a diktatúrának - a diktatúrák lényegéből fakadóan - buknia kellett, az áldozatok egy részének rehabilitálása a mai napig nem történt meg.



 

Felhasznált irodalom:


 

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Ister Kiadó, Budapest, 2000.

Cseszka Éva: Gazdasági típusú perek, különös tekintettel az FM-perre. Doktori (PhD) értekezés. Piliscsaba, 2004.

Dr. Major Ákos: Népbíráskodás-forradalmi törvényesség. Budapest, 1988.

Galgóczi Erzsébet: Vidravas. Babits Kiadó, Szekszárd, 1998.

Gyekiczky Tamás: Magyar szocialista munkásper. In: Heti Világgazdaság. 1989. május 6. 76-77.

Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1-5. kötet. K&J Kiadó, Budapest, 1992.

Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Budapest, 1993.

Kiss József-Závada Pál: Kié a föld? In: Heti Világgazdaság. 1989. május 13. 59-61.

Pécsi Vera: A Standard Villamossági Részvénytársaság története. 1989.

Pécsi Vera-Pető András: Ha amerikai, akkor kém! In: Heti Világgazdaság. 1989. április 22. 59-61.

Pető András: A nagytakarítás. In: Heti Világgazdaság. 1989. április 8. 58-59.

Pető Iván: Futószalagon. In: Heti Világgazdaság. 1989. április 29. 59-60.

Pető Iván: Ítéletidők. In: Heti Világgazdaság. 1989. április 1. 57-58.

Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. 1948.

Sipos András-Závada Pál: Statárium. Dokumentumszociográfia a „gyújtogató kulákok” pereiről. Vita Kiadó, Budapest, 1989.

Srágli Lajos: A MAORT. Olaj-gazdaság-politika. Változó Világ. 22. 1998.

Srágli Lajos: Az olajcsapda. In: Heti Világgazdaság. 1989. április 15. 73-74.

Szakács Sándor-Zinner Tibor: Aháború megváltozott természete. Budapest, 1997.

Törvénytelen szocializmus. A Tényfeltáró Bizottság jelentése. Szerkesztette: Révai Valéria. Zrínyi, Budapest, 1991.

Zinner Tibor: Büntetőjog és hatalom. Múltunk. 1998. 2. szám. 183-205.



« vissza