Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bűnbeesés után, megújhodásra várva 1.

Századunkban sorsalakító hatásuk lett a szeptembereknek. A 2001. évi „fekete szeptember” megroppantotta az amerikaiak biztonságérzetét, elbúcsúztatta az illúziókat a Szovjetunió összeomlása után biztonságosnak vélt világról, a történelem végéről. 2008 szeptemberében robbant ki a hosszabb ideje érlelődő s 2007 nyara óta amerikai feszültségekkel bemutatkozó, nyolc évtizede legsúlyosabb pénzügyi válság. Újból kísértet járja be nemcsak Európát, hanem a világ nagy részét: pénzügyi összeroppanás, gazdasági visszaesés, munkanélküliség és az ebből fakadó társadalmi destabilizálódás veszélyének kísértete.

A 2007 nyári csúcs óta összeomlott az amerikai jelzálogpiac, 40-60%-kal csökkentek a tőzsdei részvényárfolyamok, a világ 4000 milliárd dollárra becsült banktőkeállományából az amerikai bankok 1500 milliárd, az európai és japán bankok kereken 1000 milliárd dolláros veszteséget szenvedtek. A partnereik fizetésképtelenségétől tartó bankok kölcsönnyújtási tevékenysége beszűkült, megdrágult s rövid távúra csökkent. A nagyarányú vagyonvesztés és hitelszűke hatása az utóbbi hetekben átterjedt a reálgazdasági szférára is, különösen a tartósabb fogyasztási cikkek, mint például a gépjárműipari termékek keresletére.

Megindult a termelés és a munkahelyek csökkenésének folyamata. Az 1929-33 közötti válság megismétlődésének veszélyétől tartó kormányok nagyszabású mentőakciókkal, monetáris és költségvetés-politikai eszközökkel, garancianyújtással, kamatcsökkentésekkel, pénzpumpálással, bajba jutott pénzügyi intézmények támogatásával, állami szerepvállalással igyekeztek válságelhárító tevékenységet folytatni - ez ideig mintegy 3000 milliárd dolláros, a világ GDP több mint 5%-át kitevő összegű nagyságrendben. Ilyen nagyságrendű költségvetési mozgósítás, pénzügyi vérátömlesztés a reteszelő hatás mellett egyrészt drasztikus pénzügyi átcsoportosításokkal, illetve ebből fakadó súrlódási veszteségekkel jár, másrészt kellő ellenható erők hiányában előidézheti az esetleges rövidebb távú deflációs szakasz utáni inflálódás veszélyét.

Beköszöntött a bizonytalanság korszaka.

A köznapi beszédben kezdetben pénzügyinek s az újabb fejlemények ismeretében már gazdaságinak nevezett válság közvetlen kiváltó okainak szemrevételezése, eseménytörténeti felvillantása is ad elsődleges eligazítást a jelenlegi válság alaktanáról, természetrajzáról. A hetvenes évtized elején felbomlott a második világháború után kialakított negyedszázados élettartamú, úgynevezett Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer, megszűnt a rögzített árfolyamok rendszere. A tudományos-technikai forradalom mindinkább tágította, szétfeszítette a növekedés nemzetgazdasági kereteit. A műszaki-tudományos forradalom eredményeit leginkább kiaknázni tudó nemzetközi nagyvállalatok és nagyvállalati koalíciók érdekeit, mozgásterét mind hátrányosabban érintette a nemzetállam keynesi gazdaságpolitika időszakában kialakult gazdasági szerepe, szabályozó tevékenysége. Három évtizede a thatcheri-reagani neokonzervatív-neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai fordulat az állam szabályozó szerepét a pénzügyi irányítással, a piaci mechanizmusok önszabályozási szerepével, a pénz- és tőkepiaci mozgások liberalizálásával kívánta felcserélni.

Az angolszász országok után a nyugat-európai és a latin-amerikai, majd a rendszerváltó közép-európai országok jelentős mértékben felszámolták az állami tulajdont, nagymértékben meggyengült az állam szabályozási-ellenőrzési tevékenysége. A deregulálás, liberalizálás, privatizálás, monetáris irányítás túlsúlyra jutása egyszersmind kasztrálta a kormányzati cselekvőképességet, amit tetézett a túlduzzadt kormányzatok korlátozott helyzetfelismerő intézményműködtetési és végrehajtási képessége, a kormányzati munka színvonalának gyengülése. Az állami és nemzetközi intézményrendszeri gyengüléssel párhuzamosan folyamatosan erősödtek a világgazdaság nagy érdekérvényesítési erővel rendelkező szereplőinek pozíciói. A világ jövedelmei növekvő mértékben csoportosultak át a munkapiacokról a tőkepiacokra, a termelés világából a forgalmi, elsősorban pénzügyi szférába.

A megnövekedett manőverezési szabadságot és játékteret az amerikai bankvilág igyekezett legerőteljesebben kamatoztatni. A jelenlegi világválság kirobbanásának két közvetlen oka az amerikai jelzálogpiaci és értékpapír-piaci fejleményekhez kötődik. A hidegháborúból vagy harmadik, rejtett világháborúból győztesen kikerülő Egyesült Államok pénzintézetei közvetett jegybanki támogatással elérkezettnek látták az időt a hitelpiacok korlátlan kiterjesztésére. Az amerikai álom megvalósítására hivatkozva az olcsó pénz politikáján keresztül hatalmas ösztönzést kapott az ingatlanszerzés, a tartós fogyasztási cikkek vásárlása. A rövid távú haszonszerzést lehetővé tevő túlméretezett ingatlanforgalom és hitelfelvétel nem támaszkodott a pénzvilágban hagyományosan megkövetelt prudens, elővigyázatos bankári magatartásra. A forgalombővítés háttérbe szorította a hitelfelvevők törlesztőképességének ellenőrzését. A fogyasztási láz eltüntette a lakossági megtakarításokat, megnövelte a kereskedelmi mérleg deficitjét, az USA eladósodását, amelyet a közelmúltig a jövedelmeik 20-35%-át megtakarító ázsiai országok finanszíroztak.

A pénzügyi földrengés másik nagy színtere az értékpapírpiac. Az amerikai bankok nem érték be reálgazdasági műveletek finanszírozásával, hanem hitelköveteléseiket is „értékpapírosították”, értékpapírként forgalmazták. Pénzügyi „innovációként” különböző minőségű követeléseiket, kötvényeiket összekeverten csomagba rakták és értékesítették. A bankok a hagyományos pénzközvetítői, gazdaságszervezői tevékenységen messze túllépve pénzpiaci „termékeket” kezdtek gyártani. E tevékenység méreteit jól jelzi, hogy 2008 elején az úgynevezett derivatív, másodlagos piaci termékek állományának összege kereken 600 ezer milliárd dollár volt, ami több mint a tízszerese a világ összesített GDP-értékének.

Korábban soha nem tapasztalt szakadék alakult ki a reálgazdaság és a pénzügyi szféra között. E szakadék gyors növekedését az állami ellenőrzés gyengesége s az informatikai technika alkalmazhatósága nagymértékben megkönnyítette. Az így kialakult nemzetközi értékpapírpiac fenntarthatósága a Szent Antal-láncok vagy piramisjátékok hatásmechanizmusával volt egyenértékű. Amíg nem rendült meg a főleg ázsiai befektetők bizalma, a piac bővült. A magyar folklórban sem ismeretlen azonban, hogy „jegenyefák nem nőnek az égig”. Az igazság pillanata 2007 nyarán érkezett el, amint a gyakorlatban kiderült, hogy az elvileg garanciának számító kötvények részben behajthatatlan követelésekre támaszkodnak, s fizetésképtelenséget jelentenek. A bizalom eltűnt, a vásárlási hajlandóság megszűnt, a pénzügyi léggömbök szétpukkadtak. Megindult a szabadulás az értékpapíroktól.

A mai amerikai üzleti világ etikája bizony erősen eltávolodott a Mayflower-ősök puritanizmusától. Avegyes kintlevőségeket tartalmazó csomagok túlnyomó része az USA pénzintézeteitől származott, s ezeket amerikai intézetek minősítették. A válság így az Egyesült Államokban robbant ki, s onnan terjedt tovább, s bizony-bizony a hiedelmekkel ellentétben mindenhová „begyűrűzött”. A pénzkölcsönzés oxigénje a bizalom, elvesztése könnyű, helyreállítása, akárcsak az elvesztett piacok visszaszerzése, igencsak költséges. A bizalomvesztés közvetlen következménye a hitel- és pénzszűke, a pénzdrágulás, amely pusztító hatású a fizetésképtelen hitelfelvevők s a felelőtlenül hitelt nyújtó pénzintézetek, sőt a gazdasági élet kevésbé versenyképes szereplői számára is.

A kiváltó okok vizsgálata persze történelmi hasonlóságokat is feltárt. A negyedszázadon át stabil Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásában közrejátszott az akkori vietnami háború finanszírozásának magas költségszínvonala, megnövekedett amerikai költségvetési deficitje, amelyet egy ponton túl az akkori nyugat-európai és japán megtakarítók nem voltak hajlandók finanszírozni. A jelenlegi kétfrontos, iraki-afgán hadviselés terheinek finanszírozását viszont az ázsiai megtakarítók elégelték meg. A kiváltó okok is sokrétűek, a gazdaságpolitika több műfajába sorolhatók.

A köznapi beszédben divatos a jelenlegi helyzetet az 1929-33 közötti világválsághoz hasonlítani, s kedvező eltérésként hangsúlyozni a nemzetközi együttműködésben és a kormányzati tevékenységekben érezhető azonnali, erőteljes s ciklikus szempontból kedvező irányú lépéseket.

Ezek az elszenvedett pénzügyi veszteségek után a növekedési veszteségeket jóval alacsonyabb szinten tarthatják a nyolc évtizeddel ezelőtti helyzetnél. A pénzügyi tűzoltás, a bajbajutott, megroggyant bankoknak és vállalatoknak dobott állami mentőövek, a közvélemény folyamatos verbális megnyugtatása ez ideig lehetővé tette a pánikhangulat és az ezzel együtt járó káosz elkerülését. A világgazdaság pénzügyi építménye azonban még nem lett tűzbiztos. A hamu alatt még izzik a parázs, a pénzügyi szférában korábban kialakult buborékoknak még csak egy része pukkadt ki, a ciklikus hanyatlás csak most kezdődik. A válságtörténet, idézve a kortárs magyar festészet kiemelkedő alakjának, Sándor Miklósnak veretes mondását, „még korántsincs befejezve”.

A távlatilag tartós terápia kialakítása nem nélkülözheti a válság nemcsak közvetlen kiváltó okainak, hanem mélyebb összefüggéseinek figyelembevételét sem.

A fizikában jól ismert a hullámmozgások kölcsönhatásának pusztítása.

Gazdaságtörténelemből is idézhetők egy időben jelentkező különféle folyamatok kedvező és kedvezőtlen szinergikus hatásának következményei.

A jelenlegi válságelhárító gyakorlat a pénzügyi összeomlás s az ezt követő nagyobb arányú gazdasági visszaesés elhárítására összpontosít. Kevés figyelmet kapott az az új körülmény, hogy a jelenlegi válsághelyzetben többszörös egyidejűségek tükröződnek.

Az elmúlt negyedszázadban kiterebélyesedő, általánossá váló globalizáció, pontosabban amerikanizáció már megismertetett minket térben és időben behatárolt kisebb válságokkal, amelyet átmeneti „poszt-alkoholos” tünetként hívtak már Mexikó esetében tequilaválságnak, Oroszország esetében vodkaválságnak, az ázsiai országok és Brazília esetében szaké- és caipirinhaválságnak. A2007 nyarán-őszén észlelt amerikai feszültségeket is kezdetben a Bourbon-válság műfajába sorolták. A peremgazdaságoktól eltérően, a világgazdaság központjából, az USA-ból kiinduló válságjelenségek az elmúlt hónapban viszont már az egész világgazdaságot megrengették. Észak-Amerika, az Európai Unió és Japán, a világ GDP-jének kereken kétharmadát képviselő fejlett piacgazdaságok, valamint nagyszámú fejlődő ország most ugyanazon történelmi pillanatban néz szembe a pénzügyi instabilitás és a gazdasági visszaesés veszélyével. Igaz, hogy a Kínai Népköztársaságban a válság csupán a gazdasági növekedés ütemének az elmúlt években megszokott 10% feletti átlagáról 8%-ra csökkenését jelenti, de Kína súlya a világ GDP-jében még a meglehetősen bizonytalanul megbecsülhető vásárlóerő-paritáson sem éri el a 10%-ot. Ma nincs olyan mértékű ciklikus aszinkronitás, amely a válsághatásokat önmagában enyhíthetné.

A válságterápiát különösen a válságot kiváltó mélyebb okok eltérő természete nehezíti. Ajelenlegi helyzet kialakulásához hozzájárult a világgazdasági erőtér hosszabb ideje érzékelhető feltartóztathatatlan eltolódása az euro-atlanti térségből Ázsia felé, kezdetben Japán és a „kis tigrisek”, majd Kína és India gazdasági előretörésével párhuzamosan. Pénzügyi válság idején korántsem közömbös, hogy a világ arany- és devizatartalékainak több mint kétötöde az ázsiai országokban halmozódott fel, Kínában egyedül közel kétbillió dollár. A nemzetközi intézményrendszer hatalmi struktúrája a második világháború utáni gazdasági erőtér földrajzi átrendeződését nem tükrözi. Kína, India, Brazília, Oroszország a világgazdaság mind nagyobb súlyú szereplői, képviseleti súlyuk viszont nincs vagy elégtelen a nemzetközi együttműködési-döntési szervezetekben. A globális folyamatokat ma olyan szereplők igyekeznek irányítani, akiknek világgazdasági súlya és folyamatalakítási képessége erősen csökken. A világ ma még nem készült fel arra, hogy miként a 16. század előtt, két-három évtizeden belül ismét Ázsia, illetve Kína lesz a világgazdaság központja. Századunk derekán a globalizációt feltehetően „kínaizációnak” fogják nevezni. A folyamatos erőtér-eltolódásból fakadó különféle feszültségeknek, adott esetben az USA-finanszírozási hajlandóság csökkenésének jelentkeznie kellett.

A gazdasági erőtér-eltolódástól nagyrészt függetlenül a második világháború után euro-atlanti mintára kialakított nemzetközi kapcsolatrendszerben önmagában is súlyos irányítási szakadék alakult ki.

A gazdasági-technológiai-tömegtájékoztatási-biztonsági folyamatok globalizálódásával a nemzetközi együttműködés szervezeti rendszere nem tudott lépést tartani. A meglehetősen széles skálán kifejlesztett, de egyszersmind szűk szakosodású s korántsem bürokráciamentes nemzetközi szervezetrendszerben az egyes szervezetek elkülönülve, kellő összehangoltság nélkül foglalkoztak globális szabályozással, normákkal az emberi jogoktól kezdve a kereskedelemig, környezetvédelemig, pénzügyi áramlásokig. A szakosított nemzetközi szervezetekben létrehozott szabályozás kellő összehangolás hiányában koherenciazavarok, konfliktusok forrása. Elmélyülő szakadék érzékelhető a globális folyamatok, kihívások és a kezelésükhöz, megválaszolásukhoz szükséges szervezetek működőképessége között. A nemzetközi szervezetek közötti együttműködési megállapodások, konzultációk nem elégségesek a globális kihívások összehangolt s késedelem nélküli megválaszolásához. Ráadásul a gyengébb alkuerejű, kisebb jelentőségű országok nem rendelkeznek megfelelő érdekérvényesítési képességgel, sőt többnyire kívül rekednek a döntési folyamatokból. A gazdaság globalizációja nyomán a világ GDP több mint 40%-át, a világkereskedelem több mint 60%-át képviseli 500 transznacionális vállalat. A transznacionális nagyvállalatok koalíciói olyan döntési súlyt képeznek - s nemcsak a gazdasági kapcsolatokban -, amellyel szemben nincs globális közhatalmi ellensúly, amely a feltételezett globális demokrácia működőképességének garanciája lehetne.

A jeffersoni demokráciában kialakított „checks and balances” rendszer a nemzetközi kapcsolatrendszerben nem működik. Így nem kívánatos nemzetközi egyensúlyrontó hatások bármikor jelentkezhetnek. A nemzetközi intézményrendszer új architektúrájának kialakítása aligha kerülhető el, illúziók nélkül viszont az is látható, hogy ez időigényes feladat.

A globalizáció jelenlegi változatát természetesen nem csupán az Egyesült Államok egyedülálló katonai, műszaki gazdasági, szervezeti, kommunikációs hatalma hordozza, hanem az ebből fakadó demonstrációs hatás is; az amerikai civilizációs, fogyasztási, magatartási, vélekedési normák, értékrendi sajátosságok földrajzi elterjedése, átterjedése Európára, Japánra, valamint nagyszámú fejlődő országra. Az értékrend adott országon belül s a nemzetközi kapcsolatrendszerben fontos eleme az irányítási rendszernek (l. részletesebben Kádár Béla: Deficitjeink, Magyar Szemle, 2007/9-10. szám, 73-90. o./l.) Az egyén, a társadalmi-gazdasági szereplő belső vezéreltségének minősége, ereje tehermentesíti az adminisztratív-jogi szabályozást, konfliktushelyzeteket, fejlődési serkentő vagy hátráltató a történelem tanúsága szerint. Az angolszász társadalmakban a haszonelvűség, önérdek-érvényesítési szabadság, teljesítményelvűség jobban felértékelt az értékrendi hierarchiában, mint a világ más kulturális övezeteiben. A második világháború utáni amerikai „bőség társadalmában” a fogyasztás alapvető értékké vált, amely szintén elterjedt a világ többi régiójában, többnyire a hagyományos erkölcsi értékek rovására, s az amerikai teljesítményelvűség nélkül.

Az önérdek-vezéreltség, haszonelvűség következményeire már Franklin Delano Roosevelt is rámutatott második elnöki beiktatási beszédében, amikor kijelentette a világválság amerikai tanulságainak értékelése során: „Mindig is tudtuk, hogy a zabolátlan üzleti önérdek erkölcsileg rossz, ma már tudjuk, hogy gazdaságilag is az.”

(Folytatjuk)



« vissza