Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A mai válság természetrajzához

A pénzügyi válság beköszöntével egyre többen és egyre többet beszélnek erről a válságról. Többnyire arra kíváncsiak, hogy milyen hosszú lesz és milyen nehézségeket fog okozni. Az optimisták abban reménykednek, hogy néhány hónap alatt túljutunk a nehézségeken, és visszatérhet az élet a régi kerékvágásba. A pesszimisták évekig elhúzódó és következményeiben igen súlyos történéseket vizionálnak. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, kinek is van igaza, mindenekelőtt azt kell kimondani, hogy a most ránk tört pénzügyi krach - bármennyire súlyos következményei is vannak és lesznek - csak felszíni jelenség, csupán a mélyen fekvő alapvető problémákat jelzi. Olyan, mint az ember szervezetében a láz, amelynek kiváltója valamilyen súlyos szervi betegség vagy gyulladás. Az analógiát folytatva, akárcsak a lázat, a pénzügyi válságot is kezelni kell, mert igen veszélyes lehet, ha tovább növekszik, vagy tartósan fennmarad. De a láz csillapításával még távolról sem jutottunk túl a betegségen, sőt csak ezután kezdődhet a gyógyítás.

A nemzetközi pénzügyi válságot viszonylag könnyen meg lehetne állítani, összehangolt intézkedésekkel, új intézmények és szigorú pénzügyi szabályok bevezetésével. Ezt egyébként már évek óta többen is sürgették (többek között például a liberalizmus korábbi őszinte híve, Soros György is), és előrevetítették a mai válságot, mondván, hogy a világ egyik pontjáról a másikra néhány óra alatt átáramló óriási tőketömegek hatalmas kockázatokat jelentenek. A nemzetközi összefogásra és az új szabályok kidolgozására ma látszik is némi esély, hiszen az érintett országok már érzik az óriási veszélyt. Kérdés, hogy az egyes országok és a multinacionális cégek saját érdekei miképpen hangolhatók össze. Optimális esetben ez a munka egy-két év alatt elvégezhető, és létrejöhet egy sokkal biztonságosabb - és egyúttal sokkal korlátozottabban működő - nemzetközi pénzügyi rendszer. A válság azonban ezzel még nem ér véget, hiszen a kiváltó okok még mind változatlanul fennállnak.

Nézzük tehát most ezeket az okokat!


 

Piaci és kormányzati hibák


 

Évszázados vita a közgazdászok között, hogy vajon a piaci rendszer egyensúlyi jellegű-e vagy sem. A klasszikus, újklasszikus és neoliberális közgazdászok meg vannak győződve a piaci szabályozás mindenhatóságáról, önfenntartó és önhelyreállító jellegéről, míg a keynesi és új-keynesi közgazdászok ennek ellenkezőjét állítják, nem hisznek a gyors és hatékony piaci önkorrekció mechanizmusaiban. Igen szellemesen fogalmazta ezt meg J. Stiglitz, amikor azt mondta, hogy a liberális által oly gyakran emlegetett láthatatlan kéz (amely Adam Smith óta az egyensúlyteremtő piaci mechanizmus metaforája) gyakran azért láthatatlan, mert valójában nem is létezik. A vita ehelyütt nyilván nem dönthető el, annál kevésbé, mert a közgazdász szakma igen bölcsen mindkét oldal prominens képviselőit Nobel-díjban részesítette. Mindazonáltal van néhány fontos momentum, amely tekintetében a két oldal többé-kevésbé egyetért, s a piac instabil jellegét vetíti előre. Ezek közül kiemelkedő jellegű tényező a nem tökéletes informáltság, illetve a várakozások szerepe.

Közismert, hogy azokon a piacokon, ahol a kínálat alkalmazkodásának időigénye van (másként fogalmazva: nem az aktuális, hanem a várt ár határozza meg a termelési döntést), ott könnyen alakulhat ki egyensúlytalansági helyzet. Például ciklikus mozgás is, amint az a mezőgazdasági termékeknél gyakran előfordul, elég csak a közismert sertésciklusra utalni. Ezt a fajta egyensúlytalanságot az állam könnyen fel tudja számolni árszabályozással és felvásárlási rendszerrel. Hasonló instabil helyzet állhat elő a tőzsdén is, mivel ott is a jövőben várható árak mozgatják a folyamatokat. Ha a tőzsdén részt vevők többsége úgy gondolja, hogy jó gazdasági időszak következik, s ezért a vállalkozások profitja növekszik, akkor sokan fognak részvényeket vásárolni, s ezért a részvények árfolyama emelkedik. Az emelkedő részvényárak pedig újabb vásárlásokra sarkallnak, hiszen függetlenül az osztalék nagyságától, a vásárlás és eladás révén árfolyamnyereségre lehet szert tenni. A folyamat önjáróvá válik, az optimista várakozás vásárlásra ösztönöz, a vásárlás viszont növeli az árfolyamot, amely újabb vásárlást indukál. Ezt a jelenséget nevezik a szakértők buboréknak, utalva a folyamat instabil jellegére. Könnyen belátható, hogy a tőzsdei buborék előbb-utóbb kipukkan, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a részvények árfolyama már köszönő viszonyban sincs a várható hozamokkal. A pesszimista várakozások eladásokat váltanak ki, amely csökkenti az árfolyamot, s ez újabb eladásokat indukál, rossz esetben egészen a névérték eléréséig.

Ehhez hasonló folyamat volt megfigyelhető a hitelezési piacon is. A kedvező piaci kilátások emelték az ingatlanok és egyéb vagyontárgyak értékét, s ezért egyre nagyobb jelzálogjogot lehetett érvényesíteni, ami viszont magasabb hitelnyújtást tett lehetővé. Az új hitelek pedig új keresletet jelentettek, ami ismét csak értéknövekedést okozott. A vagyonérték emelkedése azután ismét újabb hitelek nyújtására adott lehetőséget a magasabb jelzálog alapján. A buborék jelleg itt is tetten érhető, hiszen a vagyontárgyak értéknövekedése pusztán a piaci várakozások által történt, s elszakadt a realitásoktól. A várakozások kedvezőtlenné válása ugyancsak katasztrofális következményekkel járt: a lanyhuló kereslet miatti csökkenő vagyonértékek azt eredményezték, hogy a bejegyzett jelzálogjogok fiktívvé váltak, hiszen valóságos fedezetet már nem jelentettek, fizetésképtelenség esetén azokat az ingatlanokat nem lehetett azon az áron értékesíteni, mint amennyire fedezetként be voltak állítva. S az eladási szándékok tovább rontották a piaci kilátásokat, amely újabb árcsökkenéshez és további értékvesztéshez vezetett. Ehhez hasonló folyamat zajlott le az amerikai jelzáloghitel-piacon is a pénzügyi válság kirobbanásakor.

Az állam szabályozó szerepe elengedhetetlenül fontos lett volna ebben az esetben is. Ezáltal ugyanis csökkenthető lett volna a morális kockázat. De az állam elvesztette tartását, erkölcsi erejét, s az ellenőrző funkciók elgyengültek az elmúlt negyed évszázad példa nélküli neoliberális-neokonzervatív piacliberalizációja folyamán. Az állam elszabadult pénzgazdaság kiszolgálójává vált, mert a tömegdemokráciákban a rövid távú népszerűség lett az első számú politikai cél, s ezt a szavazóknak a reklámokon keresztül való meggyőzésével lehet elérni, valamint a jó fogyasztási és foglalkoztatási mutatókkal, közérzettel. Amihez viszont pénzre, sok szabad pénzre van szükség, s emiatt a politikusok ugyanabba a hajóba kerültek, mint a hazardírozó bankok. Hiába volt előre látható az összeomlás a vakmerő és átláthatatlanná váló hitelezési gyakorlat miatt, a kormányok szemet hunytak a szabálytalanságok felett. Mindennél fontosabb volt a gazdasági növekedés fenntartása (ezért tartatták irreálisan alacsonyan pl. az USA-ban évek óta a jegybanki alapkamatot) és a népszerűségnövelő intézkedések átmeneti sikere (lásd pl. ugyancsak az USA-ban a „mindenkinek családi házat” programot, s nyomában a jelzáloghitel-piac szárnyalását). Az elbutított kisemberek, akik maguk is kapzsi birtoklási fantáziák rabjai lettek, így lettek cinkossá, egy ördögi kör nélkülözhetetlen részeivé.

Az elmúlt évtizedben tucatjával jelentek meg tanulmányok arról, hogy tigris hátán lovagolunk, hogy a pénzügyi rendszer instabillá vált, s hogy komoly szabálytalanságok vannak a piaci működésben, s az elemi óvatossági szabályok sem kerülnek betartásra. Foganatja nem lett ezeknek a figyelmeztetéseknek, mert amint láttuk, az érintett felek egy hajóba kerültek. A piaci hibák találkoztak a kormányzati hibákkal, és megtetszettek egymásnak. Most igen népszerű azt találgatni, hogy a válság kiváltója vajon a magánszféra (a piaci hibák) vagy az állami szféra (kormányzati hibák) volt-e? Mindkettő együtt, a harmadikkal, a megszédült fogyasztóval, s ezért lesz igen nehéz a kilábalás is ebből a válságból, mert egy teljes morális megújulásra lenne szükség, minden téren. Ehhez pedig a már felbukkant belátás és a lelkiismeret-vizsgálat éppúgy szükséges, éppoly elkerülhetetlen, mint a hosszú és gyötrelmes válság, hogy a kényszerek hatására alapjaiban változzon meg a szemléletmód, s mindenki számára váljon nyilvánvalóvá, hogy tényleg nincs ingyenebéd.


 

Szemléltető példa: a magyar hitelezési buborék


 

Nézzük meg most, hogy a kis magyar államcsőd közeli állapot hogyan is alakult ki az elmúlt két esztendőben. A Gyurcsány-féle 2006-os megszorítócsomag következtében jelentősen csökkent a reálbér. Az emberek úgy próbáltak védekezni ez ellen, hogy hiteleket vettek fel, s így a fogyasztásukat nem kellett visszafogni. A bankok szívesen adtak kölcsön, hiszen óriási pénzbőség volt a nemzetközi pénzpiacokon. A Nemzeti Bank megpróbálta kordában tartani az inflációt, de a hatalmas államháztartási hiány és a jelentős államadósság, valamint a kormány szándékolt inflációfölpörgetési akciói (közüzemi díjak, adókulcsok emelése) miatt ez csak egyre magasabb kamatlábak mellett volt lehetséges. A magas kamatok általában elriasztják a hitelfelvevőket, de nálunk nem ez történt, mert a bankok devizahitel-konstrukciókat ajánlottak az ügyfeleknek, amelyek a hazainál sokkal alacsonyabb kamatokat jelentettek (ugyanis azok a kamatok a külföldi, sokkal alacsonyabb inflációhoz igazodtak). S ezzel kezdetét vette a hazai hitelbuborék kialakulása: az alacsony hitelkamatok a lakosságot hitelfelvételre ösztönözték, a hitelek pótlólagos keresletet jelentettek a hazai piacon, ami növelte az inflációt (vagy legalábbis szinten tartotta, pedig a reálbércsökkenés miatt annak csökkenése lett volna reálisan várható). Az alacsony devizahitel-kamat és a magas infláció következményeként az effektív reálkamatláb egyre inkább csökkent, ami viszont a lakosságot újabb hitelfelvételre ösztönözte. De az újabb hitelek tovább emelték a keresletet és az inflációt és csökkentették a reálkamatlábat. Hiába emelte a jegybank a hazai kamatlábat, ez nem befolyásolta a devizahitel-piacot.

Normális esetben a forint árfolyamának csökkenése mérsékelte volna a hitelfelvételi kedvet, mert ez megdrágította volna a csak forintjövedelemmel rendelkező hitelfelvevők számára a hitelt, még alacsony külföldi kamatláb mellett is. De a forint nem gyengült, hanem ellenkezőleg, inkább erősödött a megelőző fél-egy esztendőben. Azért erősödött, mert a magas államadósság miatt jelentős állampapír-kibocsátásra volt szükség, s a magas hazai kamatlábak miatt ez jelentős hozamot ígért. A külföldi befektetők tehát keresték a forintot, hogy magyar államkötvényeket vegyenek, s így a forint árfolyama stabil maradt, annak ellenére, hogy a reálgazdaság egyre rosszabb állapotba került. Az egész konstrukció azonban igen ingatag lábon állt, mert pusztán a magas hozamígéreteken alapult, hiszen sem a magyar gazdaság, sem az államháztartás nem került jó pozíciókba. Így aztán nem meglepő, hogy a pénzügyi világban kitört bizalmi válság az elsők között érintette Magyarországot. A külföldi pénzügyi befektetők már nem bíztak abban, hogy a gyenge magyar állam és gazdaság képes lesz kitermelni azokat a magas hozamokat, amelyeket ígért. S ezért nem voltak hajlandók újabb állampapírokat jegyezni, aminek következtében pedig a forint árfolyama is megrendült, s gyengülésnek indult. Ez utóbbi pedig azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a háztartások 25%-át érintő devizahitelek jelentősen megdrágulnak, és az eladósodott háztartásokat reménytelen helyzetbe sodorja.

Ha nem jön a külső segítség, az IMF és az EU hitelkerete, akkor elkerülhetetlen lett volna az államcsőd és a nyomában megjelenő bankcsődök és a háztartások ellehetetlenülése. Jól megfigyelhető, hogy ebben a folyamatban is „összedolgozott” a piaci és a kormányzati hiba. Alakosságnak nem lett volna szabad devizahiteleket felvenni, hiszen devizajövedelmei nem voltak, de mohó volt, és a reklámok is erre biztatták. A bankoknak nem lett volna szabad devizahiteleket nyújtani komoly fedezet hiányában, de ők is mohók voltak, s csak a minél több hitelkihelyezés és a nagyobb profit motiválta őket. Az államnak nem lett volna szabad ennyire eladósodnia és az inflációt mesterségesen gerjeszteni, mert ez komoly bizonytalanságot okozott. De hathatós gazdaságpolitika hiányában a népszerűség megtartásának igénye csak ezt az utat hagyta nyitva a számára. Ezen túl még az állam szabályozó szerepe is kritizálható, hiszen a szakemberek már régóta figyelmeztettek rá, a devizahitel-konstrukciók komoly kockázatot jelentenek. Az adminisztratív korlátozásuk, a megfelelő szabályozás azonban mindmáig nem történt meg. Sőt ellenkezőleg: a 11,5%-ra felemelt jegybanki alapkamatláb és a forint stabilitását biztosító hitelkeret azt üzeni a hazai gazdasági szereplőknek, adósodjanak csak el továbbra is devizában. S majd csak lesz valahogy.


 

A strukturális válság elemei


 

Itt mindenekelőtt a demográfiai helyzetet kell említeni, pontosabban a nyugati világ demográfiai válságát, azt a sajátosságot, hogy az európai és az észak-amerikai országokban a természetes szaporodás végletesen lecsökkent, s ennek következtében a népesség fogy és öregszik. Az egyre kevesebb fiatalnak egyre több idős embert kell eltartania. A hagyományos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amely a generációk közötti kölcsönös szolgálaton alapult, egyre kevésbé volt használható. Ezért a fejlett országokban áttértek a saját megtakarítási számlás, tőkefedezeti rendszerre, az öngondoskodásra. Ebben a rendszerben nem az aktív generációk megtakarításai jelentik a nyugdíjak forrását, hanem az idősek aktív kori megtakarításai (amelyek tőkévé válva megnövelik a termelés szintjét). Az ilyen módon keletkezett óriási mértékű megtakarításokat azonban a fejlett országok nem voltak képesek felszívni, nem tudtak elfogadható szintű kamatprémiumot ajánlani (mert az egy főre jutó tőke sokkal gyorsabban nőtt, mint a technikai színvonal, ezért érvényesült a csökkenő hozadék). Mindezek következtében az anyaországban hatékonyan be nem fektethető tőke rázúdult a nemzetközi pénzpiacokra.

A mögöttünk hagyott másfél-két évtized egyik fő sajátossága a nemzetközi pénzpiacokon a tőkebőség volt. Az óriási mennyiségű, befektetésre váró tőke kereste a jobbnál jobb kihelyezési lehetőségeket, hogy minél nagyobb hozamra tegyen szert. Ezért aztán villámgyorsan a világ egyik végéből a másikba áramlott, oda, ahol nagyobb hozamkilátások voltak. Hathatós nemzetközi szabályok és korlátok híján ez a szeszélyes mozgás végzetessé vált az egyes nemzetgazdaságok számára. A viszonylagosan magas hozamok ígérete mágnesként vonzotta a befektetésre váró tőkét, az országba áramló tőke pedig tovább srófolta a várható hozamokat, amely újabb és újabb tőkét vonzott mindaddig, ameddig egy-két kevésbé kedvező gazdasági adat kapcsán nyilvánvalóvá nem vált, hogy a hozamvárakozások irreálisak. Ekkor viszont a tőke pánikszerűen menekülni kezdett az adott országból. A hirtelen tőkekivonás pedig óriási károkat okozott az adott ország gazdasági életében (elég itt csak néhány ország válságára utalni: Mexikó 1994, Argentína 1995 és 2002, Dél-Korea 1997, Oroszország 1998, Brazília 1998).

A nagy tőkebőség és a magas hozamvárakozások odahatottak, hogy a befektetők egyre inkább szakítottak a korábban oly jellemző óvatos, körültekintő magatartásukkal. Olyan üzletekbe is beszálltak, amelyek rendkívül kockázatosak voltak, de viszonylag magas hozamot ígértek. Többek között ennek a magatartásnak volt köszönhető, hogy a magyar állam 2002 utáni óriási mértékű eladósodását is finanszírozták, nem törődve a kockázatokkal, csak a nagy hasznot tekintették. A mostani válság némiképp óvatosabbá tette a befektetőket, de az alapprobléma továbbra is fennmaradt: az elöregedő nyugati társadalmak hatalmas nyugdíjcélú megtakarításai jelentős tőkefelesleget idéznek elő a nemzetközi pénzpiacokon. Az egyensúlytalansági feszültségek nem múltak el, s valahogy ki is fognak majd pattanni. Megnyugtató megoldás nyilván akkor születhet, ha megváltozik a demográfiai helyzet a fejlett országokban (erre rövid távon nem sok esély van), vagy ha az egyes országok saját maguk, az országon belül próbálják kezelni ezt a problémát.

A másik komoly strukturális probléma a környezeti válsággal kapcsolatos. Az elmúlt évtizedek intenzív iparfejlesztése és a laza környezetvédelmi szabályok odavezettek, hogy megfordíthatatlan folyamatok indultak be bolygónk ökológiai rendszerében. A globális felmelegedés, a fajok kihalása, a klímaváltozás, a nem megújuló erőforrások kifogyása mind-mind arra utal, hogy az eddigi globális világrend már nem folytatható hosszú ideig. A sikeres modernizációt megvalósító Kína és India hatalmas energiahordozó-igénye és óriási környezetszennyezése drámai módon felgyorsítja a lepusztítás folyamatát. Az egyre bizonytalanabbá váló világban egyre kockázatosabbá válik a mostani kiterjedt munkamegosztás fenntartása.

A mai termelési rendszerekben teljességgel mindennapinak tekinthető, hogy az egyes alkatrészek, részelemek több ezer kilométert utaznak a különféle munkafázisok elvégzésére, mielőtt beépítésre kerülnének. A néhány euróval alacsonyabb munkabér már elég indok arra, hogy akár háromezer kilométert szállítsanak egy részterméket a szükséges munkafázis elvégzésére, mert a szállítási költség viszonylag alacsony. Ha viszont az üzemanyagárak a szűkösség miatt még tovább fognak emelkedni, akkor már nem biztos, hogy megéri a távoli kooperáció fenntartása. Nem beszélve az okozott környezeti károkról, amelyet a nagy volumenű szállítás okoz. Ha a környezetterhelés tényleges költségeit érvényesítenék a közúti szállításban, akkor már ma sem érné meg kamionokkal nagy távolságra szállítani a termékeket. S mindezek tetejében még a szállítási utak biztonsága is veszélybe kerül a szaporodó helyi háborúk és környezeti katasztrófák következtében

A globális munkamegosztás egyre nehezebbé válása a következő években komoly gazdasági problémákat fog okozni. A nehézségek először a gazdasági növekedés lassulásában, majd komoly recessziókban fognak testet ölteni, s végül kikényszerítik a szerkezeti változást. Nevezetesen azt, hogy a széles körű kooperációra alapozódó termelési rendszerek helyett a helyi termelés kerül előtérbe. A helyi szintű termelés a munkamegosztás szűkülését jelenti, s ezzel minden bizonnyal a hatékonyság csökkenését is, cserébe viszont a biztonságot növeli. Ez az átállás azonban nem lesz sima, hosszú időt vesz igénybe, és több komoly gazdasági visszaesés fogja megelőzni, amíg a felismerés megszületik, s kikényszeríti a változást. Addig azonban marad az elhúzódó válság.



« vissza