Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Válasz Baán Lászlónak

Örülök annak, hogy a Magyar Szemlében publikált elemzésem visszhangot váltott ki.1 Már eddig is számosan jelezték nekem szóban vagy írásban, hogy olvasták a tanulmányt, s most Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója írásban is reagált a dolgozatra.2 Némileg meglepő ugyan, hogy Baán László úgy vélte, a személyes megtámadottság pozíciójából kell felelnie a tanulmányra, hiszen én őt nem szólítottam meg.

Persze egy szöveg értelmezését a szerzője akkor sem uralhatja, ha kifejezetten vágyik erre, így természetesen egy pillanatig sem kívánom kétségbe vonni senkinek a jogát arra, hogy úgy vélje: egy cikk róla szól. Persze nyilván mást gondol Baán László a szövegértelmezés premisszáiról, mint én, s ez így rendben is lenne. Ő például komoly jelentőséget tulajdonít írásom címének, pontosabban annak, hogy a Csillagok háborúja című hatrészes filmeposz egyik darabjának a magyar címét applikáltam. Baán László szerint már ez is mutatja gondolkozásom sematikus voltát: „Szilágyi Márton írásának egyik gondolati forrását tökéletesen feltárja ez a hangsúlyos címadás: ez a hollywoodi kommersz világlátása, a jó fiúk és a rossz fiúk minden viszonylatot megmagyarázó küzdelme.”3 Úgy látszik, gyökeresen mást gondolunk George Lucas filmjéről is (bár most nyilván nem ennek az eltérésnek a megvilágítása a legfontosabb feladat). Én ugyanis a Csillagok háborúja hat részében s különösen az utóbb elkészült három részben nem a Jók és Gonoszak rögzített pozícióját látom, hanem ezeknek a kategóriáknak az egymásba játszhatóságát: miképpen lehet a pozitív eszmények igézetében a „sötét erő” oldalára állni, s aztán valami módon mégis a metafizikai értelmű Jó eszközeként működni. Baán értelmezése a filmről (s ezzel összefüggésben persze dolgozatomról is) ennél jóval statikusabb és sematikusabb. Ha valamire érvényesek tehát a kijelentései, amelyeket a tanulmányomról vél megfogalmazni, akkor azok inkább saját szemléletére nézvést árulkodóak.

Mindazonáltal ha már Baán László úgy érezte, hogy személyét „súlyos és megalapozatlan feltevésekkel és minősítésekkel” illettem, s ezért reflektálni kíván a „Szilágyi Márton írásában felvetett kérdésekre s főképp az egész megközelítés logikájára”, először nyilván éppen dolgozatom módszertanáról és céljáról célszerű szót ejtenem.

A dolgozat arra épül, hogy egy diszkurzív elemzés keretében, a mindenki számára hozzáférhető, a nyilvánosságban elérhető közlemények alapján elemezzen egy kultúrpolitikai eseménysort, nevezetesen az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának, Takács Imrének a felmentését. Tudatában vagyok annak, hogy ennek az eljárásnak megvannak a maga korlátai. A cikk írásakor éppen a módszertani kiindulás következetessége miatt sem Takács Imrével, sem Baán Lászlóval, sem a minisztérium tisztviselőivel nem léptem kapcsolatba, hogy más résztvevőket vagy szemtanúkat már ne is említsek részletesebben. Ilyenformán nem úgy jártam el, mint egy oknyomozó újságíró vagy egy szociográfus, hiszen lemondtam az ügy szempontjából feltehetőleg lényeges, de nem publikus információkról. S éppen ezért kimaradt a cikkből több, valószínűleg lényeges körülmény fölvillantása is: nem foglalkoztam azzal például, mit jelenthetett az ügy politikai kezelése szempontjából az, hogy az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Koncz Erika korábban közgyűjteményi és közművelődési helyettes államtitkár volt, s ilyenformán - ahogyan ezt Csenkey Éva, 2006 januárjától 2007 októberéig az Iparművészeti Múzeum közalkalmazotti tanácsának elnöke, utóbb nyilatkozta - hivatalból tudomása kellett hogy legyen minden olyan, korábban is létezett szabálytalanságról, amelyet utóbb Takács Imrén kértek számon.4 Nem kívántam még a gondolatkísérlet szintjén sem foglalkozni azzal, hogy lehetséges volt-e az együttműködés ebben az ügyben Koncz Erika főigazgató-helyettes és a Szépművészeti Múzeum főigazgatója között, vagy - megfordítva a kérdést - elképzelhető-e, hogy két ilyen régi minisztériumi kolléga között ne lett volna egyeztetés bizonyos múzeumpolitikai kérdésekben, amikor mindketten ugyanazon kormány (még ha nem is ugyanazon miniszter) idejében nyertek kinevezést valamelyik országos közgyűjteménybe.

Pedig egy, a történettudományban és a szociológiában alkalmazott kapcsolatháló-elemzés (social network analysis),5 amelynek persze jóval több elemmel és változóval kellene számolnia, nyilván igen érdekes következményekre vezethetett volna. Baán László ugyanis nem szakemberként került a múzeum élére, hanem úgy, hogy igen sokrétű, formális és informális politikai kapcsolatrendszer kiépítése előzte meg pályázati győzelmét. Egy igazán gyanakvó elemző még azt is feltételezhetné, hogy helyettes államtitkárként akár valami befolyása is lehetett a pályázati feltételek kialakítására, esetleg a bírálóbizottság összeállítására, sőt, olyan információk birtokába is juthatott, amellyel más pályázók nem rendelkezhettek. Baán egyik, korábbi interjújában például kifejezetten így fogalmazott: „...én már 2001-ben eldöntöttem, hogy pályázni fogok a Szépművészetibe.”6 Ezek szerint tehát volt idő a felkészülésre, s ennek kapcsán akár azt is feltételezhetnénk, hogy ebbe akár a pályázat „testre szabásának” előkészítése is beleférhetett - hiszen mégiscsak Baán László közigazgatási államtitkári működése alatt, az Orbán-kormány idején módosították úgy a kulturális intézmények vezetői pályázatának a feltételeit, hogy szakirányú végzettségnek minősítették a jogi és közgazdászi diplomát is.7 Hiszen ha ez nincs, Baán László például nem is indulhatott volna a főigazgatói pályázaton. Persze ismét hangsúlyoznám: mindezek nem állítások, hanem kérdések, amelyeket egy, valóban az ügy lefolyására kíváncsi elemzés során lehetett volna feltenni.

Csakhogy a tőlem választott módszertani alapállás ezt nem igényelte. Mivel az előbb megfogalmazott feltételezésekről hiányoztak a hozzáférhető adatok, én még a lehetőséggel sem kívántam számolni. Kizárólag a mindenki számára elérhető információk alapján kívántam dolgozni, s ezért következetesen megadtam azoknak a sajtóhíreknek és cikkeknek a lelőhelyét, amelyre elemzésem támaszkodik. Egy érdeklődő olvasó tehát összevetheti saját következtetéseimet mindazzal, ami véleményem kialakításához hozzájárult. S bármennyire is értő olvasót reméltem Baán Lászlóban, az a benyomásom, hogy ezt a kétségkívül némi munkával járó olvasási metódust nem követte. Tudniillik elemzésem érvényességét két módon nyilván meg lehet kérdőjelezni. Vagy úgy, hogy valaki rámutat olyan, a nyilvánosságban hozzáférhető adatokra és cikkekre, amelyeket nem vettem figyelembe, pedig tudnom kellett volna róla, vagy úgy, hogy olyan háttér-információkat és nem publikált dokumentumokat mutat fel, amelyek cáfolják a következtetéseimet. Baán László egyiket sem tette meg. Olyannyira, hogy egy, számos jegyzettel ellátott tanulmányra egyetlen ellenőrizhető forrás vagy adat megadása nélkül reagált, tehát még csak igazodni sem kívánt ahhoz a metódushoz, amelyet követtem. Ezért egyszerűen nem tudom értelmezni a magam számára, hogy Baán szerint az elemzésemet miért nem támasztja alá „egyetlen mérvadó tény”8 sem, amikor az adatokat „ténnyé” avató metódus9 éppúgy világossá van téve a dolgozatomban, mint ahogy az így előállított „tények” is visszakereshetők, s Baán László igazából egyről sem bizonyítja be a használhatatlanságot vagy a hiteltelenséget.

Diszkurzív szövegelemzésre épülő tanulmányom a jelenkori magyar kulturális közélet működésének esettanulmánya - s hogy ez talán nemcsak a vágyaimban élő célképzet, hanem valóban lehetett így is olvasni ezt a dolgozatot, azt L. Simon László írása bizonyítja, amely a Gyurcsány-kormány kulturális teljesítményének éves értékelésekor hivatkozik egyetértőleg a cikkemre.10 Ehhez képest érzem igen sajátságosnak, hogy Baán László személyes megtámadottságot jelenít meg írása retorikájában, s ezt ráadásul azzal vegyíti, hogy én a Szépművészeti Múzeum „jelenlegi működését” kívánom „leértékelni”.11 Ezt én hajlamos lennék szerepzavarnak értékelni: mintha Baán László még mindig nem tudná eldönteni, minisztériumi illetékesként kell-e viselkednie (hiszen korábban, munkaköréből fakadóan így kellett cselekednie), vagy a hazai országos múzeumok vezetőinek egyikeként.

Az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának leváltása ügyében többek között éppen ez a tisztázatlanság keltette fel azt a gyanút, amelyre tanulmányom megpróbált valami magyarázatot találni az eset sajtóanyagában. Az elemzés egyik fontos, kiváltó kérdése ugyanis az volt: ha már valaki - nevezetesen Marosi Ernő akadémikus - megfogalmazza azt a lehetőséget, hogy Baán Lászlónak köze lehet Takács Imre leváltásához, akkor Baán erre miért úgy reagál, hogy érveket szállít a leváltás teljes jogszerűségéhez, amikor ez, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként már nyilván nem az ő dolga lenne? S innen nézvést ugyan még lehetne azzal érvelni, hogy Baán László belekényszerült egy nem kívánt rádióinterjúba, s ezért - zavarában - szerencsétlenül fogalmazott; ezt a lehetőséget jelen cikkében meg is pendíti.12 Ám ez után a cikk után ezek a megfontolások immár elesnek. Baán saját neve alatt, egy retorikailag gondosan felépített, kétségtelen autoritású írásában ismétli meg mindazt, amit korábban csupán mondott. Ebből a szempontból, nem tagadom, különösen örülök Baán László cikkének. Mert írása ugyan nem tekinthető az ügy elemzésének, megfogalmazási módja is inkább hírlapi cikkre emlékeztet, s nem értekezésre, ám oly mértékben árulkodik szerzője szemléletéről, hogy ha még egyszer visszatérek egy újabb elemzés erejéig a témához, ennek a cikknek komoly forrásértéke lesz a számomra. Hiszen azt például csak innen lehetett megtudnom, hogy tévedtem, amikor úgy véltem: Baán Lászlónak már nincs szüksége a Takács Imre rossz hírbe keverését szolgáló „brand”-re. Elismerem, tévesen föltételeztem, hogy erről az eszközről már lemondott. Csak innen lehetett megtudnom továbbá, hogy Baán László a Takács Imrétől ellene indított perben nem azért választotta a bocsánatkérést az ügy lezárására, mert valóban bocsánatot akart kérni - a jogi következményeket ügyesen kicselező gesztust csak Takács Imre és jogi képviselője értette félre, amikor elfogadta a bocsánatkérést.13 Ez igen érdekes morális adalék az ügyhöz, s ez is a cikk jelentőségét növeli egy majdani teljesebb elemzés számára.

Baán László arra is felhívja a figyelmet: „Van egy másik tény is (amelyről Szilágyi Márton írása, impozáns idézet- és jegyzetapparátusa ellenére, elfelejt említést tenni), mely szerint a kulturális miniszter 2006 őszén Takács Imrét leváltja a Zsigmond-kiállítás főkurátori pozíciójáról.”14 Baánnak igaza van, erről a cikkben tényleg nincs szó. Belátom, nem ártott volna említeni, hiszen maga az ügy rendkívül tanulságos lett volna gondolatmenetem szempontjából. Célszerű azonban pontosítanom állítását: 2006 őszén Takács Imre írásban kérte a fölmentését a főkurátori tisztség alól, a fölmentés azonban hónapokkal később, 2007 januárjában történt meg. Érdekes, hogy Baán erre nem emlékszik pontosan, amikor pedig a bejelentés ténye éppen saját személyével kapcsolódott össze. Vegyük csak példának a Népszava 2007. január 25-i tudósítását (igazodva az elemzés módszertanához, ismételten egy bárkitől ellenőrizhető híradást): a cikk egy Schneider Márta államtitkártól és Baán Lászlótól közösen tartott sajtótájékoztatóról számolt be, amely a Szépművészeti Múzeum az évi terveiről adott számot. Ez alatt
a cikk alatt, keretben kapott helyett a következő hír: „Leváltották a Zsigmond-kiállítás kurátorát”.15 Vagyis itt is ugyanaz a szerkezet figyelhető meg, mint a Magyar Nemzet azon 2006. október 11-i cikkében, amely először bedobta a köztudatba a Zsigmond-kiállítás pénzügyi túlköltekezésének gyanúját, s ebben Takács Imre kizárólagos felelősségét: ott és akkor is egy Baán Lászlóhoz kapcsolódó cikk (sőt, fénykép) alá került a rövidke tudósítás.16 Ezt - történészi reflexeim miatt - már végképp nem tudom véletlennek tekinteni, s ebben megerősít az újabb módszertani szakirodalom is, amely kép és szöveg egymásra vonatkoztatott értelmezéseit járja körül.17

S ha már az előbb azt említettem meg, milyen tanulságai voltak a számomra Baán László cikkének, hadd említsek meg még néhányat. Teljes joggal utal arra, s én ezt neki készséggel elhiszem, hogy a Szépművészeti Múzeumban nem volt nagyarányú művészettörténész-elbocsátás. Itt a felhasznált sajtóanyagok egyikének félreérthető megfogalmazása vezetett félre, meg az, hogy egy elbocsátás tényleg volt, a Verő Máriáé - s ő meg is nyerte a munkaügyi pert az intézmény ellen. A félreértés oka a következő passzus volt - ezt egy olyan cikkben találtam, amelyről joggal feltételezhettem, hogy Baán László közreműködésével készült, s amely kapcsán nem értesültem arról, hogy Baán helyreigazítást kért volna: „Baán igazgatói mandátumának közel három éve alatt a vezetők száma 17-ről 25-re nőtt. Az újak a kiegészítő szolgáltatásokat - PR, marketing, kommunikáció, kiállításszervezés, múzeumpedagógia stb. -
tartják kézben. Az új főigazgatóval tizenöt státus érkezett, majd a kötelező leépítésekkel húsz régi munkatárs távozott; legalább ötvenen - főleg fiatalok - megbízási szerződéssel dolgoznak (részben a kiállítási büdzséből, részben a kht. bevételeiből fizetik őket). Baán csapatát változatos helyekről toborozta, amely változatos helyeken maga is megfordult. A volt fővárosi és minisztériumi munkatársak sorát a CCC + Bogner ügyvezetője is gyarapítja - a cég referenciái a koronaszállítástól az új Ludwig Múzeum kiállítási infrastruktúráján át Orbán Viktor akkori miniszterelnöknek nyújtott tanácsadói szolgálatokig terjednek.”18

Elemzésem megszületésének a kiindulópontja az volt, ami a szöveg retorikai felütése is: hogy tudniillik nincs magyarázat Takács Imre felmentésének igazi okára. Baán László szerint „megmagyarázhatatlan okból” fogadom el „tényként”, hogy a „felmentési indoklás nem az igazi okait tartalmazza Takács felmentésének”.19 Nos, a felmentés tartalmát én természetesen nem ismerem, nem is ismerhetem, hiszen azt csak a minisztérium és Takács Imre - a két érintett fél - ismerheti. Gondolom, Baán László sincs tisztában a felmentés megokolásával. A különbség köztünk feltehetőleg csak annyi, hogy ő ebből az ismerethiányból arra következtet, hogy minden rendben van, én meg arra, hogy nem. Gyanút bennem azonban éppen az ügy körüli diszkurzív tér tisztázatlansága kelt -
Baán László ezt nyilván nem érzékelte. Azonnali felmentésre egy országos kulturális intézmény vezetője esetében ugyanis hosszú évek óta nem volt példa - ha lett volna ilyen eset az alatt időszak alatt, amíg például Baán a közigazgatásban dolgozott, biztos említette volna a cikkében. Ez tehát önmagában is magyarázatra szorulna. Ráadásul, miközben Takács Imre nem hozta nyilvánosságra az indoklást, s interjúiban rendre meg is indokolta, hogy ezt azért nem teszi meg, mert bíróság előtt kívánja megtámadni a felmentést, a minisztérium - Baán László állításával ellentétben -
nem kezelte „hétpecsétes titokként”20 az indoklást. A folyamatos kiszivárogtatás, amelyre több példát idéztem az elemzésemben, azonban nem állt össze koherens magyarázattá, különösen egy példa nélküli ügyhöz méltó, különlegesen meggyőző magyarázattá.

Nem csodálható tehát, hogy a felmentés körül kialakuló vita, amely a nyilvánosságban is megjelent - s itt újra emlékeztetnék rá: én ezt a diszkurzust elemeztem -, szintén nem érzékelte kielégítőnek a magyarázatot. Ebből a nézetből, a tőlem választott szempontból nincs jelentősége az indoklás ismeretének. Írásom ugyanis nem ezzel foglalkozik. S érdemes kicsit megfordítani Baán László kérdéseinek logikáját is: miért gondolja a szerző, hogyha a bíróság jogerősen, formai hiba miatt érvénytelenítette a felmentést, akkor az a felmentés tartalmilag teljesen rendben van? Bizonyítható formai hiba esetén a bíróság nem is ereszkedik bele tartalmi elemek vizsgálatába - azaz ilyenformán a formai hiba alapján történő érvénytelenítése a fölmentésnek nem valamiféle csökkent értékű megoldást jelent, mondjuk, annak látens elismerését, hogy érdemben persze rendben van a dolog. Az újabb fölmentés után indított újabb perben a bíróság majd nyilván egyéb szempontból is mérlegel. Ennek előzetes jogi megítélése sem nem az én kompentenciám, sem Baán Lászlóé. Ettől még az eset kultúrpolitikai dimenzióiról lehet vitatkozni.

Nagy kár, hogy Baán László nem használta ki a Magyar Szemle kínálta lehetőséget, s nem érvelt a Szépművészeti Múzeum tudományos és állományvédelmi teljesítményével. Én e két terület létét a múzeum munkájában egyébként kétségbe sem vontam, csupán - ismét a választott elemzési metódus következtében - azt kellett konstatálnom, hogy Baán László az interjúiban ezekről nem szokott említést tenni. Ezért tartottam egy veszélyes tendencia eluralkodásának az így megnyilvánuló szemléletet. Most, hogy írásom válaszra késztette Baán Lászlót, lett volna módja arra, hogy fölsorolja a legalább az ő főigazgatósága alatt megjelent, komoly szakmai munkára alapuló katalógusokat, a beindított kutatásokat - ennek hiányában annak egyszerű deklarálása, hogy a „Szépművészeti Múzeum tudományos-szakmai teljesítménye is minden ténylegesen mérhető összevetésben meghaladja a Takács vezette Iparművészeti teljesítményét”,21 nem elégíti ki a társadalomtudományokban megszokott bizonyítási metódushoz szokott lelkemet. Egyrészt azért, mert kíváncsi lennék, mi is az, ami „ténylegesen mérhető”, másrészt meg nem tudom meg ebből a mondatból, hogy Baán vajon figyelembe vette-e, hogy a méltányos összehasonlításhoz csak saját tevékenysége első másfél évét lehetne alapul venni, hiszen Takács Imrének is csak ennyi idő jutott főigazgatóként, s az eredményeket még így is kalibrálni kellene a két intézmény eltérő finanszírozási hátterével is - hiszen, ahogyan ez a múzeumok éves jelentéseiből kitűnik, sokkalta nagyobb összeggel gazdálkodott a Szépművészeti Múzeum Baán László főigazgatósága kezdetétől, mint az Iparművészeti Takács Imre főigazgatósága alatt (s persze után).

S hát azt sem tudom, ebben a kurta összevetésben Baán László a Szépművészeti Múzeum tudományos teljesítménye melletti érvként beszámította-e a Zsigmond-kiállítást, amelyet a Takács Imre vezetésével működő Programiroda hozott létre, már Baán főigazgatósága alatt a Szépművészetiben. De - ismétlem - én nem kételkedem ebben a teljesítményben, s távolról, egy másik szakma képviselőjeként őszintén csodálom a művészettörténészek szakmai munkáját a Szépművészeti Múzeumban, s nyilván Baán László is ezt teszi, hiszen éppúgy nem tanult szakmája a művészettörténet, mint nekem.

Számomra igen kevéssé érthető, hogyha Baán László vitatkozni akar, miért nem érzi elégnek az érveit, s miért akar a politikai jellegű denunciáció módszeréhez is folyamodni. Baán László aligha ismeri mélységében a kommunizmus vagy más, totalitáriánus rendszerek sajtógyakorlatát, ha tanulmányom módszertanában ennek „nagyon is kelet-európai” hagyományát véli felfedezni. Az „úgynevezett szocializmus pravdás és szabadnépes, prekoncipiált »elemzéseinek« világát” ugyanis az ilyen cikkek politikai eszközjellege jellemezte. A korlátozott nyilvánosság terében megjelenő írások oly módon manipulálták a közvéleményt, hogy a hatalom vagy ezek révén üzent fenyegetőleg személyeknek és társadalmi csoportoknak, vagy utólagosan kizárólagos értelmezését adta bizonyos eseményeknek és cselekedeteknek. Nem is értem, Baán László mit vél felfedezni mögöttem: miközben saját magát még egy idén áprilisban adott interjújában is „szabadelvű-konzervatív” nézetrendszerrel jellemezte, amelyet „mégiscsak a konzervatív oldalon” tudna elképzelni.22 S ha már Baán László így pozicionálja magát, s a Magyar Szemle szerkesztői a sajtóetika betartását vállalva, közölték írását, amely hangnemét és stílusát tekintve oly annyira eltér a folyóirat eddigi publikációitól, nem udvariatlanság-e ezek után a lapot a Szabad Néphez hasonlítani? S vajon az én írásom megjelenéséhez milyen egyéb lépések kapcsolódhatnak majd, mint a politikai üldözés csalhatatlanul felismert elemei? S valóban úgy gondolja Baán László, hogy erre az üldözésre a jelet egy olyan értekezés fogja megadni, amely hangsúlyozottan egyetlen elemző véleményét tükrözi, s soha nem téved át valamiféle közösségi vélemény hangoztatásának illúziójába?

Az eljárás azért visszás, mert Baán László személyében mindezt olyasvalaki hangoztatja, aki nyilvános pályájának nagyobbik részében bevallottan és nyilvánosan politikai feladatokat vállalt, párttagsággal rendelkezett és politikai erőterek tették lehetővé karrierjét nyílt vagy rejtett módon.23 S aki még jelen vitacikkében is az egyes szám első személyű igei állítmányokról egy ponton átvált egy képviseleti beszédmódra, mondván: „A Szépművészetiben egyébként mindnyájan reméljük, hogy egykori kollégánk kiváló művészettörténészi tevékenysége a jövőben is folytatódik, ehhez sok sikert kívánunk, egyéb irányú tevékenységeiben pedig a magunk részéről - finoman szólva - sem követni-, sem irigyelnivalót nem látunk.”24 Úgy tűnik, Baán úr egy vita szituációját csakis ennek a politikusi beszédmódnak és logikának a módján tudja elképzelni, s a véleménykülönbséget feltétlenül a politikai állásfoglalás azonosításával (ez esetben inkább: sejtetésével) véli magyarázni -
ám akkor feltehetőleg az írása címében is megidézett „projekció” fogalmát is át kellene gondolnia. Hiszen igazából ez a reflex árulkodik a legerősebben a „projekció” szándékáról, pontosan abban értelemben, ahogyan ezt Baán László nekem tulajdonítja: „a kiben-kiben benne rejlő frusztráció és keserűség, világmagyarázati vágy egy külső képre, helyzetre vagy személyre vetítve” manifesztálódik.25 Baán László gesztusa az értelmes eszmecsere elemi lehetőségét számolja fel azzal, hogy a tőle vitatott elemzés módszertanának és retorikai meggyőző erejének mérlegelése helyett a dolgozat szerzőjének egyszerűen politikai eszközszerepet tulajdonít, láthatólag föl sem tételezve azt, hogy valaki nemcsak azért foglalkozhat elemzőként egy kultúrpolitikai eseménysorral, mert politikai céljai vannak. Ráadásul Baán még abban sem volt következetes, hogy legalább bizonyította (vagy legalább valószínűsítette) volna a mögöttem álló, állítólagos megrendelést. Azt sem értem, Baán László miféleképpen érezheti magát üldözöttnek, amikor sajtóbeli jelenléte olyan mértékű, amelyet én egy kéthavonta megjelenő elit folyóiratban publikálva megközelíteni sem tudok (s természetesen, nem is akarok); Baán László ráadásul a múzeumügyben képviselt koncepcióját már eddig is olyan mértékben tudta a nyilvánosság terében megjeleníteni, ami szintén páratlan.

Bevallom, nem értettem azt sem, Baán László miért hivatkozik ismételten Takács Imre kettős fizetésének az ügyére, mondván: „Az ugyanis egyszerűen tény, s a magyar múzeumi életben példátlan tény, hogy Takács a Zsigmond-kiállításra való felkészülés több mint kétéves időszaka alatt a fizetését - egyéb szépművészetis tennivalói alól felmentve - kizárólag a projektben való részvételéért kapta, s emellett a projekt pénzéből a fizetésével megegyező mértékű megbízási szerződése is volt ugyanerre a feladatra.”26 Ez a megismételt és ezáltal felerősített állítás számomra azért furcsa, mert korábbi, Rádió-béli elhangzását még hajlamos lettem volna a szóbeli megfogalmazás kontrollvesztésének rovására írni. Ezután azonban komolyan kell vennem. Mivel a Programiroda munkatársai - nemcsak Takács Imre, hanem mindenki más is - állami alkalmazottként végezték a munkájukat, a fizetésüket csakis a fenntartó minisztériummal kötött szerződés alapján kaphatták meg. Vagyis ha ez példátlan, akkor a felelősség az ebbe beleegyező minisztériumé - márpedig a Programiroda fölállításakor ott a gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkár éppen Baán László volt. Somlyódi Nóra már idézett cikkében szerepel egy sokatmondó citátum Baántól: „Úgy nem mehetett ki pénz, hogy ne tudjak róla.”27 S ezt én készséggel el is hiszem. Aligha lehetséges, hogy Baán László ne tudott volna egy ilyen mértékben az ő területét érintő döntésről. Ráadásul a Zsigmond-kiállítás létrejöttének későbbi periódusában Baán a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként Takács Imre főnöke lett, azaz a „példátlan” helyzetet, ha az valóban törvénytelen és jogtalan lett volna, akár ebben a minőségében is megkísérelhette volna felszámolni. Mindezek alapján úgy vélem, ha van valaki, aki ezt a vádat nem fogalmazhatja meg, az éppen Baán László; először saját magával kellene számot vetnie, s utána döntenie arról, kizárólagos felelősként megnevezhető-e az állami alkalmazásban álló programiroda-vezető.

Baán László vitatja azt a megállapításomat, hogy számára „a művészeti múzeumok sikerességének fokmérője a látogatószám növelése”. Úgy fogalmaz: „Ezt természetesen soha nem állítottam, nem is hoz erre példát az idézetben jelzett interjúkból és cikkekből a szerző, csak sommásan minősíti a Szépművészeti működését és az általam vallott vezetői stratégiát.”28 Valóban, ezt az összegzőnek szánt mondatot nem támasztottam alá idézetekkel, de nem gondoltam volna, hogy éppen ő lesz az, aki nem emlékszik saját szavaira és rászorul a bizonyításra. Van erre azért konkrét szövegpéldám is: „A kiállítások sikerének és hasznosságának bizonyítéka a látogatószám”, illetve „Hiszen mivel lehet mérni a sikert? A szakmai publikációk számával? A citációs indexszel? Ezeknél jobb visszajelzés a látogatószám.”29 Közvetve ugyanerre mutat persze az is, hogy Baán László az interjúiban, sőt, cikkeiben a múzeum működésének sikeressége kapcsán kizárólag a látogatószám nagyságával foglalkozik, legyen szó akár szóbeli,30 akár írásban publikált interjúról.31 Baán László cikke függelékében közli egy korábbi előadását: számomra ez a gesztus szintén arra látszik utalni, hogy ő maga is érzi, itt másról beszél, mint korábban szokott. Ha ugyanis korábbi nyilatkozatai és cikkei valóban nem újra és újra a látogatószám növelésének és az „eladható múzeum” eszméjének a logikája mentén épültek volna fel, hanem - legalább néha - általánosabb és távlatosabb múzeumstratégiai kérdéseket is szóba hoztak volna, akkor elég lett volna megadnia ezeknek a szövegeknek a megjelenési helyét és idejét filológiai pontossággal, s akkor joggal mondhatta volna, hogy lám, ezt Szilágyi Márton nem ismerte, pedig a témába vág. Az eddig feltehetően publikálatlan, közel egyéves előadásnak a közzététele cikke végén a Magyar Szemlében azt is bizonyíthatja, hogy olyannyira fontosnak azért nem gondolta ezt az írását, ha eddig nem tette közzé, s csak a vitacikk kínálta alkalmat ragadta meg a publikálására. A szöveg mindazonáltal tanulságos olvasmány, s meglehet, ez már valami szemléleti fordulat jele, hiszen itt Baán László tényleg érint olyan kérdéseket is, amelyeket nem szokott: említi a múzeumban őrzött „tárgyiasult szellemi tartalmak tudományos igényű rendszerezése, feldolgozása” problémáját, sőt utal a múzeumban folyó tudományos munkára is.32 De azért itt sem értünk egyet mindenben. Baán László azt állítja: „a múzeumokban tudományt művelők egy alapvető ponton többnyire különböznek a gyűjteményeket és látogatókat nélkülöző tudományos intézményekben dolgozó kutatóktól, akiket szinte minden arra késztet, hogy elsősorban a szűk kiválasztottak nyelvén beszéljenek, sokszor kizárólag ezen szűk kiválasztottaknak. Ezzel szemben a múzeumi tudósoknak, tekintve, hogy az általuk szolgált közösség is sokféle, sokféle nyelven kell beszélniük. A tudók elitizmusa a múzeumban demokratizálódik.”33 Szerintem ugyanis nincs kétféle tudományos mérce, egy a múzeumok, s egy a „tudományos intézetek” számára (a megnevezés azért is különös, mert a hazai tudományosság egyik legfontosabb bázisa éppen az egyetemi szféra). Más a feladat, s más az anyag, amivel dolgoznak (legalább részben), de a tudomány mégsem demokratizálható teljesen. Népszerűsíteni ugyan lehet, de illúzió azt hinni, hogy a tudományos diskurzusban való részvétel elit-jellege föloldható valamiféle közérthetőségben. A cikket záró víziót én ezért továbbra is veszélyesnek látom a magyar kultúra alakulásának folyamataira, mert a problémát nemhogy világosan állítaná fel, de még csak nem is érzékeli.

S voltaképp csak ezután következnék az, amiről valóban beszélni kellene: a múzeumi koncepciók konkrét kérdéseiről. Mindannyian jobban jártunk volna, ha Baán László ennek szentelte volna a figyelmét, s erről írt volna egy alapos vitacikket. Lett volna miről beszélnie. S akkor meg lehetett volna vitatni azt, hogy a „látogatóbarát” múzeum egysíkú elvének a magabiztos hangsúlyozása nem fedi-e el a magyarországi múzeumi tradíció igencsak összetett problémáit is, s épülhet-e igazán hatékony, jelenkori múzeumi stratégia egy olyan tagolatlan és leegyszerűsítő múltképzetre, amely 1989 után csak „tizenöt év néma csönd”-et34 érzékelt a hazai múzeumi világban a Szépművészeti Monet-tárlatáig.
S beszélni lehetne akkor végre arról is, hogy a „látogatóbarát” modell valóban csak egyféleképpen képzelhető-e el, s pontosan úgy-e, ahogyan ezt Baán László következetesen képviseli; meg hogy a sokat citált nemzetközi példák nem egy kissé korábbi állapotot tükröznek-e, s az ehhez való felzárkózási törekvésünkben nem éppen a lemaradásunkat növeljük-e. Értelmes dialógust erről lehetne folytatni. Remélem, lesz, aki majd erről is beszélni akar.

 


 

Jegyzetek:


 

1 Szilágyi Márton: Baljós árnyak. Az Iparművészeti Múzeum körüli botrány művelődéspolitikai kontextusa, Magyar Szemle, 2008. április. 47-71.

2 Baán László: Kis Magyar Projekció. Magyar Szemle, 2008. augusztus. 174-185.

3 Baán László i. m. 175.

4 Érdemes teljes egészében idézni Csenkey Éva nyilatkozatának vonatkozó részletét: „A főigazgatói pályázat után, a változásokra készülve, a közalkalmazotti tanács és a szakszervezet (KKDSZ) nevében írásban kértük az osztályok vezetőit és munkatársait, írják meg, milyen gazdasági és egyéb természetű problémákat tapasztaltak - emlékezik. - Az anyagokat, amelyeket máig őrzünk, összesítettük, és átadtuk Takács Imrének, majd még ugyanaznap elküldtük Koncz Erikának, a minisztérium akkori közgyűjteményi és közművelődési helyettes államtitkárának, aki 2006 nyarától az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. Számára addig sem voltak ismeretlenek ezek a problémák, mivel a korábbi időszakban többször fordultam hozzá orvoslatért. Ő tudta a legjobban, hogy a minisztérium által »szabálytalanságként« emlegetett dolgok nem Takács Imre időszakában keletkeztek. Megdöbbentő, hogy erről hallgat.” Ferch Magda: Újabb pert indít az Iparművészeti Múzeum leváltott főigazgatója. Magyar Szemle, 2008. augusztus. 187.

5 Konkrét esettanulmányként ajánlható: Maurizio Gribaudi: Diszkontinuitások a társadalomban. Egy konfigurációs modell (ford. Sonkoly Gábor) = Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. szerk. Czoch Gábor és Sonkoly Gábor. Csokonai Kiadó, Debrecen, é.n., 105-137.

6 Kolossa Katalin: Baán László, a sztárcsináló. Piac és Profit, 2008/2; Internetes hozzáférés: www.piacesprofit.hu

7 A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény végrehajtásáról a művészeti, a közművelődési és a közgyűjteményi területen foglalkoztatott közalkalmazottak jogviszonyával összefüggő egyes kérdések rendezéséről szóló 150/1992 (XI. 20) Kormányrendeletet módosító 112/2001 (VI. 26.) Kormányrendeletről van szó, amelyet a Magyar Közlöny 2001. jún. 26-i száma publikált.

8 Baán László i. m. 177.

9 Ennek a problémának érdekes elemzését l. A. J. Gurevics: Mi a történeti tény? (ford. Kövér György) = Történelemelméleti és módszertani tanulmányok. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Glatz Ferenc: válogatta: Glatz Ferenc és Niederhauser Emil. Gondolat, Bp., 1977, 186-216.

10 L. Simon László: A botrányok éve. A második Gyurcsány-kormány második évének kultúrpolitikája. Kortárs, 2008. 7-8. szám. 200-201.

11 Vö. Baán László i. m. 175.

12 „Az elmúlt évek során ezen sorok jelentik a második alkalmat, hogy Takács Imrével kell foglalkoznom, s ezt mindkét esetben azért kellett megtennem, mert - a Takács Imre leváltásának ügyébe a Szépművészetit is belekeverő nyilatkozó személye [kiemelés tőlem: Sz. M.] és a megjelenés helye iránti becsülésem okán - nem hagyhattam válasz nélkül a nyilvánosság elé került abszurditásokat.” Baán László i. m. 179.

13 A bocsánatkérésről egyedül tudósító sajtóközleményben a Takács Imre jogi képviseletét ellátó Ernszt és Tóth Ügyvédi Iroda így fogalmazott: „A személyes meghallgatáson Baán László elismerte a feljelentésben foglaltakat és elnézést kért a rágalmazó állításokért.” FM.: Baán elnézést kért Takácstól, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. dec. 21. Ezt mind ez idáig Baán László nem cáfolta.

14 Baán László i. m. 176.

15 Hamvay Péter: Új épülettel bővül a Szépművészeti. Inka kincsek, Hundertwasser, Picasso, Klee és Kandinszkij művei érkeznek idén Pestre. Népszava, 2007. jan. 25. 6.

16 Ez utóbbi cikknek a vizuális és szöveges üzenetét külön elemeztem: Szilágyi Márton i. m. 50-51. Itt hívom fel a figyelmét arra, hogy a jegyzetekben az azonos lapon közölt két cikk egyikének az évszámába sajtóhiba csúszott, a 8. és 9. jegyzetben hivatkozott cikkek mindegyike a Magyar Nemzet 2006. okt. 11-i számának 15. oldalán olvasható.

17 Vö. Peter Burke: Eyewittnessing: The Uses of Image as Historical Evidence. Reaktion Books, London, 2001.

18 Somlyódi Nóra: Csikágótól a Hősök teréig. Portré Baán Lászlóról. a Szépművészeti Múzeum főigazgatójáról. Magyar Narancs, XIX. évfolyam. 44. szám (2007. november 1.) 12.

19 Baán László i. m. 174.

20 Baán László kifejezése: Baán László i. m. 174.

21 Baán László i. m. 177.

22 Sztankay Ádám: Fidesz-tagkönyvvel Medgyessyhez volt lojális. Baán László sikerrről és csúcsokról. 168 óra, 2008. ápr. 28.; internetes hozzáférhetőség: www.168ora.hu

23 Ennek kapcsán l. Szente Zoltán: Közigazgatás és politika metszéspontján: a miniszterek és az államtitkárok rekrutációja Magyarországon 1990-1998. Századvég, 1999. nyár (13. szám). 3-53. Internetes hozzáférhetőség: www.c3.hu/scripta/szazadveg/13/szente.html. A politológiai elemzés következő mondatához („Már az 1998-ban kinevezett közigazgatási államtitkároknál is láttunk példákat a politikai patronázsra, a helyettes államtitkároknál ez a gyakorlat lényegében újnak tekinthető.”) kapcsolódó, 56. számú jegyzet szerint erre az egyik példa éppen Baán László.

24 Baán László i. m. 179.

25 Baán László i. m. 175.

26 Baán László i. m. 180.

27 Somlyódi Nóra i. m. 11.

28 Baán László i. m. 181.

29 Baán László interjúként elhangzott szavait idézi: Földes Gábor: Parasztvakítás lett a sztárkiállításokból? index.hu, 2007. okt. 19.

30 Csak egy példa: az MTV Művésznegyed című műsorának 2006. május 3-i adása; az internetes hozzáférhetőség: Művésznegyed, Attalai Zita, Sándor Pál és Dr. Baán László a Művésznegyedben (www.hirado.hu)

31 Kolossa Katalin i. m.; a saját név alatt publikált írásokból csak egy példa: [Válasz a kérdésre: Fenyeget-e túlkínálat a múzeumi kiállítások piacán? Baán László válasza: nem], Múzeumcafé, 2007. október, 17.

32 Baán László i. m. 183-184.

33 Baán László i. m. 185.

34 Baán László szavai: Kolossa Katalin i. m.



« vissza