Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Még egyszer Farkas Ferencről

Abból az alkalomból, hogy Farkas Judit szerkesztésében megjelent az „Aki nem ír, hanem úr”. Bisztrai Farkas Ferenc emlékezete. Tanulmányok, visszaemlékezések, dokumentumok című könyv, Illyés Mária értő ismertetést publikált a Magyar Szemle 2008. 5-6. számában a múlt század harmincas és negyvenes éveiben, majd 1956-ban fontos szerepet játszó közéleti férfiúról. Illyés Mária azzal a reménnyel fejezi be írását, hogy „esetleg születnek tanulmányok Farkas Ferenc ilyen gondolatairól is”. Az „ilyen gondolatok”-kal a harmadik úttal kapcsolatos, főleg gazdaságpolitikai elképzeléseire utal.

Először is ezzel kapcsolatos gondolataimat próbálom előadni, majd a könyv egyik hiányosságával fogok foglalkozni.

A demokratikus politika éppen attól eredményezhet demokráciát, hogy nem egy, nem kettő, sőt nem is három, hanem számtalan elképzelés figyelembevétele alapján alakul ki. A gazdasági életben valóban több markáns útról beszélhetünk, köztük a piaci és a tervutasításos megoldásról. Ma már világos, hogy a demokrácia előnyös a kapitalizmus számára, azt meg tapasztalatból tudjuk, hogy a kommunista vagy másképp államkapitalista gazdaság és a politikai demokrácia összeegyeztethetetlen. De léteznek más utak is - a harmadik út, amit oly sokféleképpen értelmeztek. Ezt hangsúlyozza Farkas Ferenc az 1947. február 19-i parlamenti felszólalásában a szövetkezeti útként értelmezve: „a gazdasági demokráciát csak egy új, a népi demokráciának megfelelő szövetkezeti politika megvalósításával érhetjük el.” Egy korábbi tanulmányában (Válasz, 1946. október. 1. sz. 30-33.) kifejtette: „A szövetkezet működésében önmagában rejlik a politikai jelentőség. S ez az eléggé nem értékelhető jelentőség az, hogy a gyenge gazdasági egyedek szövetkezés útján a tőkés osztály vállalkozásaival eredményesen versenyre kelhetnek. Az igazi szövetkezetpolitika közösségi politika. Eredményes és gyakorlati közösségi [azaz demokratikus] politika.” Az 1945-ben egyre erősödő demokratikus légkörben - miként Farkas Ferenc írja az idézett tanulmányában: „Olyan szövetkezeti sarjadás indult meg országszerte, amit a legvérmesebb szövetkezeti álmodozók sem tudtak volna elképzelni. Ezeknek az újonnan megalakult szövetkezeteknek ma már csupán egy hányada, becslésünk szerint mintegy fele működik vagy vegetál, míg a többiek végzetes magukra hagyottságukban megszűntek és feloszlottak. Ez a tény arra figyelmeztet bennünket, hogy demokráciánk gazdasági alapjaival komoly baj van.” Meg is mondja, hogy mi a baj: „A magyar szövetkezés ügye mindaddig reménytelen, amíg a pártok a szövetkezetek ügyét nem függetlenítik pártérdekeiktől.”

S mindezt nemcsak Farkas Ferenc látta így. A Nemzeti Parasztpártban a beépített kommunistákat kivéve a tagság egyetértett gazdasági szakemberükkel. De a többségi helyzetbe került Kisgazdapárt paraszti tagsága és értelmiségi szakemberei is ugyanúgy gondolkoztak. Nem véletlen, hogy a Farkas Ferenchez közel álló Kovács Imre és követői azonos nézeteket vallottak, és egyre közelebb kerültek az úgynevezett kisgazda „paraszti centrum”-hoz.

Ennek a nézetazonosságnak illusztrálására álljon itt Kiss Sándor véleménye, melyet az emigrációban megjelent művében, A magyar demokráciáért című kötetében fejtett ki. Kiss paraszti származású értelmiségi volt, 1945 óta az újjáalakult Parasztszövetség igazgatójaként a pártoktól független paraszti egység megvalósításán fáradozott egészen addig, míg 1947 elején a konstruált „köztársaság-ellenes összeesküvési per” vádlottjaként a kommunista belügyminiszter le nem tartóztatta.

1945-ben részt vett a Kisgazdapárt programtervezetének összeállításában, a politikai, társadalmi és gazdasági fejezet kidolgozását vállalva magára. Munkájukban igyekeztek figyelmen kívül hagyni a pártpolitikai szempontokat. (Nem is lett belőle pártprogram.) Említett művéből hosszabban idézek, mert elgondolásai teljesen összhangban vannak Farkas nézeteivel, s ezt hitelesen tanúsította Horváth János, az 1945-ös parlament kisgazda képviselője a Farkas Judit szerkesztette kötetben közölt interjúban: „A Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt nagyon hasonló nézeteket vallott, azonos véleményen volt a szövetkezetek tekintetében. ... Acél a független, önálló parasztgazdaságok Magyarországának megteremtése volt.”

Kiss Sándor szerint a programtervezet „inkább eszmei terv volt, amely abból indult ki, hogy Magyarországnak Kelet és Nyugat között kell kialakítani életét. Ezért nem járhatja sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus útját. Olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendszert kell létrehozni, amely demokratikus, szociális, és az alapja a szabad szervezkedés. Szövetkezeti szocializmusnak neveztük, amely biztosítja a magántulajdont, de a kulcsiparok és nagyüzemek, monopóliumok és kartellek helyett szövetkezeti tulajdonba kerülnek. Az üzemekben dolgozók nemcsak munkások és alkalmazottak, de résztulajdonosok is. Az ipari kisüzemek - általában a kisipar és a kiskereskedelem, valamint a szolgáltató iparágak - azonban magántulajdonban maradnak. Tulajdonosaik önkéntes szakmai szövetkezetekbe tömörülnek, míg a munkások érdekeit a szakszervezetek védik és képviselik. A mezőgazdasági termelés alapja az egészséges, életképes, paraszti kisbirtok rendszere. Erős paraszti érdekvédelmi szervezeteket kell létrehozni, valamint átfogó szövetkezeti mozgalmat és hálózatot.”

Farkas Ferenc elképzeléseit a forradalmi Nagy Imre-kormány államminisztereként 1956. november 3-án kormánya nevében tett nyilatkozatában is kifejtette:

A nemzeti kormány megerősítése, kibővítése megtörtént. Valamennyi koalíciós párt tanújelét adta annak, hogy a nemzeti kormány semlegességet elérni kívánó tevékenységét magáénak vallja. Most már a koalíción alapuló nemzeti kormány természetesen nem az 1945-ös koalíción belüli viták alapján áll. Teljesen egységes a nemzeti kormány álláspontja a következőkben:

1. Meg fogja tartani a szociális vívmányokból és a mostanáig elért eredményekből mindazt, amely egy szabad, demokratikus szocialista országban felhasználható és felhasználandó a nép ez irányban kifejezésre jutó akarata alapján” (az én kiemelésem - T. B.).

Nem nehéz észrevenni, hogy napjaink gazdasági problémáinak megoldásában is nagy haszonnal járna, ha a „harmadik utas” és 56-os elképzelések érvényesülhetnének.

A Farkas Ferenccel foglalkozó kötetben öngyilkosságára csak rövid utalások találhatók a különböző közleményekben. Csicskó Mária tanulmányrészletéből is kimaradtak e tragikus ténnyel foglalkozó szakaszok, csupán a kihagyott részlettel kapcsolatos kiegészítő adatok maradtak benn a számozott jegyzetekben. Érthetetlen ez a tartózkodás, hiszen Magyarországon Teleki László és Teleki Pál életáldozata óta a politikai öngyilkosságot a nemzet hálája kíséri.

Farkas Ferenc - hála Istennek - sikertelen öngyilkossági kísérlete jó alkalmat adott volna a kötet összeállítójának annak elemzésére, hogy diktatórikus viszonyok között milyen utak közül választhatnak a közszereplők. E három lehetőség: az emigráció, az együttműködés kísérlete és az elvtelen behódolás.

Mivel Bisztrai Farkas Ferenc a parasztpárt alapítója és vezető politikusa volt, e párt képviselőinek magatartásával illusztráljuk a három választható utat. Kovács Imre az elsőt választotta, emigrált, Farkas Ferenc az együttműködéssel próbálkozott, Erdei Ferenc az elvtelen együttműködés példáját szolgáltatta. A legkönnyebben elfogadható magatartás az emigrálás, a leglátványosabb az itthon maradás vállalása, a legellenszenvesebb a behódolás. A választást természetesen meghatározza az adott politikus személysége, szakmája, származása, megítélését pedig az, hogy emigrációban vagy otthon mit tett. A mártíriumot vállaló politikus nem okvetlenül pozitívabb, mint az emigráns. Nem is szabad őket összehasonlítani. Bármelyikük értékét az határozza meg, hogy milyen tevékenységet folytattak döntésük után. Példánknál maradva Kovács Imre emigrációja azért érdemel elismerést, mert kinti munkájával is
a magyar népet szolgálta, Farkas Ferenc maradásának is az ad értéket, amit itt csinált 1947-es döntése után, mely szerint amíg lehet, helyén marad, s szolgálja azt az ügyet, amelyhez a marosi bárkán csatlakozott 1938-ben, amikor megalakították a parasztpártot.
De amikor rádöbbent, hogy csak elvei feladásával őrizheti meg pozícióit, s pozíciói immár nem jelentenek cselekvési lehetőséget, fokozatosan visszahúzódott, majd 1948-tól kezdve sorra visszaadta megbízatásait. 1950-ben aztán végleg döntött. Bár öngyilkossági kísérlete - szerencsére - nem járt sikerrel, életét is feláldozni kész példamutatásával végleg beírta nevét azok közé, akiknek emlékét meg kell őriznünk.

A harmadik változatról ne is szóljunk, hiszen annak negatív volta teljesen nyilvánvaló. De még e kategóriában is vannak árnyalati különbségek. Féja Géza mesélte nekem még 1956-ban, hogy Erdei Ferenc közölte vele: a napi jócselekedetek tartják benne a lelket. Ne feledjük, voltak olyanok is, akik még ennyit sem tettek.

Farkas Ferenc még sikertelen öngyilkossága és szinte teljes visszavonulása után is tette, amit tehetett. Ha csak annyit hozhatnánk föl érdeméül, hogy ő adott menedéket szentendrei otthonában Németh Lászlónak, hogy megírhassa Galilei-drámáját, akkor már érdemes volt itthon maradnia. Nem véletlen hát, hogy Cs. Szabó László ezt írta özvegy Farkas Ferencné Györffy Annának: „Feri életem egyik legsugarasabb emléke”. Mint ahogy az emigrációt választó elvbarát, Kovács Imre sem véletlenül fejezi be így Új Látóhatár-beli búcsúsorait: „Egy erős szál elszakadt, egy új csillag kigyúlt”. S a betlehemi jászolhoz igyekvő napkeleti bölcsektől tudjuk: a csillag nemcsak ragyog, utat is mutat!



« vissza