Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Legitimizmus és konzervativizmus - Békés Márton: A becsület politikája

A két világháború közötti időszak Magyarországának politikai eszméi között igen fontos szerepet töltött be a legitimizmus. Ez a mára jórészt elfeledett, s a történetírásunkban is háttérbe szorított irányzat elsődlegesen ugyan a monarchikus államforma megőrzését és a Habsburg-ház uralkodói jogának az elismertetését tűzte zászlajára, valójában azonban ennél jóval többet jelentett: egy markáns és összefüggő politikai eszmerendszer kristályosodott ki körülötte, a magyar konzervativizmusnak egy sajátos - és tiszteletre méltó - tradíciója. A magyar legitimizmus „páratlan esélye”, mutatott rá a Magyar Nemzetet alapító Pethő Sándor 1932-ben A magyar Capitoliumon című művében, hogy egy önálló gazdasági és szociális programmal állhat elő. S a legitimisták legjobbjai ezt meg is tették. Tévedés lenne tehát a legitimizmust pusztán a jogfolytonosság helyreállítására irányuló törekvéssel azonosítani; a restauráció eszméje egy számos részletében jól átgondolt, külpolitikai és társadalompolitikai elemeket egyaránt tartalmazó konzervatív politikai alternatívával kapcsolódott össze.

A szükségesnél jóval kevesebbet tudunk a legitimisták elképzeléseiről, ezért melegen üdvözlendő az a munka, amelyet egy fiatal és tehetséges történész, Békés Márton készített a mozgalom egyik meghatározó személyiségének az életútjáról. Remek monográfiája gróf Sigray Antal életrajzának feldolgozásával avatja be az olvasót a Horthy-korszakbeli legitimizmus történetének részleteibe. Jó egy olyan emberről olvasni, aki egész életében következetes maradt az elveihez. S akinek ezért szinte szükségszerűen vezetett az útja a mauthauseni koncentrációs táborig... Igen találó tehát a könyv címe: A becsület politikája.

A király és a katolicizmus iránti hűség tradíció volt a Sigrayaknál. A család a 17. század közepén települt Vas megyébe, s mindig is „labanc”, azaz Habsburg-párti volt, amit jól össze tudott egyeztetni a nemzeti kultúra támogatásával. Antal őseinek ivánci kastélyában született 1879-ben, a kalocsai jezsuitáknál érettségizett, majd Budapesten tanult jogot, de Angliában is járt - filozófiát hallgatott. A brit politikai berendezkedés és kultúra mély nyomot hagyott benne, s később az Egyesült Államokat is felkereste; New Yorkban kötött házasságot 1910-ben egy jómódú amerikai polgárlánnyal. A világháború kitörése után önként jelentkezett katonai szolgálatra - 1916 novemberétől a híres „tigris” zászlóaljban harcolt Erdélyben az oroszokkal és a románokkal.

Az összeomlást követő vörös diktatúrát az első pillanattól fogva elutasította, s aktívan bekapcsolódott az ellenforradalomba; először a Bécsben alakított Antibolsevista Comité tevékenységébe, majd a részben általa szervezett grazi csoport munkájába. Sigray kezdettől fogva arra törekedett, hogy helyreállítsa a dinasztia uralmát és a polgári társadalmi rendet; e két célkitűzés a számára összekapcsolódott. A későbbiek szempontjából is lényeges, hogy Sigray már Bécsben szembekerült a „szabad királyválasztók” álláspontját képviselő Gömbös Gyulával, aki a szegedi ellenkormány képviseletében vett részt a stratégiai megbeszéléseken.

1919 augusztusában József főherceg Nyugat-Magyarország (Vas, Zala, Sopron és Moson vármegyék) teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki a grófot. Ebben az időszakban Sigray legfőbb gondja az ország területi integritásának a védelme volt az osztrák, cseh-szlovák, és szerb-horvát fenyegetésekkel szemben. Az 1920 januárjában tartott választások nyomán Körmend képviselőjeként tagja lett az új Nemzetgyűlésnek - s egészen 1939-ig folyamatosan ő képviselte ezt a körzetet, többnyire ellenzéki szerepkörben.

Ismeretes, hogy a Habsburg-restaurációt nemzetközi és belső okok egyaránt akadályozták. IV. Károly rosszul mérte fel a lehetőségeit, 1921 tavaszán és őszén lezajlott két visszatérési kísérlet során a magyar legitimisták mégis felsorakoztak mellette: Sigray is benne volt abban a szűk csoportban, amely március 27-én Budapestre kísérte a Horthyval tárgyalni kívánó Károlyt. A könyvből kiderül: ma sem dönthető el egyértelműen, vajon Sigray részt vett-e a második, az októberi „királyjárás” előkészítésében, az viszont tényként rögzíthető, hogy azonnal az újból visszatérő király mellé állt, s leváltotta azt a katonai parancsnokot, aki nem akart felesküdni Károlyra. Emiatt aztán a puccs leverése után nemcsak megfosztották kormánybiztosi tisztségétől, hanem letartóztatták és hűtlenségi pert indítottak ellene... Bár, amint a szerző érzékelteti, Sigray maga is tisztában volt Károly próbálkozásának a kockázatosságával, a becsület parancsa ezt a magatartást diktálta neki. Joggal mondja a neves 19. századi spanyol gondolkodó, a konzervatívvá vált Donoso Cortés, hogy a politikai végső kérdései mindig teológiai jellegűek...

Sigray szűkebben vett politikusi pályája 1920 és 1944 közé esett. IV. Károly váratlan halála 1922 áprilisában súlyos csapást mért a legitimisták táborára; a legitimizmusnak innentől fogva hosszú távra kellett berendezkednie, s ami legalább olyan fontos: fel kellett ismernie, hogy (Baranyai Jusztin, a neves ciszterci szerzetes-tanár szavaival) „csupán parlamentáris és társadalmi eszközökkel tarthatja életben a törvényes dinasztikus királyság szellemét a nemzetben”. A korszak meghatározó politikusa, Bethlen István igen diplomatikusan a királykérdés megoldását „ünnepnapi feladatnak” nyilvánította, vagyis olyannak, amelyre csak a hétköznapok feladatainak megoldása után térhetnek rá.

A legitimisták tábora a húszas években két fő irányzatra oszlott: az egyik oldalon voltak azok, akik elviekben fenntartották legitimista meggyőződésüket, de célszerűnek látták a Bethlen-kormány támogatását (Apponyi Albert, Zichy János), a másikon pedig a „radikális királypártiak”, akik ellenzéki pozíciót foglaltak el. Ez utóbbi csoportba tartozott Sigray is, aki a királyi családdal is szoros személyes kapcsolatot ápolt; 1927-ben hosszabb időt töltött Zita királyné udvarában, később pedig Ottó egyik bizalmasa lett. (A korszak legitimista politikusai iránt érdeklődők figyelmébe ajánlható Kardos József professzor munkája: Legitimizmus. Legitimista politikusok a két világháború között, Budapest, Korona, 1998.)

Sigray közéleti szereplésének talán legtermékenyebb korszakát a harmincas évek alkották. A világválság hatására ekkorra megrendült a bethleni konszolidáció által teremtett stabilitás, s ez új lehetőségeket kínált a legitimistáknak is. Generációváltás is végbemegy a mozgalomban: a fiatalabb korosztály hangját a legmarkánsabban Pethő Sándor fentebb már idézett műve, „A magyar Capitoliumon” szólaltatta meg, immár konkrét cselekvési programot sürgetve. A magyar jogfolytonosság eszméje nem maradhat továbbra is pusztán tudományos absztrakció, nem maradhat „belső emigrálódásra kényszeredett szívek halk és bánatos nosztalgiája” - hangsúlyozta a neves publicista. Békés Márton kutatásaiból egyértelműen kitűnik, hogy felfogását osztotta Sigray is, aki Ottó megbízásából 1934-ben átvette a legitimista tábor (informális) vezetését.

Ami a politikai nézeteit illeti, Sigray már a harmincas évek elején világossá tette, hogy az egész Európát megrázó válságra válaszként nem fogadható el sem a kommunizmus, sem pedig a jobboldali diktatúra. A legitimista alternatíva részletes bemutatása nagy érdeme a könyvnek, hiszen e témával igen mostohán bánik történetírásunk. A súlyos gondok megoldására Sigray az állam aktív szerepvállalását feltételező, a „mainstream” közgazdasági gondolkodással szakító, keynesiánusként is jellemezhető gazdaságpolitikát és agrárius érdekvédelmet javasolt. (Fűzzük ehhez hozzá: a gazdaságpolitikában tehát nem követte a rá egyébként nagy hatást gyakorló angolszász konzervativizmus tradícióit...) Külpolitikai elképzeléseiben az osztrák-magyar együttműködés elmélyítésének - a lehetőség szerint „szimultán restaurációnak” s perszonáluniónak - adta az elsőbbséget; ebben és a monarchia restaurációjában látta a Duna-völgyi ellentétek rendezésének a kiindulópontját. Legtöbb beszédében a restaurációt összekapcsolta a területi revízióval is, feltételezve, hogy a Habsburg-ház visszahozatala lehetőséget teremt a Trianonban elcsatolt területek visszaszerzésére is. A német birodalomnak a magyar határig való terjeszkedéséről, vagyis Ausztria német bekebelezéséről már 1933 áprilisában úgy nyilatkozott, hogy „veszélyesebb fejlődési lehetőséget el sem tudok képzelni.” Békés Márton utal arra, hogy a magyar legitimisták osztrák-orientációját élénk érdeklődéssel figyelték Bécsben is - esetleg érdemes lett volna röviden kitérni a bécsi legitimisták elképzeléseire is, összevetve azokat a magyar törekvésekkel.

Az 1932-ben kormányt alakító Gömbös Gyula politikai elképzeléseivel és stílusával a legitimisták kezdettől fogva szembenálltak. Sigray külföldi mintájú pártdiktatúra kiépítésével vádolta meg a kormányfőt, és általános és titkos választójogot követelt. A totalitárius rezsimek előretörésének időszakában különös jelentőséget kapott a legitimisták elkötelezett kiállása az alkotmányosság megőrzése mellett. 1934 augusztusában a körmendi Batthyány-Strattman kastély kertjében nagyszabású legitimista nagygyűlést rendeztek, melyen Sigray Antal a legitimista tábor színe-java előtt kijelentette: „Bár Magyarországon nincs diktatúra, gyakran hallatszanak hangok, hogy erős kézre, vezérre, vagyis tulajdonképpen diktatúrára van szükség. Nekünk nem kell vezérség, a magyar embernek mindig megvolt a joga arra, hogy véleményét nyilváníthassa... Ne engedjük ezeréves alkotmányunkat ideig-óráig tartó diktatúrák által korlátozni és sutba vetni”. A beszéd másik fontos eleme az volt, hogy biztosította hallgatóságát, „Ottó király szereti a mi vérrel áztatott háromszínű zászlónkat”, vagyis a Habsburg-restauráció nem fenyegetné nemzeti érdekeinket és hagyományainkat.

Akárcsak az alkotmányos berendezkedés tisztelete, a szociális érzékenység is kezdettől fogva jelen volt a legitimisták programjában, s a világválságot követő években ez a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott. Sigray maga is több ízben követelte „szociális népkirályság” megteremtését, s 1935-ben így kapcsolta össze a királykérdésben elfoglalt álláspontját a társadalompolitikai dimenzióval. „Én azt a királyságot, amelyről beszélek... a nép széles rétegein nyugvó, alkotmányos alapon álló, a szociális kérdéseket melegen felkaroló, a nép szeretetének, a nép bizalmának és megértésének támaszával rendelkező királyságnak remélem, képzelem, óhajtom és akarom.” Katolikus világszemléletével összhangban a gazdasági és szociális konfliktusok rendezésére a „haladó, konzervatív és keresztény alapon álló” pápai enciklikák, a Rerum novarum (1891) és a Quadragesimo anno (1931) útmutatását ajánlotta. Atőke és a munka ellentéteire utalva kijelentette: „Ezeket a problémákat meg lehet oldani a pápai enciklikák alapján...”

1937 októberében még az 1934 augusztusában rendezettnél is nagyobb szabású seregszemlét tartott Sigray a körmendi kastélyban, s ezen Rassay Károly, a Polgári Szabadság Párt vezetője és a hagyományosan szabad-királyválasztó kisgazdákat irányító Eckhardt Tibor is részt vett. A körmendi ellenzéki kézfogó után, amint azt Békés Márton hangsúlyozza, Sigray már nem csak a legitimisták vezéregyénisége volt, hanem az egész polgári ellenzék egyik emblematikus figurája.

Az Ausztriával való együttműködés szorosabbra fonásától a legitimisták a német előrenyomulás feltartóztatását is remélték, érthető tehát, hogy az Anschluss végrehajtása 1938 márciusában igen súlyos csapást mért terveikre. A királykérdés aktualitása Sigray szemében is háttérbe szorult, s tevékenységének középpontjába egyre inkább az alkotmány és a nemzeti függetlenség védelme került. Konzervatív gondolkodóként a világot fenyegető legsúlyosabb veszélyt a náci és a szovjet totalitarizmusban látta; megítélése szerint ezekben a formációkban érte el tetőpontját a „mob-uralomnak” a francia forradalommal kezdődött diadala. Saját demokrácia-felfogásáról így szólt: „Ennek a demokráciának nem az a célja, hogy egyenlővé tegye a magasabb értékűt az alatta járóval, a legpiszkosabbal. Az én demokráciámban társadalmi harcot és társadalmi különbséget nem ismerek.” (A fentebbi megállapítást egy mai konzervatív szerző is megfogalmazhatta volna a divatos multikulturalizmus totális értékrelativizmusát bírálva...)

Az 1939-es választáson nem indult, de a parlamenten kívül sem csökkent politikai aktivitása. 1939 szeptembere után határozott támogatást nyújtott Telekinek ahhoz a külpolitikai törekvéséhez, amely a háborúból való kimaradásra irányult, és ivánci kastélyában maga is bújtatott lengyel menekülteket. Telekinek jól jöttek Sigray nyugati összeköttetései, köztük az is, amely az USA-ba áttelepült és itt igen aktív Ottóhoz fűződött. Az olvasók számára bizonyára új és érdekes információ, hogy 1940 októberében Sigray levelet írt Winston Churchillnek, biztosítva őt arról, hogy a magyarok többsége hisz Nagy-Britannia végső győzelmében! 1942 végén a gróf - választott arisztokrata képviselőként - a Felsőház tagja lett; e pozícióját is arra használta, hogy folytassa a háborúval szembeni ellenállás szervezését, és előkészítse a kiugrás lehetőségét. Utolsó - országos figyelmet keltő - felsőházi beszédében, 1943 decemberében Sigray sürgette az idegenben harcoló magyar katonák azonnali hazahozatalát, és hangsúlyozta: nem igaz, hogy Magyarország számára nincs középút a két totalitarizmus, a fasizmus és a kommunizmus között. Az új Magyarország berendezkedésének alapját a demokratikus normákat érvényesítő monarchia helyreállításában látta.

Nyílt antifasiszta kiállása miatt nem meglepő, hogy a német megszállás, 1944. március 19. után a Gestapo az elsők között vitte el Sigrayt, aki nyárra már a mauthauseni koncentrációs táborban találta magát. Az életrajzíró a szemtanúk visszaemlékezésére utalva hangsúlyozza, hogy a gróf a lágeréletben is megőrizte emberi méltóságát, sőt a társain is segített. Nem egyértelműen tisztázott kérdés, hogy a tábor felszabadulása után miért nem tért már vissza soha szülőföldjére. Talán mert előre megérezte a hazai események szomorú fordulatát? Sigray New Yorkban hunyt el, 1947 decemberében.

A magyar legitimizmus egyik meghatározó képviselőjének az életútja meggyőzően bizonyítja: az olyan „feudális” elvekhez való ragaszkodás, mint az örökletes monarchia eszméje és az arisztokratikus hivatástudat egyáltalán nem áll ellentétben a demokrácia követelményeivel és a szociális érzékenység kívánalmaival. Sőt... Engedtessék meg a recenzensnek egy rövid utalás arra, hogy mindez igen harmonikusan kapcsolódik össze a Szent Korona tanában, amelynek bizony napjaink számára is van „üzenete”! A „politikai nemzet” koncepciójával, amely etnikai és vallási szempontoktól függetlenül mindenkit kész befogadni, aki vállalja a nemzet iránti hűséget, a kormányzati hatalom korlátainak a „ius resistendi” szellemében való hangsúlyozásával, a gondjaira bízott közösség iránt felelős hatalom doktrínájával...

A harmincas évek közepén mondta Pethő Sándor: „Ma a legkurcusabb magatartás legitimistának lenni...” A21. század elején is intellektuális bátorságot igényel azon konzervatív elvek következetes képviselete, amelyek a legitimizmus eszméjének a hátterében állnak. E feladat elvégzéséhez nyújt értékes segítséget Békés Márton széles forrásbázisra támaszkodó, azt szakavatottan kezelő, árnyaltan érvelő, kitűnő monográfiája, amely a „szemantikai tisztaság” Roger Scruton által oly fontosnak tartott követelményének is eleget tesz világos és pontos nyelvezetével.

(Békés Márton: A becsület politikája. Gróf Sigray Antal élete és kora, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2007.)



« vissza