Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

In memoriam Géczi Lajos

Vannak, akiket a nehézségek megnyomorítanak, de vannak - sőt bizonyára lesznek a jövőben is -, akiket a sors csapásai megedzenek és arra késztetnek, hogy többet, hogy nagyobb értékeket adjanak annak a közösségnek, amelynek tagjai. Mindkettőre van példa bőven. Az 1939-45-ös háború utolsó hónapjai a megpróbáltatások özönét zúdították az újból határainkon túlra került magyarokra. Alapvető emberi jogaiktól fosztották meg őket, és még a szülőföldjükhöz való jogukat is tagadták. A győztesek azt hitték, mindent megtehetnek, utólag majd a feledés fátyla borítja a múltat. Számításuk sok tekintetben bevált, kevesen tudják nálunk, mi történt valójában odaát ezrekkel és ezrekkel ezekben a hónapokban. Mégsem az elkövetett bűnökről akarok írni, hanem azokról - pontosabban: egyvalakiről -, akik nemcsak helytálltak a megpróbáltatások közepette, de volt erejük visszaperelni azokat a jogokat és megőrizni, sőt gyarapítani azokat az értékeket, amelyektől közösségüket meg akarták fosztani.

1944. december közepének egyik napján Mokcsakérészen a kisbíró kidobolta, hogy a 18-55 év közötti férfiak jelenjenek meg háromnapi élelemmel a szomszédos Pálóc iskolájában „malenkij robotra”. Közöttük volt egy érettségi előtt álló fiatalember - Géczi Lajos - „civil", aki nem volt katona, és fegyvert nem forgatott. A három napból négy-öt évi robot lett, de volt olyan is, aki sohasem tért haza, mert végzett vele az éhség, a fagy és azok az embertelen körülmények, amelyek között elhurcolták őket. Túszok lettek és rabszolgák a donyeci iparvidék bányáiban. Az ungi deportáltak egyharmada pusztult el nagyrészt már a gyűjtőlágerekben és a vasúti szállítás során, de a bányák is bőven szedték áldozataikat. Géczi Lajosnak sikerült mindezt túlélnie. Öt év múltával hazakerült, temérdek élettapasztalattal és nem kevés elszántsággal. Leérettségizett, tanár lett, hazatért szülőföldjére, hogy a nagy előd, Erdélyi János példáját követve sokakat tanítson, neveljen, és mentse a veszélyeztetett szellemi értékeket a feledéstől.

1989-ben karácsonyi ajándékként találtam a fenyőfa alatt Géczi Lajosnak Ungi népmesék és mondák című kötetét. Szülőföldem üzent nekem ezzel a könyvvel, hiszen Nagykaposon láttam meg a napvilágot, és családom a 17. század dereka óta él ezen a vidéken, a sok közeli apró falunak szinte mindegyikében éltek-élnek rokonaim. Édesapám korai halála után kerültem Budapestre, de a nyarakat a nagyszülőknél töltöttem. Kapcsolatom a tájjal és lakóival nem szűnt meg teljesen. A hegy, a folyó fogalma a Vihorlát, az Ung és a Latorca alakját öltötte képzeletemben, lakóinak gondját-baját ismertem és értettem. 1944 után évtizedeken át zárva maradt a határ, de Géczi Lajos könyve - ártatlannak tűnő témájával - áttörte ezt a zárat. Nem szívesen használok nagy szavakat, de igaz, a könyv szerzője visszaadta szülőföldemet. Attól kezdve kíváncsian vártam további munkáit. A Civilek hadifogságban az Ung vidéki magyarok deportálásának túlzásoktól mentes leírása, mely éppen tárgyilagosságával, visszafogottságával vált ki az olvasóból döbbenetes hatást: ilyennek soha és sehol nem szabad megismétlődnie! Tudjuk, máshonnan is sokakat hurcoltak el a pusztulásba embertelen körülmények között, de ezt nem kellett „felszabadulásnak” nevezni, és a túlélőknek legalább a panaszhoz volt joguk. Az ungi, a bodrogközi, kárpátaljai magyaroknak nem! A velük szemben elkövetett bűnökért senkit sem vontak felelősségre, sőt a deportálások lebonyolítóit előléptették, kitüntették. Nekünk azonban kötelességünk az emlékezés. Géczi Lajos könyve falvak szerint bontott összegezést tartalmaz a fronton elesettekről, az elhurcoltakról, akik odavesztek, és természetesen azokról is, akik szerencsésen hazatértek. Az összeállítás pontos, jól áttekinthető. Bizonyítja, hogy az Ung vidéki magyarságot ezeréves történelmének legsúlyosabb csapása sújtotta 1944-45-ben. Hangsúlyoznom kell: a magyarokat, mert aki hibátlanul el tudta mondani szlovákul a Miatyánkot, azt elengedték. Ilyenek azonban kevesen akadtak a magyarok között.

Géczi Lajos messzebbre is nézett. 1988-89-es gyűjtőútján négy Zemplén megyei - Ondava menti - falut: Hardicsát, Garanyt, Szürnyeget és Imreget járt be, hogy az otthonokba szorult anyanyelvről hírt adjon. Az 1773-as lexikon még mind a négy községet túlnyomórészt magyarnak mondta, de azóta alaposan megváltozott a helyzet. A „malenkij robot” errefelé nem szedett áldozatokat, a magyarok és a szlovákok kölcsönösen becsülik egymást, gyakoriak a vegyes házasságok. Az államhatalom kegye vagy racionális érvek mögé rejtett szűkmarkúsága - nevezhetjük persze diszkriminációnak is! - azonban nem maradhat hatástalan. Az úgynevezett szövetkezeti gazdálkodás, az ingázás, a régi falusi társadalom bomlása a hatalom által mostohán kezelt anyanyelvet az otthonokba szorította vissza.

Többször megírta: a kisebbségi társadalom csonka társadalom, és az is marad, ha nem tud magának új vezetőket nevelni, és akkor sorvadásnak indul. Kell, hogy legyenek olyanok, akik nyomába erednek az otthonokba szorult anyanyelvnek, és ráébresztik sorstársaikat arra, hogy az anyanyelv elvesztésével szegényebbek lesznek az életben, és csak akkor lesznek teljes emberek, ha őrzik anyanyelvük gazdagságát és szépségét.

Vagyis - teszem hozzá - követik Géczi Lajos példáját.

2006-ban jelent meg Nagykapos a 2. évezred alkonyán című kötete, mely rövidre fogott történelmi bevezetés után a helység utolsó száz esztendejéről ad hiteles, eleven áttekintést. Nagykapos három község - Nagy Kapos, Kis Kapos és (Ung) Csepely egyesülése nyomán lett egy jellegzetesen aprófalvas vidék központja, mely egyesítve sem nőtt naggyá, de végigélte - végigszenvedte - a 20. század egymást követő viharait, jellemző példájaként egy közösség vergődésének az ellentmondásos nagyhatalmi politika szorításában. A szerző több mint fél századot töltött Nagykaposon. Végtelen szorgalommal összegyűjtött, de ugyanakkor élvezetesen megírt képek sorával mutatja be, hogyan, miként éltek itt az emberek. Nem emelek ki semmit a szerző leírásából, - az egészet kell elolvasni figyelmesen, többször is!, hogy megérthessük ennek a jellegzetesen aprófalvas és perifériára szorult városka lakóinak küzdelmét. A szerző megállapításai más hasonló helyzetben élő közösségek problémáinak megoldásához is kulcsot adnak.

Magas kora dacára is tele volt tervekkel. Friss volt szellemileg és fizikailag egyaránt. Jó néhány évet bízvást letagadhatott volna. Nagykapos története a Mindenható, a végzet, a sors akaratából mégis utolsó nagyobb munkája maradt. Hirtelen hagyott el minket, fájdalmas veszteséget okozva, nemcsak szülőföldje lakóinak, de mindannyiunknak, akik a határon túli magyarok ügyét a magukénak érzik.

Példájából erőt és reménységet meríthetünk. Az érettségi előtt álló, embertelen körülmények között elhurcolt és éveken át robotoltatott fiatal diák túlélte a megpróbáltatásokat, és hazatérve sikeresen betöltötte közössége értelmiségének - oktatójának, írójának, nevelőjének - mindennél fontosabb szerepét. Az elmenekültek, az elüldözöttek helyére állva értékeset és maradandót alkotott. A barátok, a tanítványok hosszú sora szerette és tisztelte. Reméljük, lesznek - talán nem is kevesen -, akik követik példáját.

(Géczi Lajos nagyobb munkái: Ungi népmesék és mondák, Akadémiai Kiadó-Madách Könyvkiadó. Bp., 1989. 609 o.; Civilek hadifogságban, Madách, Pozsony/Bratislava, 1992. 240 o.; Az otthonokba szorult anyanyelv nyomában, Püski. Bp., 1996. 192 o.; Nagykapos a 2. évezred alkonyán, Posonium, Madách, 2006. 304 o.)



« vissza