Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Búcsú a miniszterelnöktől

Szorgos olvasóink százfelől értesülhetnek arról, hogy a magyar társadalom sajnálatosan kettészakadt a politika meghatározó törésvonalának megfelelően. Az ő számukra hosszú évek óta ismeretes, hogy a feleket elválasztó szakadék mélyebb, mint a Mariana-árok. Ezt azonban nem szemforgató nyilatkozatokból tudják, és nem 1990-ben vagy 2002-ben, 2006-ban, 2008-ban jutott tudomásukra, hanem 1956. november 4. óta tudnak róla. Aki később született ennél, az örökölte, tanulta vagy a magyar politikai ősvallás hívei között szívta magába ezt a tudást. És ne vessük el azt a lehetőséget, hogy bizonyos mai tapasztalatait a múltból próbálva magyarázni jutott erre a következtetésre.

Merthogy nap mint nap szembetalálkozhatunk olyas történésekkel, amelyeket csak akkor tudunk megmagyarázni, ha feltételezzük: 1956 nemzeti egysége olyan pillanatban volt érzelmi valóság, amikor mindazok meg sem nyikkantak, akik másként vélekedtek a dolgokról, akiknek, mondjuk Gerő vagy Révai kellett, akik a mentőautókból lövöldöző ávósok hitén álltak. De már ez a tétel is arra utal, hogy voltak, akik lőtték a népet - november 4. pedig már azt bizonyította, hogy a magyar világot, a társadalom egybeforrása ellenére, két részre osztja az ortodox bolsevizmushoz, Gerőhöz és Farkas Mihályhoz, illetve a Szovjetunióhoz való viszony. Később pedig a sortüzet vezénylőkről és a kádárizmusról való vélemény, még később például olyasmi, mint a Csehszlovákia elleni gyalázatos intervencióban való részvétel kérdése. Diktatúrában a hallgatás nem beleegyezést jelent, hanem azt, hogy a diktatúra még elég erős ahhoz, hogy csöndet teremtsen.

Vagyis a mai megosztottságot illetően tekintsünk el némely korábbi megosztottságtól (kurucok, labancok stb.), és maradjunk a jelenünket meghatározó szakadásnál. Vagyis annál az ároknál, amely annál mélyebb, minél inkább töltögetik (pedig egyes különösen áldozatkész polgártársaink még tojások bedobálásával is próbálják gyorsítani feltöltődését).

A megosztottság-doktrínáról napról napra gazdagodó ismereteink körébe tartozik, hogy itten minden agyon van politizálva, a nemzeti lélekben gyökeredző pártoskodás a családi ünnepek békéjét is megbontja, a szomszédok összevesznek a Száz lépés, az Új Magyarország programok hasznosságát illetően, és a viszálykodás kizárja a megegyezést a Megegyezés címmel fizetett hirdetésként (ki fizette?) közreadott opusz posztsámánista ráolvasásai fölött. Pedig milyen egyszerű volt régen az egység megteremtése: az MSZMP KB közzétett valamit, és aztán Aczél György kihirdette, hogy ez képezi a társadalmi konszenzus fundamentumát. (Ehhez már csak azt tehetjük hozzá, hogy vitéz jákfai Gömbös Gyula is megmondta, hogy a jövő építéséhez elegendő, ha ő megmondja, mi a teendő - és aztán jöhetnek a dacos téglahordók, akik nem gondolkodnak, hanem fenntartások nélkül segítik az ő terveinek megvalósítását.)

Mindazok, akik a káros szenvedélyként gyakorolt médiafogyasztás nyomán bizonyos függőségben élnek, és a kormányoldali propaganda vagy hasonló elkötelezettségű hírmagyarázat bűvszavaira kíváncsiak, arról is bőséges tájékoztatást kapnak, hogy a hálátlan magyar nép elfordult a közélettől, hogy közömbös, hogy kiábrándult, és az egész parlamentet, pártostul, (kisebbségi vagy többségi) kormányostul, tokkal-vonóval a pokolba kívánja. De legalábbis kiebrudalná a nemzeti büszkeség tárgyát képező Országházból. Mert, és ezt is sokszor elmondták már a magukat erre hivatottnak érzők, a lakosság (populáció) gyűlöli a politikát. De mit is csinálna mást: úgy tanulta, hogy kölcsönkenyér visszajár, és amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Így ő is gyűlölni fogja a politikát, ha azt tapasztalja, hogy a politika gyűlöli őt. És azt tapasztalja, mert ha nem így lenne, akkor nem nézné hülyének, és nem kezelné ellenségként. A köznapi állampolgár (a misera plebs) legalábbis azt gondolja, hogy amennyiben a politika érte vagy az övé lenne, akkor a politikusok őt képviselnék a törvényhozásban - nem pedig egy idegennek érzett közeg döntéseit akarnák lenyomni a torkán.

A magyar politikai válság lényege nem az, hogy némely, korábban koalíciójukban a rombolást a reform megjelöléssel gyakorló pártok most éppen miként mámorosodnak meg egymáshoz intézett szavaiktól és hogyan élik meg aktuális politikai hascsikarásukat. Ez még felszíni jelenségnek is alig mondható. A válság mélyebb lényege az, hogy a magyar társadalom nem érez közösséget az államával - ahogyan ez a diktatúráknak alávetett társadalmak polgárait is gyakran jellemzi.

Vagyis a mai megosztottság, a társadalom mi és ti (ők) tömbjeire szakadása valahonnan abból a mélységből nőtt ki, amelyet a kádárista évtizedeket követő rendszerváltás közegében Horn Gyula őrzött a feledéstől. A pufajkás voltam, na és, mi van abban gondolat az ő részegült szókimondásában a legbrutálisabb megosztottság emlékének kifejezése, azoknak az időknek idézése, amikor a hatalom (állam) és a társadalom a legtávolabb került egymástól. (De azért kevesebb, mint egy-egy puskalövésnyi vagy sortűznyi távolság.) Nevezett politikus akármilyen beteg is most, tézisével, miszerint 1956 késő őszén, pufajkában és dobtáras géppisztollyal a törvényes rendet védte, azt jelzi, hogy értelmezése szerint a fegyvertelen felvonulókra nyitott sortüzek rendszere törvényes volt. Ezt a felszólalást pártja sohasem cáfolta meg! Ha csak ez, a ma már tényleg többéves, a jelenben közvetlenül nem ható tétel fertőzte volna
meg a közéletet, az is elegendő ok lenne a nemzeti önmeghasonláshoz, a nagy szakadék tovább mélyüléséhez. Mert azért valószínű, hogy a magyar társadalom elsöprő többsége szerint nem feltétlenül az a törvény, amit a szovjet tankok aktív támogatásával dekrétumokat fogalmazó honi kalasnyikovisták írnak.

Eltelt aztán néhány évtized, két generáció nőtt fel, a vérszagot kiszellőztette az idő, a megszelídülő világ elfelejtette, mert el akarta felejteni, ami történt. A két nagy csoport (akik lőttek és akikre lőttek) elkülönülését évtizedek pora fedte. Ám a konfrontáció ősélménye tovább élt a magyar társadalom elfojtott emlékképei között. Ahogyan megőrződik egy valahai szerelem emléke minden félrecsúszott nyakkendőben, úgy van ott a konfrontáció emléke abban a népítéletben is, hogy minden politikus hitvány tróger, tisztességes és értelmes ember bárhol politizálhat, kivéve az Országházban és a helyi és megyei keretekben zajló formális politizálást.

És azt kell gondolnunk, hogy ma ez az elutasítás a legfontosabb létező politikai tartalom Magyarországon. E képződmény olyan erős, hogy minden más csak ezzel összefüggésben értelmezhető, csak ehhez képest jelenik meg. A társadalomnak a politikától való elfordulása, azaz kivonulása a maga ügyeiből, nem magyarázható azzal, hogy az EU-ban másfelé is hasonló a közélet iránti közömbösség. Ez nem a jólét kiváltotta közöny tünete (mint volt oly sokáig a nyugati társadalmakban), hanem a pártpolitika elutasítása.

És emögött is ott van a hatalmi arrogancia, a „na és? vállvonása. Ezúttal nem a pufajkásságot, hanem a kampányhazugságokat, a reformdiktatúrákat illetően. Tüntetnek egy darabig, és aztán majd megunják - mondta volt a mai magyar miniszterelnök. De sokan vannak, akik nemcsak a tüntetést, hanem őt is megunták.

Igaz, unalmukat mint a politika egésze elleni indulatot élik meg. Valóban: a politika és a pártpolitika tudatos elkülönítése nem társadalmi élmény ugyan, de ösztönös és érzelmi alapon való szétválasztásuk észrevehető. Érzik ezt a pártpolitikusok is: ezért szokták oly buzgón ostorozni a köznapok érzelmi politizálását.

Ilyenformán tehát az élet majd teljes körű átpolitizáltságának és a politikától való elfordulásnak tétele lehet egyszerre igaz.

Ez magyarázza, hogy miközben a politikát a társadalom elutasítja, mégis meg lehet osztva általa. De mennyire megosztott az a világ, amelyiknek túlnyomó többségét bizonyos mélységes, és ebben egységes csalódás járja át? Nem arról van inkább szó, hogy a magyar társadalom kétségbeesésében önmagát marja?

Kérdéseinket ugyanúgy sorakoztathatnánk tovább, mint a zsurnálpolitológia közhelygyártóinak mind megrögzöttebb ítéletekké szilárduló, kezdetben csak egymásnak kölcsönzött, de később a közérzületbe épülő passzusait. Nemcsak hatalmi csoportok, ideológiák, gazdasági és médialobbik, de a megélhetési butaság is kialakíthatja a maga diktatúráját. És akkor már hiába keressük a magunk érzéseire a magunk szavait: eszmélnénk, de eszme csak az övék jut eszünkbe.

Úgy vélem, hogy a közvélemény-kutatási adatsorok, esetenként a választásokon való részvétel alacsony aránya, érzékelhető apátiája ellenére a magyar társadalom nagyon is politikus. Viszont politikailag nem tudja artikulálni véleményét képzetlensége, talán a demokráciában való gyakorlatlansága miatt.

A politikai képzetlenség nemcsak a hétköznapi polgárt jellemzi, és nem a kommunizmusban alakult ki. A modern magyar nemzet életében (vagyis a reformkortól) számtalan, a magyarságot kritikusan és önkritikusan szemlélő gondolkodó és politikus tette szóvá -
nem sok eredménnyel. Amit egykor, a ma oly bámulattal szemlélt kezdetekkor Széchenyi „Nagy Parlag”-nak látott, az az akkori politikai kultúrát is magába foglalta. És aztán hányan és hányan tették szóvá a politikához szükséges elméleti ismeretek tömeges hiányát - Arany Jánostól Deák Ferencen, Eötvös Józsefen, Jókain és másokon át Wesselényiig! És, mint ismeretes, a század első felének mindezek ellenére is oly szívet melengető indulása után, amikor az igazi nagyok lassanként kikoptak a közvélemény formálásából, erős hanyatlás következett.

Sportnyelven szólva: a gyenge kezdést erős visszaesés követte. Ami a 20. században folytatódott - hogy aztán az annak második felében bekövetkezett összeomlás után új fejezet kezdődhessék. Folytatva a sporthasonlatot: véget ért az egyik kudarccal zárult selejtezősorozat, kezdődik a következő. Jönnek az új fogadkozások, az optimista nyilatkozatok és a többi. Ám igazából kevés történik azért, hogy a továbblépésre ne csak matematikai esélyünk legyen -
ahogyan azt egyébként a teljes bukás előtt rendre el szokás mondani. A fájdalmas helyzet azonban az, hogy többnyire már a küzdelemsorozat előtt is csak ez, vagyis a matematikai esély a mienk.

A mai magyar politikai helyzetben jószerével csak a hanyatlás, bukás előképei fedezhetők fel - ezt a közhangulat messzemenően érzékeli és kifejezi. Szörnyű kimondani, de ezúttal az ad némi reményt, hogy a mai világban Magyarország szuverenitása is csak viszonylagos, ezért valamiféle talpon maradása nemcsak magyar érdek. (A kis adósság az adós, a nagy a hitelező gondja - és most mi nagy adósok vagyunk.)

Így a válság kezelésében, minden, máskülönben ez ellen szóló érv dacára, számíthatunk bizonyos segítségre. Ha másban nem, legalább abban, ahogy egy alkalmatlan politikai vezető bizalomvesztése megjelenik a nemzetközi sajtóban, informális diplomáciai találkozókon - és ezzel megerősíti a változtatás szándékát. Ám ennek is ára van, és kívánatos volna legalább a veszett fejsze nyelét mentve jól kijönni az alkuból.

Mikor e szöveget írom, még semmit sem lehet tudni az ún. kisebbségi kormányzás (ami ugyan nem kormányzás, de kisebbséginek valóban kisebbségi) konkrét jövőjét illetően. Ez a kormány többségben sem tudta megoldani a maga által gerjesztett problémákat, és aligha lesz sikeresebb kisebbségben. Kudarca biztos, de (parlamenti) bukása nem. A kormányzás tartalmi csődje („elkúrtuk, nem kicsit, nagyon”) nem elegendő jelenlegi törvényeink szerint, hogy alkotmányos eszközökkel azonnali hatállyal elzavarják.

A képviselő nemcsak politikacsináló lény, hanem munkavállaló is, számtalan anyagi és presztízsszempont köti a székéhez, személyes érdekei erősebben befolyásolják, mint (a frakciófegyelem által amúgy is erodált) felelősségérzete. A kudarcot, vereséget, csődöt bevallani és a belőle következő gyakorlati konzekvenciát levonni kivételes erkölcsi próba. Különösen ha valakit kötnek a maga ideológiai képzetei, amelyek elnyomhatják a valóság impulzusait. Hiába tudták világszerte sokfelé, hiába érezte még a Wehrmacht sok stratégája is, hogy Németország Sztálingrádnál már elvesztette az egész háborút, még évek teltek el a kapitulációig. Úgy látszik, a balliberális koalícióban érdekeltek is a teljes összeomlásig akarnak küzdeni.

Vannak helyzetek (valószínűleg minden helyzet ilyen), amikor többről van szó, mint ami a felszínen érzékelhető képből első pillantásra látható. Hogy Magyarországot tekintve mostani kormányzati válsága milyen összetett krízishelyzet kifejeződése, arról korábbi számainkban már esett szó.

De most érdemes magának a politikai szférának a válságáról néhány szót ejtenünk. Ha csak a pártpolitikáét, a parlamenti matematikát nézzük, akkor ennek az általános krízis más területeitől elkülönült világnak önmagában való bizonytalanságával, tehetetlenségével, a kibontakozásra való képtelenségével is szembe kell néznünk. Mert nem csupán egy koalíciós kormány esetleges rossz működése vagy éppen működésképtelensége a probléma. (Ilyesmi éppenséggel előfordult néhányszor 1990 óta - de olyankor, amikor azért mentek a dolgok...) Most azonban a tizennyolc éve kialakult pártpolitikai modell kezdettől való ellentmondásai, hiányosságai magát a rendszert fenyegetik.

Itt is többször esett szó arról, hogy mennyire hiányzik a politikai palettáról egy, mondjuk Kéthly Anna elképzeléseinek jegyében született szociáldemokrata párt. De nemcsak ez hiányzik: nincs igazi szocialista, és nyugati értelemben vett liberális párt sem. (És nem igazán világosak a kereszténydemokrácia, a nemzeti liberalizmus, a konzervativizmus pártpolitikai dimenziói sem: ez lehet az egyik ősoka a Fidesz és az MDF közötti feszültségnek.)

Vannak bizonyos ideológiai műszavakat nevükbe foglaló pártok, de a társadalomból hiányzanak azok a politikai-ideológiai ismeretek és érzések, amelyekre építhetnének, amelyek legitimálnák őket, és amelyek szabályoznák működésüket is.

Ebben a bizonytalanságban a kormányzati válságban is kifejeződő társadalmi bizalomvesztéssel szemben (illetve mellette) nem állnak olyan szilárd elvi keretek, amelyek biztos értékrendet sugározva segíthetnének a változás kereteinek és tartalmának társadalmi meghatározásában.

Természetes, hogy ez a probléma, és vele a bizalom- és önbizalomvesztés elsősorban a kormányzó pártokat érinti. Tekintve, hogy a helyzet egyre feszültebb, a válság egyre kiélezettebb, ezúttal illendő a szokottnál konkrétabb megjegyzéseket tenni a koalícióval kapcsolatban.

Ha a koalíciós erők elutasítását, ami nem csupán a két pártra, hanem szövetségükre is vonatkozik, szemügyre vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy Gyurcsány Ferenc hat éve egy megroggyant pártot állított maga mellé. Hatalomra segítette, de nem tudta talpra állítani. Megmentőként mutatkozott, de saját hatalomszerzése nem erősítette meg pártja társadalmi bázisát, de még magát a pártot sem, amelynek, ha lett volna saját jogán ereje, az őszödi produkció után azonnal elkezdett volna Gyurcsány lecserélésén dolgozni. Nem tette, mert nem volt rá képes. Bizalmat szavazott neki, miközben valójában nem nagyon bízott benne. Ezért, másfél év múlva nem egyszerűen egy miniszterelnök vallott kudarcot, hanem az a politikai erő, amely elsősorban tehetetlenségében, és nem meggyőződésétől hajtva áll mögötte. Nem tud versenyképes utódjelöltet fölmutatni.

Ismeretes, hogy Horn Gyula óta az MSZP-nek nem volt igazi vezetője, nem tudott kiállítani a természetének megfelelő és a mögötte álló választói akarattal kompatibilis miniszterelnököt (meg államfőjelöltet vagy budapesti főpolgármester-jelöltet) sem. Gyurcsány látszólag alkalmasnak tűnt - de ténylegesen kudarcot vallott. A hatalom gyakorlásához másfajta ügyesség kell, mint a megszerzéséhez, és ha a két politikai tábor emblematikus vezetőjének működését összevetjük, elmondhatjuk: Gyurcsány a választásokon le tudta győzni (most hagyjuk, hogyan...) Orbán Viktort, de a kormányzásban nem.

Ezért Gyurcsánynak mennie kell(ene), ahogy ezt illendő mondani, de ez a fennköltség semmiben sem különbözik attól, amit a frusztráltabb választó a „mongyon le” vagy a „Gyurcsány, takaroggy” frázissal fejez ki.

A „kisebbik koalíciós párt” megnevezéssel illetett SZDSZ sem áll jobban. Egy politikai elemző arról értekezett, hogy az SZDSZ elveszti az arcát, ha a kormányból való kilépése után néhány hónappal ismét koalíciót köt az MSZP-vel. Ez azonban csak néhány, akár jobb sorsra érdemes politikust illetően lehet igaz. Az arcvesztésen az SZDSZ azonban réges-rég túl van, bár ez sem ilyen egyszerű. Amit 1994-ben vesztett el, az nem az arca, hanem az álarca volt. Az 1990-es kampányban mutatott antikommunista retorika után a posztkommunista MSZP-vel lépni koalícióra azt mutatta, hogy az a liberális értékrend, amelyre hivatkozott, sohasem volt számára fontos.

Ez az arcvesztés (amely után ellenfelei nem arctalanságáról, hanem arcátlanságáról beszélnek) valójában igazi arcának megmutatkozása volt. Az SZDSZ ettől kezdve nem egy kisebbségi liberális alternatívát jelenített meg, hanem a rendszerváltást a pártállami politikai-hálózati hatalmát gazdasági hatalommá konvertáló, a baloldali előéletét és kapcsolatrendszerét a politikai hatalom visszaszerzésére használó új elit segédcsapataként működött. Itt már nem volt szó szociáldemokráciáról vagy liberalizmusról, csak egy teljhatalomra törő érdekcsoport önérvényesítéséről. Ezt az összeborulást, ezeket az „arcvonásokat” látjuk azóta is: az SZDSZ politikai értelemben nem önálló párt, hanem olyan alvállalkozás, amelynek célja az MSZP baloldaliságát a pártállami jogfolytonosság bűze miatt nem vállaló értelmiségi szavazók becsalogatása az MSZP szavazóbázisába. Ilyenformán pedig az MSZP-SZDSZ koalíciójának bomlása az MSZP által megvalósított hatalmi formáció szétesése. Tehát nem egyszerűen a liberális párt konfrontálódik a szociáldemokratákkal, nem két párt ütközése zajlik a szemünk előtt! Ami történik, minden megtévesztő látszat ellenére sem más, mint a baloldali szavazókat a neoliberális gazdaságpolitika jegyében meggazdagodott posztkommunista gazdasági érdekcsoporthoz csatoló tömb széthullása. Azt jelenti ez, hogy lejárt a nyolcvanas évek második felében, az állampárt és erőszakszervezetei közegében „rendszerváltás” címmel kidolgozott hatalomátmentési forgatókönyv, amelynek új fejezeteit egykori kidolgozói már nem tudták megírni.

Ezért aligha kétséges, hogy a kormányfő végül menni fog - ennek az időpontja azonban még bizonytalan.

De távozása sem hozza majd magával automatikusan a nemzet emelkedő pályára állását. Visszatérve a korábbi sporthasonlatok világába: az edzőváltás csak a jó csapatokon segít. De jó csapatoknak ritkán cserélik le az edzőjét.



« vissza