Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szegények bankja

A valós gondokat makacsul kerülő, álvitákba annál könnyebben belegabalyodó magyar közéletben 2008 nyarán hirtelenül a közbeszédbe kerül egy súlyos társadalmi kérdés, az uzsora ügye. Hiteles források szerint az uzsorások főként a vidéki szegények, főként a romák között szedik nagy számban áldozataikat. Valóban az áldozat az ideillő szó, és nem az ügyfél. Az uzsorahitel látszólag piaci kategória, de valójában nem az, noha a valódi hitelügylethez hasonlóan van itt is hitelnyújtó és hitelfelvevő. Ám a hitel felvevője súlyosan előnytelen és alárendelt helyzetbe kerül az uzsorással szemben, és a függésből roppant nehéz megszabadulnia. Teljes anyagi tönkremenetelekről hallunk, sőt emberhalál is történt már, drámai esetek kerülnek most a felszínre, és persze a fogadkozás: valamit tenni kellene az uzsora visszaszorításáért. Aszociális ügyek minisztériumában foglalkozni kezdtek valamiféle Szegények bankja-ötlettel. Másoknak pedig eszébe jutott Mohammad Junusz Béke-Nobel-díjas bangladesi közgazdász Grameen-bankjának gondolata: ha az „igazi bankok” nem hajlandók elérhető feltételek mellett hitelt nyújtani a szegényeknek, akkor talán egy ilyen helyzetre szabott intézmény kimenthetné őket az alvilági pénzemberek karmai közül.

Úgy gondolom, az állami pénzből felállítandó Szegények bankja nem jó ötlet, a kelet-ázsiai közösségi bank pedig az ottani sikere ellenére nálunk aligha válna be. Az uzsora ugyanis nem kizárólag és talán nem is elsősorban szegényügy. A szegénység, vagyis a tartós jövedelemhiány persze megmagyarázza azt, hogy a bankok, pénzintézetek és egyéb professzionális hitelnyújtók miért tartózkodnak a kisjövedelműek hitelezésétől. Hitelt piaci alapon csak annak lehet nyújtani, aki később keletkező jövedelméből képes és hajlandó a tőkét visszaadni és a kamatokat megfizetni; a tartós szegénységben élők nem ilyenek, de legalábbis feltehetjük, hogy közöttük az átlagosnál nagyobb lenne a késve fizetők vagy nem-fizetők aránya. Márpedig a hitelintézetek a megtakarítók, betétesek időlegesen nélkülözhető pénzét helyezik ki az időlegesen likviditáshiányban lévőkhöz, és ez a közvetítői tevékenység piacszerűen csak akkor folytatódhat, ha a hitelfelvevők óriási hányada időben és hiánytalanul visszaadja a tőkét plusz a kamatokat.

És van egy költségelem is: a hivatalos hitelkapcsolat létesítése, fenntartása ráfordításokkal jár, a pénzintézeti ügyintézést meg kell fizetni; ám a kis összegű hitelek egyszerűen akkor sem bírnák el a legális ügylettel járó költségeket, ha a bank hajlana a szerényebb jövedelműek üzleti alapú hitelezésére, az ügyfelek pedig mindent mindig időben visszafizetnének. Az uzsorásnak valóban kisebbek a költségei: nem költ reklámra, nála nincs sok papírmunka, sem költséges számítógépes háttér a szabályos nyilvántartások vezetésére. És hát nyilván adót sem fizet. A bankárok mumusát, a nem fizető ügyfelet az uzsorás a maga brutális módszereivel iktatja ki.

Az eddigiekből mégsem következik egyenesen, hogy a szegények esetében választani csak a semmi és az uzsorás között lehet. Értelemszerűen a nálunk fejlettebb és civilizáltabb országokban is létezik relatív szegénység, és bár az uzsora mondjuk az osztrák vagy az olasz közegben sem ismeretlen, előfordulási gyakorisága a mienknek töredéke. De még a nálunk kevésbé fejlett országokban sem szükségszerű, hogy a kisjövedelműek kizárólag a maffiaszerű uzsora révén jussanak kölcsönhöz. Léteznek olyan társadalmi hálók, rokonsági kapcsolatok, egyházi közösségek, önsegélyző egyletek, amelyek bizonyos kritikus élethelyzetekben (ha a családban haláleset, betegség, természeti kár lép fel) segítenek áthidalni a pillanatnyi likviditási gondot.

De nézzük, hogy miként is működik a Grameen Bank modellje, amely méltán lett híres - és amit az előbb a magyar realitások közül szomorú szívvel kihúztam. Mohammad Junusz egyik újítása az, hogy leginkább csak nőknek hitelez, mert a bangladesi viszonyok között jellemzően megbízhatóbbnak tartja őket a férfiaknál. A hitelt az egyén egy többfős (női) hitelközösség tagjaként veheti fel. A kis összegű hitel visszafizetésekor a közösség többi tagja előtt is megnyílik a hitelfelvétel lehetősége; így viszont a kör minden tagjának elemi érdeke, hogy a soron levő társuk pontosan visszafizesse tartozását, hisz máskülönben a többi elesne a hitel lehetőségétől. A közösség előtt pedig ki vállalná, hogy csalárdul járjon el? Ezzel viszont a hitel visszafizetésének a valószínűsége megnő, az ellenőrzés ügyeleti költségei pedig csekélyek: így a közösségi bank viszonylag jutányos kamatokat tud felszámolni, és mégis megvan a maga profitja, hiszen az ügyfelek 98 százalékával nincs semmi gondja.

Ami hatékony intézmény a kelet-ázsiai kultúrában, az bizony aligha tudna működni a magyar viszonyok között. Nem kívánok itt végigmenni az eltérések hosszú során. Ám az állami pénzből felállítandó „szegények bankja” gondolat sem ígér sok jót. Nyilván nem ez lenne a neve, de a stigma rátapadna, és már csak emiatt is kontraszelektálódna az ügyfélköre: a banki szempontból jobb ügyfelek elkerülnék, és főként a problematikusabb vevőkör szaporodna fel. Nem nehéz megjósolni egy ilyen állami bank üzleti jövőjét. Éppen most szenved az amerikai gazdaság - és áttételek miatt bizony egy sor európai pénzintézet is - a gyengébb (sub-prime) adósoknak nyújtott hitelek következményeitől, pedig ott magánbankok a hitelezők, állami ellenőrzés alatt állnak, és mégis.

Az amerikai esetben a lakás fedezete mellett nyújtott hiteleket sok olyan ügyfél vette fel, akinek nem volt kellő jövedelme. Időközben a lakáspiac ciklikus visszaesése következtében maga a fedezet nem is bizonyult elégségesnek, amikor a bank a meggondolatlanul kihelyezett hitel „bedőlésekor” a házat, lakást kívánta elárverezni. Mindegyik fél bukott az ügyleten: a visszafizetésre képtelen adós, aki elvesztette a fedelet a feje fölül, de a bank is, amely késve és hiányosan jutott hozzá a kihelyezett tőkéhez. És ahogy lenni szokott, érte kár az ügyben ártatlanokat is, hiszen a pénzügyi bajok egészen távolra kiterjedő hatásokkal jártak. Még a magyar államadósság kamatlábát is felfele nyomta az általános üzleti klíma időleges romlása.

Idővel majd a piacgazdaság feldolgozza a sokkot, és egy ideig óvatosabbak lesznek az érintettek, talán új jogszabályok is születnek a hasonló hibák elkerülésére. E sorok írója megtapasztalhatta a tervgazdaság alkalmazkodási képességét (képtelenségét), és kutatóként, majd szemtanúként a piacgazdasági rendszerét is, és határozottan úgy látja, hogy az utóbbi sokkal rugalmasabb. Ezért is tudott felülkerekedni az egyéni felelősséget elsorvasztó, a kezdeményezőképességet elfojtó államosító rendszeren.

Hogy miként is kerül ide a tervgazdasági múlt? Nem nehéz rájönni, hogy a mindennapjainkat megnyomorító, életminőségünket lerontó bajoknak ha nem is a léte, de mértéke összefügg azzal, hogy nálunk - és tőlünk keletebbre - a kommunista társadalomformáló kísérlet hátramaradt veszteségei, csődjeinek következményei, fel-felrobbanó időzített bombái terhelik meg a piacgazdaságra való nehéz átmenetet, amelyet rendszerváltozásnak nevezünk. Ennek az örökölt csődtömegnek egyebek mellett az is része, hogy a magyar családok mintegy felének nincsen semmilyen pénzbeli megtakarítása: annyit költ - vagy ha lehet, többet -, mint a folyó jövedelme. És nemcsak a szegények között gyakori ez, hanem a többet keresőknél, sőt a tehetősek között is. Továbbá: társadalmunkban gyenge az előrelátási képesség: így például százezrek kerülték el - kényszerből vagy tudatosan - a jövedelemadózást és a társadalombiztosítási járulék fizetését, és szembesülnek nemsokára azzal, hogy nincs nyugdíjjogosultságuk. Ezis egy időzített bomba, melynek hatástalanítása nem lesz egyszerű, és nem kis teher lesz a társadalomnak, államháztartásnak. Vagy egy újabb keletű példa az előrelátási képesség hiányosságaira: a bankok által ajánlott részfizetési és hitelfelvételi lehetőségeket százezrek fogadták el olyan jövedelmi viszonyok mellett is, hogy a családi büdzsé bármilyen kis megrendülése miatt törlesztésképtelenné válnak. A következmények: vissza kell adniuk a részletre vett autót, netán a lakást.

Mondhatják: lám, mi is amerikanizálódunk. De az új világ társadalmának nem egészen ez a társadalmi képlete. Az amerikai családok ugyan notórius eladósodók, ám az amerikai nép minden újabb kori jóléti kipárnázás ellenére is alapvetően munkás és rugalmas. A munkaképes korúak döntő hányada (80 százaléka) dolgozik - nálunk alig 50% feletti az arányszám. Az amerikai munkaerő rugalmas: nem nagy ügy, ha más városba kell mennie a munka után, és új szakmát is megtanul, ha arra van szükség. A magyar munkaerő krónikusan rugalmatlan térben, és a szakmaváltás is roppant nehezen megy nálunk. Elgondolkoztató felmérések mutatják, hogy felnőtt korban mennyire képtelenek a magyarok újat tanulni, továbbtanulni, derogálna beülni az iskolapadba. A valaha átlag felett kereső szakmunkásréteg részben éppen így csúszott le mára a társadalmi jövedelmi átlag alá: nehezen megy a váltás, miközben bizonyos szolgáltató és javító szakmák (kőműves vagy tévészerelő) jelentősége és jövedelmezősége visszaesik. Eközben más területeken szakmunkáshiányt jelentenek.

Az idegen nyelvi ismereteink gyengesége közismert, de az már kevésbé, hogy nemzetközi felmérések és standardok szerint a felnőtt magyar lakosság anyanyelvi szövegértése és íráskészsége is meglehetősen gyenge. Holott olyan korszakban élük, amelyben a jól fizető munkahelyeken és munkakörökben a korábbinál nagyobb szükség van az üzembiztos szakmai írásbeliségre. Ezért azután nálunk a munkaadók kényszerből ott is érettségizettet vagy akár diplomást foglalkoztatnak, ahol nyugaton a munkás is képes ellátni a számlázással, raktárból való vételezéssel, használati mutatók értelmezésével járó intellektuális feladatokat.

A felvillantott kép talán túl sötétnek tetszhet, nyilván vannak kivételek, mert társadalmunk igen tagolt és sokszínű. De bizony nemzetünknek meghökkentően nagy hányadát teszik ki azok, akik nem tudnak kellően eligazodni a mai kor szabályai között. Valóban a cigányság között a legrosszabb a helyzet, hiszen megszűnt az államszocializmus, amely nagyszervezetekbe terelte a képzetlen munkaerőt, és garantált valamiféle minimális jóléti ellátást - és persze egyidejűleg le is szoktatta az önállóságról, egyéni felelősségvállalásról. Ám a szociális és intellektuális készségek hiánya sokkal általánosabb ügy, mintsem a romakérdés, még csak nem is azonosítható a szegénykérdéssel, hiszen kevésbé extrém arányokban az úgynevezett értelmiségi és „fehérgalléros” szakmákban is megfigyelhető a lumpenizálódás, proletarizálódás. Leginkább erről van ugyanis szó az uzsora ügyében is: betegség, házasodás vagy más rendkívüli élethelyzetben az érintett nem tud hova fordulni, nincs semennyi megtakarítása, nem volt kellő előrelátása. Marad a zálogház, újabban
a bankok szabad felhasználású - méregdrága - kölcsöne; és marad a helyi társadalomban ősidők óta tenyésző uzsora.

A megoldás, ha van, nem pénzügytechnikai. A helyzeten aligha segít a hivatalos bankok kamatlábának szabályozása, sem a helyi uzsoramaffiák felszámolására tett rendőri intézkedés (noha nyilván sokféle jogsértés és bűn koncentrálódhat ezekben a helyi körökben). Az igazi nagy kérdés az, hogy a túlontúl sok posztszocialista embert tudjuk-e abban segíteni, hogy felemelkedjen a polgárok közé. Hogy ismerje jogait, és ismerje és teljesítse kötelezettségeit; hogy kielégítően képes legyen eligazodni a hallott és olvasott közlések között; váljon alkalmassá a mai kor munkamegosztási rendszerében való helytállásra.

A piacgazdaság ugyanis (formális és informális) szerződéseken nyugvó rendszer, és csak akkor képes hozni az eredményeket, ha a működéséhez szükséges társadalmi előfeltételek fennállnak. Többféle társadalmi szisztéma is alkalmas keret lehet a piacgazdasághoz (kapitalizmushoz), amint azt a kínai, a kelet-ázsiai, a dél-amerikai minták mutatják, ám ezek a keretek jórészt determinálják a működési zavarokat és hátulütőket is. Ahol nincs jogbiztonság, ott vadkapitalizmussá torzul a piac. Ahol nem érvényesül a vállalkozás és kezdeményezés szabadsága, és ahol megvásárolható a köztisztviselő, a politikus, ott monopolizálódik a gazdaság, tágra nyílik a társadalmi olló a szegény és a gazdag között.

A mai magyar (kelet-európai) viszonyok kritikusai joggal emelik fel a szavukat az itteni sajátos kapitalizmus visszásságai ellen. Megszólalásaikra ráerősítenek azok is, akik a kapitalizmust mint olyat vetik el, szocialisztikus-kommunista értékrendjük alapján. Kár, hogy a magyar polgári oldal (jobboldal) médiájának nagyobb részében e kétgyökerű kritika ma együtt szólal meg, lényegében együtt jelenti a fő irányvonalat. A jobboldal ilyen összetételű mainstreamje ugyan kerülhet egy platformra taktikai okokból a mai status quo kritizálásában és az abból hasznot húzókkal szembeni politikai mozgósításban, de nem lenne szabad megegyeznie például a status quo ante megítélésében, sem a jövő útjainak kiválasztásában: a polgári válasz nem eshet egybe a marxista-kollektivista válasszal.

Az államszocializmusra nosztalgiával tekintők szubjektív érzéseit tiszteletben kell tartanunk, főként az idősebbekét. Mégis erős meggyőződésem, hogy mai bajaink egyik fő magyarázó tényezője éppen az, hogy a „Tisztelet Társasága” értékrendből túl sok maradt ránk, és az előző rezsim az elkerülhetetlennél sokkal több káros örökséget hagyott hátra. Elég egyébként rátekinteni a nálunk ma jobban boldoguló rendszerváltoztató országokra: ahol sikerült a múltat gyorsabban és radikálisabban lezárni, ott jobban megy a piacgazdasági normák és intézmények kiépülése is.

Ahol pedig nem jött létre kellő mértékben a polgári osztály, mint bizony a volt szovjet birodalom számos utódországában, ott valami más társadalmi-gazdasági rendszer jön létre, ami azonban nem illeszkedik az európai típusú piacgazdaság rendjébe. Oroszország Jelcin alatt ténylegesen vadkapitalista ország lett, horribilis árat fizetve az átmenetért. Nem csoda, hogy a nagy többség visszavágyott az állami védelem alá, és mára ezt meg is kapta. Csakhogy a fentről modernizáló hatalmi elit működése nemcsak nem támogatja a vállalkozás és kezdeményezés kultúráját, hanem idővel el is nyomja: ez a tekintélyelvű rendszerek logikája. Különösen hamar válik a felvilágosult abszolutizmusból mind abszolútabb és így egyre kevésbé felvilágosult rendszer, ha irányítói nagyrészt a titkosszolgálati hálózatokból kerülnek ki. Márpedig nyilvánvalóan ez a helyzet Oroszországban. És sajnos a magyar átmenetben is bizonyosan komoly szerephez jutott a valamikor titkosszolgálat kvietált vagy alvó állománya, amely a rendszerváltozás kezdete óta mindig is jelen volt a gazdasági életben, gyaníthatóan a pártpolitikában is, de 2002 után a politikai hatalom magasabb szintjére is feljutott.

Oroszország mai történései megmutatják, hogy a mohó külföldi tőkések elleni - nyilván részben jogos - állami fellépés miként torzul a fennálló hatalommal nem gazsulálók kiszorításává. Az ilyen állam a belső rendteremtés programját rendszerint összeköti a külső ellenség elleni fellépéssel is; ezt is láthattuk az orosz-georgiai (orosz szóhasználat szerint: grúz) konfliktus során. Az orosz állam legerősebb fegyvere azonban ma nem katonai jellegű, hanem gazdasági. A jelcini időkben széthordott energiavagyon zömét keményen visszaállamosították, de ezzel egyben államhatalmi eszközzé is tették. Európa függ az orosz energiától, és bár értelemszerűen az oroszok is függenek a nyugatról jövő ellenértéktől, de rövid távon a gáz és olaj felhasználója függ jobban. Ez a függés kapott mára új jelentőséget az erőszakszervekből kikerülő új orosz hatalmi elit kiemelkedése révén.

A magyar eset különösen súlyos, hiszen a magyar háztartások 90 százalékát fűti földgáz, és az elektromos áramot elég nagy részben (eltekintve a paksi atomerőműtől) szénhidrogénre alapozva állítják elő. Saját lelőhelyeink korlátozottak, importfüggésünk nagyfokú. Már csak földrajzi okokból is a közép-európai térség van leginkább kitéve az orosz energiafegyvernek. A2006-tól megugró energiaárak hatására ráadásul az orosz állami energiacégek hatalmas likvid tőkén ülnek, amelyet éppen az orosz piacgazdaság rendezetlenségei miatt nem tudnak nyereségesen elhasználni odahaza, így egy meglehetősen szegény ország a nagy tőkeexportőrök sorába lépett. Vándorol elég sok orosz tőke Londonba, a Riviérára, amerikai és német részvényekbe, de ismét csak geopolitikai okokból hazánk is felvásárlási célponttá vált.

Az orosz tőke penetrációja kényes helyzetet idézett elő, amely óvatos kezelést igényelne a magyar kormányzat részéről. A szocialista-szabaddemokrata koalíció, de különösen a Gyurcsány Ferenc személyéhez kötődő kör egyáltalán nem mutatott óvatosságot: politikai és gazdasági kapcsolatrendszere orosz irányban messze bensőségesebb volt annál, mint amit a kelet-közép-európai kormányok (már legalábbis s szlovákiai Meciar-rezsim bukása óta) nemzeti érdekeik alapján helyesnek tartanak. Az elmúlt évek túl odaadó barátkozása nem hozott eredményt (legfeljebb Gyurcsánynak és a szocialistáknak a Putyintól kapott személyes választási támogatás formájában), mert semmilyen különleges elbánást vagy kedvezményt nem kapott Magyarország. Egyébként méretünk, valamint szövetségi viszonyaink miatt ilyennek reális esélye nem is látszik. Stratégiai szövetségeseink bizalma azonban valószínűleg némileg megcsappant hazánk iránt. Lesz tennivalója a következő kormánynak e téren is.

Van még egy vonulata a magyar nemzetgazdaság külső energiafüggőségének, és az visszautal mai társadalmi viszonyainkra. A háztartások energiaszámlája érdekes módon egyértelmű politikai üggyé vált az elmúlt bő évtized során, miközben a motorüzemanyag vagy a telefonálási költség nem, holott a családi büdzsének ezek hasonlóan nagy tételét adják. A jellemző európai gyakorlattal és a gazdasági ésszerűséggel szemben nálunk a lakossági fogyasztó az indokoltnál kevesebbet, az ipari és közületi fogyasztó többet fizet gázért, áramért. A nyilvánvaló szociális érvek ez idáig erősebbnek bizonyultak, mint az ugyancsak nyilvánvaló energiatakarékossági és környezeti ellenérvek. A kedvezményes gázár kihat a család-üzem technológiai döntéseire (magyarán sokan végleg leállnak a más tüzelésről) és a családi pénzgazdálkodásra (az indokoltnál kevésbé drága gázon megspórolt pénzen mondjuk többet tudnak telefonálni, több tévékábel-szolgáltatásra fizetnek elő).

Mindez akkor is problematikus, ha az energiaárak csupán lassan emelkednek, és a költségvetés általános állapota elvisel bizonyos nyílt és rejtett szubvenciót, illetve az üzleti vállalkozások többféle nemzetközi költségelőnyei mellett a cégek túlzott energiaszámlája nem vezet versenyképesség-romláshoz, állások kockáztatásához. A helyzet azonban megváltozott mára: az olaj, és így a földgáz ára - egy sor egyéb nyersanyaggal együtt - nagymértékben és trendszerűen megugrott. Emellett a felelőtlen állami költekezés éveinek szomorú következményeként mára a magyar büdzsé egyre kevésbé képes „megvédeni” az egyéni energiafogyasztókat („megvédeni” csak a társadalom másik felére kirótt adókkal tudna az állam, ha még növelhetné az adóterhet). Így jutottunk el a mai kínos helyzetbe: e soros írásáig ez évben négy gázáremelés is volt, de a világméretekben megdráguló árak további emelést is igényelnének a lakosság körében, miközben a gázárakkal túlzottan megterhelt magyarországi üzleti szektor egyéb bajok miatt is komoly nemzetközi versenyképességi hátránnyal küzd.

Egy későbbi esetleges ellátáskorlátozás vagy pedig további nagymértékű gázárdrágulás kellemetlen sokkot okozhat. Ez is egy újabb ügy, amelynek értelmes kezelése sok munkát ad majd egy újabb kormányzatnak. Mert nem elég azt megállapítani, hogy mi is a hosszú távra kikalkulálható nemzeti érdek mondjuk a gázárak ügyében, hanem azzal is számolni kell, hogy a magyar társadalom nagy szegmentumai mai állapotukban nem elég fogékonyak a hosszú távra. Sokakat teljesen hidegen hagy a hosszú táv, mert „se kutyája, se macskája”, mai fogyasztási aspirációi minden más szempontot elnyomnak. Sokan elproletarizálódtak, és talán valós érdekeiket sem látják át tisztán, és különféle okokból nehezen változtatnak életformájukon, viselkedésükön. De ők is szavazópolgárok, rajtuk is múlhat az ország irányvonalának sorsa; megbuktathatnak a nemzet távlatos érdekét szolgáló kormányokat, hatalomba segíthetik a nemzeti érdekre fittyet hányó köröket. A gyökértelen, társadalmi kötődés nélküli élő százezrek (talán milliók?) nem azonosíthatók a szegényekkel, bár adottságaik (illetve fontos és hasznos képességek krónikus hiánya) miatt a kevésbé tehetősek szintjére jogszerű eszközökkel nem emelkedhetnek.

Ez a réteg, és ennek sajnálatos kiterjedt és szaporodóban lévő mértéke az igazi problémánk, legyen szó az uzsorának való kitettségről, térségi és nemzetközi versenyképességünkről, a távlatos nemzeti célok megvalósításáról. Ennek a problémának a kúrálására nincs pénzügyi eszközünk; kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e eszköz.



« vissza