Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A pápa szíve

Az 1847. december 2-án meghalt egri érseket, Pyrker János Lászlót a kor szokásai szerint felboncolták, és kettős, egri és lilienfeldi kötődését szimbolizálandó két helyre temették. Teste a lilienfeldi ciszterci apátságban került végső nyugalomra, szívét pedig az egri székesegyház kriptájában temették el. Százötven évvel az érsek halála után a Pyrkerre emlékező Roland Dobersberger érdekes, de a lényeget tekintve kissé félrevezető aforizmával kezdte előadását: „Lilienfeldben nyugszik egy szívtelen ember, Egerben pedig egy embertelen szív”. A tudománypártolásáról és jótékonykodásáról ismert főpap haló poraira ugyanis legfeljebb a szó szoros értelmében érvényes e megállapítás, átvitt értelemben semmiképp.

A 19. században számtalan alkalommal történt ehhez hasonló kettős temetés; a legismertebb talán Chopin esete, akinek földi maradványai a Pere-Lachaise temetőben pihennek, míg szíve - konyakban tartósítva - egy üvegurnában található a varsói Szent Kereszt-templom egyik oszlopában elfalazva. Hosszú kultúrtörténeti előzménye van a földi maradványok több helyen való eltemetésének.

A meghalt pápák szerveinek kiemelése is legalább háromszáz éves szokás, része az időnként bizarr formában megnyilvánuló barokk halálkultusznak. E szerveket Rómában külön templomban, a Trevi-kút mellett, a Chiesa dei Ss. Vincenzo e Anastasióban helyezték végső nyugalomra. Utoljára az 1903-ban meghalt XIII. Leó holttestével jártak el így, ugyanis a következő pápa, a később szentté avatott X. Piusz rendeletet hozott a hagyomány megváltoztatására. Nem a pápáknak a templomhoz való sajátos kötődése miatt alakult ki e szokás, hanem a mumifikálás munkafolyamatának szükségszerűsége okán. Meglehet, ez még inkább bizarrnak tűnik a 21. század elején, de érdemes megfontolni, hogy a főpapok halála és a temetés ideje között a hosszasabb ravatalozás miatt sokszor több hét telt el, ami Róma éghajlatát figyelembe véve másként nem volt megoldható, mint a holttestek tartósításával. Ráadásul a barokk kor pápái még a Quirinale-palotában laktak, és rendszerint ott is haltak meg, messze a Szent Péter-székesegyháztól, így maga az ünnepélyes gyászmenet is hosszú ideig tartott.

Mindenesetre a pápák szerveinek kiemelése és holttestük mumifikálása évszázadokon keresztül nem váltott ki értetlenkedést. Sőt még II. János Pál pápa halála után is felmerült, hogy a 20. század történelmét döntő módon befolyásolni tudó nagy egyházfő szívét a testétől külön, Krakkóban helyezzék örök nyugalomra. Ebből az elgondolásból végül semmi sem lett: mintha kicsit a Vatikán is megriadt volna a világméretű gyász példátlan és olykor szertelen megnyilvánulásaitól.

Ilyen előzmények figyelembevétele után érdemes értékelni a közelmúlt előbb csak olasz, később nemzetközivé terebélyesedő sajtópolémiáját, melynek középpontjába XVI. Benedek pápa egy korábbi, személyes rendelkezése került. A döntés arra vonatkozik, hogy halála esetén szerveit az orvosok nyugodtan operálják ki, mert azokat donorként ajánlja fel a rászorulóknak. A kérdés persze kiemelten foglalkoztatta a bulvársajtót, és úgy tűnik, valójában nem a barokk halálpompa továbbélése vagy módosulása érdekelte az embereket, talán még csak nem is a szervátültetés etikai problémái.

A nagy vitát az Osservatore Romano egy recenziója indította el, amelyben Lucetta Scaraffia olasz történész emlékeztetett a Szentszék változó álláspontjára a halál beállta tekintetében. E változás nem teológiai természetű, hiszen az orvostudomány álláspontja is sokat alakult a történelem folyamán. Éppen negyven évvel ezelőtt született az úgynevezett harvardi jelentés, amely a korábbi elgondolással szemben, amely a szív működésének megszűntéhez kötötte a halál beálltának pillanatát, már az agyműködés leállását fogadta el döntőnek. Ezt a vélekedést követte az egyházi álláspont is, bár némi fenntartással, hiszen a halál lényegesen összetettebb folyamat egyetlen szerv működésének a megszűnténél. Néhány évvel később Hans Jonas német filozófus már úgy fogalmazott, hogy a harvardi jelentés haláldefiníciója mögött csupán az egyre jelentősebb számú szervátültetések miatt növekvő donorigény áll. E vélekedés annál is inkább elgondolkodtató, mert a halál ilyenfajta újraértelmezésének a körülményei nagymértékben emlékeztetnek arra a helyzetre, amelyet a legbefolyásosabb gyógyszergyárak idéztek elő - körülbelül a harvardi jelentéssel egy időben, a hatvanas években - a fogamzásgátlás új eszközeinek megjelenésével, s amely helyzet megrengetni látszik a sok száz, talán sok ezer év alatt kialakult európai erkölcsi normák egész rendszerét. Itt a gyógyszergyárak gazdasági érdekei változtatták meg a közvélekedést, egészen odáig, hogy Lyndon B. Johnson, az Egyesült Államok alelnöke 1965-ben egy ENSZ-összejövetelen kijelentette: „nagyobb haszna van a fogamzásgátlásba fektetett öt dollárnak, mint a gazdasági fejlődésre szánt száznak”, amott az orvostudomány fejlődése szabott új keretet a halál definíciójához, annak érdekében, hogy minél több rászoruló juthasson szervekhez, szinte bármi áron.

A halálnak az agyhalállal való azonosításával ugyanis az a probléma, hogy ritkán, de előfordul olyan személyek visszatérése az életbe, akik hosszú időn keresztül kómában feküdtek. Vagyis a katolikus egyház joggal tartja aggasztónak az agyhalál és a tartós kóma összetéveszthetőségét. Maga Ratzinger bíboros fogalmazta meg azt az aggályt az 1991-es rendkívüli konzisztórium ülésén, hogy a szervátültetések során előfordulhat: tartós kómában lévő személyekből operálnak ki szerveket. Ez azonban az akkor még bíborosként szolgáló Ratzingert nem akadályozta meg abban, hogy a cselekvő szeretet gyakorlásául ne lépjen egy szervdonor-egyesület tagjai közé. Ebben a most szenzációsként szétkürtölt hírben ugyan túl sok újdonság nincs, hiszen még jóval pápává választása előtt fedte fel a titkot, s egyben azt is nyilvánosságra hozta, hogy mindig magánál hord egy igazolást, amely alapján hirtelen halálát követően felhasználhatják épen maradt szerveit.

Ez persze az idős pápa esetében több okból is inkább csak elméleti lehetőség, semmint valós, ám az olasz - és ez alapján a nemzetközi - sajtó számára jócskán adott régi-új témát az előbányászott korábbi nyilatkozat. Az csak a jogi része a kérdésnek, hogy
X. Piusz pápa rendelete a 20. század elején kifejezetten megtiltotta az elhunyt pápák szerveinek kioperálhatóságát. A vita tárgya azonban talán nem is ez volt, hanem a nagy kérdés: megállapítható-e teljes bizonyossággal a halál beállta, illetve jogunk van-e mesterségesen meghosszabbítani a tartós kómában fekvő betegek életét.

Bármennyire is 21. századinak tűnik a kialakult disputa, számtalan előzménye van, s ezek alapján mintha körbe-körbe járnánk évszázadok óta, legföljebb a technikai tudásunk válik egyre tökéletesebbé. Hiszen a Stephen King horrorkönyvein iskolázódott közízlés leginkább a mesterségesen előidézett kómától és a szervkereskedelemtől fél, talán ezért érdeklődik oly érzékenyen az egyház halálra vonatkozó álláspontja iránt. Az egyházi vélekedés viszont ma a kóma és az agyhalál összetéveszthetőségére emlékeztet. Kétszáz évvel ezelőtt nagyon hasonló problémák borzolták a kedélyeket: a közvélemény a tetszhaláltól rettegett, vagyis az eszmélet elvesztése mellett a légzés és szívverés időleges leállása, lelassulása miatt kialakult tünetektől. Pontosabban attól, hogy az így járt, holtnak tűnő, ám eleven személyt tévedésből élve temetik a föld alá, ahol aztán a biztos vég vár rá. Ettől riadt meg a korabeli bulvárfogyasztó, a ponyvaregények olvasója, ez foglalkoztatta az orvosokat és a feltalálókat, akik aztán a tüneteket vizsgálták, sőt mentőszereket, mentőkészülékeket fabrikáltak a bizonyosság megszerzésére. Voltaképpen ugyanitt tartunk most is, s ahogyan az élet első pillanatával kapcsolatban is megoszlanak a vélemények, úgy az utolsó pillanat meghatározása is problematikus.



« vissza