Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Magyar Festészet Napja

'Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...' - Babits Mihály Örökkék ég a felhők mögött című verséből ezt az idézetet választották azok a művészek, akik szerint a festészet ünnep. Egész nemzedékek, társadalmi rétegek életéből maradt ki a festészet értékeinek élményszerű elsajátítása - miáltal világuk nem képes kinyílni a szó babitsi értelmében” - olvasható a 2002 óta Szent Lukács (a festők védőszentje) napjára (október 18-ára vagy annak közelébe) szervezett „Magyar Festészet Napja” című rendezvény meghívójában.

Lelkes művészek valamikor 2000 körül úgy gondolták, hogy változtatni kell azon a helyzeten, hogy a kortárs magyar festők beszorulnak műtermeikbe - már akinek van -, vagy vándorútra kelve, művésztelepeken, egymás és a baráti környezet hatására feltöltődve és egymást ösztönözve alkothatnak. De műveikre kevés megbízásban vagy vásárlásban is megnyilvánuló visszajelzést kapnak.

A Magyar Festészet Napja rendezvény Bráda Tibor festőművész (úgy is, mint a sok alkotót összefogó DunaPart Társaság tagja)és néhány barátja gondolata volt. „Kérjük a szakma művelőit, művészettörténészeket, műkereskedőket, műgyűjtőket, társművészeket és mindenki mást, akinek kedves a festészet, támogassák kezdeményezésünket, és a maguk működési területén tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ügyünk az egész társadalom közös ügye legyen. Felszólítjuk a múzeumokat, kiállító intézményeket, e napon rendezzenek kiállításokat, aukciókat, szakmai tanácskozásokat, társművészeti eseményeket, tárják ki kapuikat a minél szélesebb nyilvánosság előtt” - írták.

A művészettörténet több évszázados történetében a festészet a képzőművészet egyik meghatározó műfaja, akár falfestményként, pannókon, táblaképeken, mozaikon vagy üvegablakokon jelenik is meg. Amikor egy festő azt kérdezi, hogy „ismerjük-e a színskála valamennyi színének hasonló mélységű tartalmát?” (mármint azt a babitsi örökkéket), vagy hogy „tudjuk-e, hogy a színritmusoknak és gesztusoknak milyen hangulatteremtő ereje van?” - nos, kétségtelenül el kell hinnünk, hogy festeni öröm, a műélvezet által pedig mi is részesülhetünk a festő örömében.

Az első nagy nekibuzdulás, 2002 óta egyre terebélyesedő Magyar Festészet Napja mára tíznapos rendezvénysorozattá bővült, amely nemcsak Budapesten, hanem egyre több más hazai és határainkon túli magyarlakta városokban és művésztelepeken is hódít.

A Magyar Festészet Napja már nemcsak kiállításokkal jelentkezik. 2006-ban például a Művészetek Palotájában rendezett portrékiállítás modelljeivel színpadi beszélgetéseket szerveztek, a régi MEO - már akkor a WAX Winkler ArtXteries - helyszínén pedig a festészet által ihletett performanszot mutatott be Atlasz Gábor (aki festőként diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán, és színpadi akcióit mozgásművészetnek határozza meg) és társulata.

Akkor az M. S. mester ötszáz éve festett Vizitáció című festményét megelevenítő darabot mutatták be.

A DunaPart alkotóközösségnek több mint száz festőművész tagja van. Ez a szerveződés - számos avantgárd, hagyományos és önmagát különböző esztétikai elvek szerint meghatározó formáció között - a 90-es évek óta a művészeket valamiféle laza szolidaritást is kifejező kötődésben tartja össze. Nem lehet azt mondani, hogy a DunaPart társaság egyfajta stílust képvisel, de azt talán igen, hogy a képzőművészeti kifejezési formák alapjául megtartják a festmény-grafika-plasztika 20. századra kialakult formavilágán belüli megjelenítést. Képértelmezésük a klasszikus iskolák tanítását folytatja, de ebben a meghatározottságában is nyitottan a sokféle megfogalmazási módra.

Bráda üvegablakainak, mozaikképeinek karakterében is az egykori mesterek, mint például Szentiványi Lajos vagy Pap Gyula, sőt akár Sarkantyú Simon tisztelete is megmutatkozik. De Bráda nemcsak a hagyományőrzést, hanem a művészeti értékek közösségi érvényre juttatását is fontosnak tartja.

Volt egyszer egy Nemzeti Szalon...” - igen, volt. Sajnos a két világháború közötti festészet eme összefogó intézménye megszűnt az 50-es években, de azok a művészek, akik megőrizték egykori értékteremtő erejét, előbb-utóbb megtalálták gondolatisága újraélesztésének lehetőségét. Bráda Tibor, Deák Ilona, Szentgyörgyi József, Gajzágó Sándor, Veress Sándor és még jó néhányan az egyébként jelentős teret hódító absztrakt és avantgárd irányzatok közepette is képviselni óhajtják ezt a művész-közönség-kapcsolatra épülő viszonyt.

Ez az igazi szellemi motorja a Magyar Festészet Napja eddigi működésének.

Éppen ezért roppant érdekes, hogy a rendezvény megalakulásának szinte a kezdete óta kialakított struktúra milyen széles stiláris spektrumban képzeli el és foglalja magába a mai alkotókat, a galériákat, az utcák, a kirakatok és a plazák megmutatkozási lehetőségeit, teret adva ezzel kinek-kinek, hogy melyik formációhoz kapcsolódjék.

Tavaly hatvan helyszínen háromszáz művész több mint kétezer művét láthatta a közönség. A főrendezvény már nem is Budapesten, hanem Szegeden volt a magyar szecessziót amúgy is a maga különlegességével kiemelkedően képviselő, felújított Reök-palotában. Itt különféle stílusú műveket láthatott együtt a közönség. Látomás és indulat címmel a gyakran lírai expresszionistának nevezett Szentgyörgyi József válogatott-hívott kollégákat. Nagy Gábor kurátorként a Líra a festészetben című tárlatra az általa e körbe tartozónak tekintett festőkollégáit hívta. A tiszta konstruktivizmus egyik képviselőjeként ismert Fajó János a Lebegtetett vászon címmel meghirdetett kiállításon várta művésztársaival a látogatókat. Mindehhez Atlasz Gábor és társulata csatlakozott, akik a megnyitón Ádám és Éva - táncmetszet Dürer nyomán című előadásukban a testművészet és a vizualitás új dimenzióit mutatták fel.

A sok-sok esemény közül néhányat ki kell emelnünk annak igazolásául, hogy legalább jelezzük: ezek a művészek senkit sem akarnak kizárni, hanem szélesre tárva a kaput, egyszer egy évben a magyar festők-alkotók erőteljes alkotói képességeire akarják felhívni a figyelmet.

Bráda Tibor tavaly Csíkszeredán, majd Sepsiszentgyörgyön a határokon túli magyar művészekkel együtt szervezett kiállításokat, Szlovéniában, a lendvai várban Szepes Hédinek, a Kulturális Minisztérium munkatársának gondozásában, a Fiatalok festészete címmel nyílt kiállítás, Szolnokra a közelmúltban feltűnt, és a realista nagymesterek mai átértelmezésén dolgozó Sensaria festőcsoport anyagát vitte László Dániel festőművész. De a budapesti Olof Palme Házban például a Szinyei Merse Pál Társaság alkotóit hívta M. Novák András festőművész kiállításra, a Képzőművészeti Egyetemen ún. Nyitott műtermek napot tartottak, és itt folyt a beszélgetés is Deim Pál festőművésszel, az év festészetnapi nagydíjasával.

A már korábbi évek jól bevált gyakorlata szerint a Mednyánszky Terem kurátoraként Zöld Anikó festőművész hívta sorra a Festőnők miniben címmel, a kisméretű képek bemutatójára társait, a Szent István-bazilika altemplomában Szabó Géza kanonok és Farkas Attila plébános művészettörténész mondott köszöntő beszédet az Élő szakrális festészet című tárlaton, ahol azonban már szobrok, textilművek, grafikák is szép számmal szerepeltek. A Magyar Nemzeti Galériában a főigazgató nyitotta meg Vaszary János festőművész tárlatát, a Csók István Galériában Lázár János országgyűlési képviselő az 54. Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat anyagát. A Szent Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig terjedő kirakat avagy zenés utcai tárlat kurátora Zsolnai Gábor rendező volt az, aki eredetileg a XI. kerületből indult festészetnapi kezdeményezés egyik hatékony menedzserévé vált.

Elmondhatjuk, hogy ebbe a nagyszabású vállalkozásba fokról fokra bekapcsolódtak - mert felkérték a művészek őket - a galériások, igazgatók, és politikusok is. A gyakran eltérő szemléletű művészettörténészek is remekül érvényesülhettek, mint pl. Szuromi Pál, Wehner Tibor, Pogány Ö. Gábor, Pataki Gábor, Kozák Csaba, Feledy Balázs, Bakonyvári M. Ágnes, Egri Mária, Ébli Gábor,
L. Menyhért László és mások, így Sasvári Ilona, a soroksári galéria vezetője, Vörösváry Ákos műgyűjtő vagy Lux Elvira pszichiáter, Csókay András idegsebész. A történések sorának kiemelkedő eseménye az Aulich Art Galériában a festészetnapi életműdíj átadása Doyenek címmel. Külön elemzést érdemelne maga ez a gesztus, amely szintén eltűnt az elmúlt évtizedekben az individualizálódott kiállítási tengerben, azaz a kiemelkedő munkásság elismerése. Idézzük ismét Bráda Tibort, aki az alapítók nevében a következőket mondta: „az életműdíj odaítélésének feltételei évek óta mit sem változtak, azaz a jelölteknek nagy és kiemelkedő életművel kell rendelkezniük, elsősorban iskolateremtő munkájukat értékeljük, azt a több évtizedes erőfeszítést, amelyet a művészeti tudás, az alkotói ismeretek átadásáért tettek.”

Ezt a kiemelkedő és tiszteletet kifejező gesztust, az elismerést, a Kulturális Minisztérium oklevelével együtt a tanítványokból, a Magyar Festészet Napja vezetőinek köréből alakult kuratórium közös megvitatása, javaslatai alapján, végül is az említett galériában rendezett nagyszabású életmű-kiállítás és ünnepség keretében adják át.

A kortárs magyar festészet olyan kiválóságait díjazták idáig, mint az idén már 104 éves Lossonczy Tamást, Kokas Ignácot, Sváby Lajost Deim Pált és a közelmúltban elhunyt Gerzson Pált.

Lossonczy Tamásról 2006-ban jelent meg Pataki Gábor és Andrási Gábor tanulmánykötete. A két művészettörténész szerint Lossonczy 1939 körül talált rá arra a romantikus szürrealista absztrakcióra, amelyet némi konstruktivizmus is átszőtt. Kállai Ernő művészettörténész köréhez tartozva is magányos mester maradt, akkor is, ha voltak olyan szellemi rokonai, mint pl. Gyarmathy Tihamér vagy Kontraszty László. „Az egy generációhoz tartozó életutak idővel szétágaznak, de a művészetpolitikai légkör hullámzásaiból is következett, hogy az Európai Iskola körül egy adott történelmi pillanatban csoportosuló és együtt mozduló társaság tagjai a hatvanas évektől - amikor ismét tér nyílott előttük - egyéni és egymástól izolált életműveket bontakoztassanak ki.”

Sváby Lajosról Egri Mária írta eddig a legérzékenyebb tanulmányokat, megidézve számos méltatóját is. Kétségtelen, hogy Sváby Poór Bertalan és Kmetty János tanítványaként eruptív festői világot teremtett, életútját azonban nehezen lehet ma az egykori történelmi helyzet ismerete nélkül megérteni. 1991-1995 közötti képzőművészeti főiskolai rektorsága idején viszont a legnagyobb toleranciával próbálta a kifejezési formák közötti egyensúlyt megteremteni. Meditatív, filozofikus megfogalmazásaival különös alanya volt a róla készült portréfilmeknek is. Egy Szentföldön tett utazása nyomán született 1989-ben vörös krétával rajzolt drámai Genezis sorozata - egy férfi- és egy nőalak - a teremtésről, kínokról, az egymásrautaltság gyötrelmeiről szenvedélyes, egyszerű vonalaiban saját gyötrelmeit bravúros kompozíciókban jelenítve meg. A számos díj mellett, külföldi és magyarországi kiállításai mindig nagy érdeklődést keltettek. Szerinte „a líra nemcsak érzelem, sőt nemcsak személyesség - hanem bátorság is, mivel kíméletlenül szembenéz önmagával, s magában a világgal”.

Kokas Ignác éppen Sváby ellentéte. 2006-ban, a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállítása alkalmából megjelent kötetben írja: „A festő sehol sem látható olyan meztelen valójában, mint a képeiben. Hogy ki ő, milyen a szíve, az esze. Vannak-e titkai, melyeknek kizárólag ő a birtokosa, és ezeknek a titkoknak az arcát milyen tisztán tudja megfogalmazni, vagy még pontosabban, láthatóvá tenni...”

Az is jellemző e mesterekre, hogy kik írtak róluk, munkásságukról. Kokas Ignác szenvedő és látványteremtő festészetét Frank János például így méltatta: nála „gyakori a szimbolikus alak, de tulajdonképpen minden részletének kettős jelentése van, néha több is, mint ahogy a felhők tömegéből, a fák lombozatából a valóságban is sokféle formát tudunk kiolvasni. Lírai és antropocentrikus Kokas festészete akkor is, ha a képen nincs is emberalak”. Az olajtemperával festett, súlyos piktúra elfogadtatásáért egyik legjobb értőjeként Rózsa Gyula tett sokat. Tandori Dezső szerint pedig „az elalvás és a felébredés utazása a Kokas-festészet!... Kevés lenne annyit mondani, hogy Nap és Hold egyetért, kevés lenne, ha egymáshoz bújva látszódnának szépen. Fenn az égi mezőkön esnek a drámák. Fogalmunk sincs, mi történik. Csak találgathatunk. Holott minden olyan élesen látszik.”

2007 kitüntetettje Deim Pál volt. Az ő életpályája az avantgárd kifejezésmód egyéni megoldását kereső és azt kimunkáló, gondolkodó festő példája. 1952-1958 között a Honvéd Képzőművész Szakkörben tanult, a főiskolán Ék Sándor és Pap Gyula osztályában, de csak Pogány Frigyes építészprofesszor előadásait tartotta a maga számára meghatározónak.

Mestereinek az ún. szentendrei iskola nagyjait, Vajda Lajost, Gadányi Jenőt, Barcsay Jenőt tekintette. Olyan sajátos zárt klubokban ismerte meg a modern nyugat európai festészetet, mint a híres zuglói kör, de Leningrádban, Moszkvában, egy diáktanulmányúton az ottani múzeumokban látott először eredeti Matisse-okat, Picassókat. Nagyon sokan foglalkoztak a szinte rejtjelesnek is tekinthető festészetével, a bábalakokkal elmondott életregények hideg-merev látványába burkolt történetek és azok festői megoldásainak felfejtésével. A számos állami kitüntetéssel is elhalmozott művész azonban soha nem szűnt meg kritikus és meg nem alkuvó személyiség és közéleti ember lenni és maradni. Az Ernst Múzeum által kiadott könyvsorozatban jelent meg Uhl Gabriella kiváló összeállításában a mesterről egy olyan rendhagyó kötet, amelyben ezt az oldalát mutatja be a szerző. Itt olvashatunk Deim Pálról, a művészeti íróról is. Ebbeli tevékenységét meghatározta az említett zuglói kör vezetőjének, Molnár Sándornak az avantgárd magatartás értelmezése és a körébe járó művésztársak szellemi kisugárzása. Talán az ő hatásuk is közrejátszott abban, hogy számos értékelést írt a modern magyar festészet hivatalos körökben el nem ismert személyiségeiről. Uhl Gariellát idézzük: „Deim írásaiból kétféle művészegyéniség bontakozik ki. A lánglelkű zsenié és a csendes építkező típusé”, majd idézi Kondor Béláról írott egyik leveléből a következőket: „van a nyugodt, megfontolt, hosszú távon építkező, az egyik, gyorsan égő, önpusztító, tragikusan élő, környezetével nehezen megférő másik (Petőfi, Ady, Latinovits). Ez utóbbihoz tartozott Kondor Béla is. Ezt a típust mindég nagyobb figyelem kíséri, mert a szembenállás, az etikus kiállás, igazságérzet náluk jelentkezett a legkiélezettebben ... így lesz ezekből a nevekből láthatatlan kokárda.”

A 2005-ös esztendőbeli díjazottat, Gerzson Pált hagytam e vázlatos áttekintés végére. Markáns személyisége volt a Képzőművészeti Főiskola tanári karának és a Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. Németh Lajos szerint Gerzson festőként is megőrizte a „homo faber”, a kézműves szakmai tisztességéből az anyag, a megcsinálás, a tevékenység előtti alázatot. Főiskolásként megtapasztalta a diktatúra természetét. Azt, amit Illyés Gyula így jellemzett: „ekkor párosították a hattyút a görénnyel, a művészetet a politikával”. Nehéz úton jutott el Nagy Balogh János kubista képeinek hatásától addig a tüneményes tájképkomponálásig, amely végül is a Balaton igézetébe vonta őt is. Ez a táj, szigligeti házának és a szőlővidék mediterrán légkörének a hatása benne sajátosan vált emelkedett tájképi szimfóniává. A magyar kultúra helyzetén töprengve írta egyszer: „Az európai kultúra viszonyait elődeim közvetítésével személyes hagyományaimnak tekintem. Elődeim közvetítése a megértés magas fokán a mi világunkhoz igazította, ahogy tudta, az emberi értékeket... Környezetemben eléggé elburjánzott a művészet ködösítése, a varázs, a révület az affektálás. Ezek émelyítenek. Az emberi természet megismerése ugyan meghaladja az ember befogadóképességét, de a felfedezések lehetősége a figyelmes ember legnagyobb öröme. A felfedezőkedv... előbb- utóbb szenvedéllyé válik, és ez, mint minden túlzás, veszélyes. A művészt ez a veszély izgatja, éppen ezért kemény stratégiát alakít ki, hogy kutatása tárgyát meghódítsa és a világ rá eső részét domesztikálja. Teljesen reménytelennek látom a jövő művészeti kultúráját, ha továbbra is hagyjuk nyugodni a múlt értékeit. Nekünk festőknek valahogy meg kell találnunk a formáját annak, hogy az egyedüli lehetőségünket kövessük, és sajátos magyar arcunkat ne veszítsük el. De kultúránk itthon sem él. Csak múzeumi letét. Hatalmas örökségünk gyakorlatilag meddő. Kötelességünk... követni elődeinket, hiszen az örökség egyik célja ez, fel kell ismernünk a magunk birtokát, hogy bejárhassuk valóságos dimenzióinkat.”

Mikor e sorokat írom, a 2008-as októberi Magyar Festészet Napjának előkészületei éppen befejezésükhöz közelednek. Acél változatlan, a műveltségben gyarapodó közönség pártfogásának elnyerése, ám anyagi támogatás híján a programok megvalósítása egyre nehezebb. És mégis, lesz rengeteg rendezvény, újra felfedezzük jelenünket, újra megcsodáljuk a klasszikusokat és a mai fiatalokat, akik között változatlanul kifeszül a nagy „festővászon”, vagy beszív a színpad, vagy a meghitt kisgaléria párbeszédének kívánása, a megismerés vágya.

Kezdetben, amikor a budai Feneketlen-tó partján a Szent István-pannó a szabad ég alatt feszült, amelyet a lelkes festők közösen festettek (és amely, ha igaz, jelenleg a simontornyai múzeumban vár jobb sorsára), bizalom és elszántság töltötte el a lelkeket. Szent Lukácsnak, a festők, orvosok védőszentjének költői emelkedettségű szobrát Madarassy István ötvös-szobrász 2001-ben hajlította vörösréz lemezbe, amely kezdetektől kíséri ezt a rendezvényt, hogy óvja és biztassa a mindenkori költőt, festőt, zenészt: éppoly örökérvényűek lesznek mai alkotásaik, amint az általa hirdetett ősi igazságok.



« vissza