Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Ölnek, ha nem ölelnek"

A magyar film két évtizedes szünet után ismét kezd visszatérni a jelentős filmfesztiválokra. Tavaly Tarr Béla Londoni férfija szerepelt a cannes-i versenyprogramban, idén Mundruczó Kornél Deltája, amely meg is kapta a Filmkritikusok díját. A33 éves rendezőnek nem ez az első cannes-i szereplése, rövidfilmjeivel már bemutatkozott a legrangosabb fesztiválon. Nézem, ahogy a hazai premier előtt nyilatkozik a televízióban, és határozott deja vu érzésem van. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ugyanígy panaszkodtak a filmrendezők, hogy a fesztiválsikerek dacára itthon nincs közönségük. Ráadásul Mundruczó a legeltökéltebbnek látszik valamennyi az utóbbi években bemutatkozott filmes közül: egy csöppnyi megalkuvás sincs filmjeiben. Eddig az ilyesmit nem díjazta a multiplex közönsége. Csodálkoznék, ha a Delta hódítana a plazákban. Sem a tartalom, sem a forma nem „trendi”. Ellenkezőleg: nagyon ősi, nagyon természeti, mint a Duna-delta vidéke, ahol játszódik. Mi tudjuk, hogy ez a világörökség részét képező Duna-delta, több millió madár költőhelye, az édesvízi halak paradicsoma, ahol a fő kereseti forrás a hagyományos csónakkal halászás. Aki nem tudja, annak ez az őstermészet egy olyan zárt emberi közösséggel, ahol az írott és íratlan törvényeket megsérteni nem tanácsos. Végül sem a hely, sem az idő nem fontos. Legkevesebbet az elmúlt évezredben talán az emberi tulajdonságok változtak.

A történet a végletekig leegyszerűsített. Egy testvérszerelem „nincs mit tenni” története. Két lélek, két test sodródik egymáshoz. Sorsszerűen, megkérdőjelezhetetlenül. Lineáris mese, semmi hókusz-pókusz, legföljebb a részletek rejtélyessége, nagyvonalú kihagyások, megkérdőjelezhető dramaturgiai talányok. Például: honnan a fiú rengeteg pénze?

Egy fiú, hosszú távollét után, hazatér. A házban azonban már csak anyját és annak szeretőjét találja. Meg a húgát, akit szinte meg sem ismer. A házban nincs hely számára, de megengedik, hogy a még az apja által épített folyóparti kunyhóban meghúzza magát. A fiú tud alkalmazkodni a folyóparti világhoz, talán menekül is valahonnan. Húga segíti ezzel-azzal. A lányt a kíváncsiság is vonzza a fiúhoz, de talán menekülne is a fojtó, erőszakos otthoni közegből. A fiú nem beszél, a lány nem faggatja, de egyre több időt tölt kint. Amikor a fiú faház építésébe kezd, segít neki. Aztán végleg kiköltözik, bár figyelmeztetik, hogy sokan nem nézik jó szemmel. S amikor már majdnem kész a ház, s rengeteg halat fognak, a fiatalok meghívják a falubelieket vacsorára. De gesztusuk nem talál viszonzásra. Kegyetlen erőszakkal pusztítják el őket.

Nem az „új erőszak” divatos trendjét látjuk, mint Tarantinónál és másoknál annyiszor az utóbbi két évtizedben. Itt az „ölnek, ha nem ölelnek” ösztönök uralta világa csak mellékszálként jelenik meg, a brutális megerőszakolás jelenetben.

Inkább bergmani ez a világ, ha már asszociációkat keresünk kapaszkodóként. Ahogy Bergman, úgy Mundruczó is eltávolít minden konkrétumot, minden időhöz és helyhez kötött elemet a tájból, a természetből. Marad a fenség, a titok, az áthatolhatatlanság. „Minél artisztikusabb a környezet, annál könyörtelenebb ítéletet is fejez ki. Fensége, monumentalitása nem az ember számára való: sem menedéket, sem enyhülést nem kínál számára soha. A világ hűvös és szabályos, lenyűgöző titka van - az ember vele szemben csupa esendőség, hibás megvalósulás; a pontatlan, torz és beteg ösztönök foglya” - írta Bíró Yvette a Profán mitológia című 1982-ben megjelent könyvében. S negyedszázaddal később forgatókönyvíróként kísértetiesen idézi meg a filmben ember és táj Bergmantól ismerős viszonyát. A filmelmélet és filmkritika nagyasszonya, fél évszázad filmes tapasztalatával együtt írta a forgatókönyvet a rendezővel. Innen lenne a film klasszicitása, letisztultsága? De honnan az ereje? Színészben nagyon erős - jellemezte Mundruczót egy kolléga, Török Ferenc. És valóban, nem véletlen, hogy Mundruczó elsőként a színész szakot végezte el. Erős, hibátlan, fegyelmezett karakterek. Monori Lili az anya, Gáspár Sándor a drasztikus szerető szerepében. Tóth Orsolya, a fiatal magyar film üdvöskéje szinte észrevétlenül lett nagy színésznő. Bámulatosan eszköztelen, hibátlan a vásznon. Lajkó Félix, nos, ő már ébreszt kétségeket. Inkább gyermeki, mint titokzatos, inkább fiú, mint férfi, inkább tétova, mint erős. Vajon belejátszik-e ítéletünkbe, hogy tudjuk, Bertók László játszotta volna a szerepet, ha forgatás közben meg nem történik a tragédia: elhalálozik. Persze a művészetben is igaztalan vagy még inkább ostoba kérdés a mi lett volna, ha... A rendező azt mondta erről a fatális momentumról: „Egy ilyen újrakezdésben nem lehet bátortalannak lenni, ezért lett radikálisabb a film.”

Annál erősebb viszont Lajkó Félix mint zeneszerző. Zenéje magával ragad, lenyűgöz, sejtet és néha illusztrál, és tolakszik. Bergman mellett Tarr Béla hatása is tetten érhető, a Delta mégis az utóbbi idők egyik legerősebb magyar filmje. Rendezőjének nemcsak virtuóz vizuális nyelve, láttató ereje van, de a nézőt megszólító, felrázó képessége is.



« vissza