Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szempontok egy nemzetpolitikai stratégiához 2.

 

A természetes magyar nemzeti egység problémája abban áll, hogy egyfelől kíván-e a magyarság hozzátörődni a mai világverseny termelésbeli s ezekből következő jogi, igazsági, erkölcsi és társadalmi minden keserves szükségeihez és minden megdöbbentő következéseihez, másfelől a lassú és természetes beolvasztás rendjén tudja-e magát: nem úrnak érezni a beolvadottak felett, hanem egynek érezni a beolvadottakkal? Óriási feladat mindkettő; a türelemnek, a fegyelemnek, az alkalmazkodó megadásnak és éberségnek netovábbját követelő. Érdemesnek persze érdemes volna.
Ignotus: A magyar kultúra és a nemzetiségek
(Válogatott írásai, Szépirodalmi, 1969. 618-619. o.)

 

Két kérdéskört kellene megkülönböztetnünk: a ház problémáit, vagyis azt az identitászavart, amelyet a más, nem nyugati kultúrákból való bevándorlás keltett a nemzeten belül, továbbá az út problémáit, azaz a nemzeti identitás és önrendelkezés fontosságát illető elbizonytalanodást, melynek hátterében az európai integráció és a globális szinten zajló politika átalakulása áll.”

Maarten Doorman: A nélkülözhetetlen nemzetfogalom
(A romantikus rend; Typotex, Bp. 2006. 222. o.)

 

A magyarság sem szélhámos propagandával, sem hatalmi politikával nem juthat többé vezető szerephez. Ha vonzást akar gyakorolni a környező népekre, ezt csak belpolitikával: különb, a többinél szabadabb és emberségesebb rendszer kialakításával érheti el.”
Gombos Gyula: Szabó Dezső (Aurora Könyvek, 1969. 280. o.)



A 19-20. század fordulójának legdrámaibb fejleménye azonban nem is a már bontakozó nemzeti egység részekre hullása volt, hanem egy növekvő rész kiszakadása a közösséggé formálódás folyamatából. Miközben a polgári rétegek identitástudata a magyarországi urbanizáció két végletes mintájához - a fővárosi, illetve a vidéki, mezővárosi modellhez - igazodott, s a kispolgári egzisztenciák részben az úrias, részben a népi nemzettudat tartalmait sajátították el, a szabadságból és a tulajdonból egyaránt kirekesztett proletarizálódó tömegek vagy tökéletesen közömbössé váltak a hagyományos közösségeszmények iránt, vagy a baloldali mozgalmak internacionalizmusának áldozatai lettek. Azok a társadalmi eszmék - a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás ideái -, amelyek a 19. századi reformkorban éppen a nemzeti programban ötvöződtek, most az egymással harcban álló, de legalábbis egymás iránt részvétlen osztályok érdekérvényesítő ideológiáivá torzultak, s híveik immár nem egy közös vállalkozástól, hanem saját igazságaik erőszakkal történő érvényesítésétől remélték ellentéteik feloldását.

A modern civilizáció természetéhez igazodó társadalomszerveződés nemcsak a hagyományos (feudális) úri-paraszti osztálytagolódást szüntette meg, hanem a klasszikus kapitalizmusra jellemző polgári (burzsoá)-proletár polarizációt is radikálisan átformálta. Noha konzerválta a tőke világának alapvető - a munkaadó és a munkavállaló, a gazdag és a szegény - ellentétére épülő szociológiai struktúrát, ám az abban teremtődő emberi viszonyok hálózata már nem maradt meg a nemzetállami keretek között. Míg a feudalizmus és a korai kapitalizmus osztályellentéteit mérsékelni - de legalábbis -, szabályozni volt képes az egy térbe zártságból adódó egymásrautaltság (ami egyúttal a modern nemzetek „közös teherviselésre” szólító, érdekegyesítő programjait életszerűvé tette), a késő és posztmodern korszak szociális feszültségeinek lokalizálhatatlansága, alanyi szerkezetének elmosódottsága a nemzet fogalmát is megfosztotta a legfontosabb - értsd: a társadalmi ellentétek feloldásának képességét jelentő - tartalmától.

A nemzeti elvű közösségteremtés globális „létszerkezeti” feltételeinek romlása olyan körülmények között ment végbe, amikor a magyar társadalom még meglévő kötelékei, természetes, belső összetartó erői is végletesen meggyengültek. Jóllehet Trianon - bármily késleltetetten is - egyenes következménye volt a világosi katasztrófának, nemcsak azt semmisítette meg, amit a dualizmus évtizedei teremtettek, hanem a modern nemzetté válás 19. századi esélyeit is szertefoszlatta. A „kiegyezés” eredménye, a dualizmuson belüli nemzetállam ily módon nem feloldotta, csak prolongálta a modern kor lényegi antagonizmusát, időt és teret hagyva az újabb konfliktusok kibontakozásához.

A dualizmus államközösségi nemzettestének - etnikai és szociális tagoltságának megfelelő - részei nem hermetikusan elszigetelt egységekre bomlottak, hanem egymással szemben álló nagyhatalmak vonzáskörébe sodródva a nemzet politikai intézményrendszerének birtokbavételére, s az egész közösség képviseletére formáltak igényt. Magyarország a két világháború között - egy erőtlenül lavírozó kormányhatalom tehetetlenségét kijátszva - a nyíltan diktatórikus egységteremtő törekvések gyakorlóterepévé vált, s egyedül a népi baloldal kezdett kimunkálni a társadalom tényleges integrációja felé mutató korszerű nemzetpolitikai alternatívát. (A népi balnak éppúgy volt stratégiája a polgárosulás feszültségeinek kezelésére, miként a kelet-közép-európai térség nemzeti konfliktusainak feloldására!) A20. század második felének története arról tanúskodik, hogy ebben a mozgalomban összpontosultak azok a szellemi energiák, amelyek képesek voltak szembefordulni a nemzeti elvű közösségszerveződést szétroncsoló, az erőhatalom és a profit által vezérelt keleti és nyugati típusú globalizációs folyamatokkal. Nem véletlen, hogy 1948-ban ennek a szellemnek a megsemmisítésére szerveződött Rákosi diktatúrája, 1956-ban ennek az erőnek az elfojtásához asszisztált a Nyugat, és 1994-ben ennek az immár hatalmi tényezőnek a kiiktatása érdekében fogott össze egymással a két egykori ősellenség: a kommunista diktatúra utódpártja és a nyugati típusú globalizáció hazai helytartósága. (Azaz a globalizáció két modellje nem a nacionalizmus anakronisztikus jelenségeivel, hanem az igazi alternatívát jelentő organikus társadalomfejlődéssel fordult szembe!)

1956 kettős tanulsággal szolgált. Az első az volt, hogy a nemzeti szuverenitás iránti igényt egy totalitárius nagyhatalom eszközeivel sem lehet elfojtani. Ellenkezőleg: a kommunista diktatúrának az egész társadalmat próbára tevő hatalmi tébolyára volt szükség ahhoz, hogy az ellenállás lelki feltételei megérlelődjenek. A másik fő tanulság az volt, hogy egy közösség cselekvőképessége nem az objektív erőviszonyoktól, hanem a kollektív önérzetet provokáló hatások soha nem prognosztizálható, véletlenszerű összjátékától függ. Hogy maga a cselekvés kimerül-e a puszta ellenállásban, a tagadás gesztusaiban, avagy értékteremtő és érdekérvényesítő erővé válik-e, azt már a kulturális hagyomány - az erkölcsi és politikai eszmék, a nemzet fogalmához kapcsolódó érzelmek - állapota dönti el. E tanulságnak éppen ezért része az is, hogy ez a „véletlen” csak az olyan nemzet számára válhat kegyelmi pillanattá, amelyik állandó készenlétben van a szabadságra. 1956 - elbukása ellenére is - ennek a készenlétnek volt a bizonyítéka. Több mint száz esztendővel az 1848/49-es szabadságharc eltiprása után úgy tűnt: hirtelen értelmet nyert minden kudarc, vereség és megpróbáltatás. Az a jövőkép, amelyet 56 felvázolt, a múlt megértéséről és a traumák feldolgozásáról tanúskodott. A forradalmat a modern kor uralkodó eszméinek olyan termékeny kölcsönhatása előzte meg, amelyben a gazdasági szabadság kapitalista elve és a társadalmi igazságosság szocialista programja közös nevezőre talált a nemzetállami szuverenitás igényével. Ez egyben azt is jelentette, hogy megteremtődtek - immár nemcsak a tömeglélektani, hanem - a tudati feltételek is a magyar társadalomfejlődés csaknem másfél százados belső feszültségeinek feloldódásához: a 19. század nemesi polgárosulási törekvései ugyanazon szabadságküzdelem előzményeiként tudatosultak, melynek 20. századi folytatását az ipari munkásság és a paraszti-népi rétegek - gyakran egymással is ütköző - mozgalmai jelentették.

1956 hagyatéka nem tűnt el nyomtalanul, de birtoklására mindmáig nem is váltak méltóvá jog szerinti örökösei. A forradalom és a szabadságharc leverése lényegileg hasonló tanulsággal szolgált, mint ami jó száz évvel korábban Világos után történt. Moszkva és a Nyugat együttműködése kétségtelenül a második világháború után kialakult nagyhatalmi erőegyensúly (a „világbéke”!) megőrzését szolgálta, ennek az egyensúlynak azonban az az érdekszövetség volt az alapja, amely a birodalmi törekvések és a globalizációs erők között köttetett az autonóm nemzetállamok ellen. A független Magyarország olyan alternatívát kínált, amely sem a „létező szocializmus”, sem a „szabad piacgazdaság” világrendjében nem kaphatott helyet.

Az elbukott függetlenségi küzdelem következményei is hasonlóak voltak a 19. századból ismert modellhez: a megtorlás éveit a „konszolidáció” korszaka követte. A nemzetállam elárulásában győztes hatalom mind a szabad piacgazdaság Nyugat-barát híveivel, mind a kultúrnemzet értelmiségi partizáncsapataival szemben engedményekre kényszerült, minek következtében bizonyos nemzeti érdekek újra helyet kaphattak a nyilvánosságban. Igaz, a puha diktatúra minden eszközt igénybe vett, hogy kétfelől támadó ellenzékét szembefordítsa egymással, ám ez a taktika bumerángeffektussal működött. Mielőtt a kibékíthetetlen reformstratégiák követői megütközhettek volna, a liberális fordulat híveinek és a pártállami erőknek a konfrontációja magában az állampártban éleződött ki, s indította el a „végső harcot” a hatalom menthető tartományainak kisajátításáért. Amit rendszerváltozásnak nevezünk, az lényegében nem más, mint e két rivális nagyon is elvhű kompromisszuma, amely a nemzeti érdekek védelmére szerveződött pártok ellenében köttetett.

A forradalom leverését követő hatalmi berendezkedés ideológiája nem azért volt katasztrofális a nemzeti önállóságra nézvést, mert alkalmazkodott a „külpolitikai végzet” diktálta kényszerűséghez, hanem mert hazugságra épült: a hódoltságot felszabadulásként, a diktátumot egyezségként, az idegen befolyást testvéri segítségnyújtásként értelmezte. Nem azért történt ez így, mert a hatalom képviselői hazudtak a népnek. Itt fordított oksági összefüggésről van szó: azért lehettek a hatalom képviselői, mert alkalmasak voltak elfogadni a rájuk erőltetett hazugságot. Ez az alkalmasság pedig már történelmi képződmény volt, s nem pusztán egyének erkölcsi fogyatékosságának következménye. A közvetlen történelmi előzmény a kommunisták hatalomra jutása volt, de ennek hátterében ott van a nemzeti egység felbomlásának évszázados históriája. 1948-ban nemcsak az történt, hogy a nemzeti elkötelezettségű jobboldal elbukott egy gátlástalanul hazudozó nemzetietlen baloldallal szemben. Bonyolultabb képlet volt ez: egy kiüresedett és diszkreditálódott konzervatív nemzeti rezsim helyét a baloldalnak nem a belső küzdelmekben felnőtt népi-nemzeti, hanem a külső támogatást élvező moszkovita-internacionalista szárnya foglalta el. Hazugságuk nem abban állott, hogy mást mondtak, mint amit tettek, hanem abban, hogy külső érdekek fanatikus képviselőiként belső szükségszerűségre (a magyar fejlődés törvényszerűségeire, a társadalom érdekeire) hivatkozva cselekedtek.

Az az örökség, amit az ún. rendszerváltoztató politikai erők kaptak, a hazugság többdimenziós szövevényével volt terhes. Hamis volt már önmagában a kormányzati pozíciókért folyó versengés koreográfiája is. Úgy tűnt - úgy hittük -, mintha a hatalom birtokbavétele lett volna a küzdelem tétje, miközben a magyar nemzetállam - sem a nemzetközi porondon, sem saját társadalma fölött - már semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Ha volt „tekintélye” a Nyugat szemében, azt csak a szovjet érdekszférához való tartozásának köszönhette, a saját népe általi elfogadottsága pedig csaknem kizárólag fenntarthatatlan jóléti intézkedéseinek, felelőtlen gazdaság- és szociálpolitikájának volt tulajdonítható. Ingatag támasznak bizonyult mind a kettő, hiszen a Szovjetunió darabokra hullásával Magyarország tökéletesen súlytalanná vált, a tömeglojalitás megőrizhetősége pedig a jóléti rendszert hitelekkel finanszírozó Nyugat taktikai megfontolásainak függvénye lett. A piacgazdaság rendszerére áttért magyar politika valamennyi szereplője illúziókat kergetett, és saját illúzióinak a csapdájában vergődik a mai napig. A „jobboldal” azt hitte s talán még mindig hiszi - hogy az 1990-es, majd az 1998-as győzelmét a nemzeti erők felülkerekedésének köszönhette, a „balliberálisok” pedig arról voltak - s úgy látszik: vannak - meggyőződve, hogy a „szélsőjobb” veszélyre való hivatkozás eddig bevált receptje minden válságból ki fogja menteni őket.

A jelenlegi pártharcokból az a fél jöhet ki győztesen, amelyik elsőként ismeri fel, hogy hazugságban élni nemcsak erkölcsi okok miatt kényes dolog, hanem politikailag sem kifizetődő magatartás. Aki ezt felismeri - körülményeitől függően -, két megoldás közül választhat. Vagy keresi és megragadja a pillanatot, amikor új egyezséget köthet azokkal a hatalmakkal, amelyek oly végletesen korlátozzák autonómiánkat, vagy kiáll választói elé, és beismeri, hogy a magyar politika - a jelenben - nem rendelkezik a nemzeti érdekérvényesítés képességével. Ha majd nem úgy jelenik meg a politikus választói előtt, mint aki megvédi, hanem aki segítségre szólítja őket, esélye lesz arra, hogy rátaláljon a hazugságból kivezető keskeny ösvényre.

5. (Konklúziók.) A magyar identitástudat nem támaszkodhat olyan mintára, amelynek szilárd, életképes minősége már kiformálódott volna a tradícióban, hiszen valóságos autonómia hiányában az egymástól sokban különböző, vagy éppen konfrontálódó nemzeteszmék egyike sem bizonyíthatta integráló erejét. A21. századi nemzeti identitásigénynek következésképpen nem azért kell a múltban tájékozódnia, hogy rekonstruálni tudja a magyarságtudat valamely történeti változatát, hanem azért, hogy valamennyiből kibontsa azt a mozzanatot, amely egy sokféleképpen tagolt társadalmat is képes érték- és érdekközösséggé szervezni. Megkönnyíti a tájékozódást, hogy a két évszázad előtti múlt s a rendszerváltozással kezdődött jelen nemcsak párhuzamba állítható tendenciáik, hanem lényegi azonosságuk alapján is rokonítható. Mindkét korszakváltásnak az volt a tétje: vajon a modern világ civilizációs lehetőségeinek kiaknázása és fenyegetéseinek elhárítása egy nemzeti közösséget formáló társadalom saját szükségletei, saját adottságai, saját belátásai és saját akarata szerint fog-e megtörténni, avagy az új létfeltételekhez való alkalmazkodás egész folyamatát külső, idegen érdekek fogják-e irányítani. A kérdésre adott első válasz - a 48-as forradalmak és a magyar szabadságharc bukása - baljóslatú figyelmeztetés volt: a civilizációs fordulatban eminensen érdekelt nemzetközi pénzhatalmak számára a roskatag birodalmak kisebb veszélyt jelentenek, mint az autonóm nemzetek. S mert ez utóbbiak mindkettővel szembefordultak, régi és új ellenfeleiket szoros szövetségbe kényszerítették önmaguk ellen. Az igazi megpróbáltatást azonban nem a vereség jelentette. Szabadságküzdelmeinknek - elsősorban geopolitikai determináltságából adódó - mégoly tragikus végkifejlete sem feledtetheti, hogy a magyar nemzettudat sérülékenységének és passzivitásának oka nem kis részben saját természetében, ha tetszik, alkati örökségében rejlik. A magyarországi modernizáció sajátos vonása - a rendi társadalomszerkezet elemeinek konzerválódása, a polgári átalakulás többszöri megtorpanása - nemcsak előidézője, hanem okozata is volt ennek a hátrányos alkati örökségnek.

Politikai kultúránk - az államalapítástól kezdődően - mindig a nyugat-európai fejlődés nyomvonalán haladt, s önállósulási törekvései többnyire csak „történeti jogainak” érvényesítésére, nem pedig saját útjának megtalálására irányultak. A polgári nemzetté válás első - felvilágosodás és reformkori - szakasza is a nyugat-európai mintát követte: nyelvi és kulturális homogenizációval próbálta megalapozni az országlakosok politikai közösségét. Ez a kísérlet akkor tévesztett utat, akkor szorult zsákutcába, amikor - nem okulván e törekvés kudarcából - a kiegyezés után is ezen az úton kívánt haladni. Ahelyett, hogy a kulturális identitásukban megerősödött, egyenrangúnak tekintett nemzetiségekkel a külső veszélyek elhárítására szövetkezett volna, változatlanul saját hegemóniájának megőrzésére törekedett, elszalasztván ezzel a történelmi lehetőséget, hogy a térségünkben elsőként bizonyítsa egy többnyelvű, mégis egységes kultúrájú politikai nemzet életképességét. Trianonnak is be kellett következnie ahhoz, hogy ez a lehetőség megihlesse a politikai gondolkodást, s hogy ezáltal a nemzeti eszme áttörje annak a szemléleti és érzületi paradigmának a határait, amelyet saját teremtője, a romantika jelölt ki a számára természetes élettérként.

A reformkor úgy őrizte meg, s vitte tovább a tradicionális nemzetfogalmak pszichikai energiáit, hogy azoknak a múlt általi - vérségi, területi, nyelvi - meghatározottságát egy a jövőbe vetített célképzet - a polgári Magyarország - szuggesztiójával helyettesítette. Korszerű nemzettudat ma sem születhet másként, mint a hagyomány átlényegítésével, csakhogy a legmakacsabb hagyományt számunkra már nem a premodern századok, hanem a polgári korszak tudati beidegződései jelentik. A korszerűség legfontosabb ismérvei abból a tapasztalatból fejthetők ki, amely szerint a modernség legtöbb ideája megalapozatlannak, s ezért megvalósíthatatlannak bizonyult. Nem a külhatalmi erőviszonyok alakulása volt a döntő oka annak, hogy a nemzet - s a miénkhez hasonlóan sok kisebb-nagyobb nemzet - nem őrizhette meg szuverenitásának politikai és gazdasági kereteit, hanem a polgári jövő eszméjének kompromittálódása. A polgári létminőség igénye eredetileg az anyagi javak gyarapodásának és az emberi viszonyok igazságosságának akarását jelentette, de a nagy programnak ez utóbbi elemét elsikkasztotta a piaci szellem. Azok a - polgárosuló - társadalmi csoportok, amelyek a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméit voltak hivatva megvalósítani, nehezen kivívott pozícióik megőrzésére rendezkedtek be, hogy a kívülrekedtekkel szemben védelmezzék a „nemzetet”. Ez a
torz fejlődés kétségtelenül összeroppantotta a rendi-nemzeti struktúrákat, egyszersmind azonban a nemzeti közösségek modern funkciói kifejlődésének útjába is gátat vetett. Ahelyett, hogy feloldotta - de legalább enyhítette - volna az etnikai, illetőleg a nyelvi-kulturális identitásukat ápoló társadalmak egymással szembeni feszültségeit, a robbanásig fokozta azokat, miközben a nemzetállami kulisszák közötti szociális rétegeződést a nemzeti egység esélyét is kizáró osztálytagoltsággá merevítette. (A békediktátum legfájdalmasabb intézkedése a magyar ajkú közösség szétszakítását eredményezte, de igazi célja a térség más nemzeteihez fűződő kapcsolatainknak megmérgezése és a trianoni határokon belüli kisebbségek elidegenítése volt!)

Ez tehát az a tapasztalat, ami meg kell hogy óvjon bennünket attól, hogy a létező szocializmus nyilvánvalóan katasztrofális nemzetpolitikáját a félfeudális magyar kapitalizmus „polgári nemzet”-programjával próbáljuk korrigálni, védtelenné téve ezzel önmagunkat a nálunk szerencsésebb Nyugat sok tekintetben sikeres polgári fejlődésének folytonosan prolongált és áthárított káros mellékhatásaival szemben. A liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság egykor tartalmas, ám hamissá és életveszélyessé vált szlogenjeire ma már éppúgy nem lehet nemzetstratégiát építeni, miként a szocializmus valaha oly tiszta és vonzó hívó szavára.

A 21. századi magyarság nincs tehát birtokában olyan tudati örökségnek, amelynek puszta megőrzése és továbbadása megóvhatná nemzeti érdekeit és sajátosságait. Az érzületi, a kulturális, az eszmei hagyomány csaknem minden eleme ma is használható szellemi energiák hordozója, ám ezek az elemek egymással szemben álló vagy egymástól elszigetelt közösségtöredékek önreflexiójának tárgyai csupán, s nem az egészben megnyilatkozó kollektív spirituális képességek akkumulátorai. A posztmodern kor nemzeti közösségének működőképessége a tradíció és a jelenvaló lét viszonyának radikális hangsúlyváltását feltételezi. Ha a polgári tudat a múltban formálódott politikai struktúra materiális kötőanyagai - a vér, a terület, a nyelv - helyett a jövőbe vetített ideákat ruházta fel a nemzetteremtés transzcendens hatalmával, e történelmi kísérlet kudarca egy kevésbé patetikus attitűdöt: a jelen valóságai iránti kifinomultabb érzékenységet, valamint az egymásrautaltság, az érdekközösség és a kollektív felelősség racionálisan is megragadható morálját kényszeríti ránk. (Arany: „Okosan szeretni a hazát!”) Gyógyító hatású kényszer ez, amely - értelemszerűen - a múltunkhoz való viszonyunkat is újrarendezi.

Mert ha az az individualitás kritériuma, hogy egy szubjektum birtokában legyen az egyedi adottságaival való rendelkezés képességének, úgy a kollektív individuum, a nemzet legfőbb ismérve is csak az lehet, hogy minden hatást - minden vele való történést - fel tud dolgozni: önnön szolgálatába képes állítani azokat az erőket is, amelyek rontására szerveződtek. A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy fel tudjuk-e dolgozni a csaknem megsemmisítő vereségeket. Képesek vagyunk-e tudomásul venni és megérteni kudarcaink szükségszerűségét. Okulni abból, hogy azok a katonai kísérletek, amelyek az ország középhatalmi státusának kivívására (1848/49), a Szent Korona részeinek megőrzésére (1914-1918), a történelmi magyar állam területi integritásának visszaállítására (1942-1944) irányultak, nemcsak ku-
darcba fulladtak kivétel nélkül, hanem a korábban meglévő erőpozíciónkat is lerombolták (lásd: Világos, Trianon, Párizs). Van-e elég erkölcsi bátorságunk, hogy elfogadjuk a tényt, mely szerint a nagyhatalmi erőviszonyok számunkra ismétlődően kedvezőtlen alakulása nemzetkarakterológiai sajátossággá érlelte a vereségélményt, s ez a tömeglélektani fejlemény a politikai gondolkodást is demilitarizálta. És van-e elegendő intellektuális erőnk - bármennyire abszurdnak tűnik is -, hogy felismerjük: a magyar nemzettudat ma még talán csak lappangó energiája nem sérültségéből fakadó kiszámíthatatlan reflexeiben, hanem az erőszakelvű politizálástól való alkati tartózkodásában rejlik. Abban a megfontoltságban, aminek zsigeri érveit éppen a történelmi vereségek, kudarcok sorozata szolgáltatta, s ami akkor vált nélkülözhetetlen erénnyé (és behozhatatlan előnnyé!), amikor az egykori győztesek is a legyőzött sorsára jutottak. Mert hiszen ez az új század lényege: egyetlen európai nemzet sem őrizheti meg fegyverekkel szerzett pozícióit abban az új világrendben, melynek törvényeit az Európán kívüli, nemzetek fölötti hatalmi képződmények diktálják.

Fogadjuk el, hogy bármily kiemelkedők legyenek is a nemzeti karakternek azok a jegyei, amelyeket a hódító birodalmakkal, s általában az idegen befolyással szembeni véres küzdelmek alakítottak, egy közösség megmaradásának biztosítéka nemcsak ellenálló erejében, hanem alkalmazkodóképességében is rejlik. A magyar kulturális hagyomány nem hangsúlyozza ezt eléggé. Az irodalom, a képzőművészet, a zene - amennyiben a nemzeti jellem ábrázolására törekszik -
drámai helyzetekben mutatja fel az identitásőrző erényeket, s keveset láttat az önazonosság és az idegenség teremtő közeliségének sok évszázados tapasztalataiból. Pedig a minden eszmei és politikai reflexiótól mentes közösségi vonások gyakran többet árulnak el egy nemzet életképességéről, mint a kanonizált karakterjegyek. Ennek a csendes, az identitásigényt soha fel nem adó alkalmazkodóképességnek ma sokkal nagyobb a politikai értéke, mint bármikor korábban. A nemzeti autonómia és szuverenitás 19. századi garanciái az államok közötti rivalizálás és konfrontáció kimenetelétől függtek, ma az illegitim, globális hatalmi tényezőkkel szembeni egymásrautaltságban, illetőleg szoros akcióegységben érvényesíthető minden nemzeti érdek. Az egymásrautaltság a civil kurázsit teszi próbára, az akcióegység professzionális szervezettséget és szüntelen kommunikációt feltételez. Mindennek nemcsak az eszmetörténet, hanem a politika horizontján is messze túlmutató jelentősége van. Azáltal, hogy a nemzeti közösségek ügyét kiszabadítja az egymásnak feszülő militáns nacionalizmusok ördögi köréből, a szakadék felé száguldó modern civilizáció pályakorrekciójának feltételét teremti meg.

Lássuk be végre, hogy az 1848/49-es szabadságharc bukása nem lehet a magyar polgárosulás „útvesztésének”, „zsákutcás fejlődésének” végső magyarázata. A hamis narratívák és a nemzetközömbös modernizációs törekvések másfél százados története a magyar társadalom jelenkori mélyülő válságának mélyebb okaira világít rá, mint a polgári forradalom vérbefojtásának egyszeri ténye. Ez a történet részint arról tanúskodik, hogy a közösségek kohéziós erőinek elapadása nem alkalmi politikai erőviszonyokkal és hatalmi ambíciókkal, hanem a modern civilizáció természetével függ össze; másfelől arra int, hogy ezzel a civilizációs szökőárral szemben mindmáig a kultúra, a szellem szférája sem volt képes kialakítani a tartós önvédelem mechanizmusait.

6. (A nemzetstratégia etikai, kulturális, oktatási és médiapolitikai követelményei.)

a) A jó stratégia előfeltétele a nemzetpolitikai diskurzus résztvevőinek egyértelmű szereposztása. Az állami intézményeknek, a kormányzati szerveknek és a pártoknak pontosan meghatározott feladatokkal és hatáskörökkel kell rendelkezniük, de nem vehetik át és nem korlátozhatják a civil szféra kezdeményező, korrigáló és ellenőrző szerepét.

Az állam és a társadalom, a politika és az életvilág közti határvonal elmosódása a totalitárius-monolitikus rend-szerek sajátja, illetőleg makacsul továbbélő öröksége. Ebben a torz, hatalomcentrikus egységben a nemzeti közösségszerveződés lényege sikkad el. Míg a nemzet - mint egy organikus képződmény - magában hordozza létezése önelvűségének és öncélúságának ismérveit (ide értve a teremtő, kezdeményező aktivitásnak és a kényszerű alkalmazkodásnak a képességét is), a monolitikus állam csak az erőhatalom által vezérelt bürokrácia metafizikus rendjének fenntartására képes. A professzionista politika világa és a civil szféra közötti természetes távolság „rövidre zárása” mindkét szereplő mozgásterét behatárolja, s végül is idegen hatalmaknak szolgáltatja ki a nemzetet. Ennek a veszélye nem hárult el a rendszerváltozás utáni magyar közélettől sem (ld. Polgári Együttműködés Egyesület), s ez teszi indokolttá a második stratégiai elv megfogalmazását.

b) Tartózkodás a feltétlen elköteleződésektől

A nemzetpolitika céljai soha nem képviselhetők belső és külső partnerekkel kötött szövetségek nélkül, de nem engedik meg, hogy maguk e szövetségek céllá váljanak. A feltétlen és örök hűség, a teljes érdekazonosság deklarálása éppoly súlyos kockázatokat rejt magában, mint a világpolitika bármely szereplőjének démonizálása. A magyar nemzetnek hosszú távú érdeke, hogy megtalálja a helyét az egységesülő Európában, kerülje a konfrontációt az Egyesült Államokkal s annak régi és új szövetségeseivel, óvakodjék az újra berendezkedő orosz nagyhatalmi törekvések szenvedő alanyává válni. De nem érdeke, hogy egész jogrendje és állami intézményrendszere összeroppanjon a brüsszeli bürokrácia súlya alatt, fenntartások nélkül részt vállaljon Washington katonai akcióiban, és maga provokálja ki, hogy Moszkva és Budapest viszonya évtizedekre kezelhetetlenül ellenségessé váljon. Minél nagyobb nyomás nehezedik a hivatásos politikusokra, hogy a feltétlen elköteleződések és szembenállások szellemében nyilatkozzanak, annál nagyobb szükség van a civil szférát is szóhoz juttató nemzetpolitikai szereposztásra.

c) Az állam semlegessége a nemzettudat történeti típusaival szemben.

A kormányzati nemzetpolitikának abból a történeti adottságból kell kiindulnia, hogy az a megosztottság, amelyben a magyar társadalom nemzettudatát a rendszerváltozás érte, az elmúlt két évtized alatt nem az egységesülés, hanem éppen az elszigetelődés irányában mozdult el. A kívánatos egység nem a magyarságtudat egyik vagy másik típusának uralomra juttatásával, hanem a különböző nemzeti érzülettípusok nyilvános diskurzusban történő ütköztetésével teremhető csak meg. Hatalomra kerülése esetén különös felelősség hárul ezért a konzervatív táborra. Vezetőinek tudniuk kell, hogy ellenfeleiknek politikai kompromittálódása mit sem változtat azon a szociológiai és tudattörténeti tényen, hogy a huszadik századi szocialista és polgári-liberális mozgalmaknak is voltak mély gyökerű és erőteljes nemzeti kötődései, s hogy ezeknek szellemi örökösei éppúgy nem azonosíthatók a kozmopolita neoliberálisokkal, miként a népi és a keresztény-polgári eszmeiséget sem a nemzeti fundamentalisták képviselik. Az a folyamat, amely az „új többség” kialakulásával a társadalom széles rétegeiben indult el, csak a még súrlódó nemzetkoncepcióknak egy bölcs, tapintatos és toleráns kormányzati nemzetpolitikával történő kezelése révén teljesíthető ki.

d) A nemzeti tudományok és kultúrák térségi (kelet-közép-európai) művelését és oktatását kimunkáló állandó (hazai) konferencia működtetése.

Számos biztató oktatás- és tudománypolitikai kezdeményezés, pl. a népi írók Kelet-Európa-koncepciója, történészek vegyes bizottsága, illetőleg tudománytörténeti értékű nagy vállalkozás: a Rudolf trónörökös kezdeményezése nyomán elkészült Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 23 impozáns kötete, vagy Teleki Pál gróf kutatóintézete (s ennek a közelmúltban felszámolt jogutódja) ellenére a magyar közoktatás és közmédia nem aknázta ki azt a páratlan geopolitikai-kultúratörténeti adottságot, amely a magyar kultúra sajátos környezetének végtelen gazdagságában rejlik. A Kárpát-medence és peremvidéke az elmúlt évezredben nemcsak a pokoli mélységű vallási és etnikai konfliktusok színtere volt, hanem az etnikai közösségek együttélésének kivételes eredményeket felmutató gyakorlóterepe is. A határainkon túl élő magyarság autonómiatörekvései e történelmi tapasztalatok hasznosítása révén válhatnak sajátos minőségűvé. A nemzeti identitás értelmét bizonyíthatják egy olyan világban, amelyben a „nemzetállami kultusznacionalizmusok” fölött eljár az idő. A magyar politikának eminens érdeke, hogy a határokon átívelő nemzeti egységnek ez a minősége mintaértékűvé váljék, s ezáltal kezdeményezője lehessen a gazdaság- és a biztonságpolitika aktuális szempontjain messze túlmutató térségi együttműködésnek.

e) Az európai identitás megerősítésének média-, oktatás- és kultúrpolitikai egyeztetését szolgáló állandó fórum kezdeményezése.

Nélkülözhetetlenek, de elégtelenek azok az érintkezési formák, kulturális csereprogramok és jogi szabályozások, amelyek az európai nemzetek spirituális közeledését szolgálják. Európa egysége nem teremthető meg szellemi alapjainak szüntelen rekonstrukciója nélkül, ez a rekonstrukció pedig nem csupán a kultúra- és történeti tudományok művelésének ösztönzését, hanem a tagállamok közoktatási és médiapolitikai gyakorlatának összehangolását is feltételezi. Olyan tantárgyakra, tankönyvekre, oktatófilmekre, internetes portálokra és televíziós sorozatokra lesz szükség, amelyek az unió minden polgára számára a kötelező tananyag, illetőleg az alapműveltség részét képezik. Egy ilyen koncepciójú közös művelődési program kimunkálásával megbízott fórum házigazdája a Protestáns Kutatások Központja lehetne, amelynek dinamikusan bővülő szellemi kapacitása - a közös munka koordinálásán túl - a szemléleti és módszertani alapvetés feladatával is terhelhető.

f) A közmédia nemzetpolitikai feladatainak törvénybe foglalása és állami finanszírozása.

A rádiózásról és a televíziózásról megalkotott törvény csődöt mondott. Miközben megteremtődtek a kulturális információk közvetítésének végtelen gazdagságú technikai feltételei, a piaci törvényeknek kiszolgáltatott közmédia kivonult a nemzeti kultúrából. Abszurd helyzet állt elő: az 1989-ben született független, demokratikus Magyar Köztársaság a nemzeti hagyományok ápolásának azokat a műhelyeit is felszámolta, amelyeknek finanszírozását a pártállami diktatúra is kénytelen volt vállalni. Azáltal, hogy az állam lényegileg megvonta támogatását a magyar irodalom klasszikusainak műveiből készíthető televíziós adaptációktól, eredeti játékfilmek és kulturális műsorok alkotását lehetővé tévő pályázatoktól, a nemzeti értékek átörökítésének, az igényes tömegkultúra megteremtésének legkorszerűbb lehetőségétől fosztotta meg a társadalmat. A rendszerváltozás gazdasági és kulturális csődtömegének felszámolására vállalkozó kormány nem térhet ki az elől a kötelezettsége elől, hogy törvényben biztosítsa a közmédia nemzetpolitikai feladatainak ellátásához szükséges pénzügyi feltételeket.

g) Interaktív médiafelületek állandó működtetése a nyugaton élő magyarok számára, különös tekintettel a fiatal tudósokra és művészekre.

A modern kori magyar társadalom erkölcsi és szellemi kórtünetei szorosan összefüggnek azokkal a hiánybetegségekkel, melyeket a nagy megrázkódtatások utáni megfogyatkozásai okoztak. Miközben a vesztes háborúkat és a bukott forradalmakat követő - részint politikai, részint gazdasági okokkal magyarázható - emigrációs hullámok megtizedelték az ország lakosságát, a szakmai értelmiség színe-java, s a művész-tudós világ elitje hagyta el hazáját, végletesen meggyengítvén ezáltal a nemzet szellemi összetartó erejét. Ha a kétszáz év óta ismétlődő drámai fogyatkozásainkra illik a vérveszteség kifejezés, az 1990 óta zajló folyamatot a vérzékenység állapotaként jellemezhetjük. A munkavállalás, az utazás, a költözés szabadsága többnyire a menekülés szabadságát jelenti: a menekülését a megoldhatatlan megélhetési gondok, a munkanélküliség és a megbecsülés hiánya okozta megaláztatások elől. Ez a piaci logika szerint is irracionális bánásmód a tudás emberével a jövő nemzetpolitikáját már-már lehetetlen feladatok elé állítja. A növekvő veszteségek mérséklése elsősorban gazdaságpolitikai beavatkozást igényel, de van a problémának egy olyan lélektani dimenziója is, amely csak kommunikációs eszközökkel kezelhető. Kormányzati támogatást érdemelnek az olyan kezdeményezések (nevezzük őket „virtuális kluboknak” vagy „internetes kaszinóknak”), amelyek közérdekű kapcsolatokat ápolnak külhonban élő honfitársainkkal, illetőleg elemzik és összegezik tapasztalataikat. Az intézményes kapcsolattartás értelmét nem feltétlenül a visszatérők száma minősíti. Semmivel nem helyettesíthető eredmény lehet az is, ha e kommunikáció révén a nemzeti közösség tagjait elválasztó földrajzi távolság elveszti jelentőségét.

h) A tudós-tanári státus visszaállítása az ország középiskoláiban.

A liberális oktatás- és tudománypolitikai reformok a „tudás alapú társadalom” szlogenjének jegyében zajlanak, a valóságban azonban a magyar tanintézetek szakmai és erkölcsi színvonala soha nem tapasztalt zuhanásának tanúi lehetünk. Az alsó fokon robbanásszerűen növekszik a funkcionális analfabéták száma, a középiskolák többsége a korábbi felső tagozatok színvonalára süllyedt, míg a bolognai rendszerű főiskolák és az egyetemek alig-alig nyújtanak többet, mint a klasszikus érettségi bizonyítványt adó hagyományos gimnáziumok. Az általános műveltség horizontja rohamos gyorsasággal szűkül, a szakmai képzés minősége aggasztóan romlik, a diploma anyagi megbecsülése és társadalmi presztízse a legmagasabban képzett értelmiséget is megalázza és demoralizálja. A hanyatlás megállíthatatlannak tűnő folyamata immár nemzetpolitikai kockázatokat rejt magában, mert a fejlettebb világhoz való felzárkózás legelemibb feltételét semmisíti meg: az emberi erőforrások újratermelését teszi lehetetlenné. Gyökeres fordulatra van szükség, s ez csak az oktatás valamennyi szintjét egyidejűleg érintő rendszerkorrekcióval érhető el. A megújulás átfogó programjában a pedagógus- és tanárképzésnek kell kitüntetett helyet kapnia. Ez aligha valósítható meg másképpen, mint annak a szellemi kapacitásnak a bevonásával, amelyiknek
képviselői ma - képzettségükhöz méltó munkalehetőség híján - vagy bizonytalan eredményű pályakorrekcióra, vagy az ország elhagyására kényszerülnek. Az egyetemek doktori iskoláit PhD fokozattal elhagyó s a kutatóintézetek szűkös létszámkeretében el nem helyezhető fiatal tudósokról van szó, akik az egykori - részint Eötvös József, részint Klebelsberg Kunó nevéhez kapcsolható - magyar iskolarendszerben órakedvezménnyel és kiemelt fizetéssel oktató tudós tanárokként „termelték” a világszínvonalú magyar szürkeállományt. Egy ilyen léptékű radikális - a szó eredeti értelmében vett - reform nélkül sem a felzárkózási kísérleteknek, sem a sajátos karakterű nemzeti kultúra fennmaradásának nincs esélye.

i) A magyarországi cigányság szociális és kulturális integrációjának felgyorsítása.

A magyarországi cigányság integrációjának nehézségei immár nemcsak szociális és kulturális feszültségeket okoznak, hanem az egész társadalom békéjét is veszélyeztetik. A negatív tendenciákat csak részben magyarázza a cigányság munkaerő-piaci helyzetének a rendszerváltozással kezdődő drámai alakulása. Aroma kisebbség életminőségének tarthatatlansága a paradox népesedési folyamatok következtében vált nemzetpolitikai problémává. Miközben a többségi társadalom gyorsuló ütemben halad a „demográfiai lejtőn”, a cigány lakosság számának növekedését nem fékezik a halmozottan hátrányos létfeltételek. A növekvő létszám és a romló életminőség feszültsége csak egy hosszú távú és komplex gazdaság- és társadalompolitikai program megvalósításával oldható fel, abban azonban minden érintett (szenvedő alany, pártatlan szakértő és felelős politikus) egyetért, hogy a cigány társadalomnak a nemzeti közösségbe való beilleszkedése csak az iskolán, a tanuláson keresztül történhet meg. Nem túlzás azt állítani, hogy a közeli jövő Magyarországának társadalmi békéje, Európához való felzárkózásának gyorsasága és a Kárpát-medencében vállalt szerepének eredményessége jelentős mértékben a saját kisebbségeivel való együttélés minőségén, mindenekelőtt a cigányság szociális és kulturális integrációjának sikerén múlik. A többségi társadalomnak tisztában kell lennie azzal, hogy nemzeti közösségként nem maradhat meg sem úgy, hogy elszigeteli a cigány kisebbséget az új követelményeket támasztó kulturális környezettől, sem úgy, hogy megkísérli rájuk kényszeríteni saját „kulturális evolúciójának” sebességét. Az integrációs törekvések támaszkodhatnak arra a tényre, hogy a magyarországi cigányok több mint nyolcvan százaléka magyar anyanyelvű, de nem hagyhatják figyelmen kívül egy tradícióiba zárkózó kultúra elementáris erejű, fejlődőképes tartalmait sem.

j) A bevándorláspolitika szigorú egyeztetése a nemzeti integráció követelményeivel.

Magyarország ma még nincs kitéve olyan erejű migrációs nyomásnak, amely - nyugat-európai mintára - a társadalom etnikai átrendeződéséhez vezetne, de a piacgazdasági mechanizmusok bármikor gerjeszthetnek ilyen folyamatokat. A nemzeti közösség fennmaradása hosszabb távon elsősorban azon múlik, hogy a magyar politika hogyan készül fel erre a kihívásra. Ha a multikulturalizmust magasztaló ideológiák rabságában szabad utat nyit az emberi és a kisebbségi jogok absztrakt értelmezésének, egy posztmodern utópia oltárán áldozza fel a társadalmi békét. Ha jól működteti a nemzeti kultúrának azokat az energiáit, amelyek évszázadokon keresztül képesek voltak közösséggé formálni a Kárpát-medencébe zsúfolódott etnikumokat, nem kell tartania az „idegen” hatástól. A vallási, a faji és nyelvi sokféleség csak akkor fenyegeti a befogadó nemzet békéjét, ha nem önmaga szabja meg az együttélés feltételeit. A magyar államnak kezdeményeznie kell, hogy - a dezintegráció tüneteit mutató nyugat-európai országok tapasztalataiból okulva - olyan bevándorlási törvény szülessen, amely a házigazda társadalmak szokásrendjének, kulturális tradícióinak, nyelvi és vallási identitásának sérelme nélkül biztosítja az emigránsok emberi jogait.



« vissza