Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Sorsrakészség - Görömbei András új könyvéről

A sokoldalú tevékenységet folytató alkotóknak nem életművük, hanem életműveik vannak - írj Görömbei András. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, mert ha egyetlen életünk van, akkor életművünk is csak egy lehet. De az írók-költők mindig hajlottak arra, hogy a maguk létezését is metaforának tekintsék, és szívesen írtak arról, hogy nekik „életeik” vannak. Még az olyan, a maga egy tömbből faragott lényére és művészetére igencsak büszke író, mint Szabó Dezső is Életeim címmel adta közre önéletrajzi regényét.

Görömbei életműve(i) jól példázza (példázzák) a több műfajban dolgozó alkotó magatartását. Az ő nyomán haladva azt mondhatjuk: folytatja életműveit. Vagyis: a kritikus, az irodalomtörténész, a mára generációk sorát oktató és nevelő pedagógus, sőt a (döntő mértékben szellemi) közügyekkel foglalkozó állampolgár írásai egyaránt helyet kaptak Azonosságtudat, nemzet, irodalom című új kötetében. Technikai értelemben beszélhetünk tehát kritikusi, irodalomtörténészi, irodalomszervezői, pedagógusi életművéről, de csak azért, hogy jelezzük működése átfogó voltát - de közben tudnunk kell, hogy mindez szerves és szétválaszthatatlan egységet alkot. Mert bármit csinál, az mindig hamisítatlanul ő, akármilyen összefüggésben jelenik is meg, ugyanaz a hit és meggyőződés vezérli.

Ezt tanúsítja ez a Nap Kiadó Magyar esszék sorozatában megjelent újabb kötete is. Az ugyanitt 2003-ban közreadott Irodalom és nemzeti önismeret és ez a mostani már a címével is magáért beszél: két megfogalmazása ugyanannak a tartalomnak. Bocsássuk előre: ez az állandóság, ez a témákhoz, szellemi pillérekhez való hűség Görömbei életművének kiemelkedően fontos vonása: amiként kezdte, végig ugyanaz maradt, ahogyan kezdte, mindvégig ugyanazt csinálja a hetvenes évek elejétől máig. A világ nagyot fordult azóta, és Görömbei mégis joggal érzi úgy, hogy neki ugyanazt kell mondania, mert amiért akkor síkraszállt, nem valósult meg, és azok az értékek, amelyek védelmében meg kellett szólalnia, ma is védelemre szorulnak.

Hiszen vannak dolgok, amiket nem lehet föladni. Nem is a politikai sikertelenség a fájó - ámbár ebben a világban siker az is, ha valaki hűséges tud maradni -, hanem az, hogy közben volt egy olyan pillanat, amelyik fölvillantotta az igazi siker reményét. Görömbei számára a magyar irodalom a nemzet legfontosabb gondjait képviselő, a nemzeti közösség legszebb reményeit, legmélyebb cselekvési akaratát kifejező gondolatrendszer. Ezért esztétikai értékében döntő szerepet kap a közösség, a cselekvés, az erkölcsi tartás, a nemzet egészében való gondolkodás, és az ezek jegyében történő írói megszólalás maga is cselekvés. Jellemző, ahogyan írásainak hőseit, illetve teljesítményüket méltatja: „felbecsülhetetlen értékű szellemi-erkölcsi erő”, „a magyar nemzeti önismeret egyik leggazdagabb fejezete” (Borbándi Gyula könyvéről), „a közösségi lét sérülései az ember nembeli lényegének sérülései” (Grezsa Ferencről), „világképének erkölcsi, esztétikai, politikai elemei szilárdak” (Kovács Istvánról), „példát ad arra, hogy ...van tétje és értelme az egyén közösségi cselekvésének”, „az irodalomnak újra a nemzet legfontosabb kérdéseivel kell szembenéznie” (Csoóri Sándor esszéiről). A példák sorát folytathatnánk, de ennyiből is pontosan látszik az az irodalomfelfogás, amelynek jegyében Görömbei a művek és - ami nagyon fontos - az alkotók felé fordul.

Látható tehát, hogy lényegét tekintve eleve szemben áll mindazzal, amit a mai irodalmi divatdiktátorok sugallnak. Ilyen értelemben tehát úgy őrzi időszerűségét, hogy tudatosan az uralkodó áramlatokkal szembeszegülve akar látszólag időszerűtlen lenni. A naprakészségnél többre tartja a maga normái szerinti történelmi kortalanságot, pontosabban korokfölöttiséget: a közösségi sorsra-készséget. Teszi ezt úgy, hogy axiómának tekint bizonyos (a korábbiakban közvetve jelzett), a magyar nemzet és irodalom történetéből elvont tételeket. Évtizedeken keresztül úgy tehette ezt, hogy neki magának nem kellett ezek tartalmát tisztáznia: megtették ezt helyette azok a pártállami kultúrpolitikusok, akik számára minden olyan gondolatsor, paradigma, mű és elemzés, amely érintkezésbe került (sőt: kerülhetett) a nemzet hagyományos értelmezésével, értékeivel, eleve ellenségesnek számított. Vagyis nemzeti és közösségi elvű kritikusnak, irodalomtörténésznek, pedagógusnak lenni azt jelentette, hogy pozícióját maga a hatalom definiálta. Gyanúsnak, alig tűrtnek, megfigyelendőnek, belső ellenségnek és más effélének. A diktatúrát el nem fogadóknak a diktatúra állította ki erkölcsi jogosítványát, a hivatalos elutasítottság adta ellenzéki étosz igazolta vissza, hogy helyes úton jár. (Hadd idézzem az akkori élc szerinti ellenzéki átkot: „Dicsérjen meg téged az E. Fehér Pál!” Ifjabbak kedvéért: említett személyiség az MSZMP központi lapjának, a Népszabadságnak volt szabadalmaztatott megmondó embere, vagyis általa magának a megvetett rendszernek dicséretében részesültek az arra érdemesek. Mondani sem kell, hogy feddései viszont a civil Magyarország szemében jelentettek kitüntetést.)

E kötet írásainak hitelét így nem csupán önértékük jelenti, hanem egy valahai, ám hatásában rendkívül termékeny korszak. Tudniillik Görömbei értékválasztásainak pilléreit csupa botránykőből faragta. Fölöttébb tanulságos olvasmány volna erre vonatkozóan egy olyan okmánytár, amely a Görömbei András célszemélyre vonatkozó megfigyelések törzsanyagát tartalmazza. Annál inkább, mert Görömbei legfontosabb irodalmi kapcsolatai maguk is kiemelt fontosságú célszemélyek (Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Sütő András és társaik) voltak. Szembeötlő ugyanis az, hogy ez a kör már nem az elhárítás, hanem a formálisan nem létező, mégis működő irodalompolitikai centrum céltáblája, ha nem is direkt formában, de az elhallgatásban, semmibe vevésben megjelenő, rejtettebb „likvidálási” szándékban.

Az ilyen irányú nyomás évtizedei, a szellemi és társadalmi változások korlátozottsága és a korábban kitűzött célokhoz közeledés elmaradása miatt Görömbeit hűsége nemcsak a maga eszméihez és eszményeihez, nemcsak barátaihoz és küzdőtársaihoz, hanem egykori ellenségképéhez is köti. Gyorsan tegyük hozzá: Görömbei a maga számára fontos értékek megjelenítésével harcolt, nem valami és valakik ellen. Valójában nem neki volt ellenségképe, hanem ő és a vele baráti kapcsolatban lévő, és velük szolidáris literátorok köre testesítette meg az akkori hatalom szemében az ellenséget. Azért, mert a hatalom birtokosai titokban érezték, hogy nincs igazuk. És ezért rettegtek annyira az (akár a nemzeti, akár az úgynevezett demokratikus) ellenzéktől: nem néhány tucat vagy néhány ezer értelmiségitől, hanem az igazságtól féltek.

Ez a szembenállás ma is megvan - szellemi értelemben még élesebben is, mint korábban. Mert más, ha a szellem és a hatalom ütközik, mint az, amikor két szellemi áramlat, még akkor is, ha valamelyikük aktuálisan betölt hatalmi pozíciókat is... Vagyis Görömbei kivédhetetlenül, mondhatni sorsszerűen bekapcsolódik egy vitába, amelyet ma nehéz definiálni - noha egyértelmű. Értékválasztásain, ítéletein, témáin keresztül egyértelmű, hogy nemcsak a népi írói mozgalom örökségének aktualitását hirdeti, hanem önmagát is ennek az örökségnek folytatójaként látja.

Annál is inkább, mert a népi mozgalmat napjaink kulturális, politikai és társadalmi életében is jellegadó szellemi teljesítménynek tekinti. Talán nem is annyira közvetlen jelenlétében, mint 1956 örökségén keresztül. Görömbei világképében 1956-nak a népiekhez hasonló, központi szerepe van, és ötvenhat számára az Egy mondat...-ot, az Emelkedő nemzetet, a demokrácia és a magyarság sorsának összekötését, a nemzet szabadságharcát jelenti. A későbbiekre nézve pedig a forradalom árulói és vérbefojtói által megbélyegzett, bebörtönzött, de „bűneihez” töretlenül hűséges Buda Ferencet, a gyilkosok néven nevezését evidenciának tekintő Nagy Gáspárt és a teljes igazság kimondását követelő Csoóri Sándort jelenti. Vagyis a jelen, a mába érő félmúlt és a kicsit messzebbről üzenő elődök együttesen jelennek meg gondolkodásában. Ezért nem véletlen, hogy Borbándi Gyula könyvét recenzálva egy elejtett mondatra figyel fel: (Borbándi) „megemlíti egy amerikai történész véleményét is, aki szerint az 1956-os magyar forradalom nem érthető meg, ha nem ismerjük a szárszói konferencia vezérlő gondolatait és szereplőit”.

Innen nézve, ezzel az irodalomfelfogással, ezzel a múlt- (és jelen-) képpel világos, hogy aligha örülhet egy olyan irodalmi pluralizmusnak, amely éppen ezt a hagyományt akarja felszámolni. Így tehát különösen fájdalmasan érinti, hogy az irodalmi kánon többszörös átalakulása után az irodalom megosztottsága, bizonyos értékek és bizonyos körök összefonódása és szembenállása, az irodalmi hatalomgyakorlás stílusában, eszközeiben igen, de szellemi mélyszerkezetében változatlan maradt.

Ám Görömbei pozíciója megváltozott. Akadémikus, elismert, kitüntetett, minden lehetséges szakmai elismerést elért tudós. És mégis: indulásakor, minden kiszolgáltatottságával, elszigeteltségével, kiszorítottságával, esélytelenségével együtt olyan szellemi és erkölcsi fölény bizonyosságában és abban a meggyőződésben élt, hogy mögötte nemcsak az igazság, hanem egy hatalmas, bár virtuális és mozdulatlanságra kényszerített erő áll. Ez a fölény a rendszerváltással elveszni látszik, és ezen a személyes elismertség nem változtathat. Mert egyénileg ugyan sikeresnek bizonyult ez a pálya, de a saját személyén túli legfőbb célkitűzések felől nézve nincs minek örülni. A Görömbei által megjelenített értékek a mai magyar társadalom nagyobbik részében defenzívában vannak. Ezt ő maga is több helyen fájdalmasan állapítja meg, és gyakran idéz hasonló okból rossz közérzetű küzdőtársakat (elsősorban Buda Ferencet, Csoóri Sándort, Nagy Gáspárt).

Elismertsége korántsem jelent számára elégtételt, sőt nem kevés intellektuális keserűséggel kell számot vetnie azzal az ellentmondással, hogy ennek ellenére a jövőbeni feladata minden korábbinál nehezebb feltételek között ebben a kisebbségben való talpon maradás.

Ha úgy tetszik, ebben a magyar írónak-irodalomnak van gyakorlata. Legnagyobbjai közül sokan, és Görömbei számára ők az igazi legnagyobbak, ennek a szellemi életvitelnek voltak klasszikusai. Adódik tehát a lehetőség (egyben parancs), hogy az ő zászlójukat kell magasra emelni, az irodalom velük szolidáris közegébe visszavonulva kell a korábban említett értékek átmentésével, őrzésével, erősítésével foglalkozni. És ebben a hazai kisebbségi sorsban működve kell megmaradni - ahogy lehet. Ez az „ahogy” azonban nem kompromisszumot, behódolást jelent, hanem szívós és elvszerű értékőrzést.

Görömbei ezt teszi. Ő az irodalomtól nem paradigmaváltást, hanem megváltást vár. Harcait nem abban a tudatban vívja, hogy minden elveszett, hanem abban a reményben, hogy a hite nem csalhatja meg. Hogy azok az értékek, amelyekre az életét tette, maradandóak, és ahogyan a modern magyarság életében eddig is, túl fogják élni a hozzájuk képest efemer divatokat. Így azt is, amit a mai, a személyiség fölszámolását magától értetődőnek tartó, a dekonstrukciót a modernség kritériumának tartó szövegirodalom határoz meg. Mert, noha Görömbei e kötetben nem foglalkozik ezzel, nincs szó arról, hogy ne tudná: a divatok jegyében született alkotások között is vannak maradandóak.

Görömbei: őrző a strázsán. Ezért ír Móricz Zsigmondról és Németh Lászlóról, Csoóri Sándorról, a népi irodalom kérdéseiről, Gál Sándorról, Buda Ferencről, Nagy Gáspárról, Sütő Andrásról, olyan témákról, amelyekkel idestova négy évtizede foglalkozik. A nemzet irodalmi és az irodalom nemzeti aspektusáról, könyvekről, amelyek az ő témáival szoros kapcsolatban állnak: így Jánosi Zoltán Nagy László-, Pécsi Györgyi Kányádi-, Monostori Imre Németh László-, Láng Gusztáv Dsida-könyvéről, Grezsa Ferenc és Márkus Béla határon túli magyar irodalmi tematikájú írásairól.

Az irodalomkutatásban (is) akkor születnek igazán nagy teljesítmények, ha az alkotó és tárgya érzelmileg kötődnek egymáshoz, ha a kutató alkatának megfelelő témákat választ. Görömbei ezt teszi, és ahogyan jelen írásai is bizonyítják, látóköre szélesebb, mint szűk(ebb) vizsgálati köre. Ezt jelzi, hogy érdeklődése centrumán túli témakörökben alkotva is megkerülhetetlen írásokat ad közre, így Horváth János Ady-képéről, a József Attila-értelmezésben nélkülözhetetlen Eszmélet - In memoriam József Attila című kötetről. És közben láthatóan elmélyül a korábban már említett, számára axiómaként létező tételekkel kapcsolatos szakirodalomban, és a posztmodern szemlélettel, posztmodern teoretikusok munkáival is szinkronba kívánja hozni szakmai világképét. Nem is eredménytelenül.

Vagyis az állandóságban ott van a megújulás is: Görömbei nemcsak őriz és közvetít, hanem teremt is értékeket. Ettől válik oly fontossá ez a könyve is. (Görömbei András: Azonosságtudat, nemzet, irodalom. Nap Kiadó, Bp., 2008.)



« vissza