Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Lélekgyógyítás és spiritualitás 1.

 

I. A valláslélektani osztály


 

1. 1. A spiritualitás és valláslélektan kérdéseivel viszonylag kevés tanulmány foglalkozik a pszichoterápiás szakirodalomban is. A helyzet az utóbbi évtizedben kezdett el örvendetesen javulni, hazánkban elsősorban az egyházi egyetemeken meginduló kutatómunkák hatására. Népszámlálásokkor az ország lakosságának 60-70%-a vagy még több vallja magát vallásosnak, és rengeteg új szekta, vallásos és ezoterikus eszmeáramlat, valamint a vallási fanatizmus pszichodinamikájával működő politikai jellegű csoportosulás jött létre. A lélekgyógyászat és a pszichiátria mégsem foglalkozik e kérdéssel kellően. Miközben a pszichiátria és különösen a pszichoterápia alapja a páciens megértése lenne, sem az alapképzésben, sem posztgraduálisan a valláslélektan keretébe tartozó témák oktatása lényegében nem folyik. Az emberi lélekért felelősséget érző másik tábor képviselőinek, a papságnak a felsőfokú teológiai képzéséből viszont hiányzik a pszichopatológiai és pszichoterápiás oktatás, felkészítés. Így a lelkész se tud megfelelően mit kezdeni a valláspatológiai esetekkel. A szükséglet miatt kialakult vákuumot a sarlatánok, jósnők stb. burjánzó társasága tölti be. Aki lélekgyógyászattal komolyan foglalkozik, nem teheti meg, hogy e problémával ne nézzen szembe.

Amennyiben ezt a kérdést érintik egyes tanulmányok, akkor a spiritualitás fogalmát rendszerint ismertnek veszik, pedig az elnevezés mögött fogalmi zűrzavar és számos tisztázatlan elvi kérdés, elgondolás húzódik meg. Különösen élesen vetődött fel ez a kérdés a közelmúltban az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, közismert nevén a Lipót) valláslélektani osztályán, ahol olyan eseteket kezeltünk egy évtizeden át, ahol a legkülönfélébb vallási és spirituális aktivitás a pszichopatológia változatos tüneteivel keveredve jelent meg. A történelmi nagyvallásokon és már beilleszkedett kisebb egyházakon túl a legkülönfélébb új vallások, szekták, ezoterikus mozgalmak megbetegedett tagjaival is találkoztunk. A spiritualitás kérdésével tehát igen sok oldalról szembesültünk.

A kérdéssel országunk jelenlegi válságos történelmi helyzetében volt feladatunk foglalkozni. Ebből is kiemelendő, hogy az ún. rendszerváltás óta az egészségügy általános lerombolódásán belül a pszichiátriai szakág az egyik, ami a legsúlyosabb veszteségeket elszenvedte, mind ágylétszámban, mind a személyzet számának csökkentésében. A szakellátás lehetőségei fél évszázaddal estek vissza. Mindeközben egész népünk beteg, különösen lelkileg, szellemileg. Az életerő csökkenését mutatja a sok művi vetélés, a kevés gyermek, az egyre romló morbiditási adatok, a bűnözés növekedése, az egészségügyi ellátáson túl a pedagógia lezüllesztése is stb.

A baj végső gyökere tapasztalataim szerint, szemben a közfelfogással, nem anyagi, gazdasági, pénzbeli, hanem lelki, sőt spirituális. De mi az a spiritualitás? Ezt azért szükséges élesen felvetni, mert ennek tisztázatlan vagy mellőzött volta miatt nemcsak emberek egyéni élete, párkapcsolata, családja ment tönkre, hanem halomra ölték egymást emberek ezrei, milliói a történelem során, például a vallásháborúkban, és gyilkolják egymást jelenleg is ideológiai és gazdasági érdekeikért. Remélem, a tanulmány végére ez mélyebben érthetővé fog válni.

A lelki és szellemi humán specifikumról a gyógyászat különösen kényes területén szerzett tapasztalataim alapján szeretnék összefoglaló jelleggel beszámolni. Tanulmányom a négy évtizedet meghaladó pszichoterápiás és valláslélektani kutatásaimra épül, nem utolsósorban az (OPNI) valláslélektani osztályán végzett munkámra 1991 és 2000 között.

Az OPNI 40 ágyas valláslélektani pszichiátriai osztályát a fokozatos elsorvasztás során több más osztállyal együtt gazdasági okok miatt megszüntették. 2007-ben pedig magának a jelentős történeti múlttal és nemzetközi elismertséggel rendelkező OPNI-nak a teljes megszüntetése is bekövetkezett. A szakmát így lefejezték, megfosztották központi, országos hatáskörű gyógyító, oktató- és kutatóintézetétől.

1. 2. A pszichiátriai betegek korszerű ellátása három szinten, három dimenzióban történik: a) A biológiai szinten való ellátás szükségessége, ami lényegében a pszichiátriai tünetekre ható gyógyszeres kezeléseket és az általános egészségügyi állapot rendezését jelenti. b) A pszichiátriai betegeknek, különösen súlyosabb formáikban, az elmezavarok esetében szükséges a szocioterápiás ellátás is, amely az egészséges közösségi élet különböző formáira való felkészülést szolgálja. Enélkül a betegek társadalomképessége nem áll helyre. c) Amennyiben a betegnek egyéni, személyi jogokat is biztosítani kívánunk, úgy elengedhetetlen a szubjektív belső világuk problémáiban való pszichoterápiás segítségnyújtás. A pszichiátriai betegeknek ember voltuk a lelki, szellemi specifikuma, az érzelmi, értelmi életük betegszik meg, és ha nem nyújtunk nekik segítséget szubjektív világuk szenvedésében, az ellátás antihumánussá lesz. A pszichiátriai ellátás pszichoterápia nélküli embertelen.

1. 3. A jól működő osztályunkat, mely világviszonylatban egyedülálló volt a tekintetben is, hogy az ellátás mindhárom említett dimenzióban működött, mégpedig a pszichoterápiás koncepciók által integráltan, és így látott el valláspatológiai eseteket, a teljes spektrumú területi ellátás kötelezettsége mellett, 1999 végén megszüntették. Úgy gondolom, a munka volt olyan szép és érdekes, hogy megérdemli, hogy az eredményei, melyek jelentősek lehetnek minden, az ember lelki, szellemi volta iránt érdeklődő számára, ne vesszenek el a felejtés homályában.

A valláspatológiai esetek kezelése különösen jó lehetőséget adott a spirituális patológia problémáinak tanulmányozására. Meg kell azonban azt is mondani, hogy az ilyen osztály szükségességét és jelentőségét sem az egészségügyi szakma, sem az egyházak az aktuális történelmi, politikai helyzetben nem tudták kellően felismerni.

Ez általános szemléleti kérdés is, ugyanis, aki a spiritualitás lélektanával foglalkozik, az gyakran több oldalról is támadásnak van kitéve. Az egyházak részéről többen a spiritualitás „elpszichologizálásától” tartanak, és a lélektanban trójai falovat vélnek, melyben az ellenség bújik meg, vagy egyenesen okkultista ördögi dolgot látnak bele. Az egészségügyiek, a pszichiáterek, pszichológusok a misztika „ködében” való tévelygéstől tartanak, ami nem a tudomány, hanem inkább a költészet, az irodalom területére tartozik. A téma kutatása a mai átlagember materialista, anyagias szemléletével is ütközik, ami a fenti szakmai vélekedésekben is megnyilvánul.

Az osztályra felvett valláspatológiai esetekben a vallásos vagy a spirituális élet valamilyen formája keveredve jelent meg a pszichopatológia különböző formáival. Klienseink többsége pszichotikus volt. A neurotikus, szenvedélybeteg, pszichopata és egyéb kispszichiátriai esetek többségét ambuláns rendelésünkön is el tudtuk látni. Ez a pácienspopuláció kiválóan alkalmas volt arra, hogy a lélek mélységeibe vezető spirituális problémák kérdéseit nemcsak elméletben, hanem a gyógyítás gyakorlati valóságában tanulmányozzuk.

Izgalmassá tette a kérdést az a tény, hogy a spiritualitás negatív formáinak megjelenését a mai napig sok vallásos felfogású ember mint démonikus, ördögi megszállottságot írja le. Vizsgáltuk, hogy íródnak le ezek az elnevezések a pszichiátria terminológiájában. Lehetőséget nyújtott beteganyagunk arra is, hogy a hitélet lélektanilag megragadható mélységeit is vizsgáljuk.

1. 4. A spiritualitást, ami minden vallási életnek is alapja, sok oldalról lehet vizsgálni: lehet filozófiailag, teológiailag, szociológiailag, kultúrtörténetileg, szociálpszichológiailag, kultúrantropológiailag stb. megközelíteni. A vallást az ember spirituális életének a történelmileg legkidolgozottabb, intézményesült, a mindennapi élet gyakorlatáig terjedő kultúrájának tekinthetjük. Egy bizonyos, a vallás és a spirituális élet az emberi lélek jelensége, így vizsgálatára a lélektan illetékes, bár a téma magas bonyolultsági szintje miatt a 20. században Jungon, majd utána a transzperszonális pszichológusokon kívül érdemben nem sokan szóltak hozzá pszichiáterek, pszichológusok közül a kérdéshez, szimplifikáló, reduktív elgondolásokon kívül.

Az én kompetenciám mint keresztény (=keresztyén) orvosnak a klinikai lélektan, a pszichoterápia területén van, így ebből a megközelítésből foglalkozom a kérdéssel. Ennek a megközelítésnek előnye, hogy gyakorlati-orientált, például: a gyógyulás igazolja vagy cáfolja egy elgondolásunk helyességét. Tehát klienseink lelki egyensúlya, gyógyulása, emberi kapcsolataik milyensége oldaláról vizsgálom elsősorban a kérdést.

Mindenki érzi, hogy a spiritualitás, az ember szellemi voltának, személyes kapcsolatainak valami felsőbb, minőségi szintjével kapcsolatos. Amikor szellemiről, transzcendensről beszélünk, akkor valami emelkedett élményre, magasabbrendű dologra, valami szebb, jobb, értékesebb valamire gondolunk, ha pozitív értelemben szólunk róla. A spiritualitás, tehát a létezés a szellemi, vertikális dimenziójával kapcsolatos, és az értékek és a minőség metaszintjén található. Pozitív vonatkozásban az értékesebbet, a jobbat, a szebbet jelenti, ami kívánatos számunkra. Ez a fejlődésvágyunk iránya is, ami felé szeretnénk haladni. A spiritualitás kifejezés mellett részben szinonimaként használja köznyelvünk a szellemi, a transzcendens, a transzperszonális, a pneumatikus elnevezéseket.

A vertikális dimenziónak azonban értelemszerűen van negatív, lefelé mutató iránya is, ami az előzőek ellentétét jelöli.
Amikor Nietzsche kijelentette, hogy meghalt az Isten, és azóta is sokan így vélik, ez arra is figyelmeztet, hogy hajlamosak vagyunk elhallgatni a spiritualitás negatív oldalát is, az ördögit. Ez egyesek szerint még a pozitív irány elvesztésénél is nagyobb veszélyt jelent számunkra. A spiritualitás dimenziójának érzékelését sok vonatkozásban károsította technikai civilizációnk egyoldalú racionalizmusa is.

A spiritualitás nem határozható meg pusztán úgy, mint a vallásos élet valamilyen formája. Ez ugyanis azt jelentené, hogy nincs minden embernek szellemi élete és felelőssége. Számos ezoterikusnak nevezett, sőt politikai mozgalomban is érezhető valamilyen spirituális töltöttség, még ha ez olykor negatív előjelű is.

Jézus maga mondja dolgaink legvégső megítélésekor az Utolsó ítélet példázatában, hogy nem azt kérdezik majd tőlünk, hogy milyen vallásúak voltunk, hanem a döntő tényező az igaz emberség, a szeretet lesz. (Mt: 25, 31-46). Sőt, hogy a külsőséges, felhasznált vallásosságot hogyan értékeli, a következő szavaiból világlik ki: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon, Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Soha sem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt: 7,21-23.).

A spiritualitás csúcsai felé lélektanilag két fő úton haladhatunk: az egyik a belső út, a szellemi keresése, az istentapasztalás, az istenhit útja. Itt az egó folyamatosan keresi az Isten akaratát, és eszerint éli életét, mindaddig, míg meg nem szűnik (Nirvána), amíg bele nem olvad, nem azonosul az Istennel (Unió misztika). Pál apostol mondja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”

A másik a külső út, a szeretet, karitatív élet útján keresztüli azonosulás a világ egyre több részével, aminek az ellenség szeretete a csúcsa. Ez Albert Schweitzer, Teréz anya útja. Ez az én megmindenesülésének útja, ami azonos célhoz vezet, mint az előző, hiszen ha mindent Isten teremtett, akkor minden Istenből van.

A spiritualitás is, mint minden életjelenség bifázisosan nyilvánul meg, kétoldalú működése van. A belső és a külső, az út egymással szorosan összefügg, mint a szív lüktetése, vagy a légzésünk, egyik nincs a másik nélkül. Ennek leglényegesebb része, tengelye a szeretet belső és külső élménye, mely minden felett való. A szeretet himnusza így írja ezt le: „És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok.” (1 Kor. 13.2). Ahogy János apostol írja: „Az Isten szeretet” és „aki szeretetben marad, az Istenben marad” (I. Ján: 4,16.). A szeretet az, ami összeköt, a közösség, az egység felé vezet.


 

II. A belső út


 

2. 1. Az ember lelkiségének: lelki és spirituális voltának kifejezésére legtöbb nyelv két külön szót használ. A görög: psyche és pneuma, angol: soul és spirit, a német: Seele és Geist, a latin: anima és spiritus, francia: âme és esprit, héber: nefes és ruah, arab: waham és ruah, szanszkrit: manasz és atman, buddhi stb. Az emberi specifikumra, a lelkiségének fogalmára a magyar nyelvnek is két kifejezése van a lélek és a szellem. E fogalmakkal lélektani jelentőségük miatt külön is kell foglalkoznunk, mert keverednek a mindennapi használatban. A spiritualitás szempontjából oly lényeges vallások magyar bibliafordításai (például Biblia 1996) hibásan, egy fogalommal adják vissza a két eredeti kifejezést, így torzítva a szöveget.

Annak ellenére, hogy e kettősség az emberi személyiség lényegére vonatkozik, s így a lélektan illetékességét érinti, kellő figyelmet eddig még nem vont magára. A két fogalom tartalmának megkülönböztetését, egymással való kapcsolatát minden nyelv homályosan, sokszor zavarosan kezeli. Ennek oka, hogy e fogalmak a valóság oly mélységeivel kapcsolatosak, melyeket a tudományos megismerés még nem ért kellően el. A jungi lélektan azonban rendelkezik használható koncepciókkal az ember specifikumát érintő két fogalom világos megkülönböztetéséhez, a pontosabb meghatározásuk érdekében végzett erőfeszítésekhez.

A lélek szó - régebben lélekzésként is írható volt - etimológiailag a lélegzéssel, tehát egy személyes funkcionálással kapcsolatos, ami lehet akaratlagos és automatikus is, tudatos és tudattalan is. A szellem szó eredete a szél, szellő fogalmával van összefüggésben, ami egy emberen kívüli, tőle független, környezetéből jövő, általa is érzékelhető külső erőáramlatot jelent (Ján: 3, 8.). A szellem szó nyelvújításbeli kifejezés, elődje a szellet szó volt. Az első ismert magyar bibliafordításban, a huszita Bibliában még a Szentszellet kifejezés szerepel. Kazinczy - talán tudatos szándékán túl is - a szélből alkotta meg a szellem kifejezést. Csodálatos magyar nyelvünk e két kifejezése tökéletes hitelességgel adja vissza a jelenség mélylélektani lényegét. A lélek a személyes emberi működéssel, az általános, mindennapi problémáinkkal kapcsolatos. A szellem a személyesen túli erőáramlások, az emberfeletti, adott esetben a többi ember által is objektíven észlelhető, az élet végső kérdéseire vonatkozó felfogások, hitek, a közös emberi értékek, a kapcsolati minőségek világának érzékelésével függ össze. Így egymással összekötő egyetemes valóság is.

A „jó szellemű”, a „szellemóriás”, a „szellem diadala”, „szellemtörténet” stb. kifejezéseink jól kifejezik az ember felfelé irányuló, spirituális irányultságát. Ha „szellemi életről” beszélünk, akkor a tudományok, a művészetek vagy a vallás területén végzett tevékenységekre gondolunk, amiket az átlagos, mindennapi emberi tevékenységek közül kiemelkedőnek érzünk. A spiritualitást ezen a három kulturális területen közelíthetjük meg leginkább.

A „szellemes ember” kifejezés utal az illető kreativitására, arra, hogy van benne spiritusz - ahogy mondani szokás. Amikor pedig a „gyűlölet, a gonoszság szelleméről” vagy a rossz szellemű emberről beszélünk, világosan érezzük, hogy a spiritualitásnak van az emberi viszonyulásban destruktív, sátáni oldala is. A „szellemek megidézése”, „szellemjárás” stb. kifejezések mind egyértelműen - ha naivan is - utalnak az ember önmagán túlinak észlelt, elgondolt, kivetült valóságaira. A „rossz szellem”, „az ördög által megszállott” kifejezések pszichopatológiai vonatkozásai pedig egyértelműen utalnak az illető személyességén túli, a kollektív tudattalanban lévő sötét erőknek is a jelenlétére.

E kifejezéseket a továbbiakban a fenti értelemben használom, tudva azt, hogy jogos ellenérvek is léteznek, de a kérdés olyan nagy horderejű, hogy egyértelmű terminológiát követel. Az ember egysége legtöbb nyelvben hármas tagolódással íródik le: mint test, lélek és szellem.

Ezzel az elnevezésértelmezéssel Magyarországon többen, így a konzervatív teológusok sem értenek egyet, és mint említettük, a Biblia fordításaiban nem is alkalmazzák. Így a Biblia magyar fordítása éppen ebben a rendkívül fontos kérdésben torzítottá válik. A fogalomzavartól félnek, pedig éppen ezzel fokozzák. Kivételt képez a Csia Lajos általi Újszövetség-fordítás [Csia 1978]. Azóta néhány új fordítási próbálkozás is megjelent, és a vallásos irodalomban is egyre gyakrabban fordítják a pneumát szellemnek.

Akik a lélek kifejezést azért tartják szerencsésebbnek a szellemnél az ember spirituális voltára, mert azt a magasabb rendűre jobban utalónak érzik, azok figyelmen kívül hagyják a vertikális dimenzió negatív vonatkozásait, a negatív szellemi erők valóságát, a megkülönböztetésre pedig más kifejezést nem javasolnak.

Használhatjuk azt a hasonlatot, hogy a lélek a szellem erőterében vitorlázik. „Az Isten lehelete alkotott, s a Mindenható fuvallata tanított engem” - mondja Jób. (Jób: 33,4.). A szél analógia arra is utal, hogy a szellemnek „időjárása” van. Van olyan idő, amikor szélcsend van, és a vitorlás nem halad. Van viszont olyan viharos szél is, ami még házakat is lerombol, és a vitorlást is fenyegeti.

2. 2. Serdülőkorban, az önállóvá válás idején merülnek fel legerősebben spontán is az olyan, a személyesen túli határt érintő kérdések, mint: Ki vagyok én? Mit is akarok? Mi az értelme mindennek? Az önismeret gyarapodása során találkozik az ember a tudattalan világával is. Tudatosodnak benne olyan jelenségek mint az álmok, olyan hangulatok, indulatok, amiket nem akart, és mégis belőle jöttek, de nem tudja, miért, honnan jöttek elő. Szorongások, szenvedélyek jelenhetnek meg, amiknek nem tudja okát.

Az ismeretlen lelki részeink felé a mélylélektanok (azok a pszichoterápiás irányzatok, melyek a tudattalant valamilyen formában megfogalmazzák) munkálták ki az utakat. Az egyes iskolák a személyiség és a tudattalan eltérő szerkezetét, és eltérő mozgató-, hajtóerőit írják le. Freud, Adler, Jung, Szondi, Fromm, Frankl munkássága a legkiemelkedőbb közülük, hogy néhány nevet említsünk, a teljesség igénye nélkül. A spiritualitás lélektani megértéséhez legtöbb használható elemmel mind a mai napig a jungi irányzat rendelkezik, és egyre jelentősebbek az 1970-es évektől a transzperszonális kutatók.

Lelkünkben a személyes részünkön túl a transzperszonális, a Jung által leírt kollektív tudattalan az, ami lehetővé teszi az egyén számára a közös emberi értékekhez, erőforrásokhoz való hozzáférést. Ezaz archetípusok világa. A vallások szellemi világát a jungi lélektan elsősorban a kollektív tudattalan kivetülésével magyarázza. Ennek archetípusaitcsak proiciálva, kivetítve tudjuk átélni, mint a személyesen túlit, azaz transzperszonális realitást. A kollektív tudattalan mindnyájunk számára a közös emberi lehetőségeket is jelenti.

A kollektív tudattalannak témánk szempontjából fontos két sajátosságát külön is kiemelném: Az egyik, hogy a tudattalan és a kollektív tudattalan világának tartalmai szeretnek megszemélyesülve, személyekként szimbolizálva megjelenni tudatunkban. Gondoljunk álmainkra, projekcióinkra, vagy akár a médiumok szellemlátásaira. A másik, hogy az aktiválódott archetípusok a személyközi kapcsolataink erőterében indukálják a komplementer archetípusok megjelenését, tehát aktivizálják azokat. Például az erősen domináns fél a párkapcsolatban önalávető társat keres, a „hős” csodálót stb.

A kollektív tudattalant többféleképpen is elképzelhetjük. Többen értelmezik úgy, mint a személyes lelkem tartozékát, amit azonban csak magamtól elidegenítve, mint tőlem független realitást tudok észlelni. Ha ezt a külső térbe helyezem el, akkor projekcióról beszélünk. Példa erre a gyerekek és az általunk primitívnek nevezett népek kísértetfélelme, kísértetlátása. A szellemek kivetített valósága például ekkor még sokkal erősebb, mint a későbbi korban. Értelmezhetjük úgy is a kollektív tudattalan archetípusait, mint lelkünk antennáit vagy ablakait, amelyek egy külön világból, az egész emberiség számára észlelhető közös,potenciális lehetőségek másvilágából vehetnek fel, engedhetnek be információkat, energiákat. Mint a rádió hullámsávváltója, amire van hangolva - amelyik archetípus aktiválódott -, azt az adást veszi. A tudattalan igazi másvilág számunkra, mert egészen mások a törvényei.

A szellemvilágot, a spiritualitást tehát egy olyan külön valóságdimenziónak, valóságszintnek foghatjuk fel, amit közvetlenül nem észlelhetünk, de realitása, hatása, jelentősége az általunk érzékelhető világban is tapasztalható, észlelhető. Ismerünk más olyan valóságdimenziókat is, melyek a természetben közvetlenül nem találhatók meg, nem észlelhetők, mégis érvényesülnek a mi világunk valóságában. Nincs például leírva sehol a természetben, hogy 2 + 2 = 4, és mégis igaz, sőt a matematikára, a mennyiségi összefüggések tudományának valóságdimenziójára épül szinte egész mai tudományunk. Minden tudományosan bizonyított törvényszerűség, absztrakció is a közvetett valóság szellemi dimenziójába tartozik. Egy általunk megértett vagy felfedezett matematikai képlet más számára is igaz valóság lehet. E képlet objektív valóság, akkor is, ha nem fedezem fel. Egy valós, implicit lehetőség, így más is felfedezheti ugyanazt. Ugyanígy érthetjük meg a művészetek világának szellemi dimenzióját is. A vallás világában a keresztény istenminta Krisztus. Van ördögmintánk is. Személyes kérdés, hogy melyiket követjük, melyik szellemében élünk, melyik uralkodik bennünk?

A spirituális, a szellemi dimenzió valóságát az emberiség minden korban érzékelte, és legfőbb jellemzőit igyekezett is kitapogatni. Ezek jelennek meg vallásainkban, mítoszainkban, tündérmeséinkben, és még bizonyos tudományos elméleteinkben is. Minden vallás központi jelentőségű meghatározónak tartja a spiritualitásban például a szeretetet, az igazságot, a szabadságot, a felelősséget. Az absztrakciók világában is elérhetünk tehát olyan értékvalóságokat, melyek más számára is megismerhető potenciális lehetőségek. Ezek tehát tőlünk független, egyetemes létezők, például törvényszerűségek. Amikor Krisztus azt mondja a samáriai nőnek, hogy az Isten szellem (pneuma), és szellemben és igazságban kell imádnunk (Jn: 4,23-24.), akkor ezzel azt is kifejezi, hogy az igazi spiritualitás az, ami az általunk érzékelt valóságban (valóságrészletben) is igaznak bizonyul. Egyébként, tehetjük hozzá, csak ábránd, gondolatkísérlet, aminek igazi szellemi értéke nem bizonyosodik be a realitásban.

2. 3. A jungi lélektan az istenfogalom és istentapasztalás eredetét a személyiség mélyén, központjában, a rendszerint áttételesen, transzformáltan érzékelt ősforrásban látja, amit Selbstnek nevez(magyarul: ősmagunk, önvalónk, ősvalónk, ősforrásunk, istenképűségre teremtettségünk, isteni szikra stb.). Eza személyiség és az egész emberi létezés ősforrása is (Süle 1996). A jungi felfogás és a transzperszonális pszichológia mélylélektani szemléletében, sőt a Biblia szerint is istene és istenei mindenkinek vannak, még ha egyeseknek a hasuk (vagy egyéb szervük), vagy a pénztárcájuk, a Mammon is az istenük (Mt: 6,24. Fil: 3,19.). Világképe, értékrendje és ősforrásáról valamilyen képe mindenkinek kialakul, és ez valamennyire hierarchikusan rendezett.

A tudatos énünk a spiritualitás felé döntően női oldalával, a megnyíló, befogadó jellegével tud fordulni. A befogadott szellemi tartalom megvalósításában viszont a férfias aktivitására van szükség, akár férfiak, akár nők vagyunk.
Az élet e két fázisában így a szellemi földreszállása, megtestesülése valósul meg.

Az istenérzékelés és istenkép eredete a kora gyermekkorba nyúlik vissza. A gyermek számára az anyja, a szülei istenek. Számára mindentudóak és mindenhatóak, ők hozták létre. Istenképe, világképének, világérzésének központja lelke mélyén később a szülei képén keresztül alakul ki. A nevelés, a világnézeti oktatás ehhez képest kívülről bevitt tartalmakat jelentenek, olyan magvakat, melyek ha nem megfelelő talajba hullanak, akkor hatásuk kérdéses lesz. Az istenfogalom személyessége, így a legkorábbi személyes élményekhez kapcsolódó, igen mély gyökerű. Az egyedfejlődés folyamán az én, a személyes tudatos lélek a serdülőkorban válik ki végleg a kollektív tudattalanból, és vizsgálja felül, kedvező esetben, minden addigi felfogását. Így jön létre a személyes felelősségvállalással rendelkező egyéni én.

Az istenkép, akár vallásos, például a személyes istenfogalma, akár vallástalan, világképének, értékrendjének központi lényegét tekintve, a tudatos életünk egyik legfőbb meghatározója, mélylélektanilag ablak az ősforrás felé. Világértelmezésünk lényegét adja, értékrendünk központja, az határoz meg bennünket, az a legfőbb szabályzónk, irányítónk, az uralkodik rajtunk. A tudatos én élete során, lehet mondani, folyamatosan keresi, próbálja megérteni, érzékelni, mik a legfontosabb szabályok, amelyek a világot működtetik, amelyekhez életét igazíthatja, hogy minél kevesebb szenvedése és minél több öröme legyen.

Lélektani értelemben tehát lehet mondani, hogy a tudatos én keresi az Istent, akárminek nevezi is ezt: világképletnek, életszabálynak, legfontosabb értékeknek, személyes Istennek. Ilyen központi rendezőelvek, istenképek a tudatosban és a tudattalanban is kialakulnak, és egymással is küzdenek (Frelingsdorf, 2001.). Van azonban mindenkinek egy belső iránytűje, az intuitív funkciója, ami legtisztábban a lelkiismeretben jelenik meg. Eredete a kollektív tudattalan mélyén, a Selbstben van. Amíg azonban a belső, szellemi vezérlés impulzusai a lélek mély rétegein áthaladva a tudatig eljutnak, addig transzformálódnak, módosulnak. Minél kevésbé tiszta lelkünk törő közegének tükre, annál jobban torzít. Ezért minden vallás törekvése a lélek tisztítása, komplexusainak, zavaros elfojtásainak feldolgozása.

Az én Selbst-impulzusok általi közvetett vagy közvetlenebb vezéreltsége a tudatba jutva általában gondolatokban fogalmazódik meg. Amennyiben azonban az egó ezeket a kognitív struktúrákat abszolutizálja, azzal bálvánnyá teszi. A bálvány ugyanis saját csinálmányunk, és megszakítja az élő kapcsolatot a Selbsttel.

A tudatot a tudattalan szüli meg a közösséggel való kölcsönhatásban az egyedfejlődés folyamán. Atudat annak a világnak a része, melyből egyre többet felfedez. A tudat így nem teremt, hanem felismer, ráismer, tudatosít, az ismeretlenből, a tudattalanból fedez fel. A spiritualitáshoz, a szellemihez, a vertikális dimenzió pozitív pólusa felé, ahol az én emelkedettségi érzést élhet át, az emberi kultúra három fő utat épített ki. A tudományt: a valóság igazságának racionális megismerését; a művészetet: a szépség, harmónia, a rend, a mélyebb lényeg megragadását; és a vallást: a jóságot az emberi kapcsolatokban, és a világ integrált rendjének a magas eszmeiségben megjelenő megtapasztalását. A gondolati absztrakció, a szépség, harmónia, a jóság érzékelése egyaránt az ember tudatának metalépése a felsőbbrendű minőség felé. A negatív minőséget ezek ellenkezőjének megtapasztalása vagy képviselete jelenti.

2. 4. Az ember alapvető törekvése, hogy fejlődni akar lehetőségeiben, szabadságában. Többre akar jutni. Az állat nem. Az önmagunkról való kép és az önértékelésünk egy életen keresztül változik, fejlődik, szoros kapcsolatban az önismerettel. A fejlődésvágyunk lényege, hogy boldogok akarunk lenni, sőt egyre inkább, sőt minél gyakrabban, sőt örökre. Miben érzi fejlődését, mikor boldog az ember? Ha megvalósíthatja önmagát. De hogy mi az az önmaga, az már önismereti kérdés. Aktuális vágyainak megvalósításában, terveiben, énideáljának megközelítésében véli az ember önmagát és boldogságát leginkább megtalálni.

A fejlődéshez, egy magasabb integráltsági szerveződés létrejöttéhez energiabefektetés szükséges. Ezt látjuk már az atomfizikai jelenségektől kezdve az élet alapjait lehetővé tevő fotoszintézis jelenségén át (ahol szén-dioxidból és vízből cukor képződik a Nap energiájának beépülése által), a biológiai fejlődésen keresztül egészen a lélektani folyamatokig.

Más oldalról a fejlődés a másság, ellentmondásosság érzékelésével kapcsolatos. Ennek érzékelése azonban kihívást is jelent, és szenvedéssel is jár. A problémalátás, a probléma felvállalása (Süle, 2007.) a kreativitás felébresztésének, serkentésének egyik legnagyobb hajtóereje.

A többre jutni akaró ember egyre tökéletesebb szeretne lenni, sőt istenné akar válni. Gyerekkorban ebből még többet megélünk. Jézus maga mondja: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes.” (Mt: 5,48). Sőt azt mondja: „Én mondtam: Istenek vagytok?” (Ján. 10.34, Zsolt. 82,6.). Ez a belső, mélyen tudattalan spirituális központunkra, a jungi Selbstre való utalás. Az erre való ráébredést, az ezzel való kapcsolatba kerülést láthatjuk a szellemi élet megtérés-élményeiben. Ez, az istenfogalom személyes tudatosulása, megtapasztalása, mélylélektani valósággá válása.

2.5. A belső útban való fejlődést az időszakos visszavonulások, a rendszeres csendességtartások segítik. A Szent-írás vagy spirituális iratok olvasása segíthet a ráhangolódásban, de segíthet a természet jelenségeiben való elmélyülés is: a leglényegesebb problémáinkon vagy valamilyen minket érintő szellemi kérdésről való elmélyült elmélkedés. Az ima különféle formái – melyek lélektanilag az egó és a Selbst-képünk közvetlen interakciói - jelentik a legradikálisabb kapcsolatot. A hálaadó örvendezés, az imádás, a kérő, vágyainkat feltáró formák mellett kiemelem a szellemi keresésre, az Istenre figyelés, az üzenetre való várakozás, a szemlélődő meditáció (Jálics, 2006.) formáinak jelentőségét. Ez utóbbi formák a nehezebbek, mert annyira önmagunkkal vagyunk tele, hogy állandóan csak önmagunk foglalkoztat bennünket. Önmagunkat kiüresíteni, a magunkon túlit keresni, arra figyelni szellemi munka, tréning kérdése is.

Foglalkoznunk kell röviden a böjt kérdésével is, amit minden komoly spirituális rendszer ismer és alkalmaz. Élettani tény, hogy ha egy szükségletünket akaratlagosan megtagadjuk, akkor az feszültséget hoz létre bennünk. Ez a feszültség az énünket próbára teszi, mert a vágyunk és akaratunk szembekerül egymással, és így a böjt a legkitűnőbb eszköze az énerősítésnek is. Ezen túl azonban a feszültségben lévő energiával is történik valami, amit elsősorban az határoz meg, amiért böjtölünk. Amiért böjtölünk, az rendszerint valamilyen probléma, valamilyen cél, amit szeretnénk elérni. A böjtölés, az önmegtagadás által tehát az energia magasabb szintre transzformálódhat, hiszen ott keressük a megoldást. Általában alapvető, egyértelműen érezhető testi ösztönkésztetésekről szoktunk ilyen célból lemondani. A meditáció tekinthető úgy is, mint lelki böjt, amiben énességünkről mondunk le a szellemi cél érdekében.


 

III. A külső út


 

3.1. A spiritualitás kérdése nem tárgyalható az embernek a többi emberhez való viszonya, a közösségi, társadalmi volta nélkül. Az emberekben nem mindig tudatos, de a lélek szakemberei tudják, hogy az ember önmagában nem, csak személyközi kapcsolataival együtt értelmezhető. „Egy ember nem ember!” - mondja Ormai (Ormai, 2008.). Így az embert csak önmagában szemlélő, önmagából magyarázó individuális nézőpont elégtelen, sőt súlyosan hibás.

Kapcsolatból, kapcsolatban születünk, ebben fejlődünk emberré, és egész életünk kapcsolatokban zajlik. Az elkülönítettség, minél koraibb életkorban következik be és minél teljesebb, annál súlyosabb személyiségkárosodást okoz. A magánzárka a börtönök egyik legkínosabb büntetése.

Tapasztalatunk szerint egy ember körülbelül 10-100 közvetlen, személyes, interaktív, reális kapcsolatot tud fenntartani egyes személyekkel és közösségekkel. Ezen kívül számtalan virtuális kapcsolatunk is van, amelyek szintén jelentősek lehetnek számunkra, mint a hírből ismert egyének, olvasmányok, filmek stb. szereplői. Ezekkel azonban lényegében csak egy képzeletbeli térben lehetünk közvetlen interaktív kapcsolatban.

A közösségi élet mellett természetesen alapvetően szükségünk van egyedüllétre és magányra is. Enélkül egyéniségünk nem tud kellően tudatosodni és kibontakozni. Enélkül sorozatgyártott tömegemberré válnánk. A globalizáció egyik nagy ártalma éppen az, hogy az egyediséget és a személyes kapcsolatokat sorvasztja, az identitást mind az egyén, mind a közösségek szintjén rombolja. Az egyéni és a közösségi élet egymást feltételező dialektikus rendszert képez. Első, a személyiségfejlődésünket megalapozó és meghatározó közösségünk a család.

3.2. A kapcsolat a személyközi kommunikáción keresztül jön létre, és különböző szerepviszonylatokat alakít ki. A kommunikáció így mindig szereprelációban jelenik meg, és abban hat, azt alakítja. A kommunikációelmélet szimmetrikus, aszimmetrikus vagy komplementer és metakomplementer alap-kapcsolatformákat ír le. Ha minden lényeges emberi jelenségnek van közösségi vonatkozása is, akkor ebben a rendszerben értelmezendő a spiritualitás kérdése is.

Beszélhetünk, mint Ormai teszi (Ormai, 2006., 2008.) kapcsolatainkat alakítótársas ösztönről. Ez szerinte olyan alaphajtóerőnek tekinthető személyiségünkben, mint a táplálkozás vagy a szex. Számomra azonban úgy tűnik, hogy a fajfenntartási ösztön a szexen kívül többek közt magában foglalja a társas ösztönt is, csak korunkban ezt kifelejtettük belőle. Technikai civilizációnkban ugyanis a szexualitás beszűkült a csak egocentrikus oldalára, és a társas ösztön vonatkozása a fajfenntartásnak egyre jobban elmaradt. Erre utal, hogy a technikai civilizáció által erősebben meghatározott társadalmakban csökken a szülések száma és fogy a társadalom.

De ez még csak a „hardver” része az embernek. A lelki jelenségeket a biológiai hajtóerőkből levezetni kívánók azonban ugyanolyan lehetetlen feladatot kívánnak megoldani, mintha a számítógép hardveréből akarnának egy szoftverprogramot levezetni. A téglákból ugyanis sokféle házat lehet építeni.

3.3. A transzperszonalitás alapjainak kialakulása. Az emberi tudat a közösségi helyzetét is elsősorban önmagából kiindulva szemléli. A serdülőkorban, amikor az önálló egó megszilárdul, és a világ megismerésében, a benne való részvételben a saját lábán meg tud állni, akkor alakul ki a transzperszonális pszichológia által perszonálisnak nevezett fejlődési fázis (Wilber, 2003., 2006.). Az egó egyre jobban átveszi saját lelkében a kormányzást, és a környezetének lehetőségeit is igyekszik uralni. A perszonális fázis lényege egyedcentrikus, egyéni egóidentitáson alapuló egocentrikus érdekeltségű szemléletet jelent, mely az egóérdekeltséget még az összefüggések hierarchikus rendjéből kiragadva nézi, holott az élő rendszer csak hierarchikus kapcsolatok révén tud negentrópiát termelni.

Ezt a beállítódást alapvetően megbontja az ébredő, majd kiteljesedő szerelem. A személyiség érése során a komoly párkapcsolat, majd a saját család kialakítása és a közösségi életben való részvétel arra készteti hatalmasan az embert, hogy önmagán túl mások felé lépjen, a többiek szempontjait is megértse, átélje. Eza személyességen való túllépés, a transzperszonalitás felé való haladás legnagyobb, általános kezdeti hajtóereje.

A szerelem, mint az ember testét, lelkét, szellemét átható szeretet formája, a párkapcsolatban a teljes ember szintjén is megvalósuló összeolvadást, egységet fejezi ki. Kedvelt hasonlata a szerelem, a jegyesség az ember és Isten kapcsolatának is. Az Újszövetség az egyház és Krisztus kapcsolatát ezzel szemlélteti. Keresztes Szent János is az ember és Isten kapcsolatát a szerelmesek metaforájával írja le. A szerelemben a két én, a két személyiség összeolvad, az én mi-vé tágul, fejlődik. Ez a szeretet lényege is, ezért az emberi fejlődés legnagyobb mozgatója. Ez az a minőségi érték, ami az embert boldogsága, fejlődése irányába vezeti.

A fajfenntartási ösztön a maga teljességében mint belső hajtóerőnk tehát az egyik hatalmas motorja annak, ami bennünket a másik ember s így a transzperszonalitás felé is visz. A fajfenntartási ösztön fogalma azonban, mint láttuk, a közfelfogásban erősen redukálódott, és lényegében beszűkült a szexualitásra, ami azonban ennek csak egyik fázisát jelenti. Lélektanilag ez a redukció a serdülőkor fázisában való megrekedtségre utal. A fajfenntartáshoz az ember esetében is hozzátartozik például az ivadékgondozási ösztön, a párkapcsolat, a család, a közösség iránti szükséglet is.

Ha a spiritualitásnak az interperszonalitással kapcsolatos oldalát értelmezzük, akkor lényege a kommunikáció és a szerepreláció milyenségével, minőségével közelíthető meg leginkább. A kommunikációnkat mozgató dinamikának, az aktuális szándék gyökerének, amely a kapcsolatokat létrehozza és alakítja, három szélsőséges formáját különíthetjük el: a szeretetet, a gyűlöletet és a közömbösséget. Az ezekben megjelenő szélsőséges szerepeknek archetipikus formáit is megtaláljuk: az Istent, az isteneket, az angyalokat, valamint az ördögöket és a halált. A közömbösség, meglehet, kissé szokatlanul hangzik, azt jelenti, hogy a másik nem érdekel, nem jelent semmit, tehát nem létezik számomra. A vele való kapcsolatom tehát élettelen, halott.

Belső világunkban énünk viszonyulása lelkünk különböző dinamikus és strukturális elemeihez - belső komunikáció - (például a vágyak, késztetések, gondolatok, elképzelések, emlékek, élmények, benyomások stb.) szintén lehet pozitív, negatív vagy közömbös.

A transzperszonális, a személyesentúli kialakulása nem egyszerűen a többieknek, a másságnak a tudatosulása, ez ugyanis már a kisgyerekkor óta megvan. A spiritualitás a másikhoz, a mássághoz, a többiekhez való viszony formájában, a kapcsolat minőségében jelenik meg. Az éntudatosság, az önazonosság a transzperszonálisban kiegészül szeretetben a másik emberrel, a közösséggel való azonosság, egységérzés identitástudatával. Ez a metalépés az egyéni identitásból a tudatos közösségibe való fejlődését, kiegészülését jelenti, tehát ugrást egy magasabb szintre. Az egyén a spirituális fejlődés folyamatában magát egyre inkább a kapcsolatainak, a közösségeinek, a világnak részeként éli meg, melynek ő is egyik szerves alkotóeleme, és a közösség boldogulása az ő boldogulása is.

Az ember szellemi fejlődése során egyre tágabb identitásrendszerekbe képes belenőni. Rendszerelméleti hasonlattal, mint egy élő szervezet sejtje, vagy valamelyik szerve, folyamatos kölcsönhatásban áll a többi résszel és az egész szervezettel, sőt egyéni életének értelme, élete, halála is csak ebben az összefüggésrendszerben válik kellően érthetővé.

Ezért bölcs az Írás fő szabálya: „Szeresd felebarátodat, mint önmagad.” Ez az egészséges spiritualitás egyszerű és gyakorlati lényege. A pozitív spiritualitás a szeretettel jellemezhető leginkább. A szeretet valaki javának az akarása. A szeretet az út, ami összeköt, ami az énközpontú szemléletből a közösségibe vezet, ami egy kapcsolatnak a spirituális szintre való emelkedését lehetővé teszi.

A spirituális élet leglényegesebb tényezőjének, a szeretetnek, néhány lélektanilag kritikus jellemzőjére külön ki kell térnem. A szeretetet egyszerűen úgy határoztuk meg, mint a másik javának az akarása, segítése. A másik java azonban nem azonos az igényeinek, elvárásainak egyszerű kiszolgálásával. A tudatosan képviselt igények lehetnek ugyanis kifejezetten destruktívak is, és ennek támogatása a másik ártalmára van. Persze a kiszolgálása sokkal egyszerűbb, de az gyakran csak gyávaság, képmutatás, a felelősségnek a másikra hárítása. Még a megbocsátás lélektani folyamatába is gyakran kerül hamisítás. A Biblia tanulsága szerint Isten is annak bocsát meg, akinek őszinte bűnbánatát és bűnének helyrehozatali törekvését tapasztalja. Enélkül a megbocsátás akár elvtelen bűnpártolás, behódolás is lehet. Különösen jelentős ez a kérdés a hamissággal való találkozás esetében, amikor a leleplezés, az igazsággal való szembesítés is szükségessé válhat. Jól mutatja ezt Jézus példája, aki megbocsátott paráznáknak és vámszedőknek, de keményen leleplezte a farizeusok szellemi hazugságát (Mt: 7,21-23. és Mt: 23, 1-36.). A bárgyú megbocsátás esetén az illető a hamisság feletti szemhunyásban vagy a bűnt elnéző gőgben, titokban még az Istennél is nagyobbnak akar látszani, holott csak gyáva.

Mind az önszeretet, mind a másik, a felebarát szeretete azonban csak a lényegretörő, azt kereső megismerés által valósulhat meg. Mit szeretek ugyanis magamban, ha azt se tudom, ki vagyok, mit is szeretnék, mik a legmélyebb vágyaim? És ugyanígy a másik ember esetében is. A szeretet tehát feltételezi a megismerést. A spiritualitás tehát az egyén fejlődését jelenti, ahogy C. Rogers is az önmegvalósulás előrehaladásának jeleként látta az ember szociábilisabbá válását, egészen az önfeláldozásig.

Az egyedspecifikus szemlélet egyébként vak a sokat elemzett tényt illetően, hogy az ember családban születik és közösségekben nő fel és éli le életét. Ez formálja meg kialakulását, és enélkül nem határozható meg, nem értelmezhető. Az egyedcentrikus szemléletmód a kapcsolatait is csak az önérdek szempontjából nézi, tehát torzképet ad az emberről.

Például Freud, darwini elkötelezettsége ellenére, szemben Ferenczivel, csak az egyén, az egó oldaláról volt hajlandó nézni a lélektant. Az állatvilágban is bőségesen meglévő, még a laikusok által is rendszeresen hivatkozási alapnak számító példákat az állatok hűségéről, egymás iránti gondoskodásáról, szeretetéről, kizárta meggondolása területéről. A hangyák, méhek, termeszek mindennapi példáin túl a fejlettebb állatok is közösségi rendszerekben, nagyon érdekes csoportdinamikai jelenségeket produkálva élnek. Ezeket ma már nemcsak a szociobiológia, hanem számos más szakterület is vizsgálja és igazolja.

3.4. Ahogy a szülő szereti gyermekét, azonosul vele, és nem tekinti áldozatnak például, ha éjjel felkel hozzá, hogy megnyugtassa, megetesse, mert a gyereke öröme az ő öröme is. Vagy amikor irgalmasságot érzek egy számomra nemkívánatos élethelyzetben lévő szerencsétlen, szenvedő embertársammal, akkor az azonosulásom következtében én ő is vagyok, és ő az én kiterjesztett részem, a „mi” is szenved benne, ezért szeretnék segíteni neki.

Számomra a legszemléletesebb hasonlat az emberi tudat lelki-szellemi identitásáról az, ahogy egy sejt beilleszkedik a szervezet egészébe. Ha csak önmaga fenntartásával, növekedésével, szaporodásával törődik a sejt, és a szervezet különböző kontrollmechanizmusai nem ismerik fel időben a veszélyt, akkor rákos szövetté válik. Ha nem látja el feladatát, akkor elsorvad, elpusztul (lásd például az izomsejtek sorvadását a törés miatti kényszerpihenő alatt). Tudjuk, összes sejtünk állandóan megújul, minden anyag kicserélődik bennünk pár év alatt, és mégis azonosak maradunk önmagunkkal. A sejtjeink szintjén mintha a reformáció alapgondolata, az állandó megújulás szükségessége működne bennünk. Az önfenntartás az élet állandó megújulása nélkül nem lehetséges.

A szellemi szintű életben az én egyéni életének értelméhez tartozik a másik ember, a közösség számára valamilyen hasznos tevékenység folytatása. Önmegvalósítása a közösség valamilyen szolgálatával kapcsolatosan tud csak teljesen kibontakozni (Mk: 10,43.).

Az egyedközpontú szemlélet a környezetet abból a szempontból nézi, hogy saját érdekeiben mennyire használható fel vagy mennyire veszélyezteti őt. A közösséget így ellenfélnek vagy felhasználandó közegnek nézi. A közösségi szemlélettel viszont az ember identitása kitágul, a mi-tudatban teljesebbé válik. Az egyén boldogsága mások nélkül egyébként sem nagyon képzelhető el. Spirituális vonatkozása minden másokat érintő cselekedetünknek van. A negatív spiritualitás kapcsolatos az egyénközpontú szemléletbe való regresszióval, és szembefordulás a közösségi érdekkel. Az ember közösségi voltából következik, hogy így szinte minden csoportképződés a spiritualitás irányába való fejlődést segíti.

Jung már az előző század első felében leírta az ún. primitív, természetközeli népek tanulmányozása során, és azóta a kultúrantropológusok számos példával igazolták, hogy a külvilággal való közösségérzés és benne a felelősségteljes helyünk megtalálása a vallásos érzés, a spiritualitás alapjaihoz tartozik. A puebló indián, Hegyi tó elmagyarázta, hogy ők szertartásaikkal tartják fenn a Nap mozgását, és így az egész életet a földi világunkban. Ha nem végeznék, nem kelne fel a Nap, és minden elpusztulna (Jung, 1987.). Vajon a modern ember ennek a felelősségérzetnek mekkora részével rendelkezik még?

3.5. A transzperszonalitás, azon túl, hogy közös emberi alapunk lehetősége, a közös nevezők keresésére késztetést is jelent, ami a közösség alapjainak kialakulását teszi lehetővé. Így az ember számára motivációs bázisul is szolgál. Az ember egyrészt így „alulról”, az ösztönvilág felől kapja késztetéseit, hajtóerőit (társas ösztön), másrészt „felülről”, a transzperszonalitás minőségi értékei felől.

A személyes részünkön túli transzperszonális, a Jung által leírt kollektív tudattalan az, ami tartalmazza és lehetővé teszi az egyén számára a közös emberi értékekhez, erőforrásokhoz való hozzáférést. A kollektív tudattalannal való egyéni kapcsolat és a közösségi identitás alakulása tehát a spirituális életnek a különböző terminológiával leírt két oldala. Az archetípus-indukció, archetipikus világ megelevenedése jól látható számos dinamikus közösségi mozgalom indulásában: a vallási ébredésekben, politikai mozgalmakban, és egyéb szellemi áramlatok kialakulásában is. Negatív formái például a fasizmus és kommunizmus világában bukkantak fel.

A spiritualitás tehát az ember által észlelhető kapcsolati minőségek és értékkategóriák összefüggéseinek a világa. Mivel a spiritualitás az emberek számára a közös alap, a közös nevező, a közös metaszint lehetősége is, ezért a közösségi élet leglényegesebb meghatározója.

3.6. Nagyon lényeges, hogy tisztázzuk az eszmeiség és a szellem viszonyát. Az ember számára a szellemiség, a lelkületben, a mögöttes szándékban megjelenő spiritualitás lényegesebb, mint a racionálisan megfogalmazható eszmeiség, mert az fejezi ki az igazi viszonyt. Az eszmeiség másodlagos, amit mindig ki lehetett játszani a mögöttes, alantasabb célok érdekében. A történelem során így fordult elő, hogy a kereszténység jelszavaival lehetett irtani egymást és az idegeneket, ami sátáni cselekedet volt. Napjainkban például a demokrácia lett ilyen közkedvelt jelszó, amellyel vissza lehet élni. A lelkületet, a szándékot be lehet tehát csapni racionalizált hazugságokkal, ha figyelmünk átterelődik a lényegről a felhasznált ideológiára, vagy az ideológia fedi el a lényeglátásunkat. Az ördögöt a Biblia a hazugság atyjának nevezi, aki embergyilkos a Teremtés kezdetétől fogva. A hazugság közösség-lélektani szerepe az információrobbanás korában mint a legfőbb gonosz, a fő sátáni eszköz szerepel.


 

IV. A két út kapcsolata, az élet lüktetése


 

4.1. A szülő mint istenkép jelenségében az a rendkívül lényeges motívum is megvan, hogy az istenség az kétnemű a Bibliában: saját képére teremtette az embert férfivá és nővé. A párkapcsolat, a jegyesség, mint a szerelem, szeretet legteljesebb formája a teljes ember, a testi, lelki és szellemi szintjén is megvalósuló összeolvadást, jin-jang egységet fejezi ki. Több keleti vallás jin és jang princípiumnak nevezi a világot átható férfias és nőies elvek kettősségét. A Bibliát elfogadó zsidó, keresztény és iszlám vallás úgy véli, hogy a világot teremtő Istenben mindkét nem képviselve van. Mivel pedig mindent Isten teremtett, így minden Istenből van, így mindenütt megjelenik ez a kétneműség, ami tehát lényegében ugyanazt fejezi ki, mint a keletiek jin és jang fogalma. A világ polarizált voltát a természettudomány is megtalálta az atomfizikától kezdve az élővilág kétneműségén át a csillagászatig. A világegyetem e kettősség arányos ellentétében lüktet.

Az ellentétek találkozásának két eredménye lehet: vonzódás, szeretet, szerelem, vagy taszítás, gyűlölet alakulhat ki köztük. Mindegyik valamilyen harmadiknak létrejöttét eredményezi. A szerelemből születik a kapcsolat, biológiai szinten a gyermek. A gyűlöletet háborúk, pusztítás és romok követik.

A szeretetből tehát új minőség, új élet születik. Az élettelen világban az entrópia az úr. Az élő az, ami negentrópiát tud létrehozni. A szeretet negentrópiát teremt, a gyűlölet entrópiát növel. Az élővilágban ezért a szeretet a legalapvetőbb összetevő minden fejlődésben, minden spiritualitásban. „Az Isten szeretet, és aki szeretetben marad, az Istenben marad” - mondja az Írás (I. Ján: 4,16.). A vallásoknak mind keleten, mind nyugaton ez közös alapjuk és nevezőjük.

4.2. A spiritualitásnak megkülönböztethető a két oldala. A férfi és női oldal azonban az istenségben integráltan van meg. A férfi, apai, jang elvnek a tudatosság, az éberség, a szabályozottság, az aktivitás, az erőfeszítés, a követelés, az értékekhez és a tradícióhoz való ragaszkodás, a világosság, az új kitalálása, a női, anyai, jin princípiumnak a tudattalan, a passzivitás, az ellazulás, a szabályzatlanság, az alvás, a sötétség, a létező elfogadása, az új elfogadása és nevelése felel meg. A régi görög kultúra terminológiájában ennek feleltethető meg nagyjából az apollói és a dionüszoszi elv. Mindkét elv azonban, ha szembefordulunk vele, sötétnek látszik, ez az ún. sötét oldaluk.

4.3. Mindkét elv az életerő áramlásának lüktető voltával kapcsolatos, melyet a szív lüktetése szimbolizál. Az egyik az életerő kifejeződése, kiáramlása, a másik az életerővel való feltöltődés. De hát mi is az az életerő? Tudatosult része az életvágy szubjektív tapasztalata, a vágy, a kívánság, ami mozgat bennünket. Van, amikor különböző aktivitásra késztet bennünket, és van, amikor pihenni vagy aludni vágyunk. Az életerő mindenképpen egy belső feszültség, késztetés, ami megvalósulni kíván. Tudunk kisiklott, beteges voltának formáiról is. Például egy szenvedélybetegségben, amikor a személyiségnek egy szűk behatárolt késztetése úgy nyilvánul meg, mégpedig fokozódó örvényjelleggel, hogy a többi terület rovására megy.

Az élet bifázisosan lüktet: van nappal, az aktivitás ideje, és van éjszaka, az alvás, a passzivitás ideje. Mindegyiket, az erőfeszítést és az ellazulást is meg kell tanulni egyre jobban művelni. Mindkét életfázisnak megvannak a spiritualitásvetületei és -szintjei is. Ennek megértése az integráció fogalmával közelíthető meg talán jól. Ahogy az idegrendszer kifejlődése és működése is mutatja, a szabályozás hierarchikusan rendezett, és maga a szabályzás is bifázisos, lüktető jellegű. A jelenség megértése a nappal, az aktivitás oldaláról számunkra kultúránk jang irányú eltolódása miatt könnyebb. Az ellazulás, az alvás idején megjelennek a kevéssé tudatos jelenségek, a szabályzást az ősi, archaikus struktúrák, a jin princípium veszi át, és egyre nagyobb feszültségek oldódnak ki bennünk. Az éjjeli életfázis értéke, hogy ezalatt újulunk meg és töltődünk fel energiákkal, és a vegetatív életünkben a teremtés tökéletes rendje még megvan. („akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Zsolt: 127,2.)

Az élő rendszerek önszabályzásának három fő szintjét ismerjük: a növényi, az állati és az emberi szintet. Ez az egyed autonómiájának három különböző formájával kapcsolatos, amit egyesek három tudati nívónak neveznek. Az embernél megjelenik egy negyedik szint is, ez a szellemi szintű szabályzás. A szabályzás kutatásának intenzív munkaterülete a pszichoszomatikus kölcsönhatások jelenségei. Az emberi reguláció integrálja magában az állati és növényi szintű szabályzási formákat is, és ez utóbbi jelenik meg a jin jellegű működési fázisokban. Az életerő áramlásának azonban ezen a szinten nemcsak egy pszichoszomatikus és szomatopszichikus, hanem a lelki-szellemi, pneumo-pszichés, kétirányú transzformáció problematikája is megjelenik. Legegyszerűbb szinten például mindannyian ismerjük a lelkesítő célok, a magasabb eszmeiség lelki, testi energiát adó jelenségét. De tudunk például a bűntudat megnyomorító hatásáról is, az ima, a belső békesség lelkileg megerősítő, testileg is erőt adó, gyógyító hatásairól.

(Folytatjuk)


Irodalom:


 

Biblia 1996. Magyar Biblia Társulat, a Magyar Református Egyház Kálvin János Kiadója.

Frelingsdorf K. 2001. In: Xeravits I. Ő nem az a véres Isten, Embertárs 5/4, 320-337.

Gadamer H. G. 1984. Igazság és módszer. Gondolat, Budapest.

Jálics F. 2006. Szemlélődő lelkigyakorlat. Manréza-Korda Kiadó, Kecskemét.

Jung C.G. 1987. Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Kuhn T. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest.

Mohás L. 2005. Magyar Szemle X/5.

Ormai T. 2006. Mi vagy én? A társas-én helye a személyiség struktúrájában. Pszichoterápia, 15/6, 416-424.

Ormai T. 2008 Egy ember nem ember. Előadás, CSAKIT workshop, február 9.

Pető B. 1997. Poszt-posztmodern - Vélemények és filozófiai vizsgálódások. Platon Könyvkiadó, Budapest.

Pető B. 2007. Az etika-cselekvés politikuma. Polgári Szemle, III/10. 16-25.

Süle F. 1983. Alkoholbetegek csoportpszichoterápiájának latenstartalom elemzése. I. rész. Afokális konfliktus meghatározása. Alkohológia. 4. 31-35

Süle F. 1984. Alkoholbetegek csoportpszichoterápiájának latenstartalom elemzése. II. rész. A centrifugális elemzés. Alkohológia 15/1. 30-35.

Süle F. 1996: A jungi mélylélektan napjainkban. Gyuró Technik Kiadó, Szokolya, 340 o.

Süle F. 1997. Valláspatológia. GyuRo Art-Press. Szokolya.

Tart C.T. 1975. States of consciousness. E. P. Dutton. New York.

Tart C.T. 1982. States of consciousness. El Cerrito, Calif.: Psychological Processes.

Wilber K. 1985 The Holografic paradigm. Sambhala, Boston.

Wilber K. 2003. A Működő Szellem rövid története. Európa Kiadó, Budapest.

Wilber K. 2006. információ: Bevezetés a transzperszonális pszichológiába. Válogatás A. H. Maslow, R. Assagioli és K. Wilber írásaiból. Ursus Libris, Budapest.



« vissza