Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Így láttam... - Megjegyzések Granasztói Pál naplórészletéhez

Granasztói Pál építész, író születésének idén van a századik évfordulója. Építészetről, urbanisztikáról szóló szakmai írásai, valamint önéletrajziként is jellemzett irodalmi alkotásai, számos könyve különösen a hatvanas-nyolcvanas években voltak népszerűek, jó néhány több kiadást is megért.

Végigtekintve az életművén, fiaként visszaemlékezve, az alkalomhoz kapcsolódóan az a kettősség és őrlődés jut elsőként az eszembe, amely alkotói tevékenységét végigkísérte. Családi körben az ebből fakadó nyugtalanságot mindig érzékelni lehetett. Folyamatosan dolgozott, miközben eleget kívánt tenni egyéb, tehát családi és munkahelyi kötelezettségeinek is. Sokszor érezte úgy, hogy több súly is nyomja egyszerre. A feloldódást leginkább a zenehallgatás jelentette az utolsó két-három évtizedben, s mert nem volt gyakorlati érzéke, a hanglemezek, a technika nem kellően finom kezelése és az akkori lemezjátszók, döntően egy Supraphon táska lemezjátszó brutális egyszerűsége miatt is, a zene, a sok-sok vinillemez egyre jobban recsegett. Ami mellesleg azt is bizonyítja, hogy nincs korreláció a gondolkodás minősége és a hangvisszaadás technikai tökéletessége között. A zenében való feloldódás a munka, az írás finomítását segítette elő, és komoly visszhangot kiváltó hosszú esszé megírására is inspirálta.

Ma már újra és újra beigazolódó felismerés számomra, hogy ő és nemzedéke különösen sok megpróbáltatáson ment keresztül, jóval több nehézség, tragédia kísérte életét, mint például az én nemzedékem tagjaiét. Ha csak a nagy fordulópontokat vesszük, két világháború, majd 1956. 1918-ban tízéves volt, amikor az első összeomlás, a Monarchia vége és a kommün bekövetkezett. A második összeomlás azért volt megrendítő, mert a széles értelemben vett magyar középosztály tagjainak rá kellett döbbenniük, hogy az élet nem készítette fel őket a bekövetkezett fordulatokra. A katasztrófa kozmikus méretű volt, az, ami a Rákosi-korszakkal köszöntött be, túlment a polgári józan ész határán. Mindkét trauma megrendítette azt a beléjük nevelt hitet, hogy a múlt a jelenben folytatódik. Emiatt más is lett a viszonyuk mindahhoz, ami előttük és velük történt.

Amire készültek, az végleg és visszavonhatatlanul lezárult. Bátyja például a Generali vezérigazgatójából földönfutó lett, Amerikában kötött ki, és inasként élt egy milliomos kastélyában, miközben ugyanott a felesége volt a komorna. Szinte minden széthullott, a Granasztói regényeiben emlegetett pécsi családi házat ugyanúgy társbérletesítették, mint húga családjának Bartók Béla úti lakását, amelynek fürdőszobájában kiskamasz látogatóként tévedésből a társbérlő, Vavrinecz Béla zeneszerző szappanát és törülközőjét használtam.

Az alkotótevékenységét kísérő kettősség és őrlődés másik eleme a megbecsülés és a mellőzöttség folyamatos dilemmájából adódott. Érvényesülni a szellemi teljesítményével akart. A hatalom körül zajló közéletben marginális alak volt, hiszen politikailag minden fórumon súlytalan maradt egész életében. Sajátos módon a pozíciók sohasem érdekelték, hogy ezeket el lehet vagy el kell foglalni, eszébe sem jutott. A hatalom és a körülötte folyó játékok kuriózumok, anekdoták maradtak, nem kötötték le gondolatait sem a hétköznapi életben, sem íróként. Széles baráti és ismeretségi köre sem eszerint alakult, ösztönei és naivitása megóvták a szűk értelemben vett helyes vagy helytelen politikai döntésektől, például a pártba való belépéstől. Az ötletet, amely sohasem merült fel, képtelenségként fogadta volna. Nem emlékszem arra sem, hogy valaha is felismerte volna, vívódásai, keserűségei akár még összefüggésben is lehettek ezzel a körülménnyel. Kívülállása, másodrendű státusa természetes volt, miközben kora legkiválóbb szellemei közül jó néhányhoz, Vas Istvánhoz, Bernáth Aurélhoz, Nemes Nagy Ágneshez, Lengyel Balázshoz, Ottlik Gézához, Mándy Ivánhoz, Vilt Tiborhoz, Schaár Erzsébethez, Ferenczy Bénihez, Medveczky Jenőhöz és másokhoz fűzte hosszú, gyakran sírig tartó barátság.

A középosztály számtalan lecsúszott, vegetáló, tragikus sorsot megélt tagjával ellentétben őt az tartotta életben, amit akkoriban alkotómunkának lehetett nevezni, és ami saját esetében mindenekelőtt az építész-urbanista, valamint szépírói tevékenységre terjedt ki. Az volt a szerencséje, hogy szakmai közegének szüksége volt az urbanistára. Asiker pedig az volt, amikor túl tudott jutni a maga elé tűzött feladaton, és munkája elismerést is kapott. A kinyomtatott mű lett a beteljesülés. A kudarc érzését ellenben a visszhangtalanság váltotta ki belőle, nem az, hogy bár megérdemelte volna, nem lehetett belőle sem egyetemi tanár, sem akadémikus, sem Kossuth-díjas. A tűrt kategóriába tartozott, és mint ilyet, bizonyos megbecsülés övezte.

Szépírói tevékenysége az irodalmi életben az építész szakmaihoz hasonló ismertséget hozott számára. Számtalanszor hangoztatott és sokszor le is írt dilemmája, építész-e ő, vagy író, említett folyamatos gyötrődéseinek egyik táplálója volt. Művein kívül ebben a világban sem tudott egyébként pozíciókat elfoglalni, végképp nem volt módja arra, hogy az akkor uralkodó irodalmi kánonok részévé küzdje be magát, outszájder maradt, műfaját önéletrajzi regénynek nevezték, ami, ha nem is szalonképtelenséget, valamilyen peremhelyzetet jelzett. Még élete végén is különbséget tett az irodalom és a szépirodalom között, munkáit az előbbi kategóriába sorolta.

Kortünetként, hagyományok örökségeként, az átvészelt katasztrófák utóhatásaként vagy lelki alkatából magyarázható az, amit jobb híján a konfliktuskezelés sajátos módjának neveznék. Prózájának egyik fő mozgatója, ideértve a szakmait is, az, hogyan bomlott fel, megtalálható-e, hogyan állítható helyre az egyensúly. Minden ellentét mögött ez érdekelte elsősorban. Még mintha szövegeinek lejtése, zengése, zeneisége is ezzel függene össze. Meg merem kockáztatni, hogy gyötrődéseinek mélyebb okai között talán az a kételyt tápláló felvetés is ott lehetett, mennyiben lehet egyáltalán aktuális a rend, az egyensúly keresése. Korunk nagy kérdései közé tartozik-e ez? A tragédia és az erkölcs kapcsolata érdekelte inkább, mint a pusztulás fájdalma, az ölés vagy a pusztítás perverziói, ezért az volt a meggyőződése, hogy az értelem végül érvényesülhet az életben.

Az alább következő írás, amely visszaemlékezés az 1956-os forradalomra, kiadatlan könyvéből származik. 1978-ban kezdte el írni, nyomdakész változatával 1980-ra készült el. Az Egy patrióta élete címet adta neki, de nem kívánta megjelentetni. Ahozzá írott bevezetés szerint szándéka az volt, hogy, mint kifejezi magát: „megírjam, mikor hogyan láttam ezt a szerencsétlen országot, mindvégig hazámat”. A jövőnek szánt emlékiratában lényegében olyan, az élete során történt dolgokról szól, amelyeket kiadásra szánt és kiadott könyveiben nem írhatott meg. Nyíltan tesz említést a korábbi írásai során érvényesült öncenzúráról, amely mondanivalója közéleti-politikai vonatkozásait érintette. Elhallgatásuk miatt, mint írja, nemegyszer érzett önvádat a megalkuvással összefüggésben. A több mint négyszáz gépelt oldal terjedelmű szöveg írása közben ettől a tehertől is szeretett volna megszabadulni, s megállapításainak immár határozottan politikai töltése mellett ezt jelzi az is, hogy minden szereplője az eredeti nevét viseli. Másrészt az is törekvése volt, hogy kizárólag emlékeire hagyatkozzék: „azt és annyit kívántam írni, amit egy ember a sorból és e korból észlelhetett. Észlelt, majd utóbb, évekkel később elmélkedett észleléseiről, emlékeiről”. Nem használt tehát forrásokat, nem végzett kiegészítő kutatásokat sem, egyedül saját korábbi műveire támaszkodott.

Az 1956-tal foglalkozó részlet is jól tükrözi szándékát és módszerét, de kifejez még valamit. Granasztói Pál, életének hetvenedik évében, mintha szembesült volna az imént említett dilemmájával. Mintha azon töprengett volna ekkor, hogy a közéleti-politikai problémakör bevonásával nem lehetne-e mondanivalóját új megvilágításba helyezni.

A közölt szövegrésszel kapcsolatban megjegyzendő, hogy Trautmann Rezső 1956-ban az Országos Építési Hivatal vezetője volt. A felsorolt miniszterek között „Feri bácsi” Keresztes Fischer Ferencet jelöli. Ami az Itthon éltem című kötetéhez fűződő kiadói emlékét illeti, az 1956-tal foglalkozó rövid részletbe végül mégsem került be az, hogy akkor Magyarországon forradalom volt.



« vissza