Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ajándék a végzettől

Csak Mátyás király csizmáit felejtették e történelmi múzeum egyik szobájában a románok. Miért? Tudja a Jó ég: talán mert csizma, nincs tárgyi értéke. De talán csak szórakozottságból. Eza pár legendás lábtyű, Mátyás király hadicsizmái s két Mária Terézia-korabeli bőrhuzatos szék minden muzeális tartalma most e nemzeti zarándokhelynek. A szoba, ahol a tárgyak egy sarokban kallódtak, ünnepdélután homályosra szűrt fényében mindegyre megtelik a vándorló tömeg egy-egy hullámával. Alföldiek és felvidékiek állnak itt, s kézről kézre adják Mátyás király csizmáit. E pillanatban még nem őrzik hivatalosan a házat - nincs is ki elől -, nem mutogatják múzeumőrök e sajátos emléktárgyakat. De a nép őrzi és vizsgálja Mátyás csizmáit, a hazatérő magyar nép - s a kép, mely e félhomályos szobában a látogató előtt lassan megvilágosodik, felejthetetlen emléke marad e napnak. Szakaszok és rajok jönnek díszruhában, fedetlen fővel, nem vezeti őket senki, s valamilyen családi szimattal találnak ide, e szobába, ahogy sötétben is hazatalál a vadonban az ember. Ez volt a csizmája, igen. Csendesen beszélnek. „Mutasd, sógor” - és egymás kezéből veszik ki a csizmákat. Olyan áhítattal vizsgálják, mint egy műtörténész a kegytárgyat, és olyan szakértelemmel, mint ahogy a debreceni vásárpiacon mustrálja a hortobágyi számadó juhász kommencióosztás után az újonnan vásárolt lábbelit. Olyan bizalmasan nézik, mintha ez a két ormótlan, harminckilós, sarkantyús történelmi lábtyű, melynek hitelességéhez talán kétség is fér - mit is számít a történelmi valóság, egy érzés és ábránd hite mellett? -, használati tárgy lehetne maholnap. Mintha gazdája felölthetné még egyszer, hogy elinduljon benne. Tapogatják, megemelik, megbecsülik, vizsgálják, mert értenek hozzá, mert lovasok és magyarok. Értenek hozzá, mert a csizma az csizma, magyar király, és számadó juhász számára egyformán az. Tapogatják, mert ezek a csizmák, messzire vezették egykor a magyarokat. Megérintik, mert ezek a csizmák vérben, harcban és dicsőségben jártak, s csakugyan van tárgyi mivoltukban is valami másvilágbeli, igaz és emberfeletti, mint a legendák tárgyaiban. Legszívesebben szívükhöz ölelnék, mert hazajöttek a házba, mely a nemzet épületének egyik szöglete. Az ellenség dúlt itt, a szobák üresek. Egy pár csizma maradt csak s egy boldog, szép legenda. Ezért dédelgetik a csizmát. A tömeg lassan sodort szobából udvarra, udvarból utcára. Még a pincébe is benéztek, mintha évszázados hordók eltűnt évjáratainak illatát szimatolnák... Családi ünnep volt ez, Mátyás király házában, délután, mikor Kolozsvár, az örök, megint egyszer hazatért az örök családhoz, a nemzethez. S e délutánt követő éjszakán sok ezer fáradt magyar legény álmában bizonyosan megindultak a legendás csizmák, emberfölöttien lépdeltek, idő, századok, történelem fölött, valahol a csillagok és a magyar föld között, vezetve a hadat és magyarságot örök útján. Ezt is láttam Kolozsvárott, e csodálatos délutánon. Sok mindent láttam, s valahogy mégis, ezt sietek elsőnek elmondani.

1940. szeptember 22.



« vissza