Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szalmaláng s az erdőtűz között - Szilágyi István hetven éves

Ki nem ismeri (akárki, aki a reneszánsszal együtt a múltat igyekszik felejteni) azt a híresen frappáns összefoglalást, melyet Michelangelo szájába ad a bölcsesség: a szobor úgy készül, hogy a márványtömbből (világból, korból, bármekkora darab) el kell távolítani a fölösleges részeket. Merthogy így jönnek létre valami új egészek, monumentumok, szegény nyomorultak. Mint maradékok. A világ ugyanis nyersen még lehet papagáj, de Papagenóhoz fel kell vágni a nyelvét. Valami márványvágó, ólomvágó, papírvágó késsel. Amivel szeletelték például a Tripartitum árkusait, vagy a Függetlenségi Nyilatkozatot... Találékony ember volt, aki először felszeletelte az altamirai bölényt és Gutenberg műhelyében az íveket. A szalmaláng s az erdőtűz között ott van a skála, melyből minden ötvös tüze sugároz Héphaisztosz óta. Találékonyság kérdése a fokozatot megtalálni, eltalálni. „...Ötvös volt az ősöm Brassó városában.”

Még az időnként összeomló Erdély is mindig tele volt találékony emberekkel. A tájegység, ahol Balázs Ferenc egy világméretűből összecsukott szövetkezeti kiutat felrajzolt, más, még jobban dióhéjba zártságában ott termett Vásárhelyi Géza, ki költőnek méltó társa volt a „mészkői papnak” és mesterségbeli gyógyító volt. Gyógyító volt a szervezkedésben, megvalósulásban mint Erdély találékony emberei rendszerint. Ahol a homokóra nyaka hisztériásan összeszorul, ott a kuruc kor, Világos és az első világháború után azonnal fellépnek a Kós Károlyok, valósággal idehúzódnak a Dávid Ferencek, Bánfi Dénesek gyalázatos vérpadját lebontani, vagy beteljesítve a következő tizenkét kőművességet. Nekünk nonstop nyitva volt a Déva-várunk, csontégetőnek, meszet oltónak, ördögöt-angyalt falra festőnek. Balogh Edgár jött és egyben keletkezett is Erdélyből, Erdélyhez, ahogy Gaál Gábor és más kiszorítottak a színhelyet Rodostónak használták, nádasnak, könyvtárnak, bujkálónak, beállónak és kiállónak. Kevés mindenre alkalmasabb embert tanulmányozhattam a háborús évekre eső gyerekkoromban, mint saját apámat, a többszörös pedagógust és iskolaalapítót, aki a tordai unitárius kollégium kaszárnyává sorvasztásának megszűnte után, a szülőkkel együtt fűrészt ragadva iskolapadokat fabrikált, míg a „tanügyi reform” kezéből ki nem ütötte az ügyeket. És tucatja nőtt fel körülöttem, mellettem a lassan a katonatemetőt is megtöltő nemzedékeknek, a vállalkozóknak, akik igazi sikere, hogy átvészeltük ezt a hatvan-hetven évet is.

Ilyenek képtárában őrzöm az én legbelsőbb, ugyanakkor legkülsőbb galériámban az atyamesterré vénülő Szilágyi Istvánt is, nemcsak mint a magyar sors egyik tímárát, a magyar szó egyik eleven nagymesterét, hanem mint kulisszatologatót, díszletmunkást, helyi magyar Hollywood-teremtőt, filmgyáralapítót. A nem is tudom, mióta mindenben kanál kőművest, a kis és nagy sorskovácsot, mozdonyterelő juhászt, a Don-kanyar egyik árváját és az elmúlt értékes, teremtő évtizedeink egyik nagypapáját is.

Mindnyájunk emlékezetében ott van, ahogy a Romániában több mint bársonyos rezsimváltásnak nevezett 89 színhelyein, néhány történelmi terünket lezáró nagykapu viseli a szó szoros értelmében Szilágyi István bakancsának rúgását is. Mielőtt az Utunkból megalapította a ma is létező Helikont, némi energiára is szükség volt ahhoz, hogy elrúgjuk magunkat a parttól. Immár az ötszázadik száma is megjelent a lapnak, melyről így ír a főszerkesztő: „...Ha a Helikon felmenőit próbálnánk számba venni, melyeknek hajdani megléte az utódot valamiképp jövőbeni megmaradásra készteti-kötelezi - nos, igencsak »sok a múlt«. Hiszen maholnap kétszáz esztendeje, hogy Kolozsváron a Döbrentei Gábor alapította Erdélyi Múzeum megjelent, azóta itt kisebb-nagyobb megszakításokkal az irodalomnak máig volt s van fóruma. Nyilván szüksége volt s van erre itt valakinek. Mivelhogy a mindenkori magyar kultúra keleti régiójának ezen a pontján vonultak át, s részben máig itt keresztezik egymást az irodalom és a művészetek karavánútjai... S ha már a múltat vallatjuk, érdekes megfigyelni, hogy a 20. század első világégése után, amikor a történelmi Magyarországról egész országrészek szaggattatnak le, a magyar irodalom nemcsak hogy megmarad, a hajdaninak egyharmadára cövekelt magyar államhatárokon kívül, hanem kényszerűségből ott is kisarjad, ahol azelőtt alig létezett, jóllehet az újgazdák erre az irodalomra ott immár mint nemkívánatos kultúra hírlelőjére tekintettek. ...A mi Helikonunk a lapelődök közül ama hajdani Erdélyinek az irályát próbálta valamiképp maivá-gondolva követni... Kuncz Aladárnak a kisebbségi állapotról 80 esztendővel ezelőtt írott sorai számunkra ugyancsak máig érvényesek: „...szemünk nagyobb távlatokra nyílhat és idegrendszerünk érzékenyebben foghatja fel az egymásba folyó és egymásra ható műveltségi áramlatokat. A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában, műveltségében maga az egyetemesség...”

Szilágyi Istvánnal és Helikonjával mára sikerült a határok nélküli magyar irodalom egyik eleven kolozsvári műhelyét megalapítani. „És miközben az utóbbi évek Európa-ígéretei azt sugallják, hogy már a jövőnk sem a régi - hangzik a vallomás -, a sokországos magyar irodalmi hazának ebben a zugában rég nem rajzott elő annyi tehetséges ifjú ember, mint az elmúlt két évtizedben. Lenne hát értelme a megmaradásnak. Bár erre törekedvén néha úgy érezzük, sorsunkban Sziszüphosz agyonértelmezett története kísért.”

Kurátor és presbiter, pincepallér és belvizek szabályozója, összeengedője a külvizekkel. Egyike azoknak, akik utód-Noéként megállták helyüket, és a vizek eddig még engedelmeskedtek nekik. De ács is ő, mert hát füle mellett ott volt végig a ceruza, ami szintén rá hallgat leginkább. Szilágyi István, mint kedvenc pillanatnyi teremtő, kiteremtő más nyelvű szomszéd céhmesterek szövetségese és barátja a vásárban. A külön-külön csodaként, ajándékként megjelenő jel: hogy együtt is lehet.

Az ilyen jel ott lebegett olyan fők körül, mint Reményik, akitől az Eredj, ha tudsz és Maradj, ha tudsz bonyolult számításait örököltük, vagy Szabédi, aki a halj bele, ha muszáj helyi Shakespeare-
kérdését éppolyan diccsel oldotta meg, mint Kisbán Miklós a hazatérést, vagy Gy. Szabó Béla, Tamási Áron az egyetemességre kiterjesztett transzilván stílust.

A világ mint szabadság és végzet című esszéjében mondja ki Szilágyi István művészetéről ezt a szép összegezést Gróh Gáspár: „Indulása óta úgy nyilvánul meg, mintha most az ő szépírói szentenciái mögött izzanának fel a magyar kultúra összes Alexandriai Könyvtárai.”

Igen, Szilágyi István az egyetemesség játszótársa ma a nyelvvel, annak él, ahhoz szól nagy ritkán, de maradandóan. Ő is egyik nagy demonstrációja annak, ami a jövő felől is belénk van már plántálva. Hogy az olyan áramlatok, mint a Golf, és olyan háromszögek, mint a Bermuda, egyetemesen nyilvánulnak bennünk. Hogy a transzilvanizmus, ahogy a nyugatosság is emeletenként, nemzedékenként, fejleményenként, kihívásonként változó. Gulliver egész más szerepet talál magának az eltúlzott méretek világában, mint liliputokban, és Robinson, az elárvult tengerész se találja meg az igazi két partot, a hetvenhét méltó partot, melyet felrobbanthatatlan lánchidakkal és kitartó találékony magyar reformkorokkal és reformkedvekkel összekössön.

Nekem Szilágyi István léte abban irányadó, hogy a nyelvünk édes és keserű, hogy a reneszánsz áprilisok tündériek és magukkal ragadók, mint egy Áprily-vers s mint az eddig átélt idők hangulata, és Erdély-Atlantisz cseppkőbarlangjaiban új meg új alakuló drágakövek várnak ránk, mert nincs apadás a kútban. Ezt érje meg a mester is. Minden értelemben.

A szalmaláng s az erdőtűz között ott van a skála, melyből minősítésünk annyiszor elszármazik. Adja az ég, hogy a nyelv tartalék érceiből és emlékezetéből Szilágyi István pályája olvasszon tenyerünkbe éppannyit, amitől több ezer éves emlékezetünk és kultúránk táplálkozik. A hollóidő is csak hullóidő.



« vissza