Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A nemzetnevelő történetíró - 125 éve született Szekfű Gyula

Az elődünkként tisztelt Magyar Szemle (1927-1944) főszerkesztőjét talán minden ma élő magyar történész az elmúlt évszázad legtehetségesebb historikusának tartja, de ez még nem magyarázza, hogy személyével és munkásságával annyian foglalkoztak, s azt annyira eltérően ítélik meg.
A Hóman Bálinttal közösen, de az újkortól Szekfű által írt Magyar történet igazi bestseller lett, de valamennyi könyve, tanulmánya és publicisztikai írása esemény volt. Olyan gazdag érveléssel és olyan hatásosan írt a magyar történelem súlyos dilemmáiról, hogy halála ötvenedik évfordulóján akkor is konferenciát tartottak volna róla, ha 1946-ban nem fogadta volna el a moszkvai követi megbízatást, 1947-ben nem jelentette volna meg a „keleti demokráciát” feldicsérő, Forradalom után c. könyvét, és 1953-ban nem vállalt volna képviselőséget Rákosi parlamentjében, megtetézve azt az Elnöki Tanács tagságával. A közelmúltban Gyurgyák János felvetette a kérdést, hogy „egy politikai szélkakassal, egy tehetséges, de cinikus s minden rendszert hűen kiszolgáló figurával van-e dolgunk, vagy egy elveihez végig hűséges, de a mindenkori politikának - ez ugyanis vitathatatlan - gesztusokat tevő gondolkodóval állunk-e szemben?” Úgy vélem, ez csak költői kérdés, mert a válasz egyértelműen a második állítás. A Czigány Lóránt által idézett vicc csak vicc, a „fehér Szekfű” nem lett „vörös Szekfű”, csupán egy világtörténelmi tendenciákban gondolkodó, de kiszolgáltatott értelmiségi egy reménytelenül hosszúnak ígérkező újabb „török kor”-ban biztosítani akarta a nemzet túlélését. Ezzel együtt Szekfű 1945 utáni, még inkább 1948 utáni politikai működése egy várakozásaiban csalatkozott, testileg beteg ember fényes életpályájának szomorú epilógusa.

Kósa László, Dénes Iván Zoltán, legalaposabban pedig Gyurgyák János már összeállította, hogy a 48-as érzelmű protestánsoktól a kommunistákig, Bethlen Istvántól Glatz Ferencig ki miket mondott, írt össze Szekfűről. A mai (hetedik? nyolcadik?) értelmiségi nemzedék nemigen törődik azzal, hogy a Corvin-lánccal is kitüntetett akadémikus túl szigorúan ítélte-e meg A száműzött Rákóczit, hogy svarcgelb érzelmű volt-e, avagy csak labanc, hogy a kiegyezés nagyhatalommá tette-e Magyarországot, vagy a feldarabolást készítette elő, hogy a liberalizmust vagy a közjogi ellenzéket illeti-e meg a fő felelősség azért, hogy 1918-ban a magyar állam és társadalom bénultan zuhant a csődbe? Azt is inkább csak tudományos kérdésnek tartja, hogy a magyarság számára az etnikai, a kulturális vagy az államra épülő nemzetfogalom az előnyösebb, avagy hogy a nemességből vagy a parasztságból kellett volna egy öntudatos, modern magyar középosztálynak kialakulnia, s hogy ebben milyen hely illette volna meg a zsidó származásúakat.

Szekfű bőséges irodalmi termésében azonban bőven találunk olyan témákat és elemeket, amelyeknek bagatellizálása aligha kétséges. Az idei évfordulón ezeket célszerű számba venni.

Egyik 1931-es Magyar Szemle-cikkében a főszerkesztő „meddő törekvés”-nek mondta, hogy a történelem az élet tanítómestere. A 20. század és eddigi folytatása valóban azt tanúsítja, hogy az emberek, kivált a politikusok, nem tanultak a történelemből (talán mivel egyre kevésbé ismerik és még kevésbé értik azt), de Szekfű tudományos életművét és publicisztikai tevékenységét mindvégig jellemzi az a törekvése, hogy jobb útra térítse, nevelje a magyar társadalmat - az 1920-as években elsősorban a még annak gerincének és vezetésre hivatottnak tekintett középosztályt. E nevelés vallott célja az volt, hogy a trianoni traumából tanulva, a múlt tanulságait levonva a nemzet képes legyen olyan megújulásra, amely helyreállítja a Szent István által létrehozott magyar államot. E cél irrealitása mára bebizonyosodott, de ma sürgetőbb, mint az 1920-as években, hogy a magyar társadalom számoljon le mind a defetizmussal, a kishitűséggel, mind pedig a lehetőségeket túlbecsülő illúziókkal, a délibábok kergetésével, a „nacionalista ködevőkkel”. Ugyanennyire aktuálisak Szekfűnek a társadalmi igazságosságról és méltányosságról, a szegénység leküzdéséről és a hatalmi visszaélések felszámolásáról vallott elvei. Csak egyetérteni lehet azzal, hogy ezen az úton lehet elhárítani a véres és romboló forradalmat - vagy azt az apátiát, amely a mára inkább jellemző.

Nem pálfordulás volt, hanem a nácizmusra és annak magyarországi visszhangjára adott logikus válasz, aminek Szekfű elsősorban folyóiratokban, majd az 1938-ban induló Magyar Nemzet napilapban adott hangot. A legrosszabb előérzetet is túlszárnyaló tragédiák, gerinceket roppantó diktatúrák után, a demokratikus berendezkedésű EU-tagállam Magyarországon fasiszta veszélyről beszélni fantazmagória, de új köntösben valóban felütik fejüket szélsőséges és veszélyes nézetek. Egy halálosan veszélyes külpolitikai orientáció alapjait vetheti meg a Nyugat-ellenesség, akkor is, ha jobboldali köntösben jelentkezik. A Szekfű által joggal bírált turanizmus sem került végleg a süllyesztőbe: érdemes megnézni, miféle előadások hangzanak el ma is sokfelé, és hogyan minősítik egyesek a magyar nyelv finnugor eredetét. Nemcsak történelmietlen, de ugyancsak ártalmas tendencia Koppányból az államalapító méltó riválisát faragni, amikor Nyugat-Európa nem akarja vállalni keresztény gyökereit, viszont városnegyedeket, sőt egész városokat enged át az iszlám fundamentalizmusnak. Egyszóval Szekfű jól látta annak a veszélyét, ha a hazafias érzelmű emberek zavaros eszmék zsákutcájába kerülnek.

Nemcsak a történészek, de a tágabb olvasóközönség számára is megszívlelendő Szekfű Gyula számos szaktudományi megállapítása. Emberközelbe próbálta hozni történelmünk olyan hőseit, mint Bethlen Gábor és Rákóczi, példaképként mutatta be a politikai szenvedélyeknek ellenálló Eötvöst és Deákot, mindenekelőtt pedig a hazaszeretetet alkotó munkával megvalósító Széchenyit, miközben szókimondó bírálatban részesítette a parlagias, „kismagyar” nacionalizmust. Harmincöt évesen élte meg a „világomlást”, a három monarchikus nagyhatalom s velük együtt a történelmi Magyar Királyság összeomlását. Kortársaival együtt keresve ennek okait, jóformán említés nélkül hagyta a legfontosabbat, a nemzetközi tényezőket, a nagyhatalmak párizsi döntéseit - talán azért, mert olcsónak és félrevezetőnek találta, ha bűnbakokat találva a magyarság nem néz szembe saját felelősségével. Mélyre ásva, Mohácsig visszamenve kereste „a magyar Balsors” kulcsát, a nemzet belső, társadalmi, gazdasági, politikai és lelki hibáit. Első, a Három nemzedékben kifejtett diagnózisa - a francia forradalmi modell követése, a túlzott liberalizmus, a nemzetietlen és destruktív elemek térnyerése - nem állja ki a szaktudomány próbáját, de „a nemzeti elbizakodottság, a szájas hazafiság”, a délibábok kergetése, a nemzetiségekkel szembeni erősödő türelmetlenség már igen. Kritikája számos részelemét (az öncélú pártoskodásról, a lelki függetlenség helyét elfoglaló nyájszellemről, a gondolkodásában kiskorú választói tömegek manipulálhatóságáról) pedig a mai demokráciára is találónak érezzük. Kossuth radikalizmusát, majd kiegyezéskritikáját elmarasztalta, de már a Magyar történetben értékelte 1848/49-es tevékenységét, élete végén pedig megható melegséggel és megértéssel írt „az öreg Kossuth”-ról, annak emigrációs politikájáról.

Az 1927-ben Bethlen támogatásával induló Magyar Szemlének olyan szerkesztője volt (1938-ban egészségi okokból adta át a tisztséget Eckhardt Sándornak), aki nagyon tudatosan vonta be a fiatal tehetségeket a szerzői gárdába, a rendszeres teákon és vacsorákon egyúttal összehozva őket a politikai és gazdasági elit legnagyobb tekintélyeivel. A tanítványokból szövetségeseket nevelve próbálta megsokszorozni saját hatását - és persze felvenni a kesztyűt a hozzá hasonló nemzeti célokat más utakon keresőkkel szemben. De ismerve Németh Lászlóval folytatott vitáját, látnunk kell jó viszonyát egyrészt Szabó Zoltánnal, Keresztury Dezsővel és Kovács Imrével, másrészt Babitscsal, Pethő Sándorral és Bajcsy-Zsilinszky Endrével.

Noha látszólag kevés figyelmet fordított a szomszédos országok történelmére és belső viszonyaira, írásaiból kitűnik, mennyire tisztában volt a nemzeti történelemre ható külső tényezőkkel, ide értve a külföldi - helytálló és téves - vélemények fontosságát is. A német gondolkodás mellett mind a francia, mind az angol viszonyokat jól ismerte, és szorgalmazta a magyar történelem hiteles megismertetését a külfölddel. Szoros kapcsolatban állt a közép-európai népeket elfogultságtól mentesen ismerő C. A. Macartney brit történésszel, aki a világháború alatt a BBC magyar adásainak hangja és hangadója volt mindaddig, amíg Benešnek és Károlyinak nem sikerült őt onnan eltávolíttatnia.

Az egyesek által nem eléggé nemzetinek tekintett Szekfű Gyula kiemelt figyelmet fordított az elszakított magyar közösségekre. Számukra is fontos volt az az árnyalt kép, amit a dualizmus nemzetiségi politikájáról bemutatott: cáfolta a könyörtelen elnyomás vádját, értékelte az 1868-as nemzetiségi törvény nagyvonalúságát, de bírálta az erősödő magyar türelmetlenséget, amely ugyanakkor elhanyagolta a peremterületek (köztük a Székelyföld) gazdasági támogatását. A szomszédok kisebbségellenes nacionalizmusával szemben az ellenszert az elszakított területeken a magyar kultúra és tudat ápolásának támogatásában, a nemzetközi kisebbségvédelmi elvekre történő szüntelen hivatkozásban, és a területi autonómiát jelentő wilsoni önrendelkezési elv érvényesítésében látta. Jobb út ma sem kínálkozik. Abban is egyet kellene értenünk a napi politikához is jó érzékkel hozzászóló történésszel, hogy a szomszédos országokban a jobboldaltól a baloldalig mindenkit befogadó és képviselő egységes magyar pártokra van szükség.

Nem 1945-ben, hanem 1934-ben mondta ki, hogy „a nép anyagi felemelése, ősi kultúrájának felkutatása és a magyar kultúrával összeolvasztása, nemzeti törekvéseinknek a népi szükségletekkel leendő teljes összehangolása korunk legelső kívánalma. Az úgynevezett történelmi osztályok országának át kell alakulnia népi Magyarországgá, de ez a változás nem jelenthet hanyatlást, kultúrának, történeti formának és igényeknek feladását. Ellenkezőleg: bizonyos, hogy történeti feladatainkat itt a Duna völgyében gyorsabban és könnyebben vállalhatjuk, ha a nemzetet egy egész tudatosított nép, nem pedig csak egyes, bármily tehetséges társadalmi osztályok képviselik.” Noha ma inkább messzebb, mint közelebb vagyunk ehhez a programhoz, mint annak megfogalmazásakor voltunk, Szekfű Gyula üzenete ötvenhárom évvel halála után is égetően aktuális.



« vissza