Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A kétkamarás parlamentről

A magyar parlamentáris demokrácia elmélyülő válsága az elmúlt időszakban súlyos politikai kérdéseket vetett fel, melyek alkotmányos rendszerünk egyes elemeit is érintik. Éles vita tárgyává vált a közvetett (képviseleti) és a közvetlen demokrácia viszonya. Először fordult elő, hogy a választópolgárok népszavazással bírálták felül a parlamenti kormánytöbbség és a kormány politikáját. Magának a parlamentnek a működése is kritikák középpontjába került. Az Országgyűléssel szembeni elégedetlenség súlyos válságjeleket tükröz; mutatja, hogy tevékenysége bizonyos mértékig formálissá vált, kiüresedett, hogy a népképviselet tartalmi értelemben eltávolodott a képviseltektől. A parlamentbe vetett bizalom mélypontra süllyedt, és ez az egész demokratikus intézményrendszerre kisugárzik. A közvélemény jelentős része csalódott a demokrácia működésében. (Talán az idei népszavazás az, amely hosszú idő után először e kiábrándultság ellen hathat.) A politika egészében nagyon távol került az emberektől.

Ha a parlamentarizmus válsága tartóssá válik, beláthatatlan következményekkel járhat az országra nézve, akár rövidebb távon is. Erre a veszélyre általános történelmi tapasztalatok intenek. A politika művelőire nagy felelősséget ró ez a helyzet.

A kiutat jelentő lépések, eszközök körének fontos részét képezheti az alkotmányjogi rendszer korrekciója. Több intézmény tekintetében is érdemes változtatásokon gondolkodni. Ezaz írás a kétkamarás parlamentben rejlő lehetőségekkel kíván foglalkozni.

A kétkamarás parlament kérdése az alkotmányjog tudományának, a politikai életnek, illetve a politológia művelőinek örökzöld témája szerte a világon. A különféle kétkamarás rendszerek közül egyedül a szövetségi államok kétkamarás megoldása az általánosan elfogadott, a többi kétkamarás rendszer mind létjogosultságában, mind részletkérdéseiben korszakokon átívelő viták kereszttüzében áll, melyeknek könyvtárnyi irodalma van. A rendszerváltozást követően nálunk is felmerült - újra és újra - a kétkamarás parlament megújult formában történő visszaállításának gondolata, amely ismételten felidézte ezeket a vitákat.

Ez alkalommal nem foglalkozom a kérdés szakmai elemzésével, és mellőzöm a szemben álló szakmai-tudományos érvrendszerek ismertetését. Eviták felidézését azért is céltalannak tartom, mert az elvont alkotmányjogi-tudományos megközelítések felől nézve az egy- vagy kétkamarás parlament dilemmájában véleményem szerint nincs egyedül üdvözítő, csalhatatlan álláspont. Az a tény, hogy a különböző országokat tekintve egyaránt találunk példát egykamarás, illetve kétkamarás modellre, önmagában is igazolja a fenti megállapítást. Az is lényeges, hogy az egyes megoldások megválasztása nem vonatkoztatható el az adott ország politikai viszonyaitól. Nem vitatva tehát, hogy a kétkamrás parlament modellje alkotmányjogi tudományos kérdés, előnyeinek és hátrányainak mérlegelése politikai mérlegelést is kíván, vagyis egyben politikai kérdéssel is állunk szemben. Magam a kérdés mostani aktualitását elsősorban politikai okokban látom, és ez a továbbiakban alapvetően meghatározza gondolatmenetem irányát. (A két minőséget egyébként nem lehet egymástól teljesen elválasztani, lévén, hogy a közjog a politika joga.)

Amikor azt tesszük mérlegre, hogy politikai értelemben mi szólhat a kétkamarás parlament mellett (vagy ellene), illetve milyen politikai viszonyok befolyásolták ezzel kapcsolatban a politika szereplőinek véleményét a rendszerváltozást követően, csak úgy tudunk közelebb jutni a válaszhoz, illetve akkor tudjuk a politika szereplőinek a kérdéshez való viszonyulását megérteni, ha azokat a konkrét elképzeléseket vesszük szemügyre, melyek a vitában dominánsan megfogalmazódtak vagy ma is testet öltenek.

Magyarországon a kétkamarás parlament létrehozásával kapcsolatos elképzelésekkel részben az alapvetően önkormányzatokra vetített területi érdekek, részben pedig a társadalomban jelentkező, más különböző sajátos érdekek és értékek képviseletét kívánták megvalósítani. Ez utóbbiak a korporatív jellegű képviselet intézményesítésének szorgalmazását jelentik. (Ami különböző érdekeknek, értékeknek alapvető foglalkozási ágak, hivatások, társadalmi szervezetek, köztestületek, egyetemek, egyházak stb. általi megjelenítése útján valósítható meg.) Egyesekben felmerült, hogy az újonnan megteremtendő második kamara - a népképviseleti jellegű első kamara mintegy megkettőzéseként -
ugyancsak népképviseleti elven szerveződjék. Ez az elképzelés azonban a második kamara támogatóinak körében nem nyert olyan mértékű elfogadottságot, mint a területi, illetve a korporatív elem.

A második kamarával szembeni politikai jellegű fenntartások a rendszerváltozást követően a második kamara ellenzőinek körében - anélkül, hogy ez a vitákban hangsúlyosan megfogalmazódott volna - elsősorban a korporatív elemmel szembeni politikai jellegű félelmekkel volt kapcsolatos. Nevezetesen attól való félelemmel, hogy az államszocializmus és a diktatúra négy évtizedes korszaka után a korporatív elven képviseletet nyerő szervezetek nagy része - elsősorban személyi összetételük okán - a régi hatalmi struktúra szövetségeseiként fognak viselkedni. A rendszerváltó politikai erők nagy része attól tartott, hogy egy ilyen elemre épülő vagy azt hangsúlyosan magában foglaló második kamara arra fog törekedni, hogy felülírja a demokratikus választásokon kifejezésre juttatott népakaratot.

Idegenkedést váltott ki továbbá az, hogy a kétkamarás rendszer óhatatlanul lassítja, nehezíti, adott esetekben hátráltatja a kialakított kormányzati politikai program zavartalan megvalósítását, fékezi annak lendületét.

A legkisebb ellenérzéssel talán a területi érdekek hangsúlyozott megjelenítése találkozott, lévén, hogy ez a fajta érdekmegjelenítés népképviseleti alapokra is helyezhető, amely lehetőséget ad a pártérdek egyidejű érvényesülésére is. Mindenesetre a területi érdekek ily módon történő megjelenítése esetében is számolnia kell a pártoknak azzal, hogy a második kamarában e megoldás mellett is eltérő politikai erőviszonyok alakulhatnak ki az első kamaráéhoz képest. (Ennek különböző, itt nem részletezett okai lehetnek.) Egészében nézve a második kamara létrehozásával szembeni politikai idegenkedésben az a meggondolás öltött testet, amely a hatalommegosztás gondolatának magára a parlamentre történő alkalmazását felesleges és kerülendő akadálynak tekinti.

Ami a korporatív képviselettel szembeni politikai fenntartásokat illeti, ezeknek mai indokoltságát és megalapozottságát nagymértékben megkérdőjelezi az, hogy a politikai értelemben vett rendszerváltozás megtörténte óta mintegy tizennyolc év eltelt. Ez az idő elég hosszú volt ahhoz, hogy a második kamara tagjaként szóba jöhető szervezetek személyi összetétele lényegesen megváltozzék, és különösen ahhoz, hogy azok a szálak, amelyek ezeket a szervezeteket a rendszerváltozás előtti hatalmi struktúrához személyi értelemben hozzákapcsolták, eloldódjanak, illetve lazuljanak. Ennyi idő eltelte után már eleve nem igazán lehet a rendszerváltozás előtti hatalmi struktúráról beszélni. A korábbi ilyen jellegű kapcsolati kötődések helyébe ma már sokkal inkább a puszta személyi kapcsolatok világa lépett a korábbi - vélhetően szoros - kötődéshez képest erősen leépült formákban. A régi beállítottság már csak kevés szervezetre jellemző. Bár ezeket a kötődéseket sem szabad lebecsülni, számos olyan példát láthatunk, amikor a társadalmi életben szerepet játszó szervezetek, illetve köztestületek készek a mindenkori kormányhatalomtól élesen elhatárolódva artikulálni törekvéseiket. (Lásd például az orvosi kamara szerepét az egészségügyi rendszer átalakításának a vitájában.)

A kétkamarás parlamenttől való idegenkedés másik oka nyilvánvalóan nem szűnt meg, és az nem is olyan természetű, hogy valamikor is megszűnjön. A második kamara ugyanis természeténél fogva mindig is korlátozni fogja a népképviseleti kamarát és a kormányzó pártokat. A kérdés lényegében az, hogy hajlandók-e a pártok önmagukat egy ilyen korlátozásnak alávetni. Ez az egyébként alapvetően politikai kérdés annak mérlegelését kívánja, hogy van-e más irányú politikai haszna számukra ennek az önkorlátozásnak.

Azt gondolom, hogy erre a pártok ma már igennel válaszolhatnak. A parlamentáris demokrácia válsága, a politikának a társadalomtól való távolkerülése, a politikai közvéleménynek a demokratikus intézményrendszerben és általában a politikában való nem kis mértékű csalódottsága és kiábrándultsága a politikai döntéshozatalok kialakításának rendjében is változást kíván. Ha az eddig kizárólag a pártok által történt politikaformálás folyamatába (mely gyakran egészen szűk csoportok, illetve a kormány által megvalósított politikaalakítást jelenti) a társadalom különböző tényezői is bevonást nyernek, az ország és a nép sorsát alapvetően meghatározó döntések társadalmi legitimációja is nagyobb, politikai értelemben vett megalapozottsága is szilárdabb, tartalmuk egészében elfogadottabb lehet. A politika így ismét közelebb hozható az emberekhez, a demokrácia iránti bizalom ismét megerősödhet, ami mindenekelőtt az országnak, de emellett a pártoknak is alapvető érdeke.

Látnunk kell azt is, hogy a politikai életben már ma is működnek olyan mechanizmusok, illetve felmerülnek olyan megoldások, amelyek elméletileg a második kamara gondolatiságával rokoníthatók. Ilyen a már régóta működő Országos Érdekegyeztető Tanács, amely a kormányzat több döntése tekintetében egyetértési joggal rendelkezik, vagy például ilyen a Költségvetési Tanács, illetve Költségvetési Hivatal gondolata, amely a költségvetés megalkotásának folyamatát helyezné valamiféle külön szakmai kontroll alá. A politikai osztály számára tehát valójában már nem olyan idegen az önkorlátozás gondolata, mint azt korábban tapasztalhattuk. Miért ne lehetne megbarátkozni az ilyen irányú elképzelések intézményesített kiterjesztésével, melyben az ország életének formálásában a mostaninál erőteljesebb és intézményesített szerepet kapnának a gazdasági élet alapvető érdekcsoportjai, a tudomány, a kultúra értékeinek hordozói, az egyházak vagy a nemzeti és etnikai kisebbségek képviselői?

Az ország és a demokratikus intézményrendszer minőségének javítása érdekében nem lenne haszontalan újragondolni ezeket a kérdéseket. És ha a kétkamarás parlament intézményesítésére elvi szinten megszületne az igenlő válasz, akkor ki lehetne dolgozni az egyébként nagyon fontos (és természetesen magát a konstrukciót is alapvetően meghatározó) részleteket. Többek között a két kamara eltérő legitimációjából fakadó különbségek kiegyenlítését szolgáló megoldásokat, annak biztosítását, hogy a felújítandó második kamara a fentebb körvonalazott formájában a döntések megalapozottságát szolgáló, az esetenkénti újragondolást biztosító eszközzé váljon úgy, hogy egyidejűleg ne kerekedjen a teljes értékű demokratikus legitimációval rendelkező népképviseleti jellegű első kamara fölé.

Az ország politikai állapotára és a demokratikus intézményrendszer helyzetére tekintettel érdemes, sőt szükséges kiszabadulni korábbi fenntartásaink fogságából, és nyitottá válni a mostani helyzetünkből történő előrelépés lehetőségét hordozó régi-új megoldások felé.



« vissza