Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szellemi vagyonvesztés - gondolatok a hazai (kultúr)politikáról

A kultúra az ember szellemisége, a lehető legtágabban értve, és mindaz, amit ennek történelmi folyamata kialakított. Ami beléivódott, beleszövődött, rárakódott. Formák, intézmények, beidegződések. Jelképek, szokások, művészet. Módszerek és technikák. A kultúra tehát történelmi képződmény, hagyományai vannak, átörökített témái és jelképei, melyek a pszhichét - az egész emberi élet mozgatóját - mélyen átjárják” - írja Kodolányi Gyula (A kultúra - Ma, tegnap, holnap). Ez a meghatározás azért kívánkozik L. Simon László (kultúr)politikai tanulmányairól, cikkeiről írt ismertetésünk élére, mert jelzi, hogy rendkívül sokrétű, összetett fogalom- és intézményrendszert kell áttekintenie annak, aki a kultúra állapotával foglalkozik. Érvényes ez minden időkre, különösen a rendszerváltozást követő több mint másfél évtizedre. A szerző a Magyar Írószövetség titkáraként ráadásul jó ideje „háborús viszonyok” közepette igyekszik helytállni a maga területén. Vészjeleket küld, vitatkozik, közvetítő szerepet vállal. Adatokat, dokumentumokat kutat fel és elemez, hivatalos nyilatkozatokat szembesít tényekkel. Noha tudja, hogy „a közéleti szerepvállalás elveszi az időt az alkotástól”, vállalja a harcokat, mert szeretné „megismerni és átlátni a teljes magyar kulturális élet finanszírozási, működési és igazgatási problémáit”. Acél és a törekvés nemes, de talán túlságosan ambiciózus. A magyar kulturális élet összes területét aligha ismerheti meg egy ember teljes mélységében.

L. Simon László 2003 és 2007 között írott válogatott cikkeit, tanulmányait gyűjtötte kötetbe a Kortárs Kiadó, három nagy fejezetre osztva, a közvetlen múlttól visszafelé haladva. A kulturális kormányzat - kulturális politika című első egység a Gyurcsány-kormány első évét, illetve a második Gyurcsány-kormány kulturális tevékenységét, a múzeum, könyvtár, levéltár és művelődési központok ügyét, valamint az állam kultúrafenntartó szerepét vizsgálja. A Versenyhátrány című második ciklus első írása Bozóki András kiáltványa ürügyén a nemzeti kultúra problematikáját, majd a konzervatív politika, a koncepciótlan magyar kultúrpolitika és a nemzeti sorskérdések kérdéskörét veszi sorra. A Diszkrimináció vagy érdektelenség című harmadik rész kisebb írások gyűjteménye. Témái a későbbi nagyobb tanulmányokban visszaköszönnek, mégsem fölöslegesen kaptak helyet a kötetben, mert azt jelzik: a helyzet vagy nem javult, vagy tovább romlott.

A kötet élén a húszas-harmincas évek belügy-, majd vallás és közoktatásügyi miniszterétől, Klebelsberg Kunótól (1875-1931) kölcsönzött idézet áll - mementóul: „Ma, amikor kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban ellenben korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van most itt az ideje”.

A címadó tanulmány (Versenyhátrány) Bibó István 1947-ben elhangzott akadémiai székfoglaló előadására (Az államhatalmak elválasztása egykor és most) építve azt fejtegeti, dolgozhatnak-e függetlenként a szellemi foglalkozásúak a hatalomkoncentráció demoralizáló hatásának nyomása alatt, amikor „munkájukhoz nem állnak rendelkezésre megfelelő források, s a források felett a politikai céljainak megvalósításáért küzdő, a hatalmat erősen koncentrálni igyekvő, a demokratikus kereteket a lehető leginkább leszűkítő kormányzat rendelkezik”. Nemcsak a kultúra finanszírozásának kérdésköre foglalkoztatja azonban, bár ez erős hangsúlyt kap a kötetben (lásd: a Nemzeti Kulturális Alap(programmal) és ide-oda átalakításaival foglalkozó írásokat). Szól a szellemi élet önkormányzatának szükségességéről, az oktatási rendszer bajairól, a tömegkultúrát „totálisan elbulvárosító médiumokról”, a konzervatív szellemi műhelyek hátrányos helyzetéről, az irodalmi szervezetekről, az építészet szerepéről, a folyóirat-kultúra, a színházak helyzetéről, a piac bűvöletében élő, folyton fiskális szempontokra hivatkozó technokraták műveletlenségéről, „a revolver-újságírói krakélerkedésről”, „a kultúra áruvá silányításáról”, „az eredményesség kizárólagos kultuszáról”, amely a „szabadság és kultúra pusztulásával jár”; a „túlnövesztett bürokráciáról”, „az oktalan pazarlásról” és így tovább.

Megkapják a magukét minden rendű és rangú politikusok, ízekre szedi az egymást váltó kulturális miniszterek hangzatos című, ám koncepciótlan dolgozatait. Nem kíméli az értelmiségnek azt a részét sem, amelynek tagjai szívesebben sorolják sérelmeiket, „mint hogy értelmes, megvalósítható programokkal álljanak elő”. Korholja „az értelmiségét oly sokszor mellőző vagy csak aktuálpolitikai célokra kihasználó vezető jobboldali politikai erő médiapolitikáját, amely csapnivaló”. Szóval mindent megtesz azért, hogy lehetőleg mindenkit magára haragítson.

Sürgeti a független kulturális, oktatási és tudományos műhelyek megerősítését, mert „nélkülük hosszú távon végzetesen lemarad az ország a nemzetek tudományos és intellektuális versenyében”. És hozzáteszi - bárcsak ne maradna írott malaszt -: „A függetlenséget, a szabadságot nem támogató pártok pedig egyszer óhatatlanul kikerülnek a hatalomból, vagy el sem jutnak a kormányzásig”.

Külön fejezetben foglalkozik a jobboldal kultúrpolitikai közönyével, illetve politikájának tévedéseivel. Nem győzi hangsúlyozni, hogy a politikai konzervativizmusnak nem kell feltétlenül esztétikai konzervativizmust jelentenie, épp ellenkezőleg, formálnia kell(ene) a „retrográd felé hajló közízlést” (sikerületlen példaként lásd: Nemzeti Színház). Különösen figyelemre méltó és tanulságos e téma szempontjából az a tanulmány (Konzervatív politika - nyitott értékrend. Kiegészítések Lánczi András Konzervatív kiáltványához), amely ebben a kötetben jelenik meg először. Tanulságos még akkor is, ha a benne foglalt tézisek pillanatnyilag kívánságlistának tűnnek. És itt fontos ponthoz érkeztünk. Elodázhatatlan volna, hogy a lehető legszélesebb körben tisztázzunk bizonyos fogalmakat, kérdéseket. Mit jelent egyáltalán ma a konzervativizmus? Mit jelent a nemzeti kultúra? Mit jelent hagyomány- és értékőrzés? Mit jelent a függetlenség? Mitől korszerű például egy művészeti múzeum? Mit jelent valójában a siker? - és sorolhatnánk még hosszan.

Természetes, hogy a szerző bizonyos területeken otthonosan mozog (irodalom, írók helyzete, kultúrafinanszírozás), másutt kevésbé. Alaposan ismeri például a megyei múzeumoknak a régészet finanszírozásának átalakításából is következő, rohamosan romló helyzetét, kevésbé a nagy országos művészeti gyűjteményekét. Az utóbbiakról szólva olykor téved. (A pontosság kedvéért csak egy példa: az Iparművészeti Múzeum Esterházy-kincseket bemutató kiállítása nem használt fel „nagy állami forrásokat”. Épp ellenkezőleg. Néhány héttel a megnyitó előtt a minisztérium elvonta a múzeum összes szabad pénzeszközét - ebben benne volt az Esterházy-kiállítás teljes költségvetése is -, arra szorítva a főigazgatót, hogy mondja le a kiállítást. Nem ezt tette, az utolsó pillanatban kapott az NKA-tól mintegy 15 millió forintot, és abból rendezte meg a nagy sikert arató kiállítást munkatársaival.)

A kötet alcímében (A (kultúr)politika fogságában) zárójelben jelenik meg a kultúra. Ezzel máris kifejez valamit. (A kultúrpolitika amúgy is vitatott kifejezés, tisztázásra szorul, mit jelent, érvényes-e egyáltalán.) A szerző azok közé tartozik, akik meg vannak győződve róla, hogy: „nem engedhetjük át az élet minden területének irányítását, szervezését a profi politikusoknak”. Már csak azért sem, mert közülük sokan nem a szó eredeti értelmében cselekszenek, nem „a polisz ügyei” foglalkoztatják őket, magunknak kell tehát megvívnunk az igazságainkért. Ha nem tesszük, mondják az írások, az olyan szellemi vagyonvesztéssel jár - a már ma tapasztalhatónál is súlyosabbal -, amit nem engedhetünk meg magunknak, ha végképp nem akarunk lemaradni. Fontos, továbbgondolásra, érdemi vitára sarkalló kötetről van tehát szó.

A Magyar Írószövetség titkára úgy gondolja: „nem tartható a társadalmi, művészeti szervezetek karanténba zárása, azaz csupán ’szakmai’ szerepbe kényszerítése, hiszen céljaiknál fogva éppen a politika, s részben a pártpolitika mezején dől el az ilyen szervezetek és az általuk képviselt civil szektor sorsa”. Ez igaz. De van-e fülük a hallásra - bármelyik pártban - azoknak, akiknek meg kellene hallaniuk az egyre hangosabban szóló vészkiáltásokat? L. Simon László írásai azt is jól érzékeltetik: hogyan válnak olykor „személyükben is a (kultúr)politika foglyává” azok, akik „az irodalom, a kultúra nyilvánosságának megteremtése és életben tartása, a kulturális intézményrendszer védelme” érdekében korteskednek tiszteletre méltó bátorsággal.

(L. Simon László: Versenyhátrány. A/kultúr/politika fogságában. Bp., Kortárs Kiadó. 2007.)



« vissza