Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nem a hazugság győzött

Évek óta visszatérő kihívás: csinálj filmet Katyńról! Igen, ez kötelességem” - vallotta éveken át Andrzej Wajda. És szinte egész életében azt kérdezte magától: „Ki nevelt engem? A szüleim - a becsület és a kötelesség katonai hagyománya, a mindig állig begombolt egyenruhában járó apám. Az iskola - a humán gimnázium, a görög és a római kultúra. A katolikus egyház - az isteni törvények. Hazafias érzület, szigorú erkölcsi elvek - ezen a világnézeti alapon kellett szembesülnöm, 1939 őszén a háborúval. Mit láttam? Azt, hogy nem kell hadat üzenni, mert eredményesebb orvul megtámadni az ellenfelet - vagyis győz a hazugság. Azt, hogy a legyőzötteket nem védi senki, a gyengéknek el kell pusztulniuk, valamint azt, hogy nem csupán a politikai ellenfelek megsemmisítését, hanem egész népek kiirtását is el lehet tervezni. Azt, hogy a győztes művészete katonai indulókra és propagandacélt szolgáló plakátokra korlátozódik. Megértettem, hogy a római jog és a földközi-tengeri kultúra értékei érvényüket vesztették. Meg kellett mindezzel békélnem? És figyelmen kívül hagyhattam-e mindezeket a tapasztalatokat, amikor rendezni kezdtem?” - írta Andrzej Wajda A film és más hívságok című, 2000-ben megjelent önéletrajzi könyvében. (2002-ben az Osiris jelentette meg magyarul.)

Innen nézve, a meghatározottságok, az indíttatás felől, a Katyń akár az első filmje is lehetett volna Wajdának, hiszen elemi élménye volt, s az első perctől kikívánkozott belőle. De természetesen (természetesen?), hiszen a történelem maga is abszurditások sorozata, erre nem kerülhetett sor, hiszen öt évtizedig nemcsak Lengyelországban, hanem a szovjet birodalom fennhatósága alatt mindenütt a legmélyebb titokként kellett kezelni a Katyńban történteket - illetve azt a szovjet verziót kellett ismételni, mely szerint a gaztettet a németek követték el.

Pedig ami ott és akkor történt, valójában nem volt titok. 1943. április 13-án a németek bejelentették, hogy Szmolenszk közelében, a katyńi erdőben lengyel tisztek tömegsírjára bukkantak. A hírt, majd a meggyilkoltak névsorát közölte a német megszállók kezében lévő lengyel sajtó, s ezzel egész Lengyelországot megrendítette (ha az adott, háborús körülmények között még volt ennek a szónak értelme), hiszen közel 20000 lengyel katonatiszt és a háború előtt értelmiségként dolgozó tartalékos katona családját sújtotta le ez a hír. Jellemző például, hogy a film stábjában szinte nem volt olyan ember, aki ne lett volna személyesen is érintve a Katyńban történtekben.

Wajda egész életében erkölcsi és művészi kötelességének érezte, hogy elkészítse a mementót Katyńról. Mégis, nagyon megküzdött a témával, hiszen maga is mélyen érintett volt a téma által (ezért is ajánlotta szüleinek a filmet). Édesapja, Jakub Wajda százados, a 72. gyalogezred tisztje valamelyik tömegsírban nyugszik, de halálára bizonyíték nem volt. Ezért felesége, Wajda édesanyja egész életében reménykedett benne, hogy visszajön.

A kilencvenes években Gorbacsov ugyan már elismerte azt, amit a világ tudott: vagyis azt, hogy a katyńi mészárlás az oroszok számláját terheli, de még hosszú évekig nem készült erről sem regény, sem film.

Wajda, hangozzék bármilyen profánul, ennek okát egy dramaturgiai problémában látta. „A titok - már az, hogy miért nem készült korábban film -, úgy gondolom, nem magában a témában rejlik, hanem a téma feldolgozhatóságában. A tisztek kivégzését már abban a pillanatban eldöntötték, amikor az NKVD katonái foglyul ejtették őket. Ha úgy döntöttek, hogy az összes hadifoglyot kivégzik, semmi jelentősége nem volt annak, miként viselkednek a foglyok a fogolytáborban... Vagyis hiányzik egy rendkívül fontos dramaturgiai mozzanat - az áldozat részvétele az eseményekben. A másik oldal, az NKVD tisztjei és katonái is bábfigurák. Teszik a dolgukat és semmi több. Talán ez a magyarázata, annak hogy mindez ideig csak Krzysztof Penderecki siratója és Andre R. Zbigniewski verse az a két mű, amely méltó a témához” - írta Wajda már hivatkozott könyvében.

Talán ezért is építette a filmet Wajda a túlélőkre, öt különböző sorsú asszonyra. Őket, akiket a remény sokszor évekig-évtizedekig éltetett, nagyon jól ismerte. Adam Solski őrnagy naplója tárgyszerű beszámoló a háború nélkül az oroszok hadifoglyává lett lengyel tisztek és tartalékos katonák (korábban, civilben még értelmiségiek) sorsáról. Az ő reményeik hamar elszálltak, hiszen tudták, hogy Sztálin és Berija a németekkel egyetértésben le akarják fejezni a lengyel értelmiséget. Andrzej, a fiatal krakkói tiszt, még menekülhetne a pályaudvarról, hisz felesége megszervezi megmentését, de a katona egy mondattal lezárja a vitát: „Te egy lengyel tiszt felesége vagy, ennek a beszélgetésnek nincs értelme.” S a néző számára elég a néhány mondat, hogy elhiggye: egy lengyel katonatiszt nem menekül, nem hagyja el a társait.

Filmjében Wajda éppen hogy felvázolja a karaktereket, sorsokat (azok többnyire még így is meggyőzőek, hitelesek) - többre nincs is szükség, hiszen éppen a közösségi sorstragédia megjelenítése a cél. Epizódokból, az idősíkokat váltogatva bontja ki a hadifoglyokkal történteket és az értük aggódó családtagok életét, majd látjuk azt is, hogy a háború után, a Lengyel Népköztársaságban a Katyńhoz való viszonyulás lesz a lojalitás mércéje. S itt az embereknek megint csak dönteniük kell. De ezt a döntést már nem könnyíti az egykori a tiszti eskü. Anna, Andrzej felesége - minden bizonnyal édesanyjáról mintázta Wajda - nem képes elhinni, hogy férje meghalt. Pedig egy orosz tiszt őszinte segíteni akarással közeledik hozzá. Ez az orosz nemcsak azt tudja, hogy Katyńban mi történt, de azt is, hogy ő sem éli túl, ha a finn frontra vezénylik. „A saját családomat nem tudtam megmenteni, hadd segítsek magán és a kislányán” - mondja, de egy lengyel tiszt felesége nem mehet feleségül egy orosz tiszthez, még akkor sem, ha ezzel megmenekülhetne.

Ebben az epizódban - pedig tálcán kínálkozik - sincs semmi pátosz, semmi romantika. De visszafogott, már-már tárgyilagos az egész film. Külön erénye, ahogyan sorsokat bont ki néhány vonással. Ilyen vázlat Anna unokaöccsének sorsa: a képzőművészeti főiskolára szeretne bejutni, csak éppen hazudnia kéne. Nem teszi, mert úgy gondolja: „az embernek csak egy életrajza van”. Alig néhány perce van a filmben (ebbe még egy születő szerelem felvillantása is belefér), mégis, amikor - már a békében - egy orosz golyó leteríti, már az életünk része, akit lélekben el is siratunk. Egy epizód csupán a bátyja sírkövének megcsináltatásáért gyönyörű, hosszú haját eladó lány története is. A kőre nem az orosz propaganda megkövetelte, hanem a testvére halálának valódi évszámát akarja vésetni - és nem teheti meg. Ez is kerek történet.

Rossz érzésem talán csak akkor volt, amikor Andrzej barátja a tábornoka özvegyével való beszélgetés után főbe lőtte magát. Pedig ő, a kivételt jelentő (tényleg egynéhány) katyńi túlélő mindent tud, mégis, orosz felszólításra, de a túlélés parancsát követve részt vesz abban a bizottságban, amelyik a németek rémtettének állítja be a Katyńban történteket. Az ő öngyilkossága kevésbé hihető, mert neki aztán tényleg volt ideje végiggondolni a történteket, és azt, hogy meddig mehet el az ember az árulásban és a totalitárius rendszerrel szembeni dacban. Ha a feltárt tömegsír és a rárakódott hazugságtömeg nem győzte meg, akkor néhány szemrehányó szó aligha ébresztheti rá, hogy mi lenne a kötelessége: hogy az igazat ki kell mondani.

Nagyon nehéz feladatot oldott meg Wajda ebben a filmben, amikor alig két órában bemutatta Katyn tragédiáját, és az azt követő történelemhamisításnak generációk erkölcsiségére, történelemszemléletére gyakorolt hatását.

Néha felriadok éjszaka. Hallom a Lotna fehér lovának patkódobogását. Fölkelek, megtöltöm a pipámat, dúdolom a régi lovas indulót, a jescsepolszkát. Öreg romantikus, vén hülye, mi? Hát, gyerekeim, unokáim és még kisebbek. Kíméljen meg titeket az Örökkévaló, ha létezik, a romantikától! Kíméljen meg titeket Kelet-Európától. Amúltjától és a jövőjétől” - írta Jancsó Miklós Wajdáról. Azt hiszem, tévedett. Ebben is. Mert Wajda nem kímélt és nem kímél bennünket sem a múlttól, sem a jövőtől, sem Kelet-Európától. De nem a romantikát hozza nekünk, hanem a hazugságot, a cinizmust és az erkölcsi feledékenységet akarja távol tartani tőlünk.



« vissza