Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kis magyar projekció - Válasz Szilágyi Mártonnak

Két masszív, bár korántsem konzervatív hagyomány rendezi el Szilágyi Márton írásának alapszerkezetét (Baljós árnyak - Az Iparművészeti Múzeum körüli botrány művelődéspolitikai kontextusa, Magyar Szemle 2008. ápr. XVII. évf. 3-4. szám). A kiváló irodalomtörténész a magyar múzeumügy területére tett első, őt tekintélyes méretű publikációra sarkalló látogatása után messzemenő és lehangoló következtetésekre jut Takács Imrének, az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának leváltása kapcsán. Ezen következtetések nem csekély hányada úgy a Szépművészeti Múzeum működését, mint személyemet súlyos és megalapozatlan feltevésekkel és minősítésekkel illeti, ezért szükségesnek tartom, hogy a lap hasábjain reflektáljak a Szilágyi Márton írásában felvetett kérdésekre, s főképp az egész megközelítés logikájára.

A szerző írásában Takács Imrének, az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának leváltására keres magyarázatot: s amit talál, az súlyos, már-már apokaliptikus vízió a hazai múzeumügyről. Szilágyi Márton érdemi mondanivalójának kifejtését a következő mondattal kezdi: „Takács 2007. augusztus 30-i felmentésének legnagyobb talánya az, hogy igazi okára nincs magyarázat.” Szilágyi valaminő megmagyarázhatatlan - de legalábbis az olvasó számára a szerző által megmagyarázatlan - okból tényként fogadja el, hogy a kulturális minisztérium és Takács Imre által egyaránt hétpecsétes titokként kezelt felmentési indoklás nem az igazi okait tartalmazza Takács menesztésének.

Mi módon győződött meg erről Szilágyi Márton? S ha meggyőződött róla, miért nem győz meg erről minket is? Még csak gondolati opcióként sem hagyja meg maga és az olvasó számára azt az egyébként igen kézenfekvő lehetőséget, hogy Takács Imrét azért mentették fel, ami a számára átadott indoklásban kifejtésre került. Igaz, ez esetben Szilágyi Márton egész utána következő víziója a baljós árnyakról okafogyottá válna. Akkor nincs botrány, csak egy szimpla, megérdemelt pozícióvesztés.

De vajon miért lankadt el már az első érdemi mondatnál egy tisztes írástudó intellektuális ébersége? Valószínűleg azért, mert észre sem vette, mi következik a keze alól logikusan kikanyarodó mondatból, oly nagyon befolyása alá került annak, amit mondani akart. Már itt, a legelején világossá válik: a Takács-ügy ürügy, hogy a kiben-kiben benne rejlő frusztráció és keserűség, világmagyarázati vágy egy külső képre, helyzetre vagy személyre vetítve manifesztálódhasson. Kis Magyar Projekció.

Szilágyi Márton a Takács-felmentés történéseinek felszíni zajlása mögött felfedezni véli a Jó és Rossz ősi küzdelmét, s kétely nélkül rajzolja fel az ezt bemutató Igazi Történetet. Szilágyi címválasztása tudatos és duplán hangsúlyos. „Baljós árnyak” - ez a cím, és írása is ezzel a két szóval zárul. Az elemzésnek míves és hangsúlyos keretet adó kölcsönszöveg egy az egyben a hollywoodi mítoszgyár egyik legsikeresebb opuszát idézi meg: a Csillagok háborúja első epizódját, Jó és Rossz galaktikus küzdelmének nyitányát. Szilágyi Márton írásának egyik gondolati forrását tökéletesen feltárja ez a hangsúlyos címadás: ez a hollywoodi kommersz világlátása, a jó fiúk és a rossz fiúk minden viszonylatot megmagyarázó küzdelme.

Az írásban tetten érhető másik erős hagyomány ezzel szemben nagyon is kelet-európai: ez az úgynevezett szocializmus Pravdás és Szabad Népes, prekoncipiált „elemzéseinek” világa és az ezekhez kapcsolódó gyűlöletfélórák. A szelektíven válogatott premisszák és a tényekkel többnyire köszönő viszonyban sem levő konklúziók mind egy célt szolgálnak: azt, hogy a valóságot bele lehessen kényszeríteni az éppen kívánatos célhoz szabott Prokrusztész-ágyba. Mindezt ráadásul úgy, hogy gyűlölni is kötelező legyen az aktuális célszemély(eke)t. („Sújtsa dolgozó népünk haragja és megvetése.”)

Mi végre hát az igyekezet, amely oly buzgalommal igyekszik leértékelni a Szépművészeti Múzeum jelenlegi működését és démonizálni vezetőjét, azaz személyemet? Nos, adott a tény: Takács Imrét 2007 nyarának végén - az intézmény gazdasági igazgatójának kezdeményezésére lezajlott felügyeleti törvényességi vizsgálat lezárulta után - a kulturális miniszter leváltja az Iparművészeti Múzeum főigazgatói tisztségéből, miközben megtarthatja főmuzeológusi státusát. Van egy másik tény is (amelyről Szilágyi Márton írása, impozáns idézet- és jegyzetapparátusa ellenére, elfelejt említést tenni), mely szerint a kulturális miniszter 2006 őszén Takács Imrét leváltja a Zsigmond-kiállítás főkurátori pozíciójáról. A minisztérium ez utóbb említett döntést azonnal és nyilvánosan indokolja, a másikat ellenben hosszan késlekedve. Takács Imre mind a két esetben néhány napon belül kézhez kapja az indoklást, a közvéleményt pedig a minisztérium mindkétszer lakonikusan bár, de egyértelműen arról tájékoztatja, hogy a vezetői feladatkörben elkövetett pénzügyi és gazdálkodási anomáliák miatt volt szükséges ezen lépések megtétele.

A leváltott főigazgató adekvát válasza lehetett erre egyfelől a jogorvoslati eljárás megindítása. Takács a főkurátori tisztségből történő 2006. évi leváltását, annak indoklását semmilyen hivatalos fórumon nem vitatta. Az Iparművészeti Múzeum főigazgatói tisztségéből történő leváltását - a leváltási indoklás tartalmi vonatkozásaira ki nem térve - formai okokból támadta meg. Ezt a pert meg is nyerte, a miniszter pedig, az eredeti felmentés tartalmi indokoltságának változatlanságára hivatkozva, újólag felmentette.

Eddig a tények. No de hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis a Szépművészeti Múzeum és vezetője ebbe a históriába? Az a helyzet, hogy Takács Imre nem egyszerűen jogorvoslatot keresett, hanem egy magánmitológiát is megalkotott. Nem, őt nem az általa elkövetett jogsértések miatt váltották le vezetői pozíciójából. Pont fordítva: ő nem tettes, hanem áldozat. Annak áldozata, hogy túl jó volt, amit csinált. És az ugye köztudott, hogy Magyarországon ami Nagyon Jó, az kihívást jelent a Kevésbé Jónak, a Látszat Jónak meg a Nem Jónak, és ezek összefogva, ha módjukban áll, minél előbb eltávolítják a színről a Nagyon Jót.

Természetesen az eltávolított Nagyon Jó szerepe ebben a mesében Takács Imrét illeti, már csak azt kellett megkonstruálni, hogy miben is volt ő olyan Nagyon Jó, és hogy leginkább ki és mi testesíti meg ennek a Nagyon Jónak a vesztére törő Rosszat.

Nos, hát itt ér a mese a Szépművészetihez. Szilágyi Márton írásának sokszor sulykolt, bár tényekkel alá nem támasztott alaptézise, hogy az Iparművészeti Takács Imre vezetése alatt egy mintaértékű, kiemelkedő szakmai teljesítményű múzeummá vált, amit szembeállít az agyonsztárolt, „bizniszalapú”, az igazi tudományos teljesítményre mit sem adó Szépművészetivel. Ez a Szilágyi láttatása szerint mind nyilvánvalóbb különbség aztán úgy eltöltötte aggodalommal a Szépművészeti minden budapesti múzeumot bekebelezni akaró vezetőjét és a múzeumi szférába mindenáron menedzserigazgatókat kinevezni akaró kultuszminisztériumot, hogy a nagy hatalmú fideszes Szépművészeti-vezető érdekében a még nagyobb hatalmú szocialista miniszter többször is leváltja a semleges, Nagyon Jó szakembert. S hogy még sötétebb legyen a baljós árny: ehhez asszisztál Hencidától Bonchidáig - azaz a Magyar Nemzettől a Népszabadságig, a kormánypártoktól a parlamenti ellenzékig - számos mértékadó erő, ahelyett, hogy tiltakozna Nagyon Jó elveszejtése ellen.

Eddig hát a történet, amelyet hallván minden jóérzésű ember - vérmérséklete szerint - felháborodik, tiltakozik vagy tettre kel. Abaj az, hogy ez a történet alapjaiban romlott és hazug. Romlott, mert álságosan és tudatosan manipulatív, és hazug, mert egyetlen mérvadó tény sem támasztja alá. Szilágyi Márton írása - meggyőződésem szerint a szerző szándéka ellenére - ezt a hazug mesét közvetíti.

Lássuk tehát először a Takács Imre vezette Nagyon Jó Iparművészeti toposzát. Az egész magyar múzeumi élet mélységes nem-ismerete és lebecsülése áll amögött, hogy a Takács Imre vezette Iparművészeti bármilyen szempontból is, legfőképp pedig összességében kiemelkedett volna a magyar múzeumok derékhadából. Az Iparművészeti Múzeum a Takács-érában - néhány kiváló kolléga személyes szakmai teljesítményét leszámítva - semmilyen tudományos-szakmai mutató tekintetében nem magasodott ki a magyar múzeumok közül, így természetesen a Szépművészeti Múzeum tudományos-szakmai teljesítménye is minden ténylegesen mérhető összevetésben meghaladja a Takács vezette Iparművészeti teljesítményét. Ha felállítanánk a magyar múzeumok mérhető és összevethető tudományos-szakmai teljesítményének listáit (gyűjtemény- és könyvtárgyarapítás, állagmegóvás, restaurálás, gyűjtemény-nyilvántartás, tudományos fokozatok és publikációk, beadott és elnyert OTKA-pályázatok, az állandó kiállítás fejlesztése, s még sorolhatnánk), a Szépművészeti úgy végezne az élbolyban, hogy a környéken nyoma se volna a Takács vezette Iparművészeti vonatkozó teljesítményének. Természetesen és hál’ Istennek a magyar múzeumi világból - adott ismérvek szerint - bármiféle irigység nélkül is van kiket irigyelnie a Szépművészetinek. Olyan tudományos-szakmai mutató azonban nincs, amely szerint bármilyen, adatokkal alátámasztott összefüggésben a Takács-féle Iparművészeti tudományos-szakmai tevékenysége felülmúlta volna a Szépművészetiét. Csak két adatot ahhoz a hazugsághoz, amit a „biznisz- és marketing-orientált”, a hagyományos múzeumi funkciókkal nem törődő Szépművészeti képe sugall. Szilágyi Márton egyik tényállítása, hogy miközben a Szépművészetibe beáramlottak a marketingesek, ezzel szemben közben csökkent a kurátorok száma. Ez lenne az egyik fő bizonyíték arra, hogy számomra a tudományos munkának nincs becsülete, sőt, felrémlik annak baljós árnya is, idézem „hogy (a Baán-féle) múzeumirányítási koncepció szerint akár szépen lassan fel is számolódhat a hazai művészettörténet-írás egyik, mindmáig meghatározó intézményi bázisa”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a kommunikációs osztályon mindössze két munkatárs foglalkozik a múzeum marketing és PR tevékenységével, miközben a gyűjteményi osztályokon dolgozó tudományos munkatársak száma a vezetésem alatti időszakban 29-ről 39-re nőtt. A másik beszédes adat ahhoz kapcsolódik, amit Szilágyi a marketing-vezérelt múzeumi működés, ergo a Szépművészeti Múzeum általa tételezett működésének egyik legnagyobb problémájaként jelez, az, hogy a gyűjteménygyarapítás kontinuitása veszélybe kerül. Nos, ezzel szemben az a tény, hogy az elmúlt három évben a Szépművészeti gyűjteménye mintegy 800 millió forint értékben gyarapodott, ami nagyságrenddel több, mint a múzeum ugyanezen időszak alatti összes marketingkiadása, és több tucatszorosa a Takács vezette Iparművészeti gyűjtemény gyarapodási adatának.

A Nagyon Jó Iparművészeti mellett a Szilágyi Márton által adaptált magánmitológia másik fő toposza a hataloméhes menedzser-igazgató, a Rossz maga, aki nagy gonosz pókként próbálja levadászni a kiváló menedzserképességű, ám vele nem egyező diplomájú múzeumi vezető(ke)t. Ha ebben egy szemernyi igazság is volna, akkor hosszú ideig nem nyugodhatnék, ugyanis Magyarország jelenlegi mintegy 140 múzeumának vezetője közül 139 nem menedzser-igazgató, s belátható, közöttük Takács Imrén kívül is van tehetség, úgyhogy retteghetek és vadászhatok éjt nappallá téve.

Nos lehet, hogy néhányan szeretnék másképp látni és láttatni, de a helyzet az, hogy Takács Imre működése sem a Szépművészeti Múzeum, sem pedig jómagam számára nem volt és vélhetőleg nem is lesz viszonyítási pont. Az elmúlt évek során ezen sorok jelentik a második alkalmat, hogy Takács Imrével kell foglalkoznom, s ezt mindkét esetben azért kellett megtennem, mert - a Takács Imre leváltásának ügyébe a Szépművészetit is belekeverő nyilatkozó személye és a megjelenés helye iránti becsülésem okán - nem hagyhattam válasz nélkül a nyilvánosság elé került abszurditásokat. A Szépművészetiben egyébként mindnyájan reméljük, hogy egykori kollégánk kiváló művészettörténészi tevékenysége a jövőben is folytatódik, ehhez sok sikert és szerencsét kívánunk, egyéb irányú tevékenységeiben pedig a magunk részéről - finoman szólva - sem követni-, sem irigyelnivalót nem látunk.

Pár szót szólnom kell a Szilágyi Márton írásában is említett ominózus bocsánatkérésemről, amely az egyik rádiónyilatkozatomban kifejtett, Takács Imre által perbe vont véleményemhez kapcsolódik. A rádióinterjúban kifejtett véleményem szerint a Zsigmond-kiállítási projekt a rendszerváltás utáni magyar múzeumügy legnagyobb pénzügyi katasztrófája lett: a projekt több mint százmillió forinttal túllépte az előre meghatározott, amúgy is horribilis félmilliárd forintos keretet. Miután - a budapesti Zsigmond-kiállításra történő műtárgyszállítás általa tett, s a pénzügyi terület elől eltitkolt megrendelését követően - a pénzügyi összeomlás várható bekövetkezése egyértelműen világossá vált a projektvezető Takács számára, amikor az még érdemben orvosolható lett volna, ő tudatosan hosszú ideig elhallgatta úgy a magyar kulturális minisztérium, mint a társfinanszírozó luxemburgi partnerek elől. (A Szépművészeti Múzeumban egyébként mind a mai napig több millió forint értékű kifizetetlen számla van, amit a Zsigmond Programiroda hagyott ránk fedezet nélkül, jogellenesen tett kötelezettségvállalásaival.) Ami pedig a Szilágyi Márton forrásai szerint Takács Imre által tagadott kettős jövedelemszerzést illeti: ha ezt Takács Imre valóban tagadta volna, helytelenül tette. Az ugyanis egyszerűen tény, s a magyar múzeumi életben példátlan tény, hogy Takács a Zsigmond-kiállításra való felkészülés több mint kétéves időszaka alatt a fizetését - egyéb szépművészetis tennivalói alól felmentve - kizárólag a projektben való részvételéért kapta, s emellett a projekt pénzéből a fizetésével megegyező mértékű megbízási szerződése is volt ugyanerre a feladatra. Nem kívánom többi elemében megismételni az általam egyszer már elmondottakat, de a bírósági békéltető tárgyalás jegyzőkönyvéből is kiderül, hogy semmit sem vontam vissza állításaim igazságtartalmából. Azt az egyetlen mondatot jelentettem ki, hogy ha Takács Imre érzékenységét sértették volna az általam a rádióinterjúban mondottak, úgy azért elnézését kérem. Aki tud magyarul, az érti, mit mondtam.

Ha Takács Imre úgy gondolja, hogy érdemes a Zsigmond-kiállítás szervezésének tanulságait nyilvánosan megvitatni, úgy szívesen állok elébe. Mint ahogy a Szépművészeti Múzeum teljesítményéről, stratégiájáról, lehetséges és kívánatos működési módjáról, szakmai teljesítményéről bármikor nagyon szívesen vállalom a nyilvánosság előtti eszmecserét, kiülve egy pódiumra Szilágyi Mártontól kezdve az írásában megnevezett személyeken át bármely kompetens elemzőig, mint ahogy örömmel lennék partner a magyar múzeumi világ működésének nyilvános elemzésében is.

Gyermekkorunk óta arra vagyunk kondicionálva, hogy ha mesét hallunk, a Jó oldalára álljunk, a Rosszat pedig féljük és gyűlöljük. Szinte valamennyi, az emberi lelkek befolyásolására irányuló szándék ezzel operál: mi és aki velünk van, az Jó, aki odaát, ellenünk, az pedig a Rossz. Az ellenségre, a gyűlöletes és félelmetes Rosszra pedig az ember rendszerint a saját lelkében dúló félelmeket és gyűlölségeket, frusztrációkat és titkos vágyakat projektálja, vetíti ki. Nincs ez másképp valószínűleg ebben a történetben sem, még ha a magánmitológia megalkotóját egészen más megfontolások és indulatok mozgatják is, mint azokat, akik józan kritikai attitűd nélkül, talán önnön tudatuk számára is megmagyarázhatatlan szenvedéllyel, elképedve és felháborodva teszik magukévá e hamis mesét. Kis Magyar Projekció. Kéretik a horogra akadtak részéről megvizsgálni a hiányosan és hamisan tálalt információk alapján, jóhiszeműségük és igazságérzetük okán mentek-e lépre, vagy valamely saját korábbi, más irányú sérelmük, a világgal szemben támasztott elvárásuk talált echót e mesében. S ha nem is árulják el senkinek, legalább magukhoz legyenek őszinték - s ekkor már nem volt haszontalan e vita a pomogácsokról.

A szárba szökkent, dús virágot hozó, ám nem a valóságról szóló világmagyarázatok végigkísérik az emberi történetet. Az egyik hazai, gyermekeknek szóló honlapon hallható egy ötéves magyar kisfiú által alkotott, örkényi mélységű mese-szentencia. Hagy idézzem teljes egészében: „No, te puma, látod ott azt a virágot? Nem látom, párduc, mert nincsen ottan semmi.”

Melléklet


Szilágyi Márton elemzésében azt írja: „Baán László felfogásának főbb csomópontjai igen könnyen összefoglalhatók, mert Baán interjúiban és cikkeiben rendre ezeket az állításokat ismétli meg. Számára a művészeti múzeumok sikerességének fokmérője a látogatószám növelése.” Ezt természetesen soha nem állítottam, nem is hoz erre példát az idézetben jelzett interjúkból és cikkekből a szerző, csak sommásan minősíti a Szépművészeti működését és az általam vallott vezetői stratégiát. Éppen ezért tartom fontosnak felidézni a Pulszky Társaság és a Budapesti Történeti Múzeum által szervezett
A múzeumi tudás társadalmi hasznosulása - kutató és szolgáltató múzeumok a XXI. században című konferencián 2007. november 21-én elhangzott beszédemet, mert ebben több száz kolléga előtt volt alkalmam kifejteni a témában vallott álláspontomat.

Kedves Kollégák! A magyar múzeumügy tekintetében a (világ kommunikációs szerkezetében megnyilvánuló) korszakváltás egy alig másfél évtizedes rendszerváltozással párosul. Bár nyilvánvaló tény, de le kell szögeznünk, hogy szemben a piacgazdaságnak kitett társadalmi szegmensekkel, az állami-önkormányzati intézményrendszer máig sem farolt ki teljesen abból a történelmi zsákutcából, amit egykoron szocializmusnak neveztek. A múlt század 70-80-as évei állami szférájának bornírt diszfunkciói, restsége és hazugságai sajnos jelentős részben még velünk élnek.

A múzeum ráadásul, mint a múlt őrzője, lényegét illetően konzervatív intézmény, ahol a korszerűség csak a múltat tisztelve nyerhet teret. Ebből következően minden egyes múzeumunk értékét és helyiértékét alapvetően az határozza meg, hogy az intézmény napi működésének fókusza a többnyire még velünk élő félmúlt egyik-másik, magát hegynek kikiáltó dimbecskéjére-dombocskájára vetül-e, vagy pedig a hazai múzeumtörténet nagy egészének igazi csúcsai és a nyugati világ múzeumügyének - profil és méret szerint vonatkozó - jelenlegi élteljesítményei, legjobb gyakorlatai felé irányul. Remélem világosan fogalmaztam, de kiemelem még egyszer: a múzeumaink működésének mindennapjait ténylegesen átható elvek irányáról van szó, azt kell mindannyiunknak a jelenlegi európai múzeumi gyakorlat és saját tradícióink legjavához igazítani - természetesen kinek-kinek a múzeumi palettán elfoglalt helye szerint.

Kedves Kollégák! Azt gondolom, megkerülhetetlen, hogy beszéljünk arról is: miképpen alakuljanak a mindennapi múzeumi munka prioritásai, mely terület szempontjai szabják meg a fő irányt, hogy valóra váljék a konferencia címében is jelzett fundamentális célkitűzés, a múzeumi tudás lehető leghatékonyabb hasznosulása a társadalom, a közösség számára. (Most csak zárójelben jegyzem meg, de soha szemünk elől nem téveszthetjük, hogy a múzeum természetesen nem csak tudást ad át, hanem tudást és élményt egyszerre. Ezen élmény intenzitásának és elevenségének biztosítása conditio sine qua nonja a múzeumi létnek.)

Nos tehát, ki és mi, melyik funkció szabjon irányt egy-egy múzeumban? Szinte pontosan két és fél ezer éve, hogy Menenius Agrippa megfogalmazta híres és hatásos példabeszédét, amelyet érvényesnek gondolok ma is. Minden működő organizmus egyes elemei, akárcsak az emberi test tagjai, egymásra vannak utalva: a helyes és kívánatos működés nem az egyik vagy másik rész uralma révén, hanem az egész célszerű összhangjában valósul meg. Ekképpen gőgös és ostoba dolog volna bármely - mégoly fontos - múzeumi részfunkciót úrrá tenni a többi felett, mint ahogy egyik testrész sem uralja a többit, hanem mindegyik a saját feladatát végzi - addig egészségben, amíg összhangban. Ha egy szervezet egyes funkciói számára nem a saját jó működése és a többiekkel való együttműködés a cél, hanem a többi maga alá gyűrése, és saját logikájának kizárólagossá tétele, akkor az ugyan erővel ideig-óráig biztosítható, ám ez igen gyorsan a szervezeten belüli súlyos diszfunkciókhoz, majd az egész sorvadásához vezet.

Egy szervezetet az tesz eredményessé, ha határozott külső és belső ösztönzők mozgatják. Az állami szervezetrendszerben - szemben a piacival - hiányzik a világos és határozott külső ösztönzés. Így van ez múzeumaink esetében is. Ezért kardinális kérdés, hogy működnek-e a belső ösztönző erők: a minden részterületre érvényes minőségre törekvés, a teljesítmények kölcsönös tiszteletének etikája, valamint az ezeken alapuló együttműködés fenntartásának szándéka. Ezen erők működésének híján, vagy akár csak gyengülésekor olyan entrópikus jelenségek lépnek föl a szervezetben, melyeket mindnyájan megtapasztalhattunk már intézményeinkben: értékelhetetlen alibiteljesítmények, ellenségeskedő és egymásnak betartó részterületek, egymást maró és simfelő kollégák, gyanakvás és bizalmatlanság, gőg, irigység és rosszakarat.

Ha abban egyet tudunk érteni, hogy mi a múzeum egészének alapvető célja, küldetése, akkor ebből a küldetésből levezethetőek úgy az egyes funkciók, mint az azok közötti összhang ritmusa is. Nézetem szerint a múzeumnak mint a közösségi emlékezet őrhelyének feladata az általa gyűjtött és őrzött tárgyak, illetve tárgyiasult szellemi tartalmak tudományos igényű rendszerezése, feldolgozása oly módon, hogy a múzeum által bemutatott - saját vagy kölcsönzött - tárgyakhoz, tárgyegyüttesekhez kapcsolódó, illetve azok által közvetített élmény és tudás a közösség minél több tagja számára, élvezhetően és érthetően, generációról generációra hozzáférhető legyen.

Ha a fentebbi definíciót el tudjuk fogadni, abból egyenesen következik számos feladat, illetve annak megvalósításához szükséges eszköz - ma, itt és most. Tudomány és múzeumpedagógia, pénzforrások biztosítása és marketing, kommunikáció alacsonyan és magasan képzettekkel, a fogyatékkal élőkkel; örökségvédelem és élménygazdaság, szakmai tehetséggondozás és látogatómenedzsment, kiállítás és honlap, könyvtár és kiadványok, múzeumtörténet és gyűjteményfeldolgozás, műtárgygyarapítás és restaurálás, üzemeltetés és biztonságtechnika, műtárgymozgatók és kiállításépítők, látványtervezés és grafikusok, hazai és nemzetközi intézményi és kutatói együttműködés - s még hosszú ideig sorolhatnám azokat a tevékenységeket, amelyek nélkül ma nem lehet teljes egy múzeum. Ám szabadjon most kitérnem arra, amire - számos ok miatt - kevésszer szoktunk: a múzeum vezetőjének dolgára. Egy múzeumigazgató személyesen érthet ehhez vagy ahhoz, lehet nagyszerű tudós vagy éppen kiváló pénzügyér, nagyformátumú tanár vagy hatékony lobbista, mint ahogy szenvedélyes műbarát vagy épp visszafogott technokrata, netán sem ilyen, sem olyan - dolga mindenekelőtt és legfőképpen az, hogy biztosítsa a fentebb említett, s még soktucatnyi elemi és nélkülözhetetlen múzeumi tevékenység magas kvalitását és a működésük közötti összhangot.

Tisztelt Kollégák! A tartósan jó múzeumi működésnek van egy sarkalatos pontja, amivel méltatlanul keveset szoktunk foglalkozni: ez pedig a tehetséggondozás. Széles körben ismert és tapasztalt az a vezetői magatartás, a legalacsonyabb polcoktól a legmagasabbakig, amely maga körül nem szaporítja és ápolja, hanem gondosan irtja a tehetséget, ezzel biztosítván a környezetétől való előnyös különbözés pozícióját. Pedig ahhoz, hogy egy múzeum folyamatosan képes legyen a rábízott tudás átadására kifelé, a közösség számára, ahhoz biztosítania kell, hogy belül is átörökítse ezt a tudást, hogy belül is generációról generációra átadja a tudás megőrzésének, gyarapításának és továbbadásának képességét. Engedjék meg, hogy ennek a kontinuitásnak egy különösen szép és ismereteim szerint a magyar múzeumi világban egyedülálló példájaként emeljem ki a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményét, ahol ma négy generáció kiemelkedő kvalitású szakemberei dolgoznak aktívan együtt: élükön a nemzetközileg elismert nagyszerű tudóssal, Gerszi Terézzel, kinek 80. születésnapját minap ünnepelhettük, egészen a húszas éveiben járó Bodor Katáig, az éppen most nagy sikerrel zajló Hundertwasser-tárlat kurátoráig. Teszik ezt nagyszerű szakmai és emberi összhangban, egymást tisztelvén és mindannyian tanulván az előttük járóktól.

S maradnék e tárgyban még egy percre a Szépművészetinél: az elmúlt három évben több mint negyven fiatal kolléga érkezett a múzeum legkülönbözőbb területeire, ma már a vezetők egyharmada is harmincöt év alatti - s alig egyéves az a mintegy százfős, zömében szintén fiatalokból álló önkéntes kör, akik leginkább a közönségkapcsolati területeken segítenek folyamatos munkával bennünket.

Kedves Kollégák! Visszatérnék a konferencia címében megfogalmazott értékállításhoz, mely szerint a múzeum dolga, hogy őrizze, gyarapítsa és átadja az általa felhalmozott tudást a társadalom számára. Ezért a múzeumokban tudományt művelők egy alapvető ponton többnyire különböznek a gyűjteményeket és látogatókat nélkülöző tudományos intézményekben dolgozó kutatóktól, akiket szinte minden arra késztet, hogy elsősorban a szűk kiválasztottak nyelvén beszéljenek, sokszor kizárólag ezen szűk kiválasztottaknak. Ezzel szemben a múzeumi tudósoknak, tekintve, hogy az általuk szolgált közösség is sokféle, sokféle nyelven kell beszélniük. A tudók elitizmusa a múzeumban demokratizálódik. Ehhez a nyelveken beszéléshez kívánok minden múzeumi kollégának tehetséget és állhatatosságot, az együttműködés bátorító összhangját, és az általuk átadott tudást megértő és élvező közösség munkájukat elismerő szeretetét.”



« vissza