Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kik azok a spekulánsok és mit akarnak?

Most, hogy sohasem látott magasságokba emelkedett az olaj és sok más nyersanyag ára, békeidőben példátlanul drága lett az élelmiszer, valamint nehezen követhető okok miatt hatalmas mértékben gyengült a dollár az euróhoz és egy sor más valutához képest, ismét sok szó esik a spekulánsokról. Joggal érezzük úgy, és ezt a piacelemzők sem tagadják, hogy a túlzott drágulások (és így más cikkeknél a relatív olcsóbbodások) mögött ott található a spekuláció is.

De mi a spekulálás és kik a spekulánsok? Nos, a legtöbbünk spekulál. Ha az ember az élelmiszer-áruházban a pénztár előtti három sorból azt választja ki, amelytől a leggyorsabb haladást reméli, máris spekulál: amott ugyan többen vannak, de a kosarukban kevesebb az áru, emitt a kasszánál pedig egy öreg néni kotorászik a tárcájában, és ki tudja, meddig tart a pénz előguberálása, talán a harmadik pénztár lesz a legjobb. A jövőbeli bizonytalan kimenetelű események közötti racionális választásról van szó, ami természetes emberi cselekedet. Tegyük hozzá: nemcsak a spekuláló, kalkuláló viselkedés tekinthető ésszerűnek; és valóban, nem mindenki gyakorolja az ésszerű választás fenti szabályait, hanem inkább szokásait követi: a legközelebbi sorba áll, vagy a kedvenc kisasszonyához sorol be - ez is egyfajta racionalitás.

Idáig a dolog elég ártatlan: van, aki spekulál, van, aki nem, így kerek a világ. De hogy lássuk a dolgok bonyolultságát, hozzunk további példát, mondjuk a közúti közlekedésből. Autóvezetőként az utca két sávjából azt választjuk, amelytől gyorsabb haladást várunk az előttünk haladó autók száma, mérete, sőt még a sofőr személye alapján: ha például egy tanuló vezető és egy bolgár turistabusz van a rövidebb sorban, akkor mégis érdemesebbnek néz ki a másik sorba áttérni, noha az most hosszabb. Itt már fellép az ügyeskedés eleme is: jól ismerjük azokat a polgártársainkat, akik innen oda, onnan ide cikázva szeretnének előrejutni. A budapesti közlekedésben szerzett tapasztalatok alapján az valószínűsíthető, hogy a mi lassú haladásunknak az egyik oka a rengeteg indokolatlan sávváltás, amely az izgága vezetők spekulációs célú ügyeskedéseiből fakad, és ami - másokat lassításra kényszerítve - az átlagos haladási sebességet mérsékli ahhoz képest, mintha mindenki az úti céljának megfelelő sávba szépen besorolva, nyugodtan haladna. Talán az ügyeskedők sem jutnak lényegesen előbbre, de a többség bizonnyal rosszabbul jár.

Itt már kezdtünk közeledni a spekulánsokkal szembeni ellenérzés okaihoz. Nem mindenki irigyli a másiktól az ügyességének, sőt ügyeskedésének gyümölcseit (bár az irigység mélyen emberi tulajdonság), de balek aztán végképp senki sem szeret lenni. A spekuláció bizonyulhat sikeresnek és sikertelennek, attól függően, hogy a spekuláns jól találta-e el a jövőbeli esemény kimenetét, de a sikeres spekuláció mögött - legyen az köznapi vagy professzionális tőzsdei ügylet - mindig ott van egy sikertelenül tippelő személy is. Egészében is kétséges, hogy a nagyobb közösségre nézve haszonnal jár-e az ügyeskedés.

Még egy fogalmi finomításra szükségünk van: míg a spekulációs előrelátást majd mindannyian gyakoroljuk, amikor igyekszünk időben megvenni azt, aminek a drágulásától tartunk, addig a spekuláns abból él, hogy eladási szándékkal vesz, és visszavételi szándékkal ad el. A mai piacgazdaság nagy hatalmú pénzügyi szereplői óriási tőkére támaszkodva adnak és vesznek. Ráadásul tőkeerejüknek sokszorosára rúgó ügylettömeget képesek lebonyolítani, hiszen a jól működő tőkepiacon elég a nap végén rendezni a vételi és az eladási ár különbségét, így viszont a spekuláns adott tőkéjének sokszorosát tudja mozgatni a piacon.

Rátérhetünk ezután néhány stratégiai jelentőségű gazdasági fejleményre. Ilyen a nyersolaj drasztikus drágulása. 2007 nyarán 70 dollár körül volt egy hordó olaj ára, egy évre rá 140. A legnagyobb kőolajexportőr Szaúd-Arábia 8 millió hordó/nap teljesítménnyel: napi félmilliárd dollár többletbevétel üti a szaúdiak markát a tavalyi summán felül. A második legnagyobb exportőr Oroszország (7 millió hordó/nap), ámbátor az oroszok maguk is napi 3 millió hordó olajat használnak fel, és ahogy nő a gazdaság és a jólét, egyre kisebb lesz a nettó export aránya. A legnagyobb kőolaj-felhasználó az Egyesült Államok (20 millió hordó/nap), de már a második helyen immár nem Japán áll, mint korábban, hanem Kína a maga napi 7-8 millió hordónyi fogyasztásával. Kína vevői pozíciójának említése azonban jó ok annak kimondására, hogy spekulációtól függetlenül drágulásnak kell logikailag bekövetkeznie a mostani világhelyzetben: a meglevő olajkutakból a kitermelés a mai technológia mellett már alig növelhető, az olaj iránt viszont egyre nagyobb lenne az igény a fennálló árszinten. Az árak azonban szükségszerűen emelkednek, de ezen felül itt lépnek be a spekulánsok: ha az alapvető folyamatokból drágulás következik, akkor különösen indokolt most venni, későbbi eladási szándékkal. Ám ha mindenki csak venni és venni akar, akkor a drágulás még biztosabban bekövetkezik, sőt az árszint nem csupán felfelé mozog, hanem egyenesen felugrik.

A drágább ár - ha tartós - különféle logikus folyamatokat indít meg vagy gyorsít fel: a nagy fogyasztóknál érdemes tőkét tenni a takarékosságot szolgáló technológiákba (épületszigetelésbe, jobb hatékonyságú motorokba), illetve a helyettesítő termékekbe és technológiákba, mint például a biomasszából nyerhető üzemanyagba. A véges mezőgazdasági terület egy részét így azután az energianövények foglalják el. Ez viszont nem szándékolt hatásként önmagában felfelé tolja a mezőgazdasági árakat. Minél drágább a kőolaj (és minél nagyvonalúbb az energiafüggetlenség nemes céljára hivatkozó állami szubvenció a mezőgazdasági eredetű energiahelyettesítő terményeken), annál érdemesebb energiafűvel és más energetikai célú kultúrával művelni meg a földet. Következésképpen annál drágább lesz az élelmiszer, különösen akkor, ha ebben az évben gyönge termés várható. Így viszont aligha fog veszteni az, aki élelmiszer-áremelésre spekulál; spekulálnak is elegen. A búza tőzsdei ára a meghatározó piacokon 2007 nyarán az 5 dollár/véka árszintről egy éven belül a 7 és 12 dolláros tartományba kúszott fel. A kukorica tőzsdei ára egy éve 4 dollár/véka volt, és e sorok írásakor 6 dollár körül van; bizony, ez is 50 százalékos emelkedés.

Mennyi az indokolt drágulás, és mennyi a spekulánsok hatása? Ezt senki sem tudja megnyugtatóan kiszámítani. Ha az immár középosztályosodó kínai és indiai százmilliók európai mércéhez közelítő fogyasztást engedhetnének meg maguknak élelem vagy autózás terén, akkor abból tartósan és nagymértékben kiemelkedő fizetőképes kereslet támadna - bizony, már valami ilyenféle van folyamatban. Módjával bővülő kínálat mellett csakis áremelkedés jöhet ki ebből. Az árak azonban nem állnak meg ott, ahol az új keresleti és kínálati viszonyok mellett az közgazdaságilag ésszerű lenne: a valóságos piac nem úgy működik, mint a piac tankönyvi ideája. De úgy sem, mint egy ideális tervhivatal, amely kiszámolná és hatósági határozattal betartatná a társadalmilag optimális mutatókat. Atényleges világban a spekulánsok egymással versenyezve vásárolnak a későbbi még jobb eladási ár reményében, és ezzel maguk gyorsítják az áremelkedést. Idővel a tőzsdei ár már teljesen irracionális magasságokba emelkedik, de a spekulánsnak akkor is vennie kell, mert nem akar kimaradni a hosszból. Hogy azután jöhet egy bessz? Nyilván jön is. Majd akkor a korrekció az indokoltnál sokkal mélyebbre viszi az árfolyamot. Már csak ez a piac természete.

Az eddigi nyugodtabb világgazdasági helyzetben viszonylag kis ingadozásokat láttunk, de 2006 végétől, 2007 derekától a glóbusz a korábbinál ingatagabb lett. Hazánkat a világméretű mozgások igen különös, sérülékeny helyzetben érik. A magyar állam minden megszorítás ellenére az uniós normákat meghaladó államháztartási hiányt hoz létre 2008-ban is, így az ország eladósodási rátája sem tud csökkenni. Az adósságot nagyrészt a külföld finanszírozza; nem olcsón. Minél nagyobb az izgalom és a bizonytalanság a világban, annál drágábban és annál rövidebb időtávra adja kölcsön a pénzét a megtakarító. Aki - mondani sem kell - spekulál. Ha biztatók a kilátások, hajlandó magyar állampapírt venni fölös készpénzén, ha azonban bizonytalanságot és kockázatot szimatol, akkor kész gyorsan eladni azt, amíg nagyobb veszteségek nélkül teheti.

Magyarországot még hajlandó finanszírozni a külvilág. De nem véletlen, hogy nálunk 2008 nyarán a jegybanki alapkamat - a pénzügyi viszonyok egyik fő indikátora - 8,5 százalék, míg a cseheknél 3,75%. Hasonló a különbség a magyar és a cseh államkötvények kamatszintjében: a cseh államnak jobb a pénzügyi renoméja, és a cseh korona jó erős, sőt egyre erősödőbb. A magyar állam kockázati besorolása egy fokkal gyengébb, kilátásai némileg kockázatosabbak. Így azután aki fölös pénzét idehozza, forintra váltja és állampapírba fekteti, annak a magyar államkincstár sokkal nagyobb kamatot ajánl. A forint ugyan nyárra jó erős lett, de nem magától: a magas magyar kamatszint tartja erősen valutánk árfolyamát az euróhoz képest.

A többi sorstárs nemzetnél nem kell ekkora kamat a tőke bevonzásához, mégis felértékelődött a valutájuk a közös európai fizetőeszközhöz mérve. 2003 és 2008 nyara között a forint 10 százalékkal erősödött (jókora ingadozás közepette) az euróhoz képest, de bizony a cseh korona is erősödött ez idő alatt 24 százalékkal az ottani csekély kamatszint mellett, a lengyel zloty még ennél is jobban, a szlovák korona pedig 27 százalékkal! A pénztulajdonosok arra számítanak, hogy a kelet-európai állampapírok megvételével nem járnak rosszul, és ha majd lejár a futamidő, akkor vagy euróban kapják vissza a pénzüket (mint Szlovákia esetében), vagy jó erős helyi valutában.

Szlovénia már 2007-ben áttért az euróra, Szlovákia 2009 januárjában teszi meg ezt, teljesítvén a sokat emlegetett maastrichti kritériumokat. A magyar pénzügyi mutatók 2001-ben álltak elég közel az eurózónába való belépés kritériumaihoz; ezért is nézett ki úgy, hogy hazánk az elsők között veheti át a közös európai valutát. Nem így lett; a botrányos 2002-es költségvetési költekezés következtében előbb 2008, majd 2010 lett az euróátvételi céldátum, ma pedig már nincs is hivatalos dátumunk. Csak tippelgetni lehet, hogy mikor és milyen átváltási arány (árfolyam) mellett szűnik majd meg a forint. Más szóval: lehet spekulálni. Mivel szűkül a játékban levő európai devizák száma a szlovén, ciprusi, máltai, majd a szlovák áttéréssel, megmaradhat az érdeklődés a forint iránt. Ha sokak látnak bele erősödési képességet, akkor a forint meglepetésszerűen erősödni fog minden fennálló szerkezeti bajaink, növekedésképtelenségünk ellenére; ha viszont a gyengülést sejtők aktivizálódnak, akkor majd gyengül a valutánk.

Az összeesküvés-elméletre elég fogékony közvélemény ilyenkor azt próbálja kiszimatolni, hogy mit akarnak itt a spekulánsok: hogy nyerjenek a szocialisták, hogy ne nyerjenek a szocialisták; hogy adósságigába vessék a magyarságot stb. Egyszerűbb és életszerűbb abból kiindulni, hogy a spekulánsok nyereséget akarnak bezsebelni a mindig kiszámíthatatlan jövő jó hatásfokú megsaccolásával. Aki magyar állampapírt vesz egy távoli pénzügyi központban, rendszerint a kevésnél is kevesebbet tud a nekünk fontos ügyekről, a magyar sorskérdésekről, nem hallott Trianonról, se Mohácsról, és nem is érdeklik ezek. Ha neki tetsző, jó híreket hall, akkor igyekszik másokat megelőzve venni a magyar papírokból, rossz híreknél elsőként eladni a tárcájában tartott értékpapírokból.

Persze ha a mainak fele volna az államháztartási hiány, akkor arra elég lenne a hazai megtakarítás. Ha Magyarország átvette volna az eurót, akkor nem lehetne spekulációs számításokat végezni a forint várható árfolyamáról, mert nem lenne forint. Aki tehát nem szereti azt, hogy nemzeti fizetőeszköze és államkötvényei kamata külföldi spekuláció tárgya legyen, az csak annyit csináljon, mint a szlovének, majd a szlovákok. Hozza egyensúly közelébe az államháztartását, és tegyen eleget szerződésekben vállalt kötelezettségének az euró átvételét illetően. Máris máshova mennek a spekulánsok.

Esetünkben egyebek mellett a magyar állampapírokkal és magyar forinttal játszanak a pénzemberek. Ne őket tessék hibáztatni. Ebből élnek, egy részük bizonyára elég jól. A tényleges felelősség azokat illeti, akiknek a döntései elvezettek a mai nagy államadóssághoz, valamint ahhoz az unikális helyzethez, hogy a közös európai valuta átvételének ma már egyetlen feltételét sem teljesíti a magyar nemzetgazdaság. Tessék inkább az ő motívumaikat firtatni.



« vissza