Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kettős pofon

Egy-egy kormányzat teljesítményének megítélése nagyon összetett feladat, és értelemszerű, hogy a politikai riválisok rendre gyöngébb bizonyítványt állítanak ki egymás számára, mint amilyen a „konkurencia” valóságos teljesítménye. Az azonban meglehetősen szokatlan, ha nem is példa nélküli, hogy annyira ellentétes vélemények fogalmazódjanak meg egy-egy kormányzat teljesítményéről, mint ma Magyarországon. A kormányzati kommunikáció teljes szétesettségre emlékeztető gyakori fordulatai miatt nehéz lenne megfogalmazni, mit szeretne valójában láttatni magáról a regnáló hatalom, az viszont világos, hogy a holdudvarához tartozó értelmiség miben látja a második Gyurcsány-kormány főbb érdemeit. Ezek szerint Gyurcsány tragikus hős, új II. József, aki tervszerűen, ám voluntarista módon törekszik civilizálni e barbár országot - hogy ne használjunk a miniszterelnök világképére és szónoki képességeire sokkal jellemzőbb, durvább jelzőt a barbárnál. Az ellenzék ezzel szemben épp a világos jövőképet hiányolja főként, de nem mulasztja el a nagy társadalmi átalakítások módszerének bírálatát sem.

Hogy mi az igazság, azt a történelem előbb-utóbb eldönti, ám ami a kormányzat egyházpolitikai törekvéseit jellemzi, akár az első, akár a második vélemény a helytálló, a végeredmény egyaránt problematikus. A rendelkezésre álló információk, vagyis az eredeti interjúk, a sajtóértesülések és maga a kormányprogram - mely a koalíciós szakítás után már végleg holt betű - szerint csakugyan hiányos valóságismeretre és torz jövőképre vall a kormányzat egyházpolitikai „víziója”. Mind Medgyessy Péter „Cselekedni, most és mindenkiért!” című - hamar hamvába holt - opusa, mind Gyurcsány Ferenc 2004-es „Lendületben az ország” elnevezésű kreálmánya, mind a 2006-os „Új Magyarország” nevet viselő programja különös képet fest a kormányzat egyházakkal kapcsolatos terveiről. Maga az „egyház” kifejezés e dokumentumokban nagyon hasonló szövegösszefüggésekben szerepel. Például összefogást helyez kilátásba az egyházakkal a szenvedélybetegségek legyőzéséhez, megígéri, hogy megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának feltételeit, valamint kifejezésre juttatja, hogy számít az egyházak erkölcsi, nevelő, kulturális, oktatási és szociális tevékenységére. De mindjárt ez után ott áll az elmúlt évek tapasztalata alapján konkrét fenyegetésként sötétlő mondat: „Az egyházi finanszírozás korszerűsítésével támogatja az egyházak részvételét az állam kötelező feladatainak ellátásában.” És ezzel ki is merül mindaz, amit az egyházakkal kapcsolatban mondani kíván a kormányfő.

Ezek alapján valóban egy jozefinista szemlélet körvonalazódik, amelyikben kódolva van egy olyan materialista társadalmi doktrína, amely a kézzelfogható karitatív tevékenységen kívül nem tud és nem is akar mit kezdeni az egyházakkal. Az is nagy baj lenne, ha a kormányzati cselekvés megállt volna e ködös tételmondatoknál.

Csakhogy nem állt meg. Először is az átalakított kormányzati struktúrában alacsonyabb szintre helyezték az egyházakkal való kapcsolattartás intézményét, majd e lépést úgy igyekeztek korrigálni, hogy a tervezett elvonások ismeretében könnyen megjósolható konfliktusok kezelésére alkalmas személyt kerestek a hivatal élére. Ezzel persze maga a probléma nem oldódott meg, az ütközés nem volt elkerülhető, csupán a csattanás hangja lett kisebb. Ez
azonban nem kizárólag a kormányzati tevékenységnek volt köszönhető, hanem annak is, hogy a történelmi egyházak - szorult helyzetükben - különbözőképpen ugyan, de mindannyian a zajos viták elkerülésére törekedtek.

Ennek ellenére időről időre látványos pengeváltások zajlottak. Részint azért, mert a kisebbik kormánypárt menetrendszerűen megrendezett performanszok keretében, nagy sajtófigyelemtől kísérve követelte a vatikáni szerződés felbontását, amely diplomáciai lépés nyilvánvalóan nem csupán a katolikus egyházat érintette volna. Részint pedig az egyházi fenntartású szociális és oktatási intézmények támogatásának kiszámításával kapcsolatban történtek olyan lépések, melyek ezen intézmények puszta működését veszélyeztették, hátrányosan megkülönböztetve mindazokat, akik efféle szolgáltatásokat kívánnak igénybe venni.

Ez utóbbi lépés a 2005-2006-os költségvetés óta mintegy 2,7 milliárd forintnyi támogatást vont el az egyházi iskoláktól, és bár a költségvetési törvény vitája idején az érintettek és a parlamenti ellenzék mindent megtettek annak érdekében, hogy a diszkriminatív döntést visszavonják, sem a nyilvánosság ereje, sem a parlamenti nyomásgyakorlás nem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozzák a törvénysértést. Három évet kellett várni arra, hogy a helyzet megoldódhasson: 2008 júniusában előbb az Állami Számvevőszék állapította meg a törvénysértést és szólított fel a felelősségre vonásra. Bihary Zsigmond, az ÁSZ főigazgatója nyomatékosította: konkrét szabálytalanságokat követett el az oktatási kormányzat a támogatás kiszámítása során. Az Országgyűlés emberi jogi, illetve oktatási bizottságának közös, rendkívüli ülésén nem sikerült határozatot elfogadtatni arról, hogy a két bizottság felszólítsa a kormányt a különbözet megfizetésére. Az ÁSZ-felszólítás után Hiller István közölte: június 30-ig kormányrendeletet alkotnak a számítási metódusról, ám ez a próbálkozás is problémás, hiszen - mint arra Bölcskei Gusztáv református püspök többször is utalt - a számvevőszék nyilvánvalóvá tette, hogy a kérdést törvényi szinten kell rendezni. Ráadásul június 25-ig el se juttatták az érintettekhez a kormányrendelet tervezetét, vagyis az egyeztetés éppúgy elmaradt, mint korábban.

Az ÁSZ elnöke által említett „konkrét szabálytalanságok” nem csupán valami egyedi számítási anomáliát jelentenek, hanem a törvénykezés törvénytelenségét. Nem sokkal az ÁSZ határozata után, június 30-án az Alkotmánybíróság is döntést hozott. Országgyűlési képviselők beadványára megsemmisítették a közoktatásról szóló törvény azon részét, amely a nem állami és nem helyi önkormányzati intézményfenntartó részére megállapított normatív költségvetési hozzájárulások és egyéb támogatások összegéről rendelkezett. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1997. június 20-án Vatikánvárosban aláírt megállapodás előírja, hogy a Magyar Katolikus Egyház által fenntartott közoktatási intézményeket ugyanolyan szintű pénzügyi támogatás illeti meg, mint a hasonló intézményeket működtető állami és önkormányzati fenntartót.

Mi történt tehát? Először az oktatási tárca döntött úgy, hogy egyszerre ad pofont a kormányprogramnak - amely szerint a kormányzat számít az egyházak nevelő munkájára -, valamint az 1997-es megállapodásnak s vele együtt a történelmi egyházaknak. Néhány év elteltével azonban a kormányzat kapott határozott formában figyelmeztetést az Alkotmánybíróságtól és az Állami Számvevőszéktől. A dolog ezzel véget is érne, csupán azon érdemes elgondolkodni, vajon a jövőkép hiánya, a történelmi egyházak szerepének fel nem ismerése miatt alakult ki e kínos helyzet, vagy a „felvilágosult abszolutizmus” egyházellenes törekvéseként. E téren talán mind a kormány holdudvarához tartozó véleményformálóknak igazuk van, mind a parlamenti ellenzéknek. Méghozzá azért, mert a kormányprogram az egyházakkal kapcsolatban valóban teljesen kusza és minden valóságismeret nélküli szövegtöredékeket tartalmaz. Ez alapján tehát csakugyan úgy tűnik, nincs jövőkép. Viszont a konkrét cselekvések, a történelmi egyházak által fenntartott intézményeket érő teljesen törvényellenes megszorítások, valamint a jogsértések társadalmi elfogadtatását elérni akaró médiahadjáratok nagyon jól körvonalazható egyházpolitikát sejtetnek, amely leginkább Voltaire filozófiai leveleinek nevezetes zárópasszusára emlékeztetnek: „tiporjátok el a gyalázatost!” Ezt a kijelentést azonban konszolidált korokban mégsem lehet programszintre emelni.



« vissza