Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Amit megéltem, az voltam én" - Csoóri Sándor nem rejtett önarcképe

Azt régóta tudja minden versolvasó, hogy milyen különleges élmény nagy költőink saját hangján hallgatni meg verseiket. A verseit deklamáló-recitáló Babits, Füst Milán prófétai panasza, Weöres Sándor gyermekhangjának varázslata, Pilinszky illékony versmondásának hangon és léten túli dimenziók fölé emelkedő csodája, Nagy László magával sodró zenei és erkölcsi hitele az Egy mondatot mondó Illyés megfontolt lázítása nemcsak a fülében marad, hanem a lényébe is hatol annak, aki egyszer is hallotta. Nemcsak az a közös bennük, ahogyan elbűvölik hallgatójukat (és elé bűvölik magukat a költőket is), hanem az is, hogy nyilvánvalóvá teszik: nemcsak a vers, hanem a versmondás is maga az alkotó, abban is megjelenik személyisége, emberi valósága is. Az egykor fekete korongokon közreadott felvételeket irodalmi hanglemeznek mondták, most már, hogy ezüstösen csillognak, a hangoskönyv nevet viselik. Részben azért, mert a mai, a fővárosi dugókban egy helyben autózó világban az irodalmi CD-k valóban könyvet pótolnak, s ebben a nagy felgyorsulásban elvesztegetett időnket tartalommal tölthetik meg. A hangoskönyv műfaját először azok számára találták ki, akik látásuk fogyatékossága miatt nem voltak képesek olvasni. Mára a látók is fölzárkóztak, az olvasás képességének és lehetőségének általános fogyatkozása megkezdte a szöveghordozók piacának átrendezését. Az élőszóban közreadott vers helyzete azonban más: genezise szerinti a költészet hangzó műnem volt, és lehetséges, hogy a nyomtatott-olvasott változat élvezete csak rövid, néhány száz éves átmeneti időszak a költészet történetében.

Ám ezek a századok a vers természetét átalakították. Ha a verset magában olvassa, aki találkozni akar vele, a költészet is individualizálódik, és mert az olvasás a szöveg értelmezésében a meghallgatással szemben az egyes részletek többszöri értelmezését, elemzését, a szövegben oda-vissza mozgást is lehetővé teszi, a vers gyorsan intellektualizálódott. És mégis: sokat megőrzött eredeti természetéből, tehát az akusztikus befogadhatóság fontosságából. Vagyis a vers sokféle befogadhatóságának egyenjogú formái lehetnek az olvasás és a hallgatás.

Nemcsak a már említett klasszikusok példája, hanem ennek az olvasás- (hallgatás-) szociológiai, illetve esztétikai-poétikai ténynek okán szánhatta magát el a kiadó, hogy CD-n, (azaz a mai divat szerinti megnevezéssel: hangoskönyvként) jelentesse meg Csoóri Sándor versválogatását - a költő előadásában.

A „kötet” megszületett: válogatta és szerkesztette Kövesdy Zsuzsanna (a felvételek a Magyar Katolikus Rádióban készültek). Hogy ez az anyag mennyire reprezentatív, mennyire jellemzi Csoóri
költészetét, mekkora súlyt ad egyes témacsoportoknak, érzelmi vonulatoknak, élményköröknek, azon kár volna vitatkozni: természetesen minden nem férhet bele. Egyet azért leszögezhetünk: átfogó, Csoóri versvilágának természetét híven közvetítő kompozíció született. Egy verset azonban mindenképp hiányolok: a számomra különösen kedves, nemcsak Csoóri költészetének egészét tekintve fontos és kiemelkedő, bármely válogatásban magának önértékei által is helyet követelő, de a Csoóri-jelenség lényegének lírai leképezését jelentő Berzsenyi elégiáját igencsak szívesen hallottam volna ebben a válogatásban is.

Ám egy ilyen gazdag válogatás (a valahai fekete korongok 50 perc körüli műsoridejével szemben 74 perc, összesen 45 vers) igazán bőséges hallgatnivalót kínál, és Csoóri költészetének mélyvilágába vezet.

Előre kell bocsátani: a korong nem irodalomtörténeti háttéranyag, nem az összes versek időrendi kivonata, hanem önálló kompozíció. Ám a versek sorrendjében mégiscsak ott a jól követhető, és bizonyos epikus rendet teremtő életrajzi ív: nem a közvetlen történetiség, hanem a lírai emlékezés dramaturgiája szerint: vagyis nem a gyermekkorral, hanem a gyermekkorra emlékezéssel kezdődik, és az életrajziságra utal maga a cím is: „Életem túsza vagyok magam is...

A kötet élén azonban egy szinte most született vers (Amulett, 2007. december) áll. Kemény, kiábrándult, kétségbeesésen túli hangon szólal meg: „Semmi sem él, csak ami túlél engem...” - kezdődik az összeállítás. Eza kezdő sor a maga természete szerint kettős tükör. Egyfelől utal a Csoóri költészetének egészét jellemző, a legkisebb részleteket is a teljesség jegyében mérő, az esetlegesnek tűnőt is az egyetemes rendbe illesztő látásmódra, másrészt végsőkig redukált, költői eszközeiben is rendkívül visszafogott mai, így kimondva is hihetetlen, bár az életrajzi adatok és a naptár által mégis igazoltnak tekinthetően öregkori lírájának is jellemző darabja.

Ez a kettősség sokféle módon szövi át az elhangzó szöveg egészét. A legrégebben keletkezett versek éppen fél évszázaddal előzik meg a legfrissebbet. Feltűnő, hogy ez a generációkat átívelő-összekötő, zaklatott, művészeti-költői divatok sűrű változásait hozó korszak nem tette töredezetté Csoóri hangütését, versei keletkezési évétől függetlenül alig-alig (csak az adott vers karakterétől befolyásolt) más hangon szólal meg. Ez jellemzi a költői hangot - amely azonban rendre különbözhet a költő hangjától. Mert a felvételek frissek, régi verseit is a mai Csoóri mondja el. És mai hangját már az Amulett tónusa határozza meg. Vagyis egy olyan sokszoros megrendültségével küzdő, élete ideáljaira, harcaira, veszteségeire mind több fájdalommal néző, démonjaitól nem szabaduló ember, akinek nem adatott meg a megszenvedett diadal. Ez a hang keserű, mintha egész élete férfias elsiratása lenne, mintha a visszatekintés keserűsége felülírná magát az egész életet, életművet.

Aki hallotta már máskor is (főként néhány évtizeddel korábban) Csoórit verset mondani, abban más ritmus, hangszín, szemlélet emléke él. Ahhoz képest ez a mai hang, mai intonáció szinte idegennek hat. Sokféleképpen körülírhatnánk változásának természetét, az azonban rögvest fülbeötlő, hogy mennyi szomorkás, fáradt rezignáció hatja át. Olyannyira, hogy a lemez végére érve már nemcsak az alkotói-közéleti pályáján mindvégig hatalmas energiákat mozgató költő képe van előttünk, hanem a pályájára visszanéző, sorsával, eredményeivel elégedetlen, kiábrándult, látásmódjának tragikus elemeivel birkózó ember szól hozzánk.

Ezért előadását hallgatni nemcsak felemelő, hanem fájdalmas is. Mert az elmúlt évtizedekben sokáig szinte Csoóri volt az egyetlen erőforrás egy másfajta emberség, másfajta magyarság, a személyes és a nemzeti integritás jogáért folyó harcában rejtekezésre kényszerültek, de eszméiket a lehetséges és szükséges pillanatokban nyíltan képviselők számára. Nemcsak sokaknak volt erkölcsi igazolása, hanem az ő sugárzó hite, energiája tartott meg, pályatársakat és olvasókat. Mert, hadd legyek egy kicsit romantikus (ezt maga a téma is követeli), Csoóri egymaga képes volt arra, hogy itt, a senki földjévé tett hazában szellemi szabadcsapatot teremtsen, hogy életben tartsa a reményt egy kihűlőben lévő világban. Nos, ezt senki el nem veheti tőle. Akármit érezzen is, még ő maga sem.

Vagyis a régen írt versei mögötti költő nem ugyanaz, mint aki a verseket ma elmondja. De már a versekben is két idősík épül egymásba: az emlékezés és az emlékezés tárgyának ideje. Nem hiszem, hogy e kérdés felvetése e korong meghallgatását és értelmezését tekintve elhanyagolható.

A hangoskönyv már idézett első sorában Csoóri azt mondja: „Semmi sem él, csak ami túlél engem”. A végső értékek felől értelmezett világ, az egyetemesség nézőpontja a kései József Attila világlátását („csak a Törvény a tiszta beszéd”) idézi, de maga a bénító világhiány élménye is az övével rokonítható. Csoóri azonban más természet, ő azt is tudja, hova kell állnia annak, aki a harcosok közé tartozik. És mégis, más, látványosabb értékek és tartalmak mögött háttérbe szorulva költészete egészében szüntelenül az elmúlással hadakozik. Nem úgy, mint József Attila vagy Pilinszky: jóval kevésbé az individuális mulandósággal. Magával az elmúlás mindenkire és mindenre érvényes fogalmi tényével, magával az idővel. Így aztán természetes, hogy a válogatásban helyet kapnak a pályakép minden szakaszán az élet és a sors mérlegére figyelő versek (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem; Jóslás a te idődről; Vadfiú, hajjal).

E mostani összeállításnak meghatározó eleme a fentebb említett motívumsor (Amulett), és a visszatekintés az alapvető tónusa: fiatalon a gyermekkorra, korosodva az ifjúságra, és végül az életre magára. És az így meghatározott időben és térben rajzolódik ki a Csoóri-költészet természete, metaforikus, érzelmi motívumrendszere. Mi is jellemzi ezt? Mindenekelőtt a nagyon pontosan ábrázolt közvetlenül tárgyi alapréteg és az azzal egyidejűleg megjelenített metafizikus távlat. Vagyis verseiben Csoóri számára a világ maga eleve metaforikus természetű: a jelenségek a mögöttük lévő lényeg hordozói, és ez a lényeg nagyon sokféle lehet. Még akár közvetlenül maga a jelenség is, annak érzéki valóságában, gyönyörűségében: ahogyan a gyermek és a szerelmes nézi a világot, aktuális rajongása tárgyát. Ezért oly természetes, hogy olyan sok ebben a költészetben a gyermekkorból eredeztethető és a szerelmi motívum. És mindegyikükben ott van az érzékekkel meghódított világ gyönyörűsége. Ám ez az édenre nyitott szellem mindig megborzong a maga kiteljesedett pillanatainak tünékenysége miatt, túl azon, hogy megérzi az élő anyag mulandóságát, van valami őstudása a pusztulás totális természetéről. Ettől olyan átlényegített, ettől nyeri transzcendens, így tragikus távlatát. Mintha Kosztolányi önmagának tett legvégső vallomásának igazát bizonyítaná: „ha nem lenne halál, művészet sem lenne”.

És így a gyerekkor és a szerelem motívumain túl rendre visszatér a halál képzete. Ha csak egy ártatlannak tetsző villanás erejéig, csak annyira, hogy a gyerekkori sült alma „ízén az ember holtig kitelel” (A faparázs a hóra kivilágít). Vagy máshol: „már rég meg kellett volna halnom” (Ha nem tudnám), „elbujdosom, hogy el ne pusztíts” és „a temetők is égre úsznak” (Ekkora szerelem előtt). Vagy később: „Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam” (Kezemben zöld ág).

A gyermekkor világa roppant határozott motívumrendszert hagyományozott Csoórira. A hagyományos paraszti életmód természeti és természetes elemei, a lovak, a mezei munka, a fáról leszakítható, édenkertet idéző gyümölcsök, a harmat, a fák, az éjszaka sötétjét váltó ragyogás, a hó fehérségének és a nyár ragyogásának kontrasztja kivételes vizuális világot kínálnak az erre fogékony gyermeknek, és az ekkor életre szólóan rögzített képekre biztonsággal építhet a költő.

E képek természetük szerint nemcsak a recehártyán közvetített formájukban rögzülnek és hívhatók elő évtizedek múlva, hanem a természet körforgásában ismétlődnek, és bármennyit pusztít a ma lekörnyezetezett Természeten az ember, az mégis szakrális természetű, őrzi kozmikus jelentését. Ezért jelennek meg motívumai Csoóri költészetének minden pontján: ember és természet találkozásának ábrázolása nem népiség, nem parasztiság (bár az is), hanem kozmikus jelentésű tény. Ezért a paraszti világ elmúlása („Ezer esztendő törik szét velük...” - Idegszálaival szél) a megélt gyermekkor tárgyi valóságának fölszámolódása fájdalmas tény ugyan, de a benne oly soká valóságosan működő törvény láthatatlanul is létezik, része marad a világnak. Attól persze még fáj, hogy egy oly finom egyensúlyokat megőrző rend fölbomlik. Megint a Csoóri-világ kettős természete: ennek a tragikus hangoltságú világnak az alapja a szépség és az életszeretet: „Egyetlen titkom van csak: szeretek élni” - írja, csak néhány sorral azután, hogy ilyen képet rögzít: „üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér” (Menekülés a magányból). Így aztán a hallgató-olvasó is rákényszerül, hogy Csoórival együtt éljen át végső kérdéseket: mert vajon nem éppen a szépség és az élet szeretete ágyaz-e meg igazán a tragikus hangoltságnak? És hogy éppen az összetartozás, a hűség és szeretet növeszti az Anyám fekete rózsában és párdarabjában, az Anyám szavaiban a rejtett-nyílt búcsúzás és a megőrzés katarzisát? (És az utóbbiban mennyi minden más is feltör, ahogyan a Bartókra utaló Juhász Ferencre utal az összetartozás elválásban és visszatérésben megjelenő érzelmi fűtöttségének kifejezésével: „Köszönjük neked fiunk, hogy hazajöttél”, „Ha hazajössz az a vasárnapunk”, „Csak várni ne kellene soha”. És ki tudja megmondani, hogy az anyai féltés ragyogásának bemutatásában az anya siratja a fiát - vagy fordítva?)

Mert mindenféle kapcsolatban két szál fut együtt, és erejét az adja, hogy e kettő egy és ugyanaz.

Ennek az egységnek bemutatása nemcsak érzelmi kapcsolatok ábrázolásában jellemzi Csoóri verseit, egész világlátását átfogja a dolgok egységbe látásának képessége. Ezért jelenik meg e költészetben együtt a világ színpompás gazdagsága és a finoman rajzolt téli képek bruegheli színfogyatkozása. És a nyár a maga forróságával éppen úgy pusztíthat, ahogyan van élet a hó alatt, amely egyszerre jelez fagyot-halált, és a megtisztulás fehérségét, a szakrális valóságának adhatja vissza a természetet (A harmadik nap esni kezdett a hó; Hó emléke).

Ezért érvényes egyszerre a „Boldog vagyok, mert szép a nyár” (Pihenés patakparton) tétele, amelynek fénye akár a békés unalmat (Falusi délután) jelenítheti meg, és azt, ahogy egy vérző, kiszúrt szemű tehén képe tölti fel a tragédia fenyegetésének sötét rettenetével, izgalmával. És ezek a drámai kontraszthatások már-már banális természetességükkel lehetnek szürreálissá - hiszen éppen azért, mert Csoóri a közvetlen valóságot érzékelve az abban mindig jelen lévő távlatra figyel fel, a realitásban a szürrealitást is látja. Így lesz virágvasárnap maga is Krisztus király (Virágvasárnap), ami így elmondva kihívhatja az eltúlzott szereptudat vádját, de valójában az azonosulás és átélés képességének példája.

A válogatás egészét tekintve a Csoóri világában járatos olvasó számára első pillanatban feltűnő lehet, hogy a minden idegszálával a közéletre, nemzete sorsára figyelő költő versei ebben az összeállításában jóformán alig kapnak helyet. Ám a több műfajban alkotó Csoóri a mindenkori politikába avatkozó gondolatait elsősorban esszéiben, forgatókönyveiben, és nem utolsósorban élőszóban adta
közre. Így állt elő az a sajátos képlet, hogy nemzedéke talán legpolitikusabb költője kifejezetten politikai verseket alig írt. Ám a világ természetéről adott lírai elemzése önmagában is lázadás volt, s egy-egy képe maradandó érvénnyel rögzített kétségbeejtő állapotokat (pl. „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve” - Hó emléke).

A hangoskönyv végighallgatása után (érdemes egy lendülettel meghallgatni, és részleteiben is ismételve, ahogy a nyomtatott köteteket olvassa az ember, elidőzni e lemezzel!) feltűnhet az is, hogy Csoóri versnyelvének szövete mennyire tömör. De lüktetése már-már köznapian, az élőbeszéd természetességét idéző módon, csak a magyar nyelv alapvetően jambikus lejtését használja-sűríti. Ritmusát nem nyelvzenéje, hanem gondolatiságának ritmikája határozza meg (ami hallgatva talán kevésbé érvényesül). Ebben a versnyelvben döntő szerepet kap a képteremtő erő, a váratlan képzettársítások jegyében születő metafora. És a láttató képesség: a vizuális túlfeszítettség örvényei nem engedik ki a maguk köréből a hallgató figyelmét. Mindez a költő előadásában különös intenzitást kap. Bizonyos értelemben még erőteljesebb is, mint (csak) olvasva. Már csak ezért is érdemes volt a Nap Kiadónak közreadnia ezt a lemezt.

(„Életem túsza vagyok magam is... Csoóri Sándor versei a költő előadásában. Bp. 2008. Nap Kiadó)



« vissza