Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"A gazdagság!" és valami más

Az elmúlt hónapok napi témájává vált kisebbségi kormányzás/előrehozott választások kérdéskör heves taglalása az ország életében alig hozott változást. Inkább némi fáradt közöny, rezignált elutasítás fogadja, csak a média aktuális elemzői számára kínálja a kabinetalakítások lehetőségét. Élnek is vele. A költő akkor arat, ha a búzáját elveri a jég - vélelmezte valaha Kosztolányi. A politológus igazi aratását a politikai jégverés hozza meg. Hogy a mai játszma miként és merre dől majd el, e sorok írásakor még nyitott kérdés, noha Magyarországon nincsenek olyan fogadóirodák, ahol kimenetelére bármiféle téteket föl lehetne tenni. Ám ettől függetlenül a tét nagy, még akkor is, ha sokan nincsenek tisztában igazi természetével, és csak azon tanakodnak, hogy előbb vagy utóbb jön-e el a nagy megmérettetés, és ki vagy kik lesznek majd a győztesek. Sok kérdésre ez is választ ad majd, és valóban döntő jelentőségű változások következhetnek. (Amúgy meg a változatlanság is döntő jelentőségű lehet.)

Az országgyűlési választásokon a szavazó első közelítésben személyekre és pártokra, kivételesen talán még programokra gondolva adja le a voksát. Arra alig gondol, hogy a választások legfontosabb tétje az, hogy kik döntenek a nemzeti jövedelem újraosztásra kerülő részének és bizonyos külső források (uniós támogatások) sorsáról. De azért ez mégsem ennyire egyszerű. Mert nemcsak lobbik, érdekcsoportok, a gazdasági hatalom meghatározó köreiből, a politikai hatalom megszerzésére törő csoportok sikeressége a tét, hanem más is - ami alkalmasint az állampolgár érzelmi döntéseit befolyásolja. A tétek közt ott van az is, ami a gazdasági erőforrások fölötti dominancián túl kereshető. És, mi tagadás, köznapi ismereteinkkel könnyebben átláthatónak véljük, mert olyasmi, amiben különösebb elmélyülés nélkül is kompetensnek érezhetjük magunkat. Azoknak a tudományosan is nehezen definiálható értékeknek a kérdésében, amelyek erkölcsi és szellemi értelemben, világnézete, egész egzisztenciája összefüggéseiben sokszor föltárhatatlan finomsággal befolyásolják döntéseit, a legtöbb ember csalhatatlannak tartja magát, miközben egyszerű gazdasági számításokat, egyetlen adattal is jellemezhető fizetési mérlegállapotok, adósságmutatók és egyebek tárgyalásakor könnyedén azt mondja: ehhez nem értek, ez a szakemberek dolga.

Vagyis ebben a mind ridegebben racionális világban (praktikus és pragmatikus közszereplők, hatalomspecialisták és vegyes műfajokban utazó megmondó emberek megbotránkozására) az ember hajlamos érzelmi döntéseket hozni. Esetenként oly botrányos naivitással, hogy azt csak a legnekivadultabb győztesek tudják a „választók bölcsessége”-ként nyugtázni.

Hajlok azonban arra, hogy ezeket az érzelmi és értékcentrikus, megkésett romantikus átszellemültséggel vagy teljes tudatlansággal hozott döntéseket mégis stratégiai választásnak tekintsem, amely - szemben a jelenről döntő konkrét gazdasági érdekekkel -
a jövőt tekintve döntő fontosságú lehet. Olyannyira, hogy tartalma gazdaság-nyelvre is fordítható. A termelés, fogyasztás, szolgáltatások hátterében ott áll az emberi tényező, amely ezeken keresztül a tőkemozgás mindennapjait alapvetően befolyásoló szokások alakulásában döntő szerepet tölthet be. Ezért a választás aligha jellemezhető azzal a gazdasági tartalommal, ami végső tartalmát jelenti.

Éppen ebből származik a mai magyar válság speciális természete: nemcsak az állam (az állam gazdálkodása) került válságos állapotba, a krízis nemcsak és nem egyszerűen gazdasági természetű, hanem a társadalom működésének alapjait és egész rendszerét érinti. És nemcsak a szociális viszonyokat illetően (hiszen azok jelentős része is gazdasági jellegű), hanem a mindennapok egészét meghatározó módon. Vagyis a közbiztonság, a kultúra, a közélet és az üzletvilág erkölcse, a politikai kultúra, a hétköznapi emberi kapcsolatok és kommunikáció, a társadalmi szolidaritás, a közlekedési szokások, a jogrendhez való viszony stb., stb. - külön-külön és együttesen is válságos képet mutat. Nem az adók összessége, hanem ez a mindent átfogó szétesettség, dezorganizáció a legsúlyosabb magyar közteher.

Szokás mondani, hogy vannak dolgok, amelyeknek javítása nem pénzkérdés. Nos, ez a legnagyobb tévedés! Mert lehet, igaz, hogy közvetlenül valóban nem kerül pénzbe, hogy a járókelők ne hajítsák el az utcán a maguk kisebb-nagyobb szemetét. Ám ahhoz, hogy a nem szemetelek, mert a közterület is az enyém - mondjuk -
svájci típusú szemlélete gyökeret verjen, generációk gazdagsága, a mindenki számára természetesen rendelkezésre álló, saját, igényes, szépen berendezett lakás, a jövő kiszámíthatósága, összességében fölmérhetetlen, de költségvetési szinten megfizethetetlen nagyságrendű befektetés szükséges. Ez kell a szociális biztonsághoz, az iskolák rendjéhez, tisztaságához, a tudás minden téren való megbecsüléséhez, az otthonon kívüli otthonosság természetes élményének biztosításához, és annyi máshoz. Csupa olyan körülmény javítása tehát, amire a mai kormányzásban nincs akarat, sőt gyakran éppen az ellenkezője valósul meg - azzal a megokolással, hogy e feltételek megvalósítása, megőrzése túlságosan sokba kerül. A falusi iskolák megszüntetése, kis forgalmú vasúti szárnyvonalak fölszámolása, a kevéssé polgárosult vidékek leszakadásának elfogadása, ami már az e folyamatban előrébb jutott régiók visszaesésében is megmutatkozik (ti. a lumpenizált tömeget a már fejlettebb életformát élő városokba, régiókba vezetve azok szintje is csökken, ahogyan ez Budapest több kerületének példáján oly sajnálatosan látható).

Vagyis egy ország irányításában ugyan a pénzmozgások befolyásolása döntő szerepű. Ám egy ország nem egy vállalat, amelyben a nyereség vagy veszteség mutatja a sikert, hanem olyan komplex egység, amelynek mutatói között virtuálisan ott kellene lennie a sehol nem definiált és mért boldogságfaktornak is. Abban a lepusztuló világban, amelyben a magyar állampolgár él, az is kérdés, hogy miként lehetne ott változásokat elérni, ahol első megközelítésben valóban a pénz hiányzik. E tényező figyelembevétele nélkül nem lehet választásokat nyerni, de a kormányzáshoz, a mai válság megoldásához több kell.

Ilyen értelemben itt már valóban nem csak pénzkérdésről van szó. Hogy miről, azt azok a korok vagy helyzetek mutatják, amikor háborús pusztítás vagy természeti csapás után kellett megteremteni az élet korábban megszokott kereteit. Ez többnyire hihetetlen gyorsasággal és hatékonyan történik meg: a fejekben, a tudásban, igényben, szokásban, erkölcsben megőrzött értékek gazdaságilag nem magyarázható gyorsasággal követelik ki a helyreállítást. Vagyis ezek a csapások nem rendezik át a társadalom korábbi rétegződését, szokásait: mindenki a maga lelki-szellemi képességeinek megfelelő környezetet teremt maga köré.

Egy gazdasági krízishelyzet történelmi és jelen idejű tapasztalatok szerint viszonylag gyorsan - 4-6 év alatt - megoldható. Ez történt Magyarországon a húszas és a harmincas évek elején, ez a II. világháború után (amíg az orosz megszállás, illetve a kommunista diktatúra hagyta), ez a kilencvenes években. Az igazán kemény újjáépítési periódusok még az egyes ember életét tekintve is elfogadható hosszúságú erőfeszítést követeltek. És tegyük hozzá azt is: az említett periódusok sem egyszerű gazdasági zavarok orvoslását jelentették, hanem rendkívüli, a gazdaság világán kívüli történelmi-politikai átalakítást, átfogó szerkezetváltást is.

Ilyenformán akár optimistán is várhatnánk az elkerülhetetlen újjáépítési szakaszt.

De a helyzet más. Ki ezért, ki azért aggodalmaskodik: a kiábrándultság oka, megfogalmazása, átélésének foka éppoly gazdagon rétegzett, mint a magyar társadalom. A pártpolitika gurujai tudják ezt, és megpróbálják fölhasználni céljaik elérésére. Van, aki számára az anyagi érdek, van, akinek a társadalmi felelősség, akinek a nemzet ügye, akinek a fogyasztás, akinek a termelés, akinek a kultúra, akinek a társadalmi erkölcs és ezernyi más vonás a legfontosabb. Az azonban közös, hogy a mezei választók elegendő ismeret híján nem a leglényeget jelentő gazdasági hatalom szempontjából veszik szemügyre a pártpolitikai kínálatot, ennek következtében véleményüket annak tényleges tartalma alig befolyásolja. Ahogyan a mai piaci marketing sugallja a fogyasztói döntéseket, úgy a politikai választásokban is a reklámnak, a csomagolásnak, az akciós kínálatok csábító hatásának van döntő szerepe. És, tekintve, hogy a magyar fogyasztó mindenekelőtt árérzékeny (bár e téren mintha már mutatkozna valamelyes változás), ez a tulajdonsága a politikai marketing szempontjából is döntő: ezt 2002 óta folyamatosan tapasztaljuk -
bár tulajdonképpen csak a majd minden szempontból kivételes 1990-es választást nem ez döntötte el. (Egyébként akkor is a sokkterápiával - értsd azonnali megszorítások - szemben a lassabb, kevesebb áldozatot követelő átalakítás ígérete győzött.)

Ez a választói magatartás korántsem hungarikum. Olyan biztos tényezője a választáscentrikus politizálásnak, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt jelezte az a június végi közvélemény-kutatási adat, amely a Fidesz hónapok óta tartó népszerűségi diadalmenetének megakadását mutatta. A kormányoldal politikusai és házi sajtójuk ugyanis néhány olyan Orbán Viktor-mondatra fókuszáltak, amelyek egy esetleges Fidesz-kormányzásban következő keményebb intézkedést sejtettek. Ennyi elég is! Ha abból, ami rossz, nem lesz egy csapásra jó, ha a kényelmes mélybezuhanás után a kikapaszkodáshoz nélkülözhetetlen erőfeszítések gondolata egyáltalán fölmerül, akkor sokan rögvest úgy gondolják: nem szavaznak olyanokra, akik áldozatokat követelnek.

Mielőtt azonban efölött pálcát törnénk, gondoljunk arra, hogy politikai vezetői hányszor csapták már be ezt a társadalmat az elmúlt évtizedekben. Egyfelől rendszeresen hallhatta, hogy eszébe ne jusson levágni az aranytojást tojó tyúkot, másfelől azt tapasztalhatta, hogy miközben lemondott a tyúklevesről, sem arany, sem más tojást nem kapott. Sőt, időközben a tyúk is úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Viszont mégiscsak volt, mert tekintélyes, ám kifizetetlen takarmányszámlák bizonyították egykori létezését. Ilyenformán a mai választó nem hajlandó áldozatra. Nemcsak azt a szolgáltatásmegvonásban jelentkező pótadót utasítja el, amit kiötlői perverz módon reformnak neveznek, hanem azt a kényszerhelyzetet tudomásul vevő ésszerű költekezési korlátot is, amelyet az addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér elve követel meg.

Legalábbis ennek a reflexnek az erejét mutatta a minap mért fideszes népszerűség-csökkenés, amely persze még korántsem rajzolta át az erőviszonyokat. Ez azt is jelentené, hogy pillanatnyilag a tudatos elhallgatásra, hamisításra, hazugságra, nemcsak a választók, hanem kormányzati önbecsapásra épülő, a politikát csak hatalmi pozíciók és gazdasági előnyök szerzésére használó kormányzat vesztésre áll. Ám a helyzet mégis fenyegető, mert az adott összefüggésben egy MSZP-Fidesz összevetésben az utóbbi vezet, de az a fordulat, amelynek eredményeként a választópolgár a hazugsággal szemben az igazságra szavaz, nem következett be. Amit látunk, csak annyi: a többség nyilvánvalóan alkalmatlan (egykor a néphadsereg sorozóbizottságai minősítették így azokat a sorköteleseket, akik pl. vakok voltak vagy valamely végtagjuk hiányzott) a kormánnyal szemben a Fidesztől várja helyzete javítását. Ha azonban a Fidesz vagy Orbán Viktor megkockáztatja azt a kijelentést, hogy ez a változás nem megy majd könnyen és gyorsan, akkor már nem is olyan rokonszenves. Ez a megrögzöttség kiköveteli a komolytalan ígéreteket, a felelőtlen ámítást, a demagógiát (amit a mai zsurnálpolitológiában populizmusnak szokás nevezni). Ez a mentalitás is része a magyar társadalom válságának: nem utolsósorban ez vezetett a mai helyzethez. És e szemlélet szerepének csökkentése (megszabadulni tőle nem lehet, mert az emberi természetből következik) összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat, mint holmi gazdasági válságok elhárítása. Azok ügyében ugyanis kézenfekvő a közös érdek fölismerése. De szinte kizárt, hogy az érintett politikai szereplők tudatosan érvényesítsék azt a nemzeti érdekközösséget, amely a közvetlen politikai haszonszerzésre használt valótlan állítások elutasításának szükségletében jelentkezne. Az ugyanis csoportok fölötti, tehát csak nemzeti érdek...

A politikai válság mélyebb okai között kivételes szerepe van a saját közvetlen érdekekkel szemben a közjó iránti teljes közönynek. Természetesen kínálkozik a szokványos (de a valóságban csak kivételesen érvényesülő) logika: azért lesz valaki politikus, mert számára a közjó az első. Így a közjó az, amit ő annak tart. Azt tartja jónak, ami neki jó: így a magánérdek a közjó szerepében jelenhet meg, a legszemélyesebb érdekét szolgáló politikus pedig a közjó bajnokának tekintheti magát.

Nos, ebből a felállásból kezd elege lenni a magyar társadalomnak. Nincs ugyan sok esélye arra, hogy valami alternatívát teremtsen, de mintha valamicskét mégis mozdulna. Hiányzik a maga érdekeinek megfogalmazásához szükséges ismerete, tapasztalata, hiányzanak erre alkalmas emberei: őket már többnyire beszívta a politika örvénye. Ez nem jelenti azt, hogy valamennyiüket tönkre is tette. Azt azonban igen, hogy azt tanulták meg, hogy a már bejáratott lehetőségeken kívül nincs is másik. Ebben nagyon sok igazság van: valóban, más alternatíva nem látszik. De a társadalomnak több eszköze van, mint gondolja. Hogy eszébe se jusson, hogy érdemes keresgélni, megkapta a kioktatást a népszavazási kezdeményezések alkalmából. (Ebbe a sorba tartoznak azok a viccesnek szánt, provokatív kezdeményezések is, amelyek egy jelentős demokratikus intézményt kívántak alkotmányos szervek munkájának folyamatában kabarétréfává silányítani.)

De van más is. Az utóbbi idők slágertémája a szociális juttatásoknak közmunkához kötésére irányuló önkormányzati kezdeményezés. Olyasmi volt ez, ami a kormány gondolkozásából teljes mértékig kimaradt. Nem véletlenül: a szoros kimenetelű választásokon azok a szavazatok, amelyeket - fogalmazzunk finoman - a munka világán kívül esett (munkahellyel gyakorta soha nem rendelkezett), alulképzett (szerencsés esetben csak funkcionális analfabéta) lakosság köréből gyűjthetők be, döntő szerepet kaphatnak és kapnak is abban, hogy ki kormányozza Magyarországot. Aligha adja a voksát (utolsó vagyoni értéket jelentő jogát) azoknak, akik az alanyi jogon járó segélyezést teljesítményhez akarják kötni. Hogy ebbe az ország beleroppan, az a kormányzati hatalom birtoklásának nézőpontja felől nem számít.

Mármost egyes önkormányzatok ezt a cinizmust nem viselték tovább, és tudatosan megsértve a törvényeket, a segélyezés munkához kötéséről a maguk hatáskörében rendeleteket alkottak. Noha nyilvánvaló, hogy a törvényesség betartása minden közszereplő elemi kötelessége, úgy gondolom: ez a lépés rendkívüli jelentőségű. Nem a jogállamiság felszámolásában, hanem megerősítésében: azzal, hogy a jogot megkísérli az élethez igazítani. Mert egy alulfoglalkoztatott, tömérdek elvégzetlen feladattal küszködő, ugyanakkor rendkívüli összegeket segélyezésre kifizető, ráadásul a feketegazdaság visszaszorításában kudarcot valló országban ennél fontosabb dolog nem sok van. Ha e gyakorlat hosszú távú társadalmi következményeit is figyelembe vesszük, az e kérdéskörben oly szükséges változtatás egyike a legfontosabb kérdések rendezése ügyébe tett lépéseknek. Alighanem nagyobb a gazdasági jelentősége, mint az egészségügyi, az oktatási vagy a közlekedési reformnak. Ha a munka fogalmát (nem kétséges, döntő mértékben önhibáján kívül) nem ismerő populáció, ma még csak virtuális munkaerő legális foglalkoztatása, akár csak részben is, valóra válik, az államháztartás terhei egy csapásra enyhülhetnek. Egyre inkább úgy látszik, hogy ezt a fordulatot a szavazatok elvesztésétől rettegő kormányzatnak végre kell hajtania: mert a téma megjelenése a közbeszédben azzal fenyegeti, hogy még többet veszít, ha nem lép. Vagyis a társadalom nemcsak népszavazással, hanem ezúttal önkormányzatai sajátos szerepvállalásán keresztül kényszeríteni tudja a kormányt arra, hogy tegye a dolgát. Biztosra vehető, hogy hasonló törekvések a jövőben is fel fognak bukkanni. Ebből következően ez a mostani - szigorúan értelmezve: alkotmánysértő! - kezdeményezés a magyar társadalom működésének demokratizálódásaként (ti. a demokráciában a nép bele akar és tud szólni a maga fontos ügyeinek alakításába) értelmezhető. Ebben a formájában 1989-1990 óta a legfontosabb események egyike.

Azt jelenti ez, hogy a lakosság nemcsak populáció, hanem akár közösségként is képes működni. És azt jelzi, hogy a nagypolitikának számolnia kell a választók (nemzet? társadalom?) iránti felelősségével.

És itt visszajutunk a kiinduló kérdéshez: vajon tényleg csak a gazdasági erőforrások fölötti rendelkezési jog birtokosairól dönt-e az ország egy választáson? Olyasmiről tehát, aminek természetét valójában nem ismeri? Vagy valami másról is, így arról, hogy miféle emberi, társadalmi értékekre van szüksége mindennapjaiban, hogy van a politikacsinálásnak is egy - igaz, széleskörűen aligha ismert - kultúrája, és többnyire (a kocsmapolitizálás szintjén mindig) kétségbe vont erkölcsisége, és más efféle idealista elvárás is befolyásolhatja a választói döntéseket?

Igen, most már mindenről szó van, nemcsak a választói és a majdani kormányzati döntéseket első szinten meghatározó anyagiakról. Még nem tudhatjuk, hogy ez akár egy különjáratú, akár egy menetrend szerinti választás eredményeiben, következményeiben miként mutatkozik meg. De amikor egy majdani kormánytól gyors és a közvetlen válsághelyzetet pragmatikusan kezelő politikát várunk, akkor azt is beleértjük, hogy az anyagiakon kívül a közérzet is gyógyításra szorul. És ez nem érhető el szórólapokkal, óriásplakátokkal vagy a bolsevik típusú propaganda eszközeivel. A jövendő kormányzásnak nemcsak működési területein kell majd bizonyítani, hanem magáról a kormányzásról is új képet kell kialakítania - hiszen a vezetők az ország nélkül, az ország a vezetői nélkül már nem tud kikászálódni abból a posványból, amelybe süllyedt.



« vissza