Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Világjog - a Szentlélek ökumenikus jogrendszere

Témám négy részéről fordított sor rendben szólnék. Először a Szentlélekről; aztán a jog(tudomány) főbb versengő iskoláiról és azok integrálásának szükségességéről; majd egy imigyen integrált jog(tudomány) ökumenikus - igazában: egyetemes - jellegéről; és végül a Szentlélek és egy integrált univerzális jogrendszer kihívásáról, hogy ti. meg kell alkotni, ahogy valóban kezdjük is megalkotni, a világjog rendszerét.
 

I.

 

A sok év alatt, amelynek során részt vettem templomi rítusokon - többnyire, de nem kizárólag episzkopális istentiszteleteken -, egyetlen prédikációban sem hallottam szólni arról a szerepről, amelyet az Isten játszott és most is játszik az emberi történelemben. Konvencionális értelemben értve most a történelmet - hogy ti. milyen szerepet játszott a Gondviselés századokon át Európa és Amerika történelmében, az egyház történelmében és a világ 20. és 21. századi történelmében. Még a teológia irodalmában is - amelyről, megvallom, csak korlátozott ismereteim vannak - az Isten történelmi szerepéről többnyire csak szórványos utalásokat találtam. Gyakran mondatott nekünk, hogy Istennek volt terve népével a történelemben az Ábrahámtól Mózesig és Jézusig tartó századokban, aztán Nagy Konstantin római császár megtérésében, de keveset, ha egyáltalán, hallhattunk Isten tervében arról a majd kétezer évről, amely a korai kereszténységtől napjainkig tartott, nem is beszélve a jelen és a Krisztus új eljövetele közötti időkről.

Beszédes példában feltéve a kérdést: a hívő keresztény számára nem egyszerűen az isteni Gondviselés jelenik meg abban, hogy kétezer évvel azután, hogy Jézus elküldötte tanítványait, hogy hirdessék a világban az Evangéliumot, ma hozzávetőlegesen kétmilliárd ember, a földkerekség majdnem egyharmada vallja magát kereszténynek? És nem egyszerűen isteni Gondviselés, hogy miután az ember megjelent a földön, a különböző földrészek és területek népei sok évezred során fokozatosan kapcsolatba kerültek, és hogy végül a keresztény éra 20. és 21. századában, a világ minden népe, minden kultúrája, keresztények és nem keresztények, most először a történelemben folytonos kommunikációba jutottak egymással?

Azt hiszem, hogy a beszédek, prédikációk, igehirdetések és tudós teológiai írások szegénységét az isteni Gondviselés működéséről a történelemben igazában abban kell látni, hogy a konvencionális teológia háttérben tartotta a Szentlelket, aki a bibliai időkben a próféták által szólt, és pünkösdkor az egyetértés közösségét hozta a különböző nyelvek népeinek. A Szentlélek, azt hiszem, a Szentháromság Istennek az a személye, aki tanít és arra inspirál bennünket, hogy töltsük be történelmi küldetésünket, mint Isten gyermekei, aki hármas isteni képére teremtett bennünket.

Szent Ágoston azt tanította, hogy Isten - a maga hármasságának képére teremtve bennünket - akaratot plántált lelkünkbe, azaz az Atyaisten képességét a szándékra, a vágyra és cselekvésre, beleértve az új élet teremtésének akarását, és igazságos törvények alkotásának feladatát; hogy Isten a Fiúisten, Testvérünk és Megváltónk képmását az értelem, a tudás és lelkiismeret formájában plántálta lelkünkbe, beleértve annak tudását is, hogy nemcsak saját magunkért, hanem másokért is élünk; hogy a Szentlélek-Isten, Tanítónk és Prófétánk képmását is a lelkünkbe plántálta, mint emlékezetet, mint időérzékünket a múltról és jövőről, amely képessé tesz bennünket arra, hogy tartós közösségi kapcsolatokat létesítsünk generációkon át egymással. Igazában ez az időérzék, ezek a tartós közösségi kapcsolatok azok, amelyek kibékítik bennünk az atyai és testvéri életérzés feszültségeit.(1)

Eugen Rosenstock-Huessynál, a 20. század - sajnos nagyon mellőzött - nagy keresztény történészénél és filozófusánál is olvashattuk, hogy az Isten kollektív történelmünkben generációkon és századokon át cselekszik, és különösen hogy a Szentháromság három személye különbözőképpen nyilatkozott meg a keresztény éra három évezredében. Az első évezredben keresztény misszionáriusok arra tanították az európai népeket, hogy az egy igaz Isten, a Teremtő, és a feltámadt Krisztus Atyjának elfogadásával adják fel többistenhitüket, törzsfőnökeik és királyaik imádását. Végső soron az egy Istenben való közös hit volt a szükséges alapja annak, hogy Nyugat törzsi népei a látható és megvalósuló hierarchikus római katolikus egyház által az egység kereteiben éljék történelmüket.

A keresztény éra második évezredében a hangsúly a Szentháromság második személyére került, amikor is a római katolikus egyház, és később a lutheránus és kálvini tradíciók elindították az egyház és világ reformációját. Keresztény uralkodók a világ minden földrészére elküldték katonáikat, kereskedőket és misszionáriusokat, hogy hódítsanak, aknázzák és zsákmányolják ki hódításaikat, és Jézus, a megtestesült Fiú és Üdvözítő nevében térítsék keresztény hitre az embereket.

A keresztény éra harmadik évezredének történelmi kihívása Rosenstock-Huessy tanítása szerint abban áll, hogy a világ sok népéből egy közösséget kell teremtenünk. Egy ilyen cél megvalósításához a keresztény hitben a hangsúlynak a Szentháromságisten harmadik személyén, a Szentlelken kell lennie, aki egységet hirdet és sok különböző formát öltve inspirálja a különböző hitrendszereket és lojalitásokat, hogy hallják meg egymás szavát, hogy tanulják-értsék egymás nyelvét, hogy szűnjék meg köztük az ellenségeskedés és háborúság.(2) Rosenstock-Huessy szavaival: „Az üdvösség története a földön a plurálissal szemben a szinguláris haladásában van. Az üdvösség sok isten, sok ország és sok nép világába jött el; de mindezek fölött jelenik meg az egy Isten, egy világ, egy emberiség”.(3)

Bizonyosan a Gondviselés keze van abban, hogy a legősibb civilizációktól kezdve, fokozatosan az egész emberiség - szinte pillanatok egymásba fonódó állandóságával - a világméretű gazdasági és politikai kölcsönhatás állapotába jutott. Amit Pál apostol mondott az athéniaknak az Apostolok Cselekedeteiben (17:26), hogy „Isten az egész emberi nemzetséget arra teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén”, ez a történelem során valósággá erősödött. És most az annyi különböző hitrendszerben aktív Szentlélekisten arra hív bennünket, hogy közös emberiségünket a materiális valóságból spirituális valósággá is alakítsuk. Ez a keresztény éra harmadik évezredének nagy kihívása: a világ annyi népéből egy emberiséget, egy világközösséget alkotni. Ennek a célnak a megvalósításához a keresztények hitében a hangsúlynak a Szentháromság harmadik személyén kell lennie, aki valóban arra ösztönzi a különböző nyelvű és kultúrájú népeket, hitrendszereket és lojalitásokat, hogy hallgassanak egymásra, tanulják-értsék egymás nyelvét, hogy felismerjék, mi bennük közös, és hogy meghaladják azokat az erőket, amelyek elválasztják őket. A Szentlélek az, aki most arra szólít minket, hogy alakítsuk a világgazdaságot és a formálódó világtársadalmat igazi világközösséggé.

 

II.

 

És most már témám második része, a jog felé fordulva, nyilvánvaló, hogy egy világközösség nem lehet meg a világjog olyan rendszere nélkül, amely rendet és igazságot tart fenn az emberek és népek között. Ebben a tekintetben fontos annak felismerése, hogy a világ minden kultúrájában léteznek és hatnak az „igazságszolgáltatás fórumai”, ahogy ezeket az antropológusok nevezik, amelyek a konfliktusok jogszerű ill. törvényes feloldását szolgálják.(4) De hogy mi értendő a konfliktusok „jogszerű, ill. törvényes” feloldásán és mi értendő „jogon”, nagyon is vita tárgya.

Ma Nyugaton Szent Ágoston vízióját a lélek hármas jellegéről, az akaratról, az értelemről és az emlékezetről a jogi elméletben a következő három sajátosság elkülönülő szerepének hite váltotta fel. Két rivális iskola verseng egymással. A többségben levő pozitivisták azt vallják, hogy a jog lényegileg a kihirdetett szabályok korpusza, azaz jogalkotók által tételesen meghatározott normák összessége avégből, hogy érvényt szerezzenek a törvényhozók akaratának és politikájának, és hogy közjogi hatóságok mindezeket a kényszerítő szankciók alkalmazásával végrehajtsák. A pozitivistákkal szemben a természetjog hívei vívják a maguk utóvédharcát; eszerint a természetjog az értelem joga, inherens az ember természetes létrendjében; a természetjog hívői azt vallják, hogy a jog lényege nem a jog politikai, hanem morális dimenziójában van, és hogy a politikai tekintéllyel alkotott jogi normák nem tekinthetők „jog”-nak, ha azok sértik az igazság alapvető elveit. Az amerikai és európai jogfilozófusok körében szinte teljesen figyelmen kívülre került az ún. történeti jogi iskola, amely a 19. és 20. században uralkodó volt. Ennek hívei azt mondják, hogy mind a jogalkotók akarata szerint kifejezett jog politikai dimenziója, mind pedig a jognak az emberi értelemben és lelkiismeretben inherens morális dimenziója egyaránt azoknak a történeti tradícióknak alárendelten jelenik meg, amelyeknek társadalmában a jog megtestesül. Az angol-amerikai jogban a történeti jogi iskola a precedens tanában tükröződik látványosan. A bírák ítélkezésük során útmutatásért a hasonló jogesetekben korábban hozott döntésekre tekintenek vissza. Közben általában tudatában vannak annak, hogy ítéleteik útmutatásul szolgálnak más bírák jövőbeni ítéleteinek formálásához is. Azokban a nyugati országokban, amelyek nem fogadják el az angol-amerikai precedensdoktrínát, a vezető jogtudósok tekintélye és írásai őrzik a jog idődimenzióját, a múlt tradícióit és jövőbe mutató mozgását.

Az elmúlt másfél évszázadban - a politikai és jogi gondolkodók és írástudók keresztény elkötelezettségének hanyatlásával - a fenti három jogi iskola eltávolodott egymástól; mindazonáltal maradt a pozitivista iskola, amely a rendet és a jog politikai dimenzióját hangsúlyozza, amit Szt. Ágoston „akarat”-nak, voluntasnak nevezett; és maradt a természetjogi iskola, amely az igazságot, a jog morális dimenzióját hangsúlyozza, amit Szt. Ágoston „értelem”-nek, ill. „tudás”-nak, intelligentia-nak mondott; maradt továbbá a történeti jogi iskola, amely a hagyományt és folyamatosságot hangsúlyozza, amit Szt. Ágoston „emlékezet”-nek, memorianak nevezett, ill. az esse (lenni) igével fejezett ki, és a múltat, a jelent és a jövőt átfogó idő értelmében határozott meg.

A 18. század előtti és a felvilágosodás előtti keresztény gondolkodásban majdnem általánosan feltételezték, hogy a Szentháromság-Egyisten a végső forrása a rendnek, igazságnak és az ember sorsának. Így a jog politikai, morális és történelmi dimenzióit integrálni lehetett a teológia fogalomrendszerébe. A felvilágosodás előtti jogi írókat, mint pl. Aquinói Szt. Tamást, Hugo Grotiust és John Locke-t - sokban különböző nézeteik ellenére - ma is sokan a természetjog hívőinek tartják; de ezek a szerzők is jelentős mértékben elfogadták mind a jog pozitivista koncepcióját, mint a normáknak a jogalkotó által rendelt rendszerét, mind pedig a jog történeti koncepcióját, mint annak a társadalomnak szokásait és nézeteit, amelynek a jogát kifejezik. Még a felvilágosodás előtti szélsőségesen pozitivista Thomas Hobbes is - miközben erős szavakkal szól a kora Angliáját fenyegető protestáns rebellióról és invázióról - nemcsak azzal érvelt, hogy a túlélés a monarcha abszolút hatalmán múlik, hanem hogy ez a hatalom részben a természetes igazságra és az ennek alapjául szolgáló társadalmi szerződésre épül.

A katolikus és a protestáns jogi gondolkodás jelentős aspektusokban különbözött egymástól. Míg a katolikus szemlélet inkább a természetjog és ésszerűség felé, a lutheránus felfogás inkább a pozitivizmus és az állam akarata felé, a kálvini gondolkodás pedig inkább a történelmi tradíciók normatív sajátossága felé hajlott. Mindazonáltal mindhárom gondolkodásban tételezték, hogy Isten ruházta fel a földi uralkodókat jogalkotó és végrehajtó hatalommal, hogy Isten plántált értelmet és lelkiismeretet az emberek lelkébe és szívébe, és hogy a nyugati jogi tradíció jeleníti meg Isten gondviselő tervének teljesítését. A feszültségek a jognak három: politikai, morális és történeti dimenziója között megvoltak, de ezek végül is feloldódtak közös forrásukban, a Szentháromság Istenben, aki teljhatalmú jogalkotó, igazságos és könyörületes bíró, a történelmi haladás inspirálója, és akinek emléke-öröksége az emberi pszichében - ahogy Szt. Ágoston tanította - az akaratban, az értelemben és az emlékezetben jelenik meg.

Ami a mai generációkban a természetjogászok és pozitivisták közötti vitából leginkább hiányzik, az a jog normatív jelentőségének elismerése a jog történelmi dimenziójában. Ami a történelemben a körülmények egy bizonyos összefüggésében morálisan helyesnek tekinthető, az egy más összefüggésben morálisan rossznak-tévesnek minősülhet. Hasonlóan, ami a körülmények egyik állapotában politikailag jónak mondható, más körülmények között politikailag rossz lehet. De a jog moralitásának és politikai mivoltának konfliktusa, a filozófusok szerinti jó és rossz közötti konfliktus gyakran feloldható a körülmények történeti összefüggésében; a történelem - a társadalmi tapasztalat emlékezete - megengedi vagy sokszor ki is kényszeríti a moralitás és a politika közötti kiegyezést. Valójában a jognak ez az egyik alapvető sajátossága, amelyben az igazság és a rend, az értelem és az akarat egyensúlya jelenik meg, a történelmi tapasztalat és emlékezet fényénél.

A történeti jogi gondolkodás, amely a 12. századtól implicit módon jelen volt a nyugati jogi tradíció fejlődésében, és amely a 17-18. században kritikus szerepet töltött be az angol common law fejlődésében, a jogfilozófia elkülönülő iskolájaként csak a 19. században jelent meg a pozitivisták és természetjog hívei közötti viták kontextusában. Tényleg, a késői 19. században és a 20. század első évtizedeiben a történeti jogi gondolkodás lett a jogi elmélet uralkodó iskolája mind Európában, mind az Egyesült Államokban - mind a jogtudományok elméleti művelői körében, mind a bíróságokon. A történeti jogi iskola csak a 20. század későbbi éveiben került a támadások tüzébe, részben mert túlértékelte és túlmagasztalta a nemzet történeti tradícióit mint minden jog végső forrását, és részben mert aláértékelte a jogalkotás pozitív szerepét a jog fejlődésében. Az Egyesült Államokban meg főleg azért a felfogásért támadták, hogy szerinte a bírák a jogesetek elbírálásánál a múlt precendenseiben, a szokásjogban vagy más történeti forrásokban a jogot nem „alkotják”, hanem „megtalálják” (do not „make” law but „find” it). Bizonyos, hogy mindig is elismert volt, hogy a bírák kreatív szerepet visznek a múlt precedenseinek a jelen és a jövő viszonyaira való alkalmazásában; mindazonáltal a történeti jogi iskola a jog organikus fejlődését hangsúlyozta, miközben a késő 20. században a hangsúly egyre inkább az innováció igényeire esett. Az viszont már a jognak az „akarat” felfogásához kapcsolódott - hogy ti. a bírák, miként a jogalkotók és a jogot adminisztrálók, nem aszerint döntenek, hogy a jog „mi volt”, vagy miként „van”, hanem aszerint, hogy a jog szerintük mi „legyen”, azaz aszerint, hogy mit tekintenek jó politikának.

Napjainkban a történeti jogi iskola majdnem eltűnt az akadémia világából. Néha az elmúlt idő relikviájaként tárgyalják. Időnként a védhetetlen „tradicionalizmus” példájaként emlegetik. De nemrég egy vezető amerikai összehasonlító jogász és történész - a szokásjog érvényének pozitivista és természetjogi indokoltságát vizsgálva - kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a történeti jogi gondolkodás ügyében nem azon az alapon gondolkozna, hogy a történeti jogi iskola „ma egységesen elvethető lenne”.(5)

Ha ma az Egyesült Államokban a történeti jogi iskolát halottnak tekintik, az részben onnan van, hogy ellenzői halálra karikírozták. A történeti jogi gondolkodás legjobb képviselői nem historicizmust, hanem historicitást (történetiséget), nem tradicionalizmust, hanem tradíciót vallanak. A historicizmus visszatérés a múlthoz; historicitás (történetiség) - amit Szent Ágoston „emlékezetnek” nevezett, és amit az emlékezés pszichológusai ma az „időben kiterjedt önazonosságnak” (the temporally extended selfnek) neveznek - a múltnak és a jövőnek az ember pszichéjében és a társadalom kultúrájának fejlődésében lejátszódó interakcióját hangsúlyozza, beleértve azt is, ahogy ez a társadalom jogi kultúrájában is megjelenik.(6) A kiemelkedő egyháztörténész Jaroslav Pelikan szerint „a tradíció a halottak élő hite; tradicionalizmus az élők halott hite”.(7) A gyors változás, még az időnkénti forradalmi változás is mindig is része volt a nyugati jogi tradíció evolúciójának. A történeti jogi gondolkodás nem pusztán szociológiai megállapításokat jelent, ahogy néhány jogtudós feltételezte. Egyes társadalomtudományi teoretikusok kezén a történeti jogi gondolkodás a jog szociológiájának részévé vált, ahogy alkotóik az idők folyamán tanulmányozták és értelmezték a társadalmi, gazdasági és ideológiai tényezők befolyását a jog fejlődésére. Mint egy jogi elmélet hívei, hangsúlyozták a hitet az organikus fejlődésben, nem csak azt a hitet, hogy ilyen fejlődés létezik. Ez az elmélet úgy tekint a jog történeti örökségére, mint a jelen és jövőbeni tudatos fejlődés fontos forrására.

Ha a jog elméletének jegyében mintegy biztosnak mondható, hogy történelem, a tradíció és a csoportemlékezet a politikával és moralitással, az akarattal és értelemmel együtt tekinthetők a jog alapjának, akkor meg kell tenni a következő lépést és rákérdezni arra, mit mond jogunkról a történelem; mondja-e azt is, hogy mit kell tennünk jogunk ügyében, és nem csak azt, hogy mit kell gondolnunk jogunkról. És itt vissza kell tekintenünk a múltba, és előre kell tekintenünk a jövőbe; és kérdezni kell nem csak azt, hogy mi történt a múltban és hogy mit mond a múlt arról, hogy valószínűen mi történhet a jövőben; kérdezni kell azt is, hogy mi kötött bennünket a múltban és tradícióink mit kérnek ma tőlünk hogy cselekedjünk.

 

III.

 

Témám harmadik részéhez, ti. a jog és jogtudomány univerzális jellegéhez fordulva, amely integrálja a pozitivista, a természetjogi és történeti jogi elméleteket, azt gondolom, hogy ebben a jogtudományban nem csak az a keresztény ökumenikus jogi gondolkodás van jelen, amely integrálni tudja a jog katolikus, lutheránus és kálvinista koncepcióját, de ez egyben interreligiós jogtudomány is, amely a judaizmus, az iszlám és más olyan nem keresztény vallások számára is elfogadható, amelyek az akarat, az értelem és emlékezet Isten által adott emberi kvalitását elismerik. Hozzátenném ehhez továbbá azt is, hogy ez olyan jogtudomány, amely elfogadható olyan szekuláris hitrendszerek és civil vallások számára is - ahogy ezeket többnyire hívják -, amelyek a materiális értékek felett a spirituális értékek szupremáciáját fogadják el. Azt hiszem, hogy a Szentlélek jelen van ezekben a szekuláris hitrendszerekben, és kihívással fordul feléjük, ahogy kihívással van valamennyiünk felé, hogy jóváhagyja és erősítse azt a jogi gondokozást, amely integrálja a jog politikai célját és rendeltetését, hogy ez az igazság erősítése végett fenntartsa a rendet a jog morális rendeltetése szerint, és hogy a jog történeti rendeltetése megőrizze annak a folyamatnak a kontinuitását, amely képes biztosítani a rend és igazság társadalmi intézményeinek állandó reformját.

Itt segítségemre vannak a katolikus egyháznak azok a teológiai nézetei, amelyek a II. Vatikáni Zsinat óta megerősítik, hogy a Szentlélek működik olyan társadalmakban is, amelyek nem katolikus vagy más keresztény hitben élnek.
A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozta, hogy a Szentlélek szól nemcsak keresztény, hanem más vallások követőihez is. II. János Pál is hangsúlyozta, hogy a Szentlélek jelen van és aktív nemcsak a keresztény, hanem a nem keresztény vallási tradíciókban is. Az utóbbi években prominens katolikus teológusok hangsúlyosan szóltak arról, hogy ezek a tradíciók maguk is pozitív szerepet vihetnek az emberiség isteni tervében. Ahogy az ismert jezsuita teológus, Jacques Dupuis írta: „a katolikus egyházi tanítás töretlenül vallja a Szentlélek aktív jelenlétének univerzalitását”. „A Szentlélek jelenléte és aktivitása - mondta Dupuis - nemcsak az egyes embert, hanem a társadalmat, a népeket, a kultúrákat és vallásokat is érinti.”(8)

 

IV.

 

Ez átvezet előadásom utolsó részéhez és a cím első szavához: „Világjog” (World Law).

Hadd ismételjem, hogy az emberi faj történetében a világ minden népe és kultúrája az utóbbi időkben először került kontinuálisan funkcionáló kapcsolatrendszerekbe. Ez leginkább a gazdasági szférában nyilatkozik meg. Üzleti vállalkozások és másféle gazdasági szereplők kommunikálnak nemzethatárokon át, bonyolítják közös ügyeiket és alkotják meg működésük és közös intézményeik normáit - mindez együtt adja a világ civil társadalmának fontos elemeit. A világ civil társadalmának fontos elemeit alkotják továbbá a multinacionális vallási egyesülések, információs és hírközlő médiumok, oktatási és tudományos kutatási szervezetek, szakmai társaságok, sportegyesületek, valamint az önkéntes egyesülések más típusainak gazdag köre, amelyek elismert tudósi vélemény szerint „olyan emberekből és csoportokból állnak, akik valamely konkrét ország állampolgárságához fűződő identitásukra tekintet nélkül a nemzetek közösségének nyílt uralmában élnek”.(9)

A világtársadalom létrehozza a maga nemzetközi jogi intézményeit. A világgazdaságot a kereskedelem, a beruházások és pénzügyek multinacionális szabályösszességének növekvő rendszere tartja fenn és működteti. A kommunikációk világméretű rendszere is egyre inkább a multinacionális szabályozás uralma alá kerül. Kormányközi és nem-kormányközi multinacionális szervezetek és egyesületek sokasága jött létre, hogy érvényesülni segítsék a különböző célok és ügyek ezreit és tízezreit, hogy bevezessék és működtessék azokat a rendszabályokat és intézkedéseket, amelyekkel csökkenteni lehet a világ zűrzavarát, és meg lehet haladni a világ igazságtalanságait, amelyekkel meg lehet előzni a világ környezetrombolását és a föld atmoszférájának további szennyeződését, a világban terjedő betegségeket, meg lehet szüntetni milliárdnál is több, napi egy dollárnál is kevesebbel élő ember szegénységét, enyhíteni és gyógyítani lehet az egyetemes emberi jogokon eső sérelmeket, küzdeni lehet a világméretű terrorizmus ellen, és fel lehet oldani a világ békéjét fenyegető etnikai és vallási konfliktusokat. A világ minden részéből fognak így össze emberek és népek, hogy ilyen és más globális ártalmak elleni világméretű jogi védelmi rendszereket hozzanak létre, ezt szolgáló hivatalos és nem hivatalos intézményeket működtessenek. Emberek és népek a világ minden részéből továbbá összefogtak olyan fontos világügyekben is, mint a világutazás, a világsport, globális pihenő- és szabadidő-tevékenységek, és a jó ügyek sok olyan más típusa is, amelyek minden népet érintenek és amelyek multinacionális szabályozást igényelnek avégből, hogy igazságos és rendezett módon valósulhassanak meg.

A világjog növekvő rendszere nemcsak a nemzetközi közjogot, a nemzetállamok egymás közötti kapcsolatában alkotott jogot foglalja magába, beleértve az Egyesült Nemzeteket és a neki alárendelt kormányközi szervezetek jogrendszerét, de magába foglalja azoknak a szerződéses és szokásjogi normáknak roppant nagy rendszerét is, amelyek a személyek és vállalatok nemzethatárokon túlnyúló önkéntes kapcsolatában valósulnak meg. A világjog az új neve annak, amit egykor ius gentiumnak hívtak, a nemzetek joga, az emberiség közös joga, amely átfogja a világ népeinek sokféle jogrendszerét, ezek közös jellegzetességeit.

A kialakuló új világtársadalmat és a világjog ezt kísérő rendszerét bizonyosan súlyosan fenyegetik a világ kultúráinak szélsőséges jelenségei. De a Samuel Huntington fogalmazása szerinti „civilizációk ütközése” is az interkulturális kommunikáció és interakciók hátterében jelenik meg. Az antiglobalisták is globális hálózatot alkotnak. Még a terroristák is transznacionális összeesküvések részeiként cselekszenek.

Az integratív jogtudományra - amely a jogi elmélet három főbb iskolájának igazát elfogadja és törekszik ezek integrálására - van szükség ahhoz, hogy elismerjük, értelmezzük és erősítsük a világjog növekvő rendszerét. Ilyen jogtudomány a maga elemzésében annak a húszezernél is több nemzetközi szerződésnek a pozitivista elméletére épít, amelyeket az Egyesült Nemzetek regisztrált, és amelyek nemcsak azoknak az individuális államoknak jogalkotását jelentik, amelyek ezeket a szerződéseket ratifikálták, hanem az államok nemzetközi konföderációjának jogát is megtestesítik. Ezek a szó pozitivista értelmében jogként funkcionálnak annak ellenére, hogy hiányzik belőlük valamilyen nemzetközi szuverén tényező meghatározása. A pozitivista jogtudományi elmélet annak a néhány ezer kormányközi szervezetnek jogalkotó szerepét is nehézség nélkül elismeri, amelyek ilyen nemzetközi szerződések és konvenciók alkotására és adminisztrálására vannak rendelve. Sőt, a pozitivista jogtudományi elmélet nemcsak elfogadta azoknak a jogi normáknak az érvényességét, amelyek a független, szuverén államok szerződéses kapcsolatából származnak, hanem ilyen jog alkotásához, értelmezéséhez és alkalmazásához fontos technikákkal is hozzájárult.

A természetjogi elmélet, amely valaha uralta a nemzetközi közjog elemzését és értelmezését, továbbra is jelentős szerepet játszik a nemzetközi közjog alakításában és érvényesítésében. A nemzetközi közjog úgy jeleníti meg magát, mint az egyetemes emberi értékek, az emberi jogok és az igazság instrumentáriuma. Ez sehol másutt nem olyan nyilvánvaló, mint azokban a nemzetközi konvenciókban, amelyek tiltják a rabszolgaságot, a háborús és az ún. emberiség elleni bűnöket, a genocídiumot, az apartheidet és emberek kínzását. Emellett a nemzetközi kapcsolatok ún. privát szférájában a természetjogi elmélet támogatja az egyes emberek, vállalatok és társadalmi egyesületek igazság iránti normáinak alakítását és alkalmazását. Ezekről a normákról mondta Jézus, hogy ezek a „nehezebbek a törvényben”. Emlékezzünk, hogy Máté evangéliumában Jézus így szólt (23:23): „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok, mik nehezebbek a törvényben, az igazságot, az irgalmasságot és a hívséget; pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni” - nem elhagyni tehát a fontos technikákat sem. Jézus méltányolta a jogi pozitivisták törekvését a rendre, feltéve, hogy ez kiegészítette a természetjogászok törekvését az igazságra.

Látva mindazt, amit fentebb elmondtunk - mind a világjog pozitivista perspektívában vizsgált politikai szempontjait, mind a világjog természetjogi perspektíváiban vizsgált morális szempontjait - mindezt abban a történeti perspektívában is kell látni, amely szerint a 20. és 21. században virtuálisan a világ valamennyi népe folytonos kapcsolatba került és van ma is egymással.

Befejezésül visszatérek oda, ahonnan indultam: a Szentlélek a történelem Istene, a múlt és jövő Istene, a tápláló Isten, aki ösztönöz bennünket, hogy éljünk atyai és testvéri örökségünkkel, akaratunkkal és értelmünkkel, hogy megértsük az idők és terek prófétai kihívásait, amelyekben élünk, megértve és követve az új évezred kihívásait is, a világ egyetemes közösségére hívó küldetésünk szavát. És ő jelen van a világ sokféle kultúrájában a közös jogi intézmények alkotásánál, irányít minden népet Pál apostol szavaival, „hogy lakozzanak a földnek egész színén” békességben és igazságban.

Fordította Mádl Ferenc


(Harold J. Berman [1918-2007] a 20. század kiemelkedő jogtudósa. Amerikai állampolgárként született odesszai zsidó származású családba. A 30-as évek végén egy misztikus látomás nyomán kikeresztelkedett, és az episzkopális egyház tagja lett. Gondolkodásának középpontjában a kultúrák egyetemessége és a vallási ökumenizmus állt. Jogtörténetének elkészült két kötetében a kultúrák és a jogrendszerek kapcsolatát vizsgálta, rendkívül sokoldalú filozófiai, teológiai és művészeti műveltséggel. Az első nyugati tudós volt, aki a 60-as években a Szovjetunióban hosszú időt töltött tanulmányúton, és könyvet írt a szovjet jogrendszerről. A Harvard Egyetem emeritus professzoraként vonult nyugállományba, majd több mint 20 éven át az Emory Egyetemen és a Carter Központban dolgozott és tanított Atlantában. Egyéniségének kisugárzása és különleges nyitottsága rengeteg barátot és tanítványt hódított meg. Mádl Ferenc az alábbi tanulmány magyarra fordításával kíván tisztelegni Harold J. Berman emléke előtt. Ez a tanulmány 2004-ben, a Washingtoni II. János Pál Kulturális Központban hangzott el először, és a
Theology Today c. folyóiratban jelent meg 2006-ban.)


 

Jegyzetek:


 

1 Ld. Sancti Aurelii Augustini, De Trinitate, libri XV, vol. 1, cura et studio W. J. Mountain, auxiliante Fr. Glorie (Turnholti Typographi Brepols, 1968), x-xii; Augustine, The Trinity, bk.10, transl. Stephen McKenna (Washington, DC: Catholic University of America Press, 1970), 310-13. Szt. Ágoston „will-akarat” koncepciója a szándékot és vágyat, „reason-ész-értelem” koncepciója az intelligenciát, a megértést és a lelkiismeretet, „memory-emlékezet” koncepciója, amit „beingnek-létezésnek” is nevez, nemcsak a múlt emlékezetét, hanem a jelen tudatát és a jövőbe való előretekintést is magába foglalja. Szt. Ágoston azzal a ténnyel birkózik, hogy az emberi psziché mindhárom kvalitása külön létező, mégis mindhárom egyként jelenik meg, és hogy mindegyik a Szentháromság Isten egy-egy személyének lenyomata.

2 Eugen Rosenstock-Huessy, The Christian Future: Or the Modern Mind Outrun (New York: Harper Torchbooks, 1966), 114 dd. Ld. még tole: Heilkraft und Wahrheit: Konkordanz der politischen und der kosmischen Zeit, repr. Ed. (Stuttgart: Evangelisches Verlagswerk, 1952).

3 Rosenstock-Huessy, Christian Future, 114.

4 Laura Nader, „The Life of the Law: A Moving Story”, Valparaiso University Law Review 36 (2001):655, és idézett forrásai. Nader azt írja, hogy „az antropológusok indokoltan dokumentálták az igazságszolgáltatás fórumainak univerzális létezését. A szociálpszichológusok okkal vallják, hogy az igazság érvényre juttatásának igénye olyan alapvető emberi motívum, amely minden emberi közösségben jelen van”.

5 Alan Watson, The Evolution of Law (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1985), 48. Stephen Siegel is úgy tartotta, hogy a történeti jogi gondolkodás „olyan tanokra alapozta magát, amelyek ma szinte teljes elutasításra találnak”. Stephen A. Siegel, „The Revision Thickens,” Law and History Review 20 (2002): 637.

6 Ulric Neisser, „Five Kinds of Self-Knowledge”, Philosophical Psychology 1 (1998), 35, 46-50. Neisser az időben kiterjedt önazonosságot úgy határozza meg, „mint ami volt a múltban és mint amit várunk, hogy a jövőben lesz (the self as it was in the past and as we expect it to be in the future), saját magát elsősorban az emlékezetben ismeri fel” (46). „Amire emlékezünk, azon múlik, amit most hiszünk és azon, amit korábban elraktároztunk” (49).

7 Jaroslav Pelikan, The Vindication of Tradition (New Haven: Yale University Press, 1984), 65.

8 Ld. Jacques Dupuis, Toward a Christian Theology of Religious Pluralism (Maryknoll, NY: Orbis, 1997).

9 Ez Gordon A. Christenson meghatározása a világ civil társadalmáról, „World Civil Society and the International Rule of Law”, Human Rights Quarterly 19 (1997): 731.



« vissza