Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szempontok egy nemzetpolitikai stratégiához 1.

 

I.

 

A természetes magyar nemzeti egység problémája abban áll, hogy egyfelől kíván-e a magyarság hozzátörődni a mai világverseny termelésbeli s ezekből következő jogi, igazsági, erkölcsi és társadalmi minden keserves szükségeihez és minden megdöbbentő következéseihez, másfelől a lassú és természetes beolvasztás rendjén tudja-e magát: nem úrnak érezni a beolvadottak felett, hanem egynek érezni a beolvadottakkal? Óriási feladat mindkettő; a türelemnek, a fegyelemnek, az alkalmazkodó megadásnak és éberségnek netovábbját követelő. Érdemesnek persze érdemes volna.”

Ignotus: A magyar kultúra és a nemzetiségek (Válogatott írásai, Szépirodalmi, 1969. 618-619. o.)

 

Két kérdéskört kellene megkülönböztetnünk: a ház problémáit, vagyis azt az identitászavart, amelyet a más, nem nyugati kultúrákból való bevándorlás keltett a nemzeten belül, továbbá az út problémáit, azaz a nemzeti identitás és önrendelkezés fontosságát illető elbizonytalanodást, melynek hátterében az európai integráció és a globális szinten zajló politika átalakulása áll.”

Maarten Doorman: A nélkülözhetetlen nemzetfogalom (A romantikus rend; Typotex, 2006. 222. o.)

 

A magyarság sem szélhámos propagandával, sem hatalmi politikával nem juthat többé vezető szerephez. Ha vonzást akar gyakorolni a környező népekre, ezt csak belpolitikával: különb, a többinél szabadabb és emberségesebb rendszer kialakításával érheti el.”

Gombos Gyula: Szabó Dezső (Aurora Könyvek, 1969. 280. o.)


 

Bevezetés

 

Tizennyolc évvel a „létező szocializmus” rendszerének összeomlása után a magyar társadalom egy újabb nagy traumatikus átalakulás lehetőségével szembesült. Nem váratlan ajándék ez a sorstól, hanem egy minden életszférát átható, életveszélyesen súlyos válság egyetlen pozitív mellékterméke. Mert ugyanazok a folyamatok, amelyek az 1990-es fordulattól kezdődően a szociális egyenlőtlenség kiéleződéséhez, a kulturális megosztottság elmélyüléséhez és politikai polarizációhoz vezettek, mára egy ellentétes irányú változás felé mutatnak: a szolidaritás érzését és az egy közösséghez tartozás élményét erősítik a vesztesek növekvő táborában. Ez a spontán módon formálódó egységtudat kedvező feltételeket kínál az olyan törekvések számára, amelyek a nemzeti kötelékek megerősítésével próbálnak kitörni a válságból. Nagyon is gyakorlatias célok indokolják tehát, hogy a politika is felmérje, milyen állapotban van a társadalom nemzeti tudata: vannak-e még a múltból öröklött eszmehagyománynak ma is eleven tartalmai, s melyek azok az érzelmi reflexek és szemléleti sémák, amelyek a 21. századi környezetben anakronisztikusakká váltak.

A rendszerváltozás kudarctörténete nem előzménytelen. A válságtendenciák az utóbbi negyedszázadban gyorsultak fel, de rejtett dinamikájuk több mint két évszázada működik. S miután természetük csak kifejlésük összefüggéseiben ragadható meg, terápiájuk sem oldható meg a történelmi tapasztalat értelmezése nélkül. Nemzetstratégiai diagnózisról lévén szó, az alábbi történeti oknyomozás is a nemzeti elvű társadalomszerveződés problémáira irányul. „Természeti” adottságnak tekinti a modern kor antagonizmusait - a természet és az emberi világ birtokbavételének táguló lehetőségét, ennek következményeként pedig a társadalmi és az ökológiai katasztrófa fokozódó veszélyét -, s a közösségek önszabályozó képességében keresi a modernitás belső egyensúlyának biztosítékait. Az elemzés abból a tényből indul ki, hogy a nyugati típusú civilizáció modern kori fordulata egybeesik a polgári nemzetállamok kialakulásával, s azt a következtetést előlegezi meg, hogy korunk eszkalálódó válságjelenségei is elválaszthatatlanok azoknak a funkcióknak a zavaraitól, amelyeket a nemzetállam intézményei hoztak működésbe.

Az alapvető civilizációs dilemma, hogy tudniillik az ember káini természete megszelídíthető-e a morál, a jog és a kultúra eszközeivel, az új korban így vetődik fel: vajon a korlátlan fejlődés lehetőségét sugalló természettudományos racionalizmus s a tőke logikájából kibontakozó kapitalizmus szelleme összebékíthető-e a liberális és demokratikus eszmékkel. Másként fogalmazva: vajon az emberi világ spirituális tartománya: a szabadság, a méltóság, az autonómia, az identitás szükségletét kielégítő értékek megvédhetők-e a materiális javak kultusza ellenében? A(polgári) nemzet modern eszméje - számos, a konkrét történelmi feltételekhez igazodó funkciója mellett - mindenekelőtt erre az alapkérdésre adott igenlő válaszként értelmezhető. Igaz, ennek ellentmondani látszanak azok a példák, amelyek szerint a nemzet ideája az agresszív, hódító nacionalizmushoz szolgáltatna érveket, más példák pedig - éppen ellenkezőleg - arra csábítanak, hogy a törzsi szellem, az archaikus kultúraelemek, a provincializmus, az izoláció védelmezőjét lássuk benne. E végletességek kiemelése mögött azonban - ezt igyekszünk bizonyítani - jól kitapinthatók a nemzeti elv kompromittálásában érdekelt hatalmi törekvések.

A nemzetpolitika szűkebb értelemben a nemzetállami funkciók ellenőrzésének feladatkörét jelenti, s nem tartalmaz többet, mint a társadalom biológiai és szellemi önreprodukciója forrásainak és szabályrendszerének folytonos működtetését: az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika összehangolását mindenekelőtt a gazdaság- és a külpolitika követelményeivel. Ennek a meghatározásnak azonban - még ha kiegészül is az ország határain kívül élő nemzetrészek iránti felelősség vállalásával - komoly hiányossága van: nem fejez ki mást, mint az államnak a társadalom iránti szerződéses kötelezettségeit, azaz nem utal a politikai közösség szellemi minőségének ismérveire. Márpedig egy nemzeti közösségért felelős politika nem kerülheti meg a kérdést: minek tekinti magát a nemzetet. A kulturális hagyomány iránti tiszteletből használja-e a szót, melynek szimbolikus erejét taktikai céljai szolgálatába kívánja állítani, avagy saját tevékenysége alfájának és ómegájának; olyan valóságnak tehát, amely létének feltételét s egyszersmind értelmét is jelenti. A21. század ideológiai harcaiban és hatalmi konfliktusaiban semmi nem minősíti egyértelműbben a politikai változások célját, irányultságát, mint a fenti kérdésre adott válasz. Ez a válasz nem fogalmazható meg pusztán teoretikusan. A kérdés mégoly tekintélyes nemzetközi szakirodalma sem kecsegtet a siker reményével. A nemzet mainstream fogalma tudniillik nem tükrözi a kelet-, illetőleg kelet-közép-európai társadalomfejlődés tapasztalatait, még kevésbé veszi figyelembe, hogy e fogalom számunkra adott tartalma - a regionális adottságoktól is eltérő - sajátosan magyar tudattörténeti környezetben alakult ki. Vagyis nem csupán kollektív egyéniségünk kifejlődésének - a magyar polgári nemzeteszme megfogamzásának - egyszeri és különös „csillagállását” kell pontosan ismernünk. Fontosabb ennél azt tudnunk, hogy nemzetállamunk mintegy két évszázada tartó kálváriájáért mikor mennyiben volt okolható a „külpolitikai végzet”, s mikor mennyiben kell a felelősség terhét is magunkra vennünk. Mert igaz ugyan, hogy a „fogamzás” pillanata egy életen keresztül determinál, nagyobbrészt mégis rajtunk múlik: képesek vagyunk-e feldolgozni traumáinkat, s okulni kudarcainkból.

A nemzetpolitika tehát - a nemzetállam társadalmi felelősségvállalásán túl - a saját előtörténetére irányuló folytonos reflektálást is jelent. S ez a történeti reflexió nem holmi öncélú intellektuális szükséglet kielégítésére szolgál, hanem az állam aktuális céljainak kijelölését hivatott megalapozni. Mert semmilyen program megvalósulásának nincs esélye, ha az nem a feldolgozott múltra épül, és - megfordítva a tételt - minden, ami megtörtént, csak akkor válik végleg értelmetlenné, ha nem használható tanulságként a célszerűen cselekvő nemzetpolitika számára.

1. Az itt következő elemzés azzal a céllal készült, hogy szempontokat, érveket és fogalmakat kínáljon egy nemzetpolitikai stratégia kimunkálásához. Noha nem gondoljuk, hogy a nemzeti közösséget formáló erők eredendően politikai természetűek lennének, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tapasztalatot, amely szerint a legújabb kor politikatörténete szorosan összefonódott a nemzettudat történetével. Hol ez utóbbi bízta meg sajátos szükségleteinek kielégítésével a politikát, hol amaz manipulálta önnön céljai érdekében a nemzeti érzületet. A két „diszciplína” gyakori egymásba mosódása már-már azt a látszatot keltette, mintha egy nemzetállam politikája szükségképpen az adott nemzet érdekeinek a kifejezője lenne, holott - miként a következmények bizonyították - többnyire csupán a két létszféra taktikai jellegű együttműködéséről volt szó. A nemzeti értékszempontokat a politikai cselekvés szintjére emelő stratégiai gondolkodás hiánya egész térségünkben súlyos társadalmi következményekhez vezetett, de a legdrámaibb fejleményeket - immár statisztikai adatokkal is bizonyíthatóan - éppen a mi országunkban produkálta. Ezúttal elég talán, ha a magyar ún. „rendszerváltoztatás” három nemzetpolitikai kudarcára utalunk. (1) Az első akkor tudatosult, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a pártállam keresztény-konzervatív és neoliberális ellenzékét áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól, s hogy nincs olyan új nemzeti egység, amely ez utóbbinak a bukott rendszer képviselőivel kötött érdekszövetségét képes lenne ellensúlyozni. (2) A veszteséglista második tétele törvényszerűen következik az elsőből: a pártpolitikai polarizációt a társadalom szétszakadása követte. A piacgazdaság brutálisabb változatát, azaz a törvényesített vadkapitalizmust ránk kényszerítő külső és belső erők olyan feszültségeket generáltak az új rend nyertesei és vesztesei között, aminők egyetlen korábbi rendszer számláját sem terhelik. A magyar társadalom szociális, egészségi és kulturális állapotának mutatói történelmi mélypontot jeleznek, s ez a tény egyúttal magyarázatot ad arra is, hogy miért volt elkerülhetetlen (3) a harmadik, a legsokkolóbb vereség, nevezetesen az állampolgárságról rendezett népszavazás kudarca. 2004. december 5. tette dokumentálhatóvá a sok-sok előjel alapján már körvonalazódó diagnózist, mely szerint a nemzeti szolidaritás érzése sem a politikai hatalomban, sem az életvilág hétköznapjaiban, sem a szellemi közösség szimbolikus terében nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy megvédje a magyar társadalmat az új világrend romboló (negatív) hatásaitól.

E történelmi fejlemények okainak objektív igényű feltárását rendkívül nehézzé teszi az a körülmény, hogy a nemzeti kérdést a modern társadalomtudományok - a szociológia és a politológia - hosszú ideig nem vonták be vizsgálódásaik körébe. Igaz, a történeti stúdiumok - a történetírás, az irodalom-, a művészet-, a nyelvtörténet, a néprajz, a régészet - érdeklődésének a középpontjában minden esetben egy konkrét nemzet állott, s a politikai retorika is nemzetcentrikus volt, ám éppen azért, mert ezek egy-egy kollektív szubjektum nézőpontját képviselték, a tárgyukról folytatott diskurzus - az uralkodó objektivista tudományosság szemszögéből - tudománytalannak minősült. A nemzetpolitikai gondolkodás csak úgy utasíthatja el ezt a minősítést, ha egyszerre képes vállalni az objektív tudományosság módszertani követelményeit s a saját nemzeti nézőpontjából adódó szubjektivitást.

(A tudományosság kötelező elve persze nem jelenti azt, hogy a nemzetpolitikának állást kellene foglalnia saját eredetének ismeretelméleti és kultúratudományi kérdéseiben. A politika nézőpontjából nincs jelentősége annak, hogy a modern nemzet organikus képződmény volt-e, avagy „csupán” költők, tudósok és filozófusok teremtménye [’res nata’ vagy ’res facta’, azaz ’keletkezett’, vagy ’megalkotott’ dolog-e , ahogy Nietzsche fogalmazta], mint ahogyan az sem politikai probléma, hogy igazuk volt-e a romantikusoknak, amikor a nemzeti kultúrákat „jól meghatározott, stabil identitással bíró” képződményeknek tekintették [Maarten Doorman, 224.]. A nemzetállamok hatalom- és társadalomszerkezete ugyanis - az őket létrehozó kulturális erők ismeretelméleti státusától függetlenül - történelmi valósággá váltak, s a nemzetpolitikának ezzel a valósággal kell szembesülnie.)

Csak e kettős kritérium figyelembevétele teszi lehetővé, hogy a nemzeti problematika tagadásának egyik változatát ne egy másikra cseréljük, azaz - a teljes negáció tarthatatlanságának felismerése után - ne essünk a nemzetfogalom relativizálásának hibájába. Ez a pusztán módszertaninak látszó „hiba” ugyanis ugyanannak az objektivista-szcientista szemléletmódnak a terméke, amely tagadta a nemzeti elvű társadalomszerveződés értelmét, s úgy ítélte, hogy a tradicionális közösségeknek nincs helyük a modern világban. Miután a nacionalizmusok világméretű konfliktusai kétségbe vonták e szemléletmód megalapozottságát, a szcientista világképben látványos fordulat történt: az egykor premodernnek bélyegzett s most bűnbakká vált „nemzet” a zsákutcába tévedt modernitásért tétetett felelőssé. Egyenlőségjel került a birodalmi ábrándokat kergető, expanzionista nemzetállam és a közösségi autonómiát védelmező nemzet eszméi közé, s a globalizáció doktrínájára bízatott, hogy utat mutasson az emberiségnek a nemzeti korlátokat nem ismerő „posztmodern” paradicsomi állapotok felé. Való igaz: a nagy francia forradalom után születő európai nemzetállamok a modernitás szülöttei. A feudális államtól csupán a területkiterjesztés hajlamát öröklik, minden egyéb sajátosságuk a felvilágosodás racionalizmusának és a liberalizmus szekularizált szabadságeszméjének a jegyeit viseli magán. A „szocio-ökonomikus” és az „etno-nacionális” expanzionizmus [Balla Bálint, 332-333.] egyaránt az uniformizáló és homogenizáló észelvűség érvényre jutását jelenti, azaz az állampolgárok jogegyenlőségének és gazdasági szabadságának az a feltétele, hogy etnikai identitásukat alávessék egy többséget alkotó népcsoport nyelvi és kulturális hegemóniájának. Miként a történelmi Magyarország példája is tanúsítja, az effajta modernizáció önmagában is elegendő akár egy évezredes államalakulat szétrobbantásához. Azt is mondhatjuk, hogy a racionalizmusnak és a polgári liberalizmusnak a modern nemzetállam lett a gyakorlóterepe, s miután ezek annak intézményeit tökéletesen „lehasználták”, a pusztításért, amit maguk okoztak, a nemzetre hárították a felelősséget. Céljukat nem tartották titokban: a tradicionális közösségek felépülésének megakadályozásával egy globális hatalmi struktúra birtokában kísérelték meg a zátonyra futott modernség programját megmenteni.

Semmilyen nemzetpolitikai stratégia nem kerülheti meg a történelmi diagnózist, mely szerint azért az ökológiai, szociális és politikai csődhelyzetért, amelybe a rendszerváltozás alanyai belesodródtak, nem a nemzeti tradíciók iránti ragaszkodás, hanem a globalizáció „érzéki csábítása” és neoliberális doktrínájának vonzereje okolható. E diagnózis nélkül nem volna érzékelhető, mennyire formális és eszköztelen a nemzetállam megmaradt intézményrendszere, s az ellenfél várható magatartása aligha lenne prognosztizálható. A csődhelyzetnek mindazonáltal nemcsak az ellenfél az okozója. Sem a személyes, sem a kollektív felelősség nem lokalizálható a politikai aréna valamely térfelére, mert az egymással élethalálharcot vívó eszmék, célok, vonzalmak és spirituális hajlamok nem a pártok deklarált programjai szerint formálnak szemben álló táborokat. A kudarcokért, katasztrófákért többnyire ugyanazon szereplők gyarlóságai, tévedései, hibái, következetlenségei okolhatók, akik esélyt kaptak egy sikeres stratégia megvalósítására, s ha helyükre birodalmi ágensek, önhasznukat leső hatalomtechnikusok vagy ámokfutó globalisták léptek, azt nem ezen ellenfelek túlerejének, hanem saját gyengeségüknek köszönhették.

Ennek a tanulságnak akkor is jelen kell lennie a nemzetpolitikai gondolkodásban, ha a tetten érhető hibák, gyengeségek miatti politikai felelősség nem jelent minden esetben személyes erkölcsi felelősséget is. Az csak 1848/49 után válhatott evidenciává, hogy a reformkor nyelvi-kulturális nacionalizmusa egyik előidézője volt a szabadságharc bukásának, s ha ezért a korszellemet történészi kritika érheti is, Széchenyiék nemzedéke nem marasztalható el a politikai morál elleni vétségben. Ugyanennek a végzetes hibának - ti. a nyelvi-kulturális nacionalizmusnak - a kiegyezés utáni megismétlődése azonban igenis indokolttá teszi az erkölcsi ítéletet.

A 19. századi példával párhuzamba állítható a „rendszerváltozást” követő honi tapasztalat. Az első kormányzati ciklus konzervatív tömörülésének még megbocsátható, hogy - a lehetetlen feladat terhe alatt mintegy pszichikai karanténba zárva - valamiféle érzelmi közösségre redukálta saját táborát, ám az első vereség után semmilyen szubjektív indíték nem mentheti a „jobboldal” politikai izolációját. Sem a „keresztény”, sem a „nemzeti”, sem a „konzervatív” jelzők jelentésével vállalt azonosulás nem indokolhatja az eszmei értékek iránt közömbössé vált társadalmi csoportokkal szembeni fölényes elhatárolódást. Hogy ez mégis bekövetkezett, annak éppúgy lehet magyarázata egy - még a 19. századból eredő - elitista, nemesi-polgári értelmiségi hagyománynak, miként a 20. századi népi írói komplexusoknak makacs továbbélése, ám ez a magyarázat gyenge vigasz a szükségszerűen bekövetkezett, morálisan is megérdemelt második vereség tényével szemben. De ne siessünk előre! Mielőtt a magyarországi tanulságok taglalásába kezdenénk, célszerűnek látszik a nemzeti kérdést általánosabb összefüggésekben is felvetnünk.

2. a) Azok a folyamatok, amelyek a francia forradalom kirobbanásához vezettek (a királyi udvar eladósodása, az ancien régime totális gazdasági és pénzügyi csődje), egyenes következményei voltak a gazdaság és a magántulajdon szféráját a politikai hatalomtól függetlenítő liberális doktrína érvényesülésének. A tőke világának - a tulajdon szentségének elvére épülő - autonómiája végül is erősebbnek bizonyult, mint az a struktúra, amelybe beékelődött, ám nem rendelkezett a társadalmi életszférák komplex szabályozásának képességével, s ezért új hatalmi rend - új állam -
megteremtésére kényszerült. Az új rend: a nemzetállam szervező elve kezdettől kezdve a homogenitás. Mint minden modern ideának, ennek is kettős arca van. Az egyik, a maszkírozott, amit a kultúra felé mutat - a polgári egyenlőség eszméje -, tökéletesen alkalmasnak bizonyul arra, hogy megnyerje a humán értelmiséget, s ezzel késleltesse a vele szemben szerveződő szellemi ellenállást. A másik, az igazi arca a hétköznapi valóságban ismerhető fel. A tőke logikája olyan egységes társadalomszerkezetet feltételez, amelyben kizárólag a profittermelés képessége biztosíthat előnyöket az egyén számára.

b) A modern nemzet radikálisan átformálta a kultúra szerkezetét. Tagadta a rendi társadalom isteni legitimációját, miután azonban a hatalom transzcendens eredetének vallásos képzete megszüntethetetlennek bizonyuló tömeglélektani szükségletből táplálkozott, magára öltötte a szakralitás jegyeit. Ez magyarázza a nemzettudat történetének romantikus fordulatát: a nemzeti közösséghez tartozás érzése, ami eladdig csak egyik eleme az egyén identitásélményének, a spirituális értékhierarchia csúcsára jutva abszolút értékké vált. Ahol pedig egy szakrális követelménynek való megfelelés vágya a cselekvés legerősebb motivációjává lesz, ott a végletes indulatok is szerephez jutnak, s a nemzeti érdek éppúgy igazolásul szolgál a mártíromsághoz, miként az idegennel szembeni állami erőszak alkalmazásához.

c) Anemzet lényegileg ugyanazokat a funkciókat működteti, mint az archaikus kortól kezdődően minden makroközösség: örökli, átörökíti és folytonosan korrigálja az együttélés szabályait, illetőleg készültségben tartja, s ha kell, mozgósítja a kollektív önvédelem képességét a külső fenyegetettséggel szemben. A közösségek persze - természeti létfeltételeiktől és kultúrájuk alkatától függően - sajátos rendszerbe szervezik ezeket a funkciókat, és történetük során maguk e rendszerek is lényeges változásokon mennek keresztül. E változások olykor belső szükségletekből fakadnak, s lassú, organikus átalakulás jeleit mutatják, sokszor azonban drasztikus külső kényszerek hatására következnek be, s a közösség alkalmazkodóképességét teszik halálos próbára.

A kényszernek kitettség, az alkalmazkodás morális és politikai dilemmái természetesen másképpen vetették fel a nemzeti létkérdéseket a polgárosodás korszakában, mint a rendiség évszázadaiban. A premodern kor hódító és önvédő harcait politikai szubjektumok - államok és birodalmak -
vívták egymással, s a diplomáciai vagy katonai erőviszonyok döntötték el a mindenkori vesztes alkalmazkodási „kötelezettségét”. A modern kor mozgató erői - a gazdasági és pénzhatalmak - nem jelennek meg közvetlenül a politika színterén, ám rejtőzködő jelenlétükkel radikálisan átstrukturálják a hatalom szféráját. Noha a felszínen ez az új struktúra is személyek és szervezetek hálózatából áll, lényege az ember természetének egy korábban kiaknázatlan dimenziójában rejlik. Mert igaz ugyan, hogy a polgári világ mechanizmusait a tőke logikája mozgatja, elementáris dinamikája azonban antropológiai eredetű: a természeti erőforrások kiaknázásának szellemi képességéből és a civilizációs javak iránti vágy korlátlanságából fakad. A nemzeti közösség elsősorban ez utóbbival - tehát magával a zabolátlan emberi természettel - szemben válik védtelenné. A fogyasztás versenyében felbomlik a társadalom tradicionális rendje, az együttélés szabályai tarthatatlanná válnak, s a közösség ellenállás nélkül szolgáltatja ki magát a modernitás legsúlyosabb veszélyének: a „leépítő evolúció” [Freund Tamás] romboló hatásának. A kapitalizmus klasszikus korszaka a társadalomnak még „csak” a makroszerkezetét roppantotta meg - végletekig fokozta az etnikai és az „osztály”-ellentéteket -, a posztmodern globalizáció időszakában a mikrostruktúrákat, a családot, a párkapcsolatokat, a kisközösségeket, s magát az identikus személyiséget is a felbomlás veszélye fenyegeti.

Ám éppen ez a féktelen, a szociálisból az antropológiai szférába is behatoló civilizációs agresszió hozhat korszakos léptékű fordulatot a nemzetek legújabb kori történetében. Ha a „nation” romantikus eszméje egyfajta transzcendenciát jelentett az eszközzé vált egyén számára, most a nemzeti kultúrákban kódolt fegyelmezőeszközök: az együttélési szabályok, a viselkedési normák és a morális értékeszmények hasznosulhatnak az egyetemes emberi minőség javára.

3.Atörténeti reflexió persze nem korlátozódhat az általános összefüggésekre. Egyszerre kell hangsúlyoznunk a modern polgári nemzettudatot formáló, egymással sok tekintetben összebékíthetetlen európai eszmerendszerek - mindenekelőtt a francia forradalmi nacionalizmus és a konzervatív német romantika - szerepét, illetőleg a rendi magyar társadalomtól örökölt kulturális és politikai közösségeszményeknek - éppen az új, „idegen” hatásokkal szembeni - megélénkülését. Miután a külső impulzusok és a saját tradíció máig nem szűnő kölcsönhatása nem engedi meg, hogy bármelyik tudati komponensnek döntően - és végérvényesen - meghatározó szerepet tulajdonítsunk, a modern magyar nemzeteszme lényegét magában a kölcsönhatásban, az eszményi közösséget vizionáló értéktételezések, kulturális hagyományok, politikai ideológiák folytonos ütköztetésének, egyeztetésének eleven igényében kell látnunk.

Mik is voltak azok a hatások, illetőleg hagyományok, amelyek kölcsönhatásba kerültek egymással? Ha a francia „uralkodó eszmék” a rendi társadalom politikai legitimációjának gyengítésében játszottak szerepet, a felvilágosodás és a romantika német bölcseleti impulzusai (Herder, Fichte, Hegel) a nyelvi alapú kultúrnemzet érzelmi és ideológiai alapjait erősítették. A két európai modell egy tekintetben mutatott közös vonásokat: a más-más elvekből származtatott nemzeti egységnek az volt a rendeltetése, hogy igazolja a megteremtendő homogén nemzetállam létjogosultságát. A modern magyar nemzettudatnak azonban fundamentálisabb tartalmai is voltak az államisághoz kötődő érzelmeknél. Mind a francia, mind a német minta erős, öntörvényű magyar tradíciókhoz igazodott, s ezért hatásuk nem annyira termékenyítőnek, mint inkább katalizálónak mondható. Az anyanyelvű kultúrának mint a nemzeti közösséget teremtő és megtartó szellemi közegnek a kultusza - a németekéhez hasonlóan - nálunk is a reformációban gyökeredzett, de a ’választott nép’ (a kollektív küldetés) ószövetségi eszméje a magyar nemzeti önszemléletben hatolt a legmélyebbre. Hogy mennyire mélyre, azt később a Himnusz dokumentálta. Nemzeti imánk - epikus elemeivel - („Őseinket felhozád...”, „Általad nyert szép hazát...”) nemcsak a zsidó-magyar sorsrokonság teóriájára utalt, de teológiai világképével a közösségi lét szekularizációjának diadalát ünneplő romantikus himnuszirodalomtól is markánsan megkülönböztette magát. Figyelemre méltó, hogy a versnek mint nemzeti szimbólumnak a kanonizációja állami/intézményi segédlet nélkül, mi több, egy - a királyt dicsőítő - ének elleni tiltakozás jegyében történt meg, ezáltal is nyomatékosítva a költő közösségeszményének a függetlenségét a hatalmi/politikai szférával szemben. Nem mutatott közvetlen európai (romantikus) hatásra az értekező Kölcsey hazafogalma sem. Itt még inkább szembetűnővé válik a magyar sajátosság: a közösség modern-racionalista, illetőleg szakrális-spirituális értelmezésének szembeállítása - az utóbbi javára. A magyar nemzettudatot a legerőteljesebben formáló bölcselő klasszikus szövegéről van szó, ezért álljon itt a Játékszín című tanulmányának néhány sora! „Krisztus így szólott: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta imádással tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyenformán szól a haza is: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! Mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem az élet nélkül való halmok és térségek, melyek százféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást.” [KÖM. I. 640. o.] Nemcsak Kölcseyt jellemző szemléletről van itt szó! Mielőtt a Himnusz, majd a Parainesis hazafogalma kanonizálódott, az európai mintáktól függetlenül fejlődő magyar spirituális nemzeteszme már kifejlett állapotban volt. Kazinczy egy több évszázados protestáns hagyomány szellemében mondta ki, hogy „a nacionalizmus” előbbre való, mint (a „gaz kabinet” érdekeit szolgáló) „arany”; a felekezeti unióról évtizedekig zajló vitában a nemzeti egység vágya végül semlegesítette a katolikus-protestáns ellentét politikai töltetét; a rendeknek az Aranybullából származtatott ellenállási joga - Katona drámájában - a közösségének elkötelezett autonóm individuum morális parancsává vált. A birodalmi nacionalizmusokat érlelő európai romantika korában aligha lehet túlbecsülni ennek a hatalmi ambícióktól nem érintett, depolitizált közösségideának a jelentőségét. Míg a történeti-szociológiai dimenzió nemzettudat-típusai (az eredet-, az állam és a hagyományközösségi nemzeteszme) az európai hatásokat magukba építve a nemzetállam, illetőleg a kultúrnemzet modern dichotómiájának irányában fejlődtek, ez a sajátosan magyar szellemi-kulturális tradícióból táplálkozó spirituális nemzeteszme a modernség projektjével szembeni fenntartásokat és lelki ellenállást fejezett ki. Olyan bölcseleti és etikai értékrend jelent meg ezáltal a politikai eszmék hátterében, amely hierarchikus rendbe szervezte a nemzet fogalmának spirituális és aktuálpolitikai mozzanatait.

4. A modern magyar nemzettudat formálódásának történeti ívén - több kisebb szakaszt ezúttal figyelmen kívül hagyva - két korszakot kell megkülönböztetnünk. Az egyik a kifejlődés korszaka, amely az 1780-as évektől az 1860-as évek elejéig, a másik a felbomlásé, amely a 19. század utolsó harmadától napjainkig tart. Az első szakasz csúcspontját az 1848/49-es forradalom és szabadságharc jelzi, de az itt összpontosuló energiákat az a szellemi erjedés hozta mozgásba, amely elsőként Kölcsey, később Wesselényi és Széchenyi gondolkodásában zajlott le az 1820-as évek végén. Az ezt megelőző évtizedek két nagy múltú, mély gyökerű nemzettudattípust ütköztettek a még „fiatal” romantika közösségeszméjével. A tradíció egyik eleme a vérségi alapú eredetközösség mítosza volt, amiből a rendi nemesség identitásélménye táplálkozott, a másik az államközösségi nemzet tézise, mely szerint a történelmi Magyarország minden polgára - etnikumra, nyelvre és felekezetre való tekintet nélkül - hungarusnak minősült. A romantika ún. hagyományközösségi nemzetfogalma egyszerre szűkítette és tágított ezeket a képleteket. (A terminus technicusok S. Varga Páltól származnak.) A nyelvet, azaz a nyelvközösséget tette a ’nemzeti’ kritériumává, s ezáltal egyfelől kirekesztette a más anyanyelvű ’honnosokat’ a magyarságból, másfelől a nem nemesi tömegeket beemelte a magyar nemzet értelmezési tartományába. Miközben a két tradicionális közösségtípus ellentéte feloldható volt az együttélés kultúrájában, ez utóbbi, tehát a nyelvi alapú nemzet ideája - miként utaltunk már rá - előrevetítette a történelmi Magyarország darabokra hullását.

Ahhoz, hogy a különböző eredetű és más-más rendeltetésű identitáselvek ne gyengítsék és roncsolják egymást, hanem - a bennük rejlő kohéziós erők összegeződése révén -
alapul szolgáljanak egy korszerű, dinamikus nemzetstratégiához, nem csupán karizmatikus tekintélyek megjelenésére, hanem új rendezőelvre és fogalmi paradigmaváltásra is szükség volt. Láthattuk, Kölcsey volt az első, aki képes volt megfelelni ezeknek a követelményeknek. Nemcsak azért, mert a Himnusz költőjeként sikeres kísérletet tett a vallási és osztályellentétei következtében végletesen megosztott társadalom érzelmi közösségének megteremtésére, hanem mert bölcselőként is ki tudta emelni a haza és a nemzet fogalmát a konfrontatív hajlamokkal és militáns indulatokkal telített tudati-pszichikai környezetből.

Az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot előkészítő nyelvi-kulturális nemzeti mozgalom végül is a 19. század uralkodó politikai eszméinek sajátosan magyar ötvözetét teremtette meg. Egyszerre idézte fel a feudális rendek Árpád-kori közjogi hagyományában gyökerező - az Aranybullában deklarált - nemesi nemzeti szabadságeszméjét: az uralkodóval szembeni ellenállásnak immár a nemzetállami szuverenitást védelmező jogát, és tűzte napirendjére a jobbágyság felszabadításának a polgári egyenlőség modern követelményével összehangolt programját. A nyelvi mozgalom az előbbi nélkül pusztán kulturális és művelődéstörténeti kuriózum maradt volna, mint ahogy az önálló államiság ügye is a hatalmi küzdelmek feledhető epizódjainak sorába tartozna, ha nem érvényesül a társadalmi igazságosság elvét törvényerőre emelő belátás és akarat. Magyarán: a 48-as forradalom nemzeti étoszában elválaszthatatlan egységben volt jelen a spirituális, a közjogi és a szociális dimenzió. Ez adta tökéletességét és egyedülállóságát. Minden értelmezés, amely e hármas egység bármelyik elemét elhalványítja, netán megtagadja, a lényegét hamisítja meg, és minden törekvés, amely a szabadság és a tulajdon polgári szükségleteit egymással szemben játssza ki - akarva, akaratlanul - a nemzeti közösség felbomlásához vezet.

A rövid történeti vázlatból jól látható: a 19. század első évtizedei fordulatot ígértek. Úgy látszott, ha egy országnak van kellő számú és minőségű szellemi elitje, a modernitás minden botránya elkerülhető a kulturális tradíció: a szabályozó jog, a fegyelmező erkölcs s a szabadító hit erejének segítségével. A fordulat akkor nem juthatott el a kiteljesedésig. Pedig a modern magyar polgári nemzet nemcsak politikai értelemben született meg. A forradalom úgy emelte be az ország nagyobb részének polgárait a „nemzet sáncai” mögé, hogy nem kényszerítette őket természetes - nyelvi, etnikai, vallási - kötődéseik megtagadására; s ez azt is jelentette, hogy sikerült elmetszeni a vér- és rítusközösség premodern tradíciójához kötődő köldökzsinórt, anélkül, hogy ez a műtét megfosztotta volna a politikai közösséget létezésének transzcendens értelmétől. A történelmi köztudatban nincs kellő hangsúllyal jelen az a tény, hogy - miként Veliky János figyelmeztet erre - 48-as és 49-es törvényeink a „kultuszjellegű nacionalizmusok” semmiféle hatását nem engedték érvényesülni a kormányzati politikában. Nemcsak a zsidóság teljes körű - s majd csak a Bach-korszakban visszavont - emancipációja, hanem a nemzetiségeknek megadott, az egész térségben egyedülálló közösségi szabadságjogok is összhangban voltak az új, forradalmi nemzeti gondolattal.

A polgári nemzet 1848-ban spirituális értelemben is világra jött tehát, s az újszülöttet éppoly szent kötelékek kapcsolták a közszellemet megtermékenyítő forradalmi eszmékhez, mint a befogadó „hív Anyához”: a magyar állam közjogi-történeti örökségéhez s ezen belül földrajzi valóságához. A felserdülő nemzetnek azonban nem adatott meg a békés, harmonikus családi környezet. Előbb a ’szülők’ elhúzódó válópere keserítette meg életét, majd a birodalmi ’gyámhatóság’ kegyetlen ítéletét követően egymást váltó gondnokok felügyelete alá került. Ha olykor megkísérelte, hogy visszataláljon szülőihez, nehéz döntésre kényszerült: hol az apját, hol az anyját kellett megtagadnia. Vagy abban próbált hinni, hogy 1848 szelleme nélkül is megőrizhető az ország - mindegy, milyen árat kér is érte a gyámhatóság -, vagy abban, hogy a forradalom eszméi nemcsak igazságot, de hazát is képesek teremteni. S mert hűségét az egyik szülő iránt mindenkor csak a másik megtagadásával tudta bizonyítani, végül önmagával is meghasonlott, s önazonosságának ködös emlékével, sérült lélekkel, eltompult reflexekkel kezdte újra keresni a helyét.

A 19. századi reformkorban formálódó nemzettudat mindezért csak rövid ideig és szórványosan volt képes megfelelni a társadalmi modernizáció követelményeinek. A kulturális központokban úgy látszott, mintha egyszerre kapott volna lendületet a társadalmi egységesülés folyamata, a városiasodás és a nemzeti autonómiát sürgető politikai küzdelem, valójában azonban az ország egésze nem ebben az irányban haladt. A centrumokra korlátozódó heves - egzisztenciális indítékú - asszimiláció zajlott az idegen ajkúak kulturális integrációja helyett, rohamos területi növekedésnek indultak mezővárosaink jelentősebb ipari létesítmények nélkül, s az etnikai identitásukban megerősödő, hatalmas régiókat kitöltő nemzetiségek nem tudtak azonosulni a függetlenségnek a rendi Magyarországtól öröklött eszméjével. Egy győztes szabadságharc bizonyosan kedvezőbb feltételeket teremtett volna a polgári átalakuláshoz, de ezeket az anakronizmusokat a katonai és politikai siker sem szüntette volna meg. Bármily paradoxonnak tűnik is, a bukás (Világos) utáni magyar társadalomfejlődés legsúlyosabb ellentmondásai nem abból adódtak, hogy a győztes idegen hatalom visszafojtotta a reformkorban elindult változásokat, hanem éppen abból, hogy irányuk korrekciója nélkül gyorsította fel azokat. Az önkényuralom, majd a dualizmus korszaka szinte száguldó ütemű „fejlődést” diktált a gazdaság világában, az urbanizáció és a közlekedési infrastruktúra területén, miközben konzerválta azokat a viszonyokat, amelyek már a reformkorban is késleltették az új minőségű nemzeti egység kialakulását. És minél gyorsabban és látványosabban folyt az önszabályozásra már képtelen országnak a világ új, kapitalista rendjéhez történő illeszkedése, a széteső társadalom annál távolabbra került a nemzetté válás lehetőségétől. A magyar nemzettudat - az Adyé, Szabó Dezsőé - nem azért lett sérült, neurotikus és a tragédia előérzetével terhes, mert alulmaradt a hirtelen feltámadó, fiatal nacionalizmusok versenyében, hanem azért maradt alul, mert sérült volt, neurotikus és a tragédia előérzetével terhes. Mivel nem volt hatalma a hétköznapok életvilágát a maga értéknormáihoz hasonítani, arra is képtelenné vált, hogy az asszimilánsok szellemi impulzusaival, pszichikai energiáival önmagát gazdagítsa. Idegenül érezte magát a világban, s ezért az „idegenben” látta rossz közérzetének okát. A szakadékot, amely a történelmi tudatban gyökerező önélménye és jelenének társadalmi tapasztalata között tátongott, a nemzet ideája nem hidalhatta át.

A hanyatlástörténet 1849-ben kezdődött. A világosi katasztrófa nemcsak megtörte, de vissza is fordította különböző nemzettudattípusok egységesülésének folyamatát. Kölcsey spirituális közösségfogalmának integráló ereje csak addig volt képes áthidalni a nemzettudat belső törésvonalait, amíg hatása egyirányú volt a társadalom szerkezetének lényegi változásaival. Ez utóbbiak megtorpanása és visszahanyatlása nosztalgikus esztétikai élménnyé degradálta azt a tömeglélektani állapotot, amelyből a reformkor világformáló lendülete fakadt. A „kizökkent” idő a közösségélményt is megfosztotta tápláló forrásaitól. A nemzeti érzület részint visszahajlott az immár anakronisztikussá vált őstípusaihoz - a vérségi és az államközösségi nemzet doktrínáihoz - , részint új keletű tagolódások irányában deformálódott. Az egyik irányban - nevezzük ezt a nemzettudat mélységi (hosszmetszeti) dimenziójának - a legképtelenebb polarizáció tanúi lehetünk. Egyfelől az újkonzervatív ideológiák nemzetkarakterológiái az archaikus időkből eredeztették a szuverén államiság és a demokratikus berendezkedés kialakítására képesítő faji adottságokat, másfelől egész nemzedékek pszichéjében - a köznemesség, a kispolgárság és a paraszti-népi tömegekében egyaránt - lejátszódott a politikai nemzetkarakter metamorfózisa: még a 48-as függetlenségi hagyomány is elhalványult, hogy „ferencjóskát” glorifikáló, a dinasztikus elvet és a dualizmust kritikátlanul elfogadó „hamis realizmusnak” adja át a helyét.

És mit mutatott a keresztmetszeti látlelet? A 19. század második felében a tudattörténeti differenciáltságot (eredet-, ill. államközösségi tudat) a társadalmi pozíció tényéből fakadó megosztottság kezdte felváltani: egyre határozottabban elkülönültek egymástól az úrias, a polgári és a népi osztálytudatból eredő nemzetkoncepciók.

(Folytatjuk)



« vissza