Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarok Jaraguá do Sulban 2.

 

Változó azonosságtudat


 

Jaraguá do Sul kolonizációja német, olasz, magyar és lengyel telepesek nevéhez fűződik. Az egyes etnikumok közötti különbség megfigyelhető a jaraguái szokásokban, táplálkozási habitusban, táncokban és az összejöveteleken, amelyeket a leszármazottak mindmáig megtartottak, illetve művelnek. „Kezdetben, amikor az emigránsok az »Ígéret Földjére« érkeztek, mindegyikük szívében a honvágy tartotta ébren a haza iránti lángolást.” Ma már azonban az ifjabb korosztályok viselkedése mögött egészen más indítékok húzódnak meg.

A kivándorlók általában két jelentősebb okból hagyták el hazájukat: egyrészt gazdasági, másrészt politikai okokból. A politikai okból kivándorlók a többi emigránshoz képest jóval erősebben tudják saját érdekeiket képviselni, „a felületes hallgató előtt az egyesek lármája néha a tömeg hangjának tetszhet”. Ez a túlreprezentáltság egyáltalán nem volt jellemző a jaraguái közösségre. Mivel a Veszprém megyéből érkezett svábok kizárólag gazdasági okokból indultak útnak, nem is tekinthető különösnek, hogy ennyire elvegyültek környezetük etnikai kavalkádjában, és hogy közösségi szinten ennyire láthatatlanok maradtak.

A jaraguái magyarok közösségi élete, a magyarságot, a magyarságtudatot megőrző és újratermelő hagyományaik megtartása, identitástudatuk erőssége közel sem nevezhető állandónak, a közösség történelme folyamán több jelentős változás ment végbe ezekben. Amellett, hogy ezt elsősorban a közösségi, családi belső viszonyok változtatták, több külső hatás is erősen befolyásolta. Ilyennek tekinthető például a hatóságok 1917-es összeírása, amely az „ellenséges elemeket” listázta, s ha csak szimbolikus szinten is, de egyértelműen az óhazából hozott nemzettudat ellen hatott. Először is azzal, hogy a befogadó ország által gyanúsnak minősített, másrészt azzal, hogy nem részletezve az etnikumokat, az Osztrák-Magyar Monarchiából érkezetteket egyöntetűen németeknek tekintette. Hasonló hatása volt a II. világháborúnak is, főleg miután 1942-től Magyarország és Brazília között szüneteltek a diplomáciai kapcsolatok. Ezenkívül ilyen visszatartó erejű hatásnak tekinthető Vargas elnök 1937-1945 között alkalmazott politikája, az Új Állam, az Estado Novo is.

A jaraguái magyarok alulreprezentáltsága, bizonyos tekintetben „eltűnése” a fent említett nagypolitikai események mellett azonban egyéb, az egyének életéből adódó tényezőkre is visszavezethető. Elsődlegesen talán arra, hogy szinte valamennyien a legalacsonyabb érdekérvényesítési képességgel és aspirációval rendelkező társadalmi csoportokból kerültek ki, hiszen javarészt kevéssé iskolázott, a polgári és „szabad értelmiségi” pályáktól messze álló földművesek voltak. Ehhez az etnikai szempontból tekintett „láthatatlansághoz” a brazil hivatalos szervek ilyen irányú érdektelensége is hozzájárult. Mind a 19. század végén, mind a 20. század első harmadában a betelepülőket gyakran homogén tömegként kezelték. Igaz, ebben az időszakban még a legaprólékosabbnak tekintett német statisztikák sem voltak pontosak. 1870-ig nem létezett egységes német statisztika, gyakorta csak a hajózási utaslistákat használták erre a célra. Később, 1924-ig pedig a megvásárolt hajójegy értéke alapján minősítettek valakit bevándorlónak. Aki drágább jegyet vásárolt, az a statisztikák szerint turistának számított. Tudva azt, hogy a Jaraguába kivándorló magyar-svábok is a német kikötőkből, német hajókkal indultak útra, ráadásul a listákból egyáltalán nem kirívó német nevekkel, érthetővé válik, hogyan szorulhattak ennyire háttérbe.

A letelepedés utáni évek megítélése a kutatásban kettős. A legtöbb történeti munka egyetlen portugál nyelvű visszaemlékezésre alapozva egy erőteljesen kibontakozó, hagyományápoló közösségi életet vázol fel. Mindeközben ennek sem az írott emlékekben, sem az empirikus terepmunka során feltárt visszaemlékezésekben nincs nyoma. Sőt, sokkal inkább az ellenkezője látszik igazolódni. Ama élő leszármazottak őseik kezdeti kultúravesztését, hagyományaik iránti érdektelenségét a hirtelen rájuk szakadó, nagy erőfeszítést igénylő munkának és az idegen környezetnek tulajdonítják.

Az óhazában annak idején alacsony keresetű magyarok új társadalmi viszonyok közé kerültek. A legfontosabb eltérés az volt, hogy a hazai körülményekhez képest tulajdonossá, gyakorlatilag birtokossá váltak. Emellett olyan cselekvő, saját sorsukat alakító aktivitás napi részesei lehettek (hajózhatóvá tették a folyót, közösségi épületeket emeltek, megszervezték saját termékeik piacra kerülését, nyersanyag-feldolgozásba fogtak stb.), ami tovább bomlasztotta a hazulról hozott - a közösség összetartó erejére alapozó - hagyományaikat. A családszerkezet is átalakult - az egy utód nevelésének tradíciója, a gazdasági okok miatt szűken tartott családlétszám Brazíliában értelmét vesztette. Egyrészt megnőtt a házasságok száma, másrészt ezeket a házasságokat sokkal fiatalabb korban kötötték, harmadrészt az életfeltételek javulásával egyre több gyermek született. Beszédes adat, hogy amíg a 19. század végi Európa német térségeiben egy halálesetre két születés jutott, addig Dél-Brazília kolóniáiban ez az arány a duplája, sőt néhol a triplája volt.

A kezdeti időszakhoz képest másfél, két évtized múlva megtorpantak, majd visszájára fordulni látszottak a kultúravesztésre utaló folyamatok a jaraguái közösségben. A kulturális tradíciók megtartásában, építésében meghatározó szerepe volt a Fischer családnak, s ezen belül is Fischer Ferencnek. Túlzás nélkül állítható, nélküle ma nem beszélhetnénk jaraguái magyar kolóniáról. Fischer a két világháború között részben önjelölt krónikásként, a közösség szószólójaként, a kollektív emlékezet megtartójaként, a közösség diplomáciai képviselőjeként meghatározó egyénisége volt a jaraguái sváb-magyaroknak. Fischer Ferenc a korabeli adatok szerint egyike volt azoknak a jelentős személyeknek a mai Garibaldi vidékén, akik a földek elfoglalásában, a határok kijelölésében közreműködtek. A jaraguái magyar közösséggel Fischer Ferencen keresztül több magyarországi szervezet is tartotta, ápolta és építette a kapcsolatot. Az 1930-as évtized első felében a Magyar Nemzeti Szövetség Amerikai Osztálya, míg második felében a Magyarok Világkongresszusa állt havi rendszerességű levelezésben a jaraguáiakkal.

Fischer a kultúravesztés éveiben is azt próbálta közvetíteni a külvilág felé, hogy a jaraguái magyarok egy koherens, az életüket mindennapi szinten meghatározó magyarságtudattal rendelkeznek. „A magyarok legnagyobb része római katholikus és a protestánsok is elkatholizálódnak. Sajnos a magyar nyelv már kihalóban van s csak néhány öreg ember beszéli, ellenben a nemzeti szokásaikat mind megtartották. [...] Magyar módra tartják a húsvéti ünnepeket és a háromnapos búcsút is megülik.” Olyannyira erőteljesen és magyar módon képviselte a jaraguáiak érdekeit, hogy a magyarországi diplomácia is - konzuli, nagyköveti szinten - összekötő kapocsnak tekintette őt a Santa Catarina állambeli magyarság és Magyarország között. Az már csak az ügy ellentmondásosságát jelzi, hogy Fischer nem értett jól magyarul, levelezését, feljegyzéseit német nyelven írta.

A magyarországi kultúra iránti érdeklődés feléledése irányába ható tényezők közé sorolható az óhaza érdeklődése is. A Brazíliában és az anyaországban élő magyarok közötti kölcsönös sajtófigyelemnek beszédes példája az az egész címoldalas írás a Délamerikai Magyar Hírlapban 1927-ben, amely a magyarországi Nemzeti Újság egy terjedelmes, pár héttel korábban megjelent, dél-amerikai kivándorlókról szóló cikkét közli. Az utánközlés azért született meg, mert a lap szerkesztői fontosnak tartották azt, hogyan vélekednek róluk az óhazában.

A két ország közötti intenzívebbé váló diplomáciai jelenlét is ráerősített erre a folyamatra. A második világháború kezdetéig a kerület megbízottja rendszeresen kapott Magyarországról könyveket és újságokat. A jaraguái magyar kolóniát többször meglátogatták a magyar kormány megbízottai is, 1908-ban a királyi konzul, majd 1940-ben és 1941-ben Boglár Lajos konzul a frissen kinevezett, a brazíliai magyarokat közvetlenül is megszólítani kívánó nagykövettel, ifjabb Horthy Miklóssal. Ez a magas szintű érdeklődés egy pozitív visszacsatolási folyamatot indított el, amelynek a motorja az a tény volt, hogy ha a külvilág számára a közösség érdekes, értékes, akkor a saját számára is azzá válik. Szervesen illeszkedik ebbe a sorba az 1990-es évektől megindult brazíliai és az óhazában feléledt kutatói aktivitás is.

A magyarság nyílt vállalása egyben a többi bevándorló nemzeti csoport felé irányuló erődemonstráció is volt. A Brazíliai Magyar Segélyegylet, amely e mögött a folyamat mögött állt, ösztönözte a magyarokat, hogy „tömör sorokban felvonulva megmutassuk erőnket, amely biztosíték jövőnkre, fejlődésünkre s hazai kultúránk ápolására, fejlesztésére”. Ezek a megnyilvánulások az 1920-as évek végétől kezdve mind a nagyobb városokban, mind a peremterületeken jelen voltak. Annak ellenére, hogy elsősorban a nagyvárosi, kiemelten a Sao Pauló-i magyarságra voltak jellemzőek, számos példát találhatunk Jaraguá do Sulban és környékén is.

Brazíliában jelenleg közel negyvenezer magyar él, jelentős részük Sao Paulóban. A városi értelmiségiek egy része a maguk által létrehozott intézményekben igyekszik kapcsolatot tartani nemcsak egymással, hanem minden információt - ami az óhazából érkezik - összegyűjteni, illetve különféle rendezvények révén ébren tartani a magyar kultúra iránti érdeklődést. A kisebb városokban, falvakban - és nemritkán a környező országokban - élő magyarok, egy-egy ilyen kulturális rendezvénysorozatra Sao Paulóba érkeznek, hogy ott egy sajátos, érzelmileg igen telített szférában erősítsék magyar identitástudatukat.

Ezek a nyilvános megjelenések mindenkinek szólnak, más funkcióval ugyan, de nemcsak a saját közösségnek, hanem a környezetnek is. Jaraguá do Sulban ez hangsúlyosan a nagyon erős német jelenléttel szemben jelent meg. A német nyelvterületről érkezettek (Németországból) és a kisebbségi német, sváb (Magyarország) csoportok között ugyanis feszültségek voltak. Ennek egyértelműen egy alá-fölé rendeltségi, kliens-patrónusi viszony kialakulása volt az oka. Az eredetileg is sokszor magasabb társadalmi osztályba tartozó németek, akik Brazíliában is jelentős gazdasági és közösségi tőkével rendelkeztek, egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelték a magyarországi földműves svábokat. A németajkú környezethez való alkalmazkodásra egy apró példa a Vas család névváltoztatása. Vas a német fonetika szerint „fász”, ami sértette a magyarul is értő füleket. Az iratok tanúsága szerint ezért lett a Vasból először Vasch, majd Wasch.

Ebben a viszonyrendszerben nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy hogyan jelent meg a magyarság nyílt demonstrálása a befogadó nemzet folyamatosan hangoztatott brazil nemzetfelfogása mellett. Ugyanis az egységes brazil nemzetben gondolkodó kulturális elitet a 19. század végétől az óhazától való elkülönülés, elszakadás, a szimbólumokban, nemzeti érzésben való eltérés demonstrálása motiválta. Saját kultúra, saját hagyományok kimunkálásán fáradozott. Ebben a „kulturális szabadságkereső” közegben jelentek meg a magyar nemzeti törekvések. Annak a fontos ténynek a folyamatos szem előtt tartásával indult meg ez a folyamat, hogy saját létének (identitásának) nyílt deklarálása közben semmiféleképpen ne álljon szemben a megszületendő brazil identitással, sőt, szerves része legyen a tudatosan építkező brazil kultúrafejlődésnek.

A kettős kötődés egyáltalán nem ritka sajátossága sem a vegyes etnikumú térségeknek, sem a kisebbségi létnek. Egyes nyugat-európai etnikumok hasonló kettős kötődést hoztak létre. Kétféle nemzetfogalommal rendelkeznek, például egyszerre számítják magukat franciának és korzikainak. Ugyanez a viszony figyelhető meg az általunk vizsgált magyarországi sváboknál is. Az óhazában egyszerre tartották, tartják magukat németnek és magyarnak. A „saját” csoport ilyen típusú nagyobb közösségbe illesztése egyben a csoporton kívüliek „idegen”-ként való azonosítását is lehetővé teszi. Számíthatók hol magyarnak, hol svábnak, hol sajátnak, hol idegennek. Németnek lenni a telepesek között rangot, elismerést jelentett, hiszen a hagyományos értelemben vett, „telepes” meghatározás leginkább a német betelepülőkkel volt azonosítható. Több leírás is vonatkozik arra, hogyan kezdtek német nyelvűvé válni a letelepedett magyar svábok. A teljes nyelvváltás bekövetkezett ugyan, de csak az egyre erősebb hatású, brazil kultúrát védő törvények megjelenésének köszönhető, hogy nem németül, hanem „brazilul” beszélnek.

A magyarság megtartását számos, első pillanatban jelentéktelennek tűnő mikrokulturális elem biztosította. Az 1920-as évek írott és élőszavas retorikájában például - akár egy mondaton belül is - ugyanúgy helyet kapott a befogadó nemzet iránti hála, mint a nemzeti alapon történő, nemzeti hagyományokba zárkózó elkülönülés is. „...Mikor a magyar és brazil zászló árnyékában egy kis ország idegenbe szakadt fiainak a vendéglátó hatalmas nagy nemzet baráti rokon érzése módot ad arra, hogy faji képességeik támogatására és fejlesztésére megalkossák zárt közösségüket, mely naggyá hivatott tenni kolóniánkat, javunkat szolgálja és elismerést, megbecsülést fog szerezni nemcsak a magyar kolóniának, hanem a magyar névnek is.”

A jaraguái közösség és Magyarország közötti hivatalos levelezés szófordulataiban, frazeológiájában tetten érhető egy erős nemzeti és keresztény alapokon nyugvó, deklaráltan magyar világkép. A megszólítás szinte kizárólagosan a „Tisztelt Honfitársaink!”, „Tisztelt Honfitársunk!” formula. A levélszövegekben nagyon gyakori a Szent Istvánra, a Szent István-i elképzelésekre való hivatkozás. A záró-elköszönő formula mindig a „hazafias” jelzővel indul (a teljes formula „hazafias tisztelettel” vagy „hazafias üdvözlettel”, „hazafias szeretettel”, esetleg „magyar szeretettel”).

A magyarországi szervezetek és a jaraguái magyarok levelezésében rendszeresen előkerült problémaként az a tény, hogy a Jaraguába Magyarországról kivándorlók nem magyar nemzetiségűek, még csak nem is magyar nyelven beszélnek. A Fischer Ferenc által írt levelekben ez valamiféle rossz érzésként, míg a válaszlevelekben mellékes tényként merül fel. A levelezés két nyelven zajlott, magyarul mentek a levelek Brazíliába, s németül érkeztek Magyarországra. „Tessék csak bátran németül írni nekünk, megjegyezvén, hogy minket minden olyan külföldön élő, volt magyarországinak a sorsa érdekel, aki, ha nem is nyelvében, de szívében magát magyarnak érzi” - bátorította Fischert német nyelvű írásra báró Perényi Zsigmond.

A magyar tudat a látható szimbólumok terén is megjelenik. A magyar belügyminiszter 1927-ben egy reprezentatív, a magyarságot egyidejűleg többféleképpen is szimbolizáló zászlót adományozott a Brazíliai Magyarok Egyesületének. A zászlón - természetesen a nemzeti trikolóron túl - megjelenik Patrona Hungariae felhőben lebegő alakja, az angyalos magyar címer, illetve a koronáját felajánló Szent István király. A zászlót rögzítő, a földgömböt szimbolizáló díszszegeken a magyar korona fényében repülő turulmadár látható. Az óhazából Brazíliába irányuló nemzeti eszme tárgyiasult, illetve vizualizált megjelenései az évtizedek alatt gyakorlatilag változatlanok maradtak. Az 1927-ben, belügyminiszteri utasításra készített film szinte ugyanazokkal az elemekkel operál, mint az 1957-ben, a Magyarok Világszövetsége által Magyar Hírek címmel megjelentetett kiadvány. Ez utóbbi tudatosan arra épít, hogy a mindenki által jól ismert, évtizedek óta használatban lévő, mindenki számára egyértelműen dekódolhatóan a hazát jelentő jelképekkel befolyásolja a külföldön élő magyarokat. Nem használja az 1959-es évet jelentő, ideológiailag jócskán terhelt hazai frazeológiát, hanem visszatér a két világháború közötti szimbólumrendszer használatához. A Délamerikai Magyar Hírlap hosszas, gunyoros cikkben azonosítja és leplezi le ezeket az elemeket: „...a piros-fehér-zöldet, cigánymuzsikát, akácvirágot, tulipánt, békésen legelésző tehenet...”, a Mátyás-templomot, az orgonaillatú Tabánt.

Mivel a magyarok - hasonlóan a többi bevándorló népességhez - egymás közelében laktak, „etnikus szomszédságokat” alakítottak ki. Az etnikai alapon szerveződött társadalmi szervezetek, amelyek a „magyarnak lenni” szimbolikáját hangsúlyozzák, eleinte erősek maradtak. Ez nehezítette az új kulturális minták felvételét. Ezért találkozhatunk az egy egész évszázadot túlélő elemekkel. A Jaraguá do Sulban és környékén előforduló szimbólumok, emlékek két legjellemzőbb vonása a sűrítés, vagyis az egyes, egymáshoz szervesen egyáltalán nem illeszkedő magyaros jelképek egymás mellé állítása - létrehozva így egy olyan jelképet, ami a nemzeti eszmének egyidejűleg minden elemét magában foglalja.

Az 1970-es, 80-as évek a jaraguái közösségben a magyarság feledését, a nyelv teljes elvesztését hozták, sok esetben még az identitásuk is átalakult, megkérdőjeleződött. „A magyar közösség tagjai békeszeretők és rendezett viszonyok között élnek: többségük földműves, de van, aki fűrésztelepen vagy asztalosműhelyben dolgozik. Olyan is volt, aki magasabbra tudott törni, és ipari vállalkozásba fogott.” A földművelés ez idő tájt háttérbe szorult, megindult az iparosodás, a fiatalok inkább az iparban vagy a kereskedelemben helyezkedtek el. A megélhetési körülmények átalakulásával a nemzeti önazonosság-tudat jelentősége is módosult. A német és magyar kultúra „küzdelmében” egyértelműen a színesebb, gyakoribb kikapcsolódási lehetőségeket biztosító, erősebb gazdasági háttérrel rendelkező német kultúra került ki győztesen. Mindez olyan időszakban történt, amikor a befogadó brazil kultúra is roppant erőteljesen és tetszetős, népszerű formában tudott saját identitást kínáló propagandájával fellépni. A nemzetileg kevésbé elkötelezettek, a tétovák, az érdektelenek nagyon könnyen integrálódtak ebbe a felkínált, vonzó brazil kultúrába.

Ezt a folyamatot tovább erősítette az 1970-es, 80-as években a vallási szekularizáció is. Mivel a magyarságtudat megtartása korábban a vallás köré szerveződött, ez nagyon is befolyásolta azt. A magyarságtudat újbóli megtalálásáért indított mozgalom kezdeményezői csupán annyit tudtak, hogy őseik Magyarországról származnak, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy az elsősorban németekkel, lengyelekkel, brazilokkal szembeni másságra épített identitáskeresésük magyar alapú legyen. Ennél mélyebb értelem az indíték mögött, hogy a magyar származásra kívántak építkezni a saját kultúrájuk kialakításánál, nem fedezhető fel. Az 1990-es évekre - gyakorlatilag teljesen kikoptak a magyarországi életről, a magyarságról való emlékek a helyi kollektív emlékezetből. Magyarország földrajza, történelme, kultúrája ismeretlen volt a jaraguái sváb-magyar leszármazottak számára. Volt olyan nyolcvan év feletti beszélgetőtársunk, aki hungaréznek vallotta magát, de nem tudta, pontosan honnan származott, s aziránt érdeklődött, „...mi a neve annak az országnak, amely Ausztria és Magyarország között van, és ahol svábok laknak.”

Jaraguá do Sulban és környékén, ahol nagyjából 1500-an vallják magukat magyar bevándorlók leszármazottainak, ma már senki sem beszél magyarul. (A Notícia című jaraguái újság 1997. július 25-i cikkéből: „Jelenleg feltehetően 1500 magyar leszármazott él a területen. 25% él a városban, a többiek távolabbi kerületekben, mint Jaraguá 84, Sao Estevao, Jaraguázinho és Ribeirao Rodrigues.”) Az 1940-es évek elején id. Boglár Lajos konzul még magyarul beszélt a magyarok lakta falvakban, megjegyzi azonban, hogy már inkább csak az asszonyokkal. Elsőszámú kapcsolatával, Fischer Ferenccel is német nyelvű levelezést folytatott.

A báró Perényi Zsigmond vezetése alatt álló Magyarok Világkongresszusa sok szállal erősítette a magyarságtudatot, s próbálta a sváb-magyarok magyar nyelvtudását megtartani. Előfizetett a jaraguái magyarok részére a Pester Lloydra és a Pesti Hírlapra, egy saját kiadványukat is terjesztették körükben, „amely a külföldi magyar testvéreink magyar öntudatának emelése céljából készült”. (Báró Perényi Zsigmond [Magyarok Világkongresszusa] levele Fischer Ferencnek. 1936. április 7. - id. Boglár Lajos magánarchívumából.) Magyarországról térképeket, a Himnusz és a Szózat kottáit, a Világkongresszus naplóját, illetve számos esetben magyar nyelvű könyveket küldtek. Ugyancsak a nyelv megtartását szorgalmazta a földrajzilag sokkal közelebb lévő, mégis nehezen elérhető Sao Pauló-i Magyar Ház, amely 1927. június 18-án kezdte meg működését.

A 20. század végére azonban már nyomokban sem maradt meg a magyar nyelv ismerete a helyi közösségekben. A bevándorlást követően, a magyar telepesek kezdeményezésére iskolát alapítottak, hogy gyermekeik mihamarabb megtanulják a befogadó ország nyelvét, a portugált. Az is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó területen a német kolonizáció volt a legerősebb: ennek következményei manapság is megfigyelhetők, hiszen az ipar és kereskedelem jelentős része németajkúak kezében van. Mivel a német kolonizáció megelőzte a magyart, egészen természetes volt, hogy a Stengerek és Scheuerek német nyelvismeretük megőrzését életszükségletnek tartották. Említésre méltó nyelvi téveszme például, hogy egyes idősebb jaraguáiak szerint a magyar a németnek csak egy nyelvjárása.

Többtucatnyi emberrel beszéltünk, de csak hárman tudtak felidézni magyar szavakat. Az egyikük néhány számot ismert, a másik a kenyér, hús, kutya, macska, Isten áldjon szavakra emlékezett, a harmadik pedig csak annyira, hogy a „kutya fene egye”. Ebben az időszakban nem létezett észlelhető magyar hagyomány, nem létezett a kulturális javak múltból a jelen felé történő mozgása - tárgyak, szimbólumok, a folklór elemei stb. - , azaz megszűnt a már említett „elemi traditum” is.

Pillerné T. Évától, a Sao Pauló-i magyar közösség egyik vezetőjétől tudjuk, hogy meg kellett mutatnia a Jaraguá do Sul-i sváb-magyaroknak Európa térképén, hogy hol található Magyarország.

A helyzet paradox voltát mutatja az is, hogy eközben a környéken több Magyarországra, a magyarságra utaló földrajzi név is található. A letelepedéskor, hasonlóan az összes többi, más nemzetiségű telepeshez, fontosnak tartották, hogy legalább nevükben magyar jellegű településeket, területeket hozzanak létre. Voltak olyanok, amit csupán egyszerű névadással magyarítottak, mint a Ribeirao dos Húngarost, a Magyarok patakját. De voltak olyan, tudatosan településekké szervezett lakóhelyek, amelyek magyarságukat a névadással is érzékeltetni kívánták. Az 1920-as években több nemzeti alapon létrehozott magyar kolónia, „falu” is csábította a letelepedni kívánókat (Rákóczifalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánfalva stb.). Maga a jelenség egész Dél-Amerikában felfedezhető volt. Buenos Aires magyarok lakta nyomornegyedeinek egyikét Árpádfalvának, Uruguayban egy falut magyar lakói Új-Jászberénynek neveztek el. Brazíliában valóságos konkurenciaharc alakult ki az egyes telepek között az településnevek kapcsán. Élezte a harcot az is, hogy a Délamerikai Magyar Hírlap egyértelműen a lapba rendszeresen publikáló, dr. Cézárovits Balázs szaléziánus áldozópap által alapított Szent István-Királyfalva mellett korteskedett, miközben elmarasztaló cikket jelentetett meg a konkurensről. A magyaros nevek okán a Délamerikai Magyar Hírlap 1959-ben képriportban számolt be a magyar telepek életéről. Árpádfalvát, Bocskai-telepet és a coboleirói magyar közösséget mutatta be. Ezeknek a magyaros neveknek a szimbolikus tartalma később azonban feledésbe merült.

Amikor a jaraguáiak 1995-ben magyar tánccsoport létrehozásával, magyaros vacsorákkal elkezdték feléleszteni hagyományaikat, az semmiképpen nem a tradíció működésének volt tekinthető, sokkal inkább egy olyan klasszikus revival-jelenségnek, amit kezdetben a többségtől való különbözni akarás motivált. Amit Jaraguá kulturális titkára a következőképpen fogalmazott meg: „A németeknek, az olaszoknak vannak táncos ünnepeik, nekünk miért nincs?” A nekünk kifejezés egy etnikai alapú identitáskeresés kezdetét jelzi, azaz kellett találniuk valamit, ami megkülönbözteti őket a német és olasz származású környezetüktől.

Igen tanulságos, hogy a mozgalom kezdetekor milyen etnikai jellegzetességeket tartottak a magyarok - a folyamatot elindító Brazil-Magyar Társulás vezetői - meghatározónak. Az általuk létrehozott nemzetfogalomban semmiféle új összetevő nem jelenik meg, visszanyúlnak azokhoz a jól bevált s feltehetően a többség számára valamilyen mélységig ismert elemekhez, amelyek már a múltban is működtek. A legfontosabb differentia specificát, a nyelvet azonban - teljes elvesztése miatt - ki kellett hagyniuk. A vallás, amelyet ebben a térségben hagyományosan a katolikus egyház közvetít, a saját maga által kodifikált rendszerben ugyanúgy folytatja működését. Ezt változtatni, magyarabbá tenni nincs mód. Igaz, a későbbiekben a nagy tömegeket megmozgató események majdnem minden esetben rendelkeztek vallási tartalommal - egyházi emberek részvételével, az esemény, helyszín, emlékhely megáldásával stb. -, de ez sokkal inkább tekinthető egy bevált legitimizációs technikának.

A magyarságot tehát az egyéb etnikummeghatározó tényező hiányában az evés-ivás, a zene és a tánc kezdte közvetíteni - ezek lettek azok a jellemzők, amelyek a magyarságot voltak hivatva prezentálni. Azonban egy - az eredeti hagyományokhoz képest részben leegyszerűsített, részben pedig a helyi körülményekhez átalakított formában. Jelen esetben nem az a fontos, hogy mi a ténylegesen magyar motívum, hanem az, hogy a helyi közösség számára mi a deklaráltan magyar. „Egy többé-kevésbé mitologikus népi kultúrát elit kultúrává változtattak, és így a »nemzeti kultúrát« szinte »visszaalakították« a népre, de most már hivatalos minőségi bélyegzővel ellátva. Ahelyzet paradox jellege elsősorban abban áll, hogy a nemzeti megnyilvánulás építőanyagát olyan kultúrából vették, amelyeknek soha nem volt nemzeti jellege, sőt éppen ellenkezőleg, mindig is átlépték a nemzetek határait.”



 

Felhasznált fontosabb irodalom:


 

A. Gergely András: Urbanizált méhkas, avagy a helyi társadalom. Budapest, 1993

Alternatt, Urs: A szarajevói jelzőtűz. Etnonacionalizmus Európában. Budapest, 2000

Anderle Ádám (szerk.): Azonosság és másság - Tanulmányok Latin-Amerika történetéből. Z-füzetek/39, 1992.

Balhana, Altiva Pilatti-Westphalen, Cecilia Maria: O censo dos alemaes do Paraná em 1917. Colonia, 1976

Boglár Lajos: Magyar világ Brazíliában. A múlt századtól 1942-ig. Budapest, é. n.

Boglár Lajos: Pau Brasil. Budapest, 2000

Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992

Délamerikai Magyar Hírlap

Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, 1998

Filho, Alcides Goularti: Formaçao econômica de Santa Catarina. Série Geral. Florianópolis, 2007

Hofer Tamás-Niedermüller Péter (szerk.): Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Budapest, 1988

Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 13. 1976

Kellenbenz, Hermann-Schneider, Jürgen: La emigración alemana a América Latina desde 1821 hasta 1930. In: Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 13. 1976

Kulcsár Kálmán: A kulturális jogok és a demokratikus biztonság Európában. Budapest, 1996

Nicoulin, Martin: La genese de Nova Friburgo. Fribourg, 1973

Pápai Hírlap. 1890.

Pápai Lapok.

Paulics Petra: „Újra-magyarok” között Brazíliában. In: A. Gergely-Papp-Prónai (szerk.): Kultúrák között. Hommage á Boglár Lajos Budapest, 2006, Nyitott Könyvműhely, 71-75. p.

Paulics Petra: Bakonytól Brazíliáig In: VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus összefoglalója. Debrecen, 2006, 256-57. p.

Piazza, Walter-Hübener, Laura Machado: Santa Catarina: história da gente. Florianópolis, 1983

Pinter, Silvia: A Magyarok visszaszerzik történelmüket. Notícia, 1997. augusztus 16.

Santos, Coelho: A intergraçao do Indiaos na Sociedade Reginal. Florianópolis, 1970

Schaden, Egon: A culturaçao de alamaes e japonezes no Brasil. Sao Paulo, 1956

Schmöckel, Eugénio Victor: A presenca húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo. 1987

Serrao, Joel: A emigraçao portuguesa para o Brasil na segunda metade do século XIX (esboço de problematizaçao) In: Temas oitocentistas. Lisboa

Silva, Emílio da: Jaraguá do Sul. II. livro. Um capítulo na povocao do Vale do Itapocu. Stulzer, 1975

Soderé, Nelson Werneck: Sintese de História da Cultura Brasileira. Sao Paulo, 1985

Somlyóvidéki Hírlap. 1897

Szilágyi Ágnes Judit: Távolodás Európától. Nemzetépítés és kultúrpolitika Brazíliában az Estado Novo idején (1937-1945). Budapest, 2004

Torbágyi Péter: Magyarok Latin-Amerikában. Budapest, 2004

Varga Ilona: A kivándorlás irányváltása és a magyar kivándorlók beilleszkedése Latin-Amerikában a két világháború között. Acta Historica LVI. Szeged, 1976

Veszprémi Hírlap. 1896.

Vieira, P. A. Evangelista: Plano básico de desenvolvimento ecológico-econômico. G.D., 1995, Santa Catarina



« vissza