Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Középületek, államiság, állam

A Parlament egy Sacher-torta - mondogatta nagybátyám annak idején, a hatvanas években. Így illett ez az ő nemzedékében a rátarti szellemek körében. Hiszen ők az ő hősük, Ady Endre átkaival ostorozták azt a magyar történelmi osztályt, amely ezt az épületet elhatározta, idestova több mint száz évvel ezelőtt. Puritán modernista ízlésük mérhetetlenül nevetségesnek találta a magyar államiságnak ezt a neogótikus központját. Abszurdnak, irreálisnak, díszletszerűnek.

S valóban, esztétikailag tekintve, ez az eklektikus művészet másodlagos, csak itt-ott csillan fel a valahai gótika vagy reneszánsz szellemi eredetisége.

Fiatalon, mint e nemzedék neveltje, s mint még radikálisabb modernista, magam is így gondoltam egy darabig. Csak 1980 körül kezdtem valamilyen titkos nosztalgiát érezni a Parlament épülete iránt. Nosztalgiámat növelte, hogy az épületnek közelébe nem mehettem (mint lassan ma sem), legfeljebb vasárnapon. Megtekinteni csoporttal nem kívántam. Nem érdekelt, hogyan országol benne egy szürke kommunista káder, nevezzék Losonczi Pálnak vagy bármi másnak. Nem akartam látni benne annak a világnak az egyenruháit és őreit. Láttam belőlük eleget, mindenütt.

Az épület magyar neve: Országház, az ország háza. És ebbe az épületbe az ország polgára csak ritkán juthatott el akkoriban.

Aztán úgy hozta a sors, hogy 1990 és 1994 között nemcsak beléphettem ebbe az épületbe - mint akkor oly sokan először oly természetesen - hanem dolgozhattam is benne napról napra. Nagyon megszerettem: megejtett a szépsége. Gyönyörű belső terei, remek arányai. Az oszlopok finom formái. A falak, a belső berendezés, a szőnyegek meleg színei. A bútorok, a berakásos falborítások, a festett faldíszítés, a csillárok és lámpák, az ajtók, a kilincsek, a pamlagok réz szivartartói. Megszerettem a hosszú folyosók oszlopain álló középkori figurákat. Megéreztem a szeretetet, amit a tervező és a mesteremberek, szakmunkások belefoglaltak az épületbe, és ez felemelt. Tudom, sokan éreztek ugyanígy ott-járva, és sokan éreznek így azóta is. És láttam külföldi politikusokon, mennyit emelkedünk szemükben, amikor az épületbe belépnek.

Negyedszázad alatt átértékelődött bennünk a modernség és a 19. század látványvilága. A modernizmus harmadrangú kádári kiadása, a vidéki városaink közepére orrbaverésként odarondított tízemeletes kockák és tornyok, magát az egész modernizmus ridegségét leleplezték. Nyilvánvaló lett, hogy az az építészet és emberi környezet, amelyből az ornamentikát és a szimbólumok ábrázolását száműzik, embertelen. Mint a kor, amelyik kitalálta ezt a sivár világot.

Az ország házát, a Parlamentet egy régi nemzedék, egy régi Magyarország teremtette. Közhely, hogy ma az egész országból, de az egész volt Nagy-Magyarországból sem lehetne összeszedni annyi kiváló mesterembert, remek szakmunkást, amennyi ezt akkor annyi idő alatt ilyennek megépítette - központi légkondicionáló rendszerrel. Kőfaragót, díszítőfestőt, műbútorasztalost, üvegfestőt, kárpitost, bádogost, kovácsot.

És nemcsak ezt az épületet építette meg, képzelte el, tervezte meg az és az azt megelőző két nemzedék, s azt megelőző. Visszanyert államiságunk az alkotó tehetség bámulatos kivirágzását hozta 1867 után, és remek középületek százai, ezrei épültek meg négy-öt évtized alatt az egész országban. Városházak, színházak, iskolák, kórházak, vasútállomások. Tiszteljük azokat, akik mindezt megálmodták és létrehozták. Hálásak vagyunk nekik, mert nemcsak az építészetnek és a várostervezésnek, hanem az államiságnak, a nemzeti közösségnek is különleges monumentumait hagyták ránk. Tudást és gondolatokat korszerű foglalatban.

Ezek az érzések különös erővel törnek rám, amikor politikusok - egyelőre elvetélt - kormányzati negyedet terveznek, és nem tágítanak attól, hogy történelmi minisztériumokat, középületeket szállodának, szanatóriumnak adnak el, vagy székházul ki tudja milyen cégeknek, hogy azok reprezentálhassák velük a saját fényüket. Mert bizony erre is épültek annak idején: a tekintély növelésére. Jelképpé váltak, egy közösség tehetségének és folyamatosságának jelképeivé. És ezt szinte mindenki érzi. Az is, aki hajlandó volna megvásárolni e reprezentatív nemzeti épületeket.

Vajon miért építette ujjá az egyesült Németország a Reichstagot? Nem hiszem, hogy azért, mert új porosz birodalom álmát szövögetné. Aki látta az egykori bonni kancelláriát, pontosan átérezte az amúgy finom modernista épületegyüttes ürességét, szürkeségét. Amikor megláttam a lépcsőt 1990-ben, amely Kohl kancellár emeleti irodájához vezetett, azt hittem, hogy ÁVÜ-székházba tévedtem hirtelen. És vajon el tudjuk-e képzelni, hogy a francia állam egykoron eladja a Quai d’Orsayt, a külügyminisztérium épületét, és a Szajna-partról egy bérelt irodaházba költözik egy pályaudvar külső vágányai mellé? Arról sem hallottunk, hogy a francia elnököt kiköltöztetik az Élysée-palotából, merthogy miért tartsanak fenn palotát és nagy kertet egyetlen állami méltóság kedvéért Párizs közepének aranyat érő helyén, ahová jól hozó lakóparkot lehetne építeni.

Vajon azok, akik nálunk ilyen patinás közkincseken akarnak túladni reform és takarékosság címén, átérzik-e, tudják-e mindezt? Ha nem, azt jelenti, hogy nincsenek birtokában fontos ismereteknek az általuk kormányzott országról. Ha igen, annál rosszabb. Akkor arra kell gondolnunk, hogy a magyar államiságnak ezek a monumentumai zavarják őket, nincsen közük hozzájuk és a történetükhöz és a bennük megtestesült gondolathoz, és meg akarnak szabadulni tőlük. A pénzügyi racionalitás itt nem érv. Budapest gyönyörű kivilágítása sem takarékos. Természetesen az országot lehetne egy adóparadicsomból - mondjuk Jersey szigetéről vagy Dominikából - is igazgatni ideig-óráig e-maileken, adómentesen bérelt épületekből, de egy idő után ezt észrevennénk, és ez már akkora botrány lenne, hogy még egy magyar kormány is belebukna.

A nemzeti intézményrendszer reprezentatív épületeit és a beléjük épült tudást és emlékezetet egy olyan kormány kótyavetyéli el most, amelyik államtakarékossági reformot hirdet, és közben az állam bürokratikus szervezeteit egyre növeli. Rég nem volt ennyi adónem, hivatal, űrlap, ellenőrzés, akcióprogram, kormány- és miniszteri biztos. A takarékosságot ezekkel kellene kezdeni. Ezek mind a kormány jogait növelik - a pénz beszedésére és elköltésére. Haladunk egy olyan állapot felé, amikor a kormánynak csak jogai lesznek, az állampolgárnak pedig csak kötelességei. Haladunk, vissza, rossz emlékű évtizedek felé. A magyar államiság - intézményrendszerének másfél évszázados demokratikus és szervezési hagyományával - ismét kényelmetlen múlttá lett. Csak állam, államhatalom kell most, úgy látszik, emlékezet nélkül. Ma és legfeljebb holnap.



« vissza