Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Két ellenálló katonatiszt - Emlékezés Kudar Lajosra és Mikó Zoltánra

A Horthy-korszak honvédségének tisztikarára nem lehet elmondani, hogy náciellenes lett volna. Még azokat a tiszteket is valami elfogódottság jellemezte a német hadsereg iránt, akik pedig megvetették Hitlert és ellenségei voltak a nemzetiszocialista eszméknek. Ez nem az jelenti, hogy a tisztikarban (s itt elsősorban a magasabb rangú tisztekre gondolunk) ne lettek volna olyanok, akik 1944-ben életüket is veszélyeztetve részt vettek az ellenállásban, s halálukkal pecsételték meg döntésüket. Elég, ha Kiss János altábornagy vagy Nagy Jenő ezredes nevét említem. A következőkben két olyan hős katonáról fogunk megemlékezni, akik az említetteknél sokkal ügyesebben és sokkal tovább tudták az ellenséget rafinált konspirációval megtéveszteni, bár végül ők is életükkel fizettek a magyar nép szolgálatáért. A két nagyszerű férfiú Kudar Lajos csendőr ezredes és Mikó Zoltán vezérkari százados.


 

Kudar Lajos


 

A 20. század bővelkedett embert próbáló időszakokban. Ilyen volt az 1944-es náci megszállás ideje. Ebben az alig több mint egy évben irtózatos dolgok történtek (gondoljunk csak a magyar zsidóság nagy részének kegyetlen deportálására, a háborús pusztításokra vagy a nyilas uralom borzalmaira), de ez a röpke egy év alkalmat adott arra is, hogy kiváló személyek emelkedjenek ki a szenvedő (passzív) tömegből. Ilyen kiemelkedő férfiú volt Kudar Lajos csendőr ezredes.

Kudar Lajosról keveset tud a magyar társadalom, mert tevékenysége, éppen az, ami leginkább említésre méltó, illegális náciellenes, tervszerű akciók sorozata volt. De hogyan lett ez a náciellenes hős férfiú csendőrtiszt, és milyen csendőr volt?

Életéről nem sok írás jelent meg az említett okokból, a náci rendszer bukása után meg főleg azért, mert csendőr volt, s a kommunizmus évtizedeiben, főleg az első három évtizedben még a nem csendőr ellenállók tevékenységéről sem lehetett írni. Sokáig az egyetlen jelentős méltatást 1945. október 6-án, tehát még a kommunista hatalomátvétel előtt állították össze ellenállótársai, a Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetői.

1939 óta kapcsolatban volt az akkor Teleki Pál körül alakuló ellenállási mozgalommal, 1944-ben szorosan együttműködött a Kiugrási Irodával, s az október 15-i tragédia után a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János által irányított, egyre jobban kiszélesedő katonai ellenállás még harcosai között tudta. Sajnos rövidesen fényt derítettek nagystílű és eléggé nem értékelhető embermentő tevékenységére, és december első napjaiban letartóztatták. Az orosz csapatok megérkezése előtt néhány nappal - nem dokumentált ismereteink szerint - a halálra gyötört hőst kivégezték. (Korom Mihály úgy tudja, hogy ez 1945. február 11-én történt. A család szerint nincs bizonyíték a kivégzés időpontjára.)

Még csak húszesztendős, amikor az első világháborúban rövid tiszti kiképzés után az orosz, majd a román frontra került. Helytállását számtalan kitüntetés bizonyítja, többek között az 1. és 2. osztályú vitézségi érem, mely méltóvá tette a vitézi cím elnyerésére. 1923 márciusában főhadnagyi rangban került a csendőrség kötelékébe. Több vidéki beosztás után 1936-ban Budapestre helyezték, ahol először a csendőrségi nyomozó osztály helyettes vezetőjeként, 1939-től vezetőjeként dolgozott. Ebben az időben figyelt fel rá Keresztes-Fischer Ferenc, majd Szent-Iványi Domokos miniszterelnökségi osztályvezetőn keresztül Teleki Pál, a német-ellenes politikát megindító miniszterelnök is.

Kudar Lajost azonban már ezt megelőzően is számon tartották, mint olyan személyt, akire a Hitler-ellenes tevékenységben számítani lehet. Miként Szent-Iványi Domokosnak a Magyar Függetlenségi Mozgalom történetével foglalkozó dolgozatából tudjuk, már Teleki második miniszterelnöksége előtt formálódott egy öttagú baráti kör, amely 1939 őszén a következőkből állott:

l. Gyakorlati gazdasági vezető ember, Forintos Gáspár; 2. egy diplomata, Kossuth Kálmán; 3. egy csendőrnyomozó tiszt (1939-ben százados, 1944-ben ezredes), Kudar Lajos; 4. egy vezérkari százados a VKF 2-ből (1939-ben százados, 1944-ben alezredes), Padányi János és 5. egy műegyetemi tanár, aki az ifjúsági és különösképpen a cserkészmozgalmakban játszott szerepet, Kiss Barna.” Az öttagú társaság tagjai közül „Kudar és Padányi a csendőrség és a honvédség ügyeivel foglalkozott, s egyben a hírszolgálatot látta el”.

Az ötök és a Teleki-kör tagjai között egyre szorosabbá vált az együttműködés, s ebben jelentős szerepe volt Kudar Lajosnak. 1942-ben kezdte meg működését az Államvédelmi Központ (ÁVK), „az állambiztonsági és honvédelmi érdekek védelmére irányuló” tevékenység összefogó szerve. Az ÁVK vezetője Újszászy István tábornok, helyettese pedig Kudar - ekkor már ezredes - lett. A tábornoknak a harmincas években Párizsban, illetve Prágában attasétársa volt Draža Mihajlovič, aki 1941-től a szerb nacionalista ellenállók élére került, s kapcsolatban állt a londoni szerb kormánnyal és a nyugati szövetségesekkel. Fontos volt, hogy a magyar és a szerb németellenes erők együttműködése kialakuljon. Ezt a kontaktust Kudar építette ki.

De az állami jellegű feladatok mellett a humánum szolgálatában is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Varga Béla kisgazda politikus, akire Teleki Pál bízta a lengyel menekültek istápolását, visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy „a bizalmas dolgokat Kudar Lajos csendőr ezredessel, Keresztes-Fischer belügyminiszter bizalmasával intéztem el. Kudar Lajost Antall Józsefen keresztül ismertem meg: a csendes magyar hősök legnagyobbika volt. »Emberéletért mindent!« - ez volt a jelszavunk”. A hamis igazolványokat is Kudartól kapták. Miként mondta: annyit, „amennyit kértünk, amilyent kívántunk. Keresztényt a zsidóknak, hamisat a körözött személyeknek”.

Október 15. után nyilas csoportok veszélyeztették a svéd védett házakban meghúzódó zsidók biztonságát, sőt életét, ekkor a Wallenberggel kapcsolatban lévő másik csodálatos munkát végző katonai ellenálló, Mikó Zoltán Kudartól kért segítséget. Az egyik védelemre kirendelt csendőralakulat parancsnokának beszámolójából tudjuk, hogy sokszor tűzharcba keveredtek a jól felfegyverzett nyilas suhancokkal, akik el akarták hurcolni a védett házak lakóit.

A letartóztatandó személyeket rendszeresen értesítette a közelgő veszélyről. Ebben két bátor magyar hölgy, Rosner Margit és Kovács István professzor felesége volt segítségére. Valószínű, hogy e tevékenység tűnhetett fel a Gestapónak. Kudar - mint tapasztalt konspiráló - gyanút fogott. Gyermekeit és feleségét vidékre menekítette, saját maga számára is előkészítette a búvóhelyet, de sajnos megelőzték. December 4-én vagy 5-én letartóztatták. Fogságáról hiteles dokumentumok nem állnak rendelkezésünkre, csupán rabtársai visszaemlékezéseire támaszkodhatunk. Ezek sokszor - a részletek tekintetében - ellentmondóak. Egyesek kegyetlen megkínzására emlékeznek, mások szerint semmilyen bántalmazásban nem volt része.

Amikor felesége értesült férje letartóztatásáról, azonnal felutazott Pestre. A Fő utcai börtönben egyszer találkozott is férjével, de többet nem látta. Az 1945-47-es rövid demokratikus szakaszban természetesen elismerték Kudar ellenálló tevékenységét, családja számára lakást, felesége számára tisztes nyugdíjat biztosítottak, a mártírt posztumusz a Magyar Szabadság Érdemrend legmagasabb fokozatával tüntették ki. A fordulat éve után azonban minden megváltozott. Kijelentették, hogy Kudar tevékenysége „nem meríti ki az ellenállás tényét”. Az özvegyi járadékot elvették, vagyonukat elkobozták, a családot vidékre deportálták. 1956-ig nem tartózkodhattak Budapesten.

Kudar Lajost méltatni, azt a bátor és hősi munkát elemezni, amit ő végzett röpke hat év alatt, szinte lehetetlen. Ezért teljes terjedelemben közöljük azt az 1945. október 6-án kelt emlékiratot, amelyet a Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetői írtak. Az emlékirat tetteinek szerény leltára és emberi nagyságának messze csengő dicsérete.


 

Emlékirat a náci-fasiszták által kivégzett Kudar Lajos csendőr ezredes náci-fasisztaellenes működéséről


 

A magyarországi náci-fasiszta hatalommal szemben való ellenállásnak egyik messze kimagasló, legkiválóbb alakja volt néhai Kudar Lajos csendőr ezredes.

Kudar Lajos ellenállási működésének kezdete összekapcsolódik a magyar nemzeti ellenállás legnagyobb alakja, néhai gr. Teleki Pál politikájával. Teleki miniszterelnök - még a második világháború kitörése előtt - felkészült a mind fenyegetőbbé váló náci nyomással és veszéllyel szemben. Így többek közt 1939 júniusában megszervezte a miniszterelnökség IV. (Tájékoztató) osztályát, melynek titkos feladata volt a tengelyellenes államokkal és semlegesekkel való kapcsolatok kiépítése és az érintkezés fenntartása. Ezen osztály működése természetszerűleg a legtitkosabbá és egyúttal legveszedelmesebbé vált. Kudar Lajos ebben az időben mint csendőr százados a központban teljesített szolgálatot, ahol rövidesen átvette a csendőrnyomozó osztály irányítását. Még abban az évben kiépült a kapcsolat Kudar, az M. E. IV. o. vezetője, Szent-Iványi Domokos, akkor miniszteri tanácsos és a Belügyminisztérium szociálpolitikai osztályának vezetője, Antall József, akkor miniszteri osztálytanácsos közt. Hármuk munkájába rövidesen bekapcsolódott a 2. vkf. Koffa [központi offenzív alosztály] csoportjának vezetője Padányi Jenő, akkor vk. százados. Négyük működésével indult el az a védekező munka, amely Teleki Pál életében mindent elkövetett, hogy Teleki mindenről gyors és pontos értesülést nyerjen, s hogy utasításait a lehetőség szerint titkos vonalakon is gyorsan és pontosan hajtsák végre. Ezen munkába mind többen és többen kapcsolódtak be a tudományos és gazdasági élet köreiből is.

Ami a jólértesültséget illeti, Kudar és Padányi messze kimagaslottak a magyarországi hírszerzők közt. Az ő érdemük, hogy miniszterelnöki és külügyi vonalon sok olyan lépést lehetett megtenni, illetve sok olyan intézkedés végrehajtását lehetett megakadályozni, amelyek végeredményben sorsdöntőek voltak - az előző esetben Magyarország javára, a második esetben Magyarország kárára.

1939 júliusától kezdve Teleki a leghatározottabban visszautasította a németek azon követelését, hogy magyar területen keresztül Lengyelország ellen felvonulhassanak. Ugyanazon év augusztus-szeptember havában a németek és szlovákok újólag sürgették a keresztülvonulás engedélyezését, de ezúttal már meg is indították a magyar határ irányába a csapatszállításokat. Ezen hírek gyors beszerzése terén Kudarnak és Padányinak halhatatlan érdemei voltak.

A lengyel menekülőknek magyar területre való lépése pillanatában kezdődik meg a szerencsétlen menekülők felkarolásának munkája. Ezen munka oroszlánrészét a Belügyminisztérium szociálpolitikai osztálya végezte, amelynek munkáját Kudar és Padányi messzemenően támogatta, közvetlenül, illetve közvetve.

Kudarnak a menekülő lengyelek segítése terén végzett munkáját többek közt jól ismerik Antall József, Apor István, Mészáros István, Szent-Iványi Domokos és mások, akik ebbe a munkába tevékenyen kapcsolódtak be.

1940/41 telén Kudar jelentette, hogy a németek afrikai háborúra készülődnek, mert speciális sivatagjáró járműveket konstruálnak, s hogy speciális sivatagi körülmények közt képezik ki katonaságuk egy részét. Kudar ekkor megállapította, hogy Németország a háborút elveszti, mert mint rétes nyúlik szét túlságosan nagy terület felé, s ennek következtében nemsokára szakadások mutatkoznak majd a náci hadigépezetben.

A jugoszláv háború kitörését Kudar világosan látta előre.

Teleki Pál tragikus halála után a németek már tulajdonképpen meg is szállták Magyarországot. A fent vázolt védekező munka ennek következtében mind nehezebbé, mind veszedelmesebbé vált. De Kudar éppen a veszedelmek és a nehézségek közt volt nagy. Fáradhatatlan volt és félelmet nem ismerő. Ekkor indult meg a Magyarországon tartózkodó angolokkal, lengyelekkel, később amerikaiakkal és jugoszlávokkal való szoros barátkozás és együttműködés.

1942-ben a közben bekövetkezett magyar-angol és magyar-amerikai hadüzenetek hatása alatt Kudarnak ez a tevékenysége még súlyosabbá vált. Ennek dacára rendkívül értékes munkát végzett közvetve és közvetlenül, angolok, amerikaiak, lengyelek és jugoszlávok megmentése, sőt külföldre juttatása terén.

1943/44 telén egy különleges iroda alakult meg, melynek célja volt Magyarországnak a háborúból való kiválását megszervezni. Ezen iroda megszervezője és irányítója Szent-Iványi Domokos volt, akivel Kudar továbbra is a legszorosabb együttműködésben maradt.

1944. március 19-én a németek bevonulása után a fent vázolt titkos munka még nehezebbé, még veszélyesebbé vált. Kudar ekkor különösen értékes munkát végzett. A német követségről és a Gestapóról a legkalandosabb utakon írásokat kerített meg, amelyek alapján előre lehetett tudni a német náci készülődések menetét. Ugyanígy adott információt a készülő házkutatásokról s a tervezett letartóztatásokról. (Ilyen információk alapján tudta meg Szent-Iványi, hogy a Gestapo által mint náciellenes beállítottságú ember nyilván van tartva; ugyanezen a külügyminisztériumi listán más nevek is szerepeltek, pl. Rubidó Zichy Iván követségi titkáré, akivel Szent-Iványi közölte is a Gestapo-lista tartalmát.)

Ebben az időben Kudar szoros együttműködésben volt Kuthy László, akkor ezredessel, a 2. vkf. osztály vezetőjével. Kudar közben ezredessé lépett elő, s átvette az Államvédelmi Központ vezetését. Ebben az időben Kudar rengeteg külföldinek mentette meg az életét, így pl. a British Intelligence Service és a Lengyel Földalatti Hadsereg magyarországi képviselőjét. Ő ugyancsak rádiókészülék beszerzésével lehetővé tette ilyen angol, amerikai és lengyel vonalaknak, hogy az összeköttetést a saját központjaikkal fenntarthassák.

Hidegvére csak egyetlenegyszer hagyta el, 1944. augusztusban, amikor Winkelmannéknak - egyik újabb ördögi tervüknek hallatára - kijelentette, hogy további német nyomásra az egész nemzet egységesen fog ellenszegülni.

A kiugrási előkészületek közben megértek. Ezeknek menetét Kudar teljesen ismerte. 1944. szeptember 25-én megbízást kapott, hogy a magyar-szovjet fegyverszüneti tárgyalásokba közvetlenül bekapcsolódjék. Az ő feladata volt, hogy bizonyságot szerezzen arról, hogy az a vonal, amelyet Zichy Ladomér gróf Zólyomban az ott tartózkodó szovjet-orosz tisztekkel, illetve a 2-es csehszlovák partizán brigád parancsnokságán keresztül a Vörös Hadsereggel kezdeményezett, olyan-e, amelyen keresztül [a] fegyverszüneti bizottság kiutazhat. Ezen munkában részt vett még Bánffy Dániel báró ny. miniszter, néhai gr. Teleki Pál egyik legodaadóbb híve és gr. Forgách Antal. Utóbbinak gácsi birtokán történt a magyar-szlovák határnak átlépése, mind az előkészítő, tájékozódó kiutazáskor, mind a fegyverszüneti bizottság Moszkvába való távozásakor.

Szeptember 25-én Kudar Zichy Ladomér és Forgách Antal társaságában polgári ruhában gépkocsival Gácsra indult, s oda estefelé megérkezett. Kudar Zichyvel Gácsnál a határt - az igen szigorú magyar, német SS és a túloldali szlovák ellenőrzés kijátszásával - átlépte, anélkül, hogy bárkinek is tudomása lett volna német és nyilas oldalon e lépésről.

Kudar Zólyomban Makarov orosz alezredessel és Volianski orosz kapitánnyal tárgyalt, melynek eredménye gyanánt Kudar megállapította, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokra való kiutazás és a tárgyalásoknak komoly formában való lefolytatása lehetséges.

A szorosan vett fegyverszüneti tárgyalások részleteinek megbeszélésén kívül Kudar ezredes az orosz tisztekkel összhangban azt tervezte, hogy Balassagyarmattól északra, a fővárostól kb. 90 km-re a zsélyi Zichy-Forgách birtokok területén az akkor már rendelkezésre álló és általa teljesen megszervezett, teljesen megbízható emberekből fegyveres csapatot állít fel, akik az orosz parancsnokság alatt álló csehszlovák partizáncsapatokkal karöltve, a fegyverszünet megkötése pillanatában a szükséghez képest, mint harcoló és rendfenntartó csapatok azonnal bevethetők lesznek, és a kis távolságra való tekintettel a fővárosban is azonnal felhasználhatók lehettek volna a németek lefegyverzésére. Sajnos Kudar ezredes e terve a budapesti hazaárulók tevékenysége és a bekövetkezett október 15-i események folytán keresztülvihetetlenné vált.

Ugyanaznap, azaz szeptember 26-án [25-én] Kudar ezredes délben Gácsnál visszatért magyar területre, a határt ismét a szigorú német ellenőrzés megtévesztésével, titokban lépte át. A fegyverszüneti bizottság titkos határátlépésének előkészítésével Zichy Ladomér[t] szlovák oldalon, Forgách[ot] magyar oldalon megbízva, ő sietve visszautazott Pestre, hogy az oroszokkal megbeszélt 48 órai határidőn belül jelentéstétele után a végleges fegyverszüneti bizottság kijelölhető, okmányokkal felszerelhető és elindítható lehessen.

Kudar ezredes jelentése alapján Horthy kormányzó kijelölte a fegyverszüneti küldöttség tagjait: Faragho Gábor vezérezredest, Szent-Iványi Domokos meghatalmazott miniszter és rendkívüli követet és Teleki Géza gróf egyetemi tanárt, és a küldöttségnek Moszkvába Gácson át való kiutazását Kudar ezredes előterjesztése alapján elfogadta.

A fegyverszüneti küldöttség ezen az útvonalon és Kudar ezredes előkészítő munkája alapján ténylegesen elindulhatott, magával víve a magyar fegyverszüneti feltételeket, Moszkvába kiérkezett és ott hosszabb tárgyalások után végül is a magyar-szovjetorosz fegyverszüneti egyezményt aláírta. Kudar ezredes tehát személyes kiállásával és a felelősségének legteljesebb vállalásával tette lehetővé a legszigorúbb német ellenőrzés kijátszásával, állandó életveszedelemben a magyar-orosz fegyverszünet létrejöttét.

Kudar ezredes az október 15-i szomorú események után Budapesten maradt. Rövid ideig még kijátszotta a német titkosrendőrséget, és hivatalában maradva, mindent elkövetett, hogy a fegyverszünettel, valamint az ellenállási mozgalommal kapcsolatban minél több embert mentsen és rejtsen el. Így Forgách Antalt, aki ugyancsak Budapesten maradt, hamis iratokkal ellátta, a bujdosásban segítette, és az ellenállási mozgalom tagjaival fenntartott szoros kapcsolatai révén a németek üldözési akciójáról pontos híreket szolgáltatott. A német Gestapo sorozatos árulások következtében röviddel később lefogatta Kudar ezredest, és őt a Fő utcai fogházba záratta. Ide kerültek később Kudar ezredes segédtisztje és titkára is, Korondy és Nyerges századosok, akik a fegyverszüneti bizottságnak titkos határátlépésekor ugyancsak jelen voltak. Itt volt akkor már Bánffy Dániel is, végül hosszabb üldözés után december végén odakerült Forgách is két társával, akiket ugyancsak a Gestapo fogott el. Fent nevezetteknek december legvégén, illetve januárban a legnagyobb életveszélyben sikerült a Gestapo fogházból megszökni, Kudar ezredes azonban sajnos ott maradt. Abudai ostrom alatt a szétlőtt Fő utcai fogházból több helyre hurcolták. Utoljára a Vár pincéiben tartották agyonkínzott állapotban, ahol az orosz csapatok beérkezése előtt kivégezték.

Joggal mondható tehát, hogy Kudar ezredes, akinek a fegyverszüneti egyezmény létrejöttében oroszlánrésze volt, az ellenállási mozgalomnak és az új Magyarországnak vértanújaként működött és halt meg.

Alulírottak a fentiek valódiságát és megtörténtét igazoljuk azzal, hogy az általunk külön-külön ismert egyes részletekre vonatkozólag hajlandók vagyunk tanúvallomást is tenni.

Budapest, 1945. október 6-án

Szent-Iványi Domokos s. k., rk. köv. és megh. min., dr. Antall József s. k., államtitkár, Mészáros István s. k., min. tan., Apor István s. k., min. tan., Teleki Géza s. k., Szent-Iványi Sándor s. k., dr. Papp Ferenc s. k., br. Bánffy Dániel s. k., Forgách Antal s. k., Korondi Béla őrgy. s. k., Nyerges Béla őrnagy s. k., Kuthy László vőrgy. s. k., Szent-Miklósy István őrgy. s. k., Tóth István alezredes s. k.

Kudar Lajost a demokratikus fordulat után, 1990-ben rehabilitálták, 1992-től az Országház utca 28. számú ház falán emléktábla hirdeti mártíriumát, ugyanakkor posztumusz altábornaggyá léptették elő. De még sokat kell tennünk annak érdekében, hogy megfelelő helyre kerüljön a társadalom történelmi tudatában.

Ha röviden akarjuk summázni Kudar Lajos értékelését, az idézett memorandum első mondatát kell megismételnünk: „A magyarországi náci-fasiszta hatalommal szemben való ellenállásnak egyik messze kimagasló, legkiválóbb alakja volt néhai Kudar Lajos csendőr ezredes”, kiegészítve Varga Béla szavaival: Kudar Lajos „a csendes magyar hősök legnagyobbika”.


 

Mikó Zoltán


 

Mikó Zoltán, az 1944-es ellenállás idején vezérkari százados a demokratikus Magyarországért vívott ellenállás egyik leghasznosabb, katonai szempontból igen eredményes vezető személyisége volt. 1910-ben született egy nyolcgyermekes tanár gyermekeként. Középiskolai tanulmányait befejezve a Ludovika hallgatója lett, 1934. augusztus 20-án avatták hadnaggyá, majd hosszabb csapatszolgálat utána a Hadiakadémiára került, s ennek elvégzése után vezérkari tisztként szolgált.

A német megszállás után kapcsolatba került a Magyar Függetlenségi Mozgalommal, s a katonai szekció tagjaként vett részt az ellenállásban. Nem véletlenül kapcsolódott be éppen e szervezeten keresztül a náciellenes küzdelembe. A családi légkör, melyben felnőtt, s olvasottsága (ismerte és szerette a népi írók könyveit), hazafisága eleve kijelölte helyét a magyar nemzet legjobbjai között a náci megszállás napjaiban. Határozott véleménye volt a múltról, világosan látta az ellenállásban való részvétel veszélyeit, de bízott a magyarság jövőjében. 1944 decemberében írta a családtagjaihoz küldött levelében: „Mindaz, amit ma szenvedünk (akkor már az ország jelentős részét megszállták az oroszok), büntetés az elmúlt, észre se vett nagy bűnökért. Büntetés a társadalmi válaszfalakért, a szűkagyú középosztályi gondolkodásért, az »álmagyarkodásért«, egymás meg nem becsüléséért, gőgért, széthúzásért, társadalmi és politikai tehetetlenségért - húsz év minden bűnéért... Én hiszem, hogy túl szenvedésen, véren, halálon, pusztuláson egy jobb és magyarabb élet nő ki a magyar földből... Mi elveszhetünk, de a magyar élet örök a magyar földön. Minket se Nyugat, se Kelet felé nem lehet elvinni! Nekünk itt élni és halni kell!

Én végzem a munkámat reggeltől éjfélig. Célom: ott és úgy menteni a legnagyobb értéket, a magyar életet, ahol és ahogyan csak az adott viszonyok közt legjobban lehet."

Mikó Zoltán valóban tette dolgát: szabotálta a német megszállókkal az együttműködést, segítette az ellenállókat, a bujdosóknak menedéket nyújtott, hamis iratokkal látta el az üldözötteket, terveket dolgozott ki Budapest megmentése érdekében a front megnyitására. Tőle kapott „bombabiztos” igazolványt az írók közül például Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Sinka István, Cseres Tibor. Szabó Pált és Asztalos István erdélyi írót viszont Budapest elfoglalása után, mikor már ő is szovjet fogságban volt, a tőle kapott igazolvány miatt vitték el az oroszok. (Később kiszabadultak.)

Fegyvert szerzett a különböző ellenálló csoportoknak, például a Jaczkó Pál és Csicsery-Rónay István által, a Tutaj utcai tanoncotthon lakóiból szervezett Rákóczi-század számára. Tehát igen sokoldalúan szolgálta az ellenállás ügyét, s közben élete állandóan veszélyben forgott. De oly ügyesen álcázta tevékenységét, hogy 1944 őszén őt bízták meg a Vezérkari Főnökség Különleges Csoportjának vezetésével. Ezmég több lehetőséget biztosított számára, de ha élt ezekkel a lehetőségekkel, akkor nagy veszélyeknek tette ki magát. Gazsi József történész szerint: „Ezt a beosztást az ellenállás vezető személyiségei egyetértésével, sőt kifejezetten kérésükre vállalta, hogy az... ún. »fehér partizán«-szervezkedést elszabotálja, illetve, hogy annak cégére - leple - alatt az ellenállási mozgalmat megszervezze; azt fegyverrel, hivatalos papírokkal lássa el.”

Ennek a veszélyes feladatvállalásnak oly nagy mértékben megfelelt, hogy - miként helyettese, Bondor Vilmos írta róla: - „...munkájának és szabotázsának a következményeképpen egyetlen partizánt sem dobtak át Budapestről, amivel felbecsülhetetlen munkát végzett a magyar nép érdekében".

Sőt! November elején megkezdte katonai alakulatok szervezését egyetemistákból és ifjúmunkásokból, katonaszökevényekből, sőt volt munkaszolgálatosokból.

A Különleges Csoport vezetőjeként Mikó főnöke lett a 19-es proletárdiktatúra bukása utáni ellenforradalmi időkből ismert Prónay Pál szervezetének, melynek feladata a főváros védelmében való részvétel lett volna, és „fehér” partizánok kiképzése. Mikónak kellett biztosítani a szervezést és az ellátást (anyagiak, fegyverek), Prónayra a kiképzés és a harci szellem ébren tartása tartozott. A különítmény keretében Mikó fel akart állítani olyan századokat is, amelyek alkalmasak Prónay munkájának megakadályozására és a saját katonai terveinek megvalósítására. Ezekbe az egységekbe olyan embereket kellett beszervezni, akik nemzethűség és náciellenesség szempontjából egyaránt teljesen megbízhatóak voltak. Ilyen katonai egység volt a Görgey nevét viselő zászlóalj, mely hamar megszerveződött a polgári ellenállás tagjainak közreműködésével. Vezetésével Mikó Csohány Endre tartalékos tisztet bízta meg, aki így emlékezett vissza első találkozásukra:

Nagyobb rejtett alakulatot szervezünk - tért a lényegre (Mikó). - Zömmel egyetemistákból és munkásfiatalokból, akiket meg kell mentenünk a Németországba kihurcolás és a katonai behívások elől. Most nyílik rá kedvező alkalom, hogy fegyverhez juttassuk őket. Prónay és társai, ezek a vén sasok ismét szervezkednek. Ki kell ütnünk kezükből a fegyvert. Ennek csak egyetlen módját látom, ha beépítem a mieinket Prónay különítményébe egyetemi zászlóalj néven. Ennek leszel a parancsnoka.”

Mikó közölte, hogy Prónayék az oroszok elleni partizánakciókra és utcai harcokra készülnek. Ezt kell majd minden eszközzel megakadályozni. Amint mondta: „Én gondoskodom róla, hogy ti kapjátok a használható fegyvereket. Mutatóban persze nekik is juttatok, de nem lesz hozzá lőszerük, vagy ha lőszert kapnak, az más fegyverekbe való lesz. Feladatod: a különítményt belülről felmorzsolni, s ha eljön a pillanat, lefegyverezni, harcképtelenné tenni őket. A munka igen kockázatos, sok emberünk életébe kerülhet.”

Az egység létszáma egyre növekedett (elérték a háromszázas létszámot), ezért zászlóaljként kezdtek szerepelni. Hivatalos nevük, ami fejbélyegzőjükön is olvasható: „A Prónay Különítmény Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalja”. Ez a tudatosan vállalt kettősség, hogy tudniillik egy nyilas szervezeten belül ellenálló csoport voltak, igen nagy fegyelmezettséget követelt a zászlóalj tagjaitól. Bondor Vilmos, Mikó helyettese így írt erről:

A kiképzésük egyszerűen és gyorsan ment. Miután megkapták az egyenruhákat és fegyvereket, megtanulták a katonai zártrendi mozgásokat és egyszerű harcalakzatok felvételét. Utána pedig a fegyverek kezelésére került sor. A gyakorlatokat rendszerint Prónay egyéb alakulataival [együtt] végezték, de másként szigorúan távol tartották tőlük magukat. Ez nagyon fontos volt, mert azok a másik oldalon álltak, és egy véletlenül elejtett szó, amelyikben a zászlóalj igazi arculatára lehetett volna következtetni, nagy veszélyt jelentett volna mindnyájunk számára. (...)

Úgy látszott, hogy a zászlóalj biztos pont Mikó Zoltán kezében és komoly erőt jelent ellenállásunk számára. A fegyverzeti hiányosságokat lassan pótoltuk. Megtanulták a gerillaharc fortélyait, a kisebb csoportokban történő éjszakai szivárgást, a robbantásokat és a helységharc különböző formáit. A harci szellemben sem tapasztaltunk hiányt. A többsége már alig várta, hogy nagyobb harccselekményre kerüljön sor.”

Sajnos az ellenállás áldozatokat is követelt. Egy alkalommal meggondolatlan ’szolgálatvezénylés’ folytán két zsidó fiú is azok közé került, akik a Prónay Különítmény központjában vételeztek. Egy nyilas felismerte a volt munkaszolgálatosokat. Prónay vizsgálatot rendelt el, melynek során még nyolc görgeysta bukott le. Az adott körülmények között nem lehetett őket megmenteni.

A zsidó társak lebukása rossz hatással volt a zászlóalj hangulatára. A csapatban a tíz fiún kívül is voltak zsidók, de ezekről tudott a parancsnok, s azok biztonságban (?) érezhették magukat. Hogy a - szerintük - nyilas szellemű különítmény egyik részlegébe zsidók is bejuthattak, erősen megingatta Prónayék bizalmát. Ekkor már Pest közelében voltak a szovjet csapatok, s a nyilas söpredék egyre idegesebben reagált mindenre, ami csak egy kicsit is gyanús volt. Gyanúra pedig volt ok: éjszakai robbantások, röplapterjesztés, fegyverszerzés. Sok veszéllyel jártak a prónaysta kivizsgálások, hiszen egy meggondolatlanul kiejtett szó a rutinos csendőrnyomozóknak megkönnyítette volna az illegális szervezkedés felderítését. Felmerült a zászlóalj feloszlatása is, de ez veszélyes lett volna a fővárosban maradó tagok számára s óriási veszteség a katonai ellenállás szempontjából.

Mikónak dönteni kellett. Neki ugyan komoly tervei voltak a zászlóaljjal Budapesten, de nem lehetett kockáztatni. Bondor Vilmos erről a következőket írja:

Alapos megfontolás után arra az elhatározásra jutottunk, hogy nincs szétugrasztás. Ellenben el kell rejteni őket az útból. És erre egy nagyszerű alkalom adódott. Budapesttől északra, az Ipoly völgyében megindult az oroszok támadása. A németek nagyobb bajokkal számoltak, és hogy lelassítsák az előretörő kolosszus lendületét, partizánmozgalmat akartak megindítani. Be akarták vetni a Budapesten kiképzett alakulatokat.

Szerencsére Prónayék még nem érték el a harckészültségi fokot. De maga Prónay sem volt barátja ennek a gondolatnak. Ebben teljesen egyetértett vele Mikó Zoltán is, s ezt nagyszerűen ki is lehetett használni a Görgey zlj. (zászlóalj) elbújtatása érdekében, és elhatározta, hogy a közelgő kivizsgálás és kihallgatások elől elvezényli őket a Börzsönybe, ahol szintén voltak ellenállási gócok.

Gyorsan kellett cselekedni, mielőtt Prónay közbelépett volna. Mikó Zoltánnak még az is tudomására jutott, hogy a Gestapo is érdeklődik a nyomozás után. Szinte órákon múlott a zászlóalj megmentése. A százados riadóztatta Csohányt. Később maga is felkereste a zászlóaljat. „Már készenlétben voltak az emberek, mert attól tartottak, hogy Prónayék támadást kísérelnek meg ellenük és le akarják fegyverezni az egész csoportot. Mikó Zoltán megjelenése lecsillapította a kedélyeket és visszaadta az önbizalmukat.”

Mikó parancsára 1944. december 8-án hajnalban 145 görgeysta (ennyire csökkent a létszámuk) az esztergomi vonattal elindult a Börzsönybe. Az elvezényelési parancs szerint a zászlóalj további kiképzésre ment. Ezzel a Fővezérségen is egyetértettek. A zászlóalj tagjai így megszabadultak a Prónayhoz való alkalmazkodástól, de ami még sokkal fontosabb, a nyilas Számonkérő Széktől is. Az ellenállás számára azonban nagy veszteség volt a teljesen megbízható emberekből álló alakulat távozása, hiszen Budapesten ez volt a legnagyobb katonai célokra felhasználható egység.

A Görgey-zászlóalj a Börzsönyben hamarosan jól működő együttműködést épített ki a szovjet csapatokkal, rendszeresen tájékoztatták őket a német tervekről, nagymértékben megkönnyítették az orosz hadsereg felderítő munkáját. Erről a szemben lévő szovjet katonai alakulat parancsnoka elismerő igazolást adott a magyar partizáncsapat számára. Amikor december végén helyzetük tarthatatlanná vált, két részletben átmentek az orosz oldalra. Jutalmuk jó kétéves hadifogság volt.

A Mikó-csoportban harcoló Benkő Zoltán így értékelte tevékenységüket: „A Görgey-zászlóalj rövid, két hónapos, sikeres tevékenysége a magyar ellenállási mozgalom egyik legszebb fejezete, amely - sajnálatos módon - a háború befejezése után [tegyük hozzá: a kommunista diktatúra történelemhamisítása következtében] feledésbe merült.”

Mikó sokoldalúságát jelzi, hogy együttműködött Raoul Wallenberggel is. Diplomáciai iratokat, köztük a lengyel katonatisztek katyni lemészárlását bizonyító, Szovjetuniót terhelő dokumentumokat együtt helyeztek el a Nemzeti Bank pincéjében, tűzálló páncélszekrényekben, amit aztán a szovjet alakulatok megtaláltak. Ő segítette ki élelmiszerrel a svéd diplomatát, hogy táplálni tudja a védett házakban lévő zsidókat. Az ő kérésére adott Kudar Lajos csendőr őrizetet a svédek oltalma alatt álló házakhoz a nyilas atrocitások ellen.

A Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága megalakulása (1944. november 9.) után természetesen Mikó is bekapcsolódott a Kiss János altábornagy vezette katonai szekció munkájába. E szekcióban olyan kiváló ellenálló tisztekkel működött együtt, mint Nagy Jenő, Tartsay Vilmos, Kővágó József, Almásy Pál, Beleznay István. A vezérkar november 22-én megbeszélést tartott Tartsay lakásán, s ekkor - árulás következtében - az egész társaságot letartóztatták. Mikó szerencsére nem volt jelen, mert egy autódefekt miatt csak akkor érkezett a helyszínre, amikor már fogolyként szállították el társait.

E tragikus fordulat után Mikóra maradt a katonai ellenállás szervezése és irányítása, amit mint láttuk eredményesen végzett. Természetesen továbbra is feladatának tekintette azoknak a terveknek a végrehajtását, amelyek Budapest megmentését szolgálták. Ahelyzet azonban egyre romlott, s csak arra törekedhetett, hogy megrövidítse a főváros szenvedéseit. Két elgondolása volt. Az első szerint Zuglóban, a másik szerint pedig a Rózsadombon kellett volna megnyitni a frontot. Az első terv hamar elesett, részben a gyors szovjet előnyomulás következtében, részben az emberhiány miatt (ősszel Mikó 200 géppisztolyt adott át Szakasits Árpádnak, de amikor decemberben embereket kértek tőle, azt a választ kapták, hogy nem kockáztatják a munkások vérét). Amásodiknak egy ideig volt némi esélye. Egy Kirilov (mások szerint Krylov) nevű belorusz zenész révén sikerült kapcsolatot teremteni a szentendrei szovjet parancsnoksággal, amely - amennyiben Mikó Zoltán átmegy hozzájuk, és vezeti őket - benne lett volna az akcióban. Sajnos a siker érdekében, mert nem volt a terv végrehajtásához elég katona, be kellett avatni a frontnyitás plánumába a megnyitandó területen lévő műegyetemi rohamzászlóalj vezetőjét, Sipeki Balás Lajos századost, aki Mikónak évfolyamtársa volt. Az ő árulása folytán maradt el a magyar-szovjet katonai együttműködés, s került a nyilas Számonkérő Szék elé többedmagával Bondor Vilmos, Mikó helyettese. A nyilasok az illegalitásba vonult Mikó Zoltán fejére 20000 pengő vérdíjat tűztek ki, de szerencsére nem került a kezeik közé. Ezzel a budapesti ellenállás utolsó bázisa is elesett.

A szovjet csapatok megérkezése után Mikó Zoltán önként jelentkezett a legközelebbi katonai parancsnoknál, aki rögtön átadta az NKVD-nek. A szovjet titkosszolgálat fogolyként kezelte, s Balatonalmádin és Szombathelyen át Badenbe vitték. Itt találkozott - egy kihallgatás során - helyettesével, Bondor Vilmossal, aki Buda elestével kiszabadulván a nyilasok fogságából rövidesen szintén az NKVD foglya lett. Badenben szembesítették Mikóval, aki ekkor már rettenetes állapotban volt:

Elhűlve néztem, ahogy lassan, összetörve vánszorgott a velem szembe helyezett lócához. Sápadt, beesett arcáról csurgott a veríték. Kezei erőtlenül lógtak a teste mellett. A csuklóin még mindig véresek voltak a kötések. [Mikor azzal fenyegették meg, hogy feleségét is letartóztatják, ha nem vallja be, amit hallani akartak tőle: öngyilkosságot kísérelt meg.] A daliás katona, akivel hónapokkal ezelőtt találkoztam, most úgy nézett ki, mint egy nagyon beteg öreg ember.”

Badenből - eredménytelen kihallgatások után - Győrön, Budapesten, Szegeden és Temesváron át Konstancába vitték őket. Itt ítélték halálra mindkettőjüket. A bírósági tárgyaláson kerültek egymás mellé, együtt szállították őket Odesszába. Közben - bár tilos volt beszélgetni - tájékoztatták egymást a történtekről, s reménytelen helyzetükben is megállapították magukról: „Még jobban megerősödött bennünk az a hit, hogy érdemes volt kockáztatni, érdemes volt elvégezni ezt az önfeláldozó, állandó veszélyekkel teli munkát.”

Ezután Bondort elvitték a közös cellából, s halálos ítéletét 25 évre változtatták, Mikó meg várta a halált.

A kapcsolatfelvételből sajnos fogság lett, a rabságnak pedig - 1945. augusztus 15-én - nem szabadulás, hanem kivégzés vetett véget. Így ért tragikus befejezéshez ennek a nagyvonalúan bátor ellenállónak az élete. Nyilvánvaló, hogy a Wallenberg-kapcsolat s főleg a katyńi iratok ismerete miatt végzett vele az NKVD.

1945 és 1947 között a magyar kormányok és a köztársasági elnök többször is interveniált a szovjet kormánynál Mikó Zoltán szabadon engedése érdekében, de - tudva, hogy már régen kivégezték - mindig kitérő választ kaptak. Végül 1991-ben rehabilitálták a szovjet hatóságok. Itthon 1995-ben posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő, s volt munkahelyén emléktábla emlékezteti az arra járókat e kiváló magyar katonatisztre, aki életét áldozta népe szabadságáért.



« vissza