Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kant, kantin, karantin

A tévében szép hosszú ismeretterjesztő adásban végignézhető volt - román változatban - a németség visszaszorításának története, ezerévnyi terjeszkedés után, végén, mely alatt számos helyen honosítottak, építettek ki olyan kultúrát, mely velük együtt tűnik el, s válnak néhol a majmok bolygójához hasonlatossá a tőlük kiürített tájak. Melyek közül nem egy akkoriban szabályos senki földje volt. Valahol ott, a Baltikum keleti felén is. Ezer év után, melybe beletartozik az is, hogy Kant soha életében el se hagyta szülőföldjét, és esti sétái közepette avagy után megajándékozta az emberiséget az emberi nem csúcsteljesítményeinek érzetével; ezer év után két világháború hibái és bűnei felemésztették a lerovandó hálát néhány efféle rekordért, felélték az erkölcsi tőke utolsó morzsáit is. Königsberg mint ennek szimbóluma válik egyszerre romhalmazzá és Kalinyingráddá, ami korábban sohasem volt, ugyebár. Falai maradékát esők függőónjával ostorozza azóta is, tehetetlen dühében, a kérlelhetetlen idő. Jóvátenni többnyire soha semmit nem lehet. Piszkos pohárba tiszta vizet önteni. Anémetek - a szokásos summás ítélkezés szerint - „kivették ugyan a becsületüket”, de „nesztek igazság” alapon aztán jött az elmúlt negyvenöt év orosz imperializmusa, egy kis bosszúszomj, és sok alacsonyabbrendűségi komplexus meglovagolása révén az internacionalizmus fasizmusával mára semlegesítették, egyenesen feledtették a nácik egykor velük párhuzamosan dúló bolsevizmusát. Hogy is mondja a régi jó hekus-sláger: alszik a város, reggelre megtudjuk, ki lesz a káros... Megtudtuk. És szép tiszta támadási felületek maradtak, ha nem frissen hasadtak, azok számára, akikbe a józan ész meg az igazságérzet némi megrészegült virtusa vagy izgágasága szorult. Falak, melyeknek csakis fejjel mehet mindenki. Már alig létező berlinek igazán csak most: lebontva megmaradt dévavár-falai. Mert hogy is motyogta egy félig beszeszelt filmhős valamelyik tucatprodukcióban: „könnyebb az embert kihozni Berlinből, mint az emberből kiszedni Berlint...” Hát persze. Tudják ezt az okosak. A legokosabbak. Akik a nemrég enyhült nehéz időkben is tudták, mennyiért lehet kiengedni (értsd - eladni fejenként) a kivándorolni, menekülni szándékozókat. Besztercéről, Aradról, Szebenből, Küküllővárról. Ahol, mint értékes csigaház, úgyis ittmarad utánuk minden. Csak úgy ráadásnak. A Küküllő nevét még a gepidák adták, ki tudja, hogyan hangzott; a németek nyelvén Kokel, a szláv és román változat Tirnava. Mint ahogy a Bistritz, Bistriţa, Beszterce mögött is ott van egy szláv gyorsaságfogalom. A história futása Keleten is felgyorsult néha. A helybeli helybenfutás és földönfutás pedig még ma is alig csillapul, amikor most a tévéből arról értesülünk, hogy közben valamikor Trianont visszamenőleg is megtartották, mert a szászok már 850 éve, valahol a 12. században nem máshova, egyenesen Romániába telepedtek be. A kis jövevények! Meg is járták. Mert például hiába alapítottak Nagyszebenben olyan líceumot, melynek vagy száz esztendeje újdonatúj épületet is emeltek, alapkőletétellel, csimbummal, csengettyűvel, ahogy az elő van írva, az alapításkor kapott jellegét csak 1919-ig őrizhette meg, amikor is román állami középiskolaként a Gheorghe Lazăr nevet kapta, azon az alapon, hogy a névadó is ott kezdte el valaha a tanulmányait. Mostanában megünnepelték az iskola fennállásának 300. évfordulóját, a falra szép román nyelvű emléktábla került, ám az évfordulós ünnepségekre csak az ortodox metropolitát hívták meg. A többi felekezetről, akik az alapításban és a működtetésben valaha valóban az oroszlánrészt vállalták, teljesen - és egy ma uralkodó szellem értelmében „jogosan” -
megfeledkeztek. Persze, gondoljunk a Salamoni ítélet néven ismert példabeszéd szereplőire. Az igazi anya mindig enged: fő, hogy az iskola éljen... Hát igen. Nehéz békében lenni az ilyen ordas hazugságokkal és krónikus hazudozókkal. Hiszen a világközvélemény, a NATO, az ENSZ a minap éppen azért csapott az asztalra, hogy nem mindegy: hol is áll egy-egy üteg Szarajevó körül a hegyeken, ahonnan amikor csak akar, belő a piacra, s csak úgy szedi az áldozatokat. Hát az önámítás, a történelemhamisítás kobaltágyúinak sugárhatása milyen mutációkat okozhat? Vajon az ilyesminek mekkora szerepe volt abban, hogy a szorgalmas, precíz, tiszta németségnek egyszer csak - Kant és Goethe után, Röntgen után - Európa-szerte berúgatták a lelkét, hogy zsinagógák és melegházak ablakait verje be, tapossa lánctalpak alá, préselje szögesdrótok közé. Kant, kantin, karantin...

Elnézem ezt a „tudományosságot”. Hogy a kerék milyen gyorsan fordulhat, azt épp a frissen kisebbségi sorba keveredett pár millió orosz esete mutatja. Moszkva máris Mater Dolorosaként viselkedik, egészen jól beleilleszkedett a szerepbe, a hirtelen váltott álarcon bővedes-bőven omlanak alá a krokodiluskönnyek ama szegényekért, akik nagyorosz hivatásuk teljesítése közben Jermáktól kezdve ötszáz éven át „diszkrimináltak”, s most (eléggé nem helyteleníthetően) diszkriminációk áldozatai lesznek. A hiba csak abban lesz, mikor nem önként javulnak meg hirtelen, válnak báránnyá a farkasok. Különben van, létezik egységes nemzet szétszórva is. Mint a német, a lengyel, a magyar, a román s most már az orosz, akár öt-hat országban is. Vagy van ugyanis, vagy a régió az új szentség, mellyel a javíthatatlan irodakukacok, teoretikusok és álmodozók (ha nem igazlátók), a valódi realisták a soknemzetiségű nemzetállamokban a területszabdalások és osztogatások befuccsoló sorozata után is, akár a végtelenségig indukálódó újabb feszültséget és intoleranciát vélik levezetni: azzal fogj össze, építkezz, kollaborálj, akit éppen melléd rendelt a sors, odaültetett a végzet. Mert csak így lehetsz (elvileg) akár a szamárpadban is osztályelső egy idő után.

Egyelőre, sajnos, ennek a megoldásnak is vannak olyan fesztiválízű mellékhajtásai, melyek erősen emlékeztetnek arra: miszerint valamennyien, románok, magyarok, szászok, szerbek, ukránok táncoljunk saját nemzeti viseletünkben - román táncot... Nehéz lojálisnak lenni, „ha megversz is, imádlak én, te drága jó apacs nagyrománia, nagyszerbia, nagymagyarország, nagyakármi” alapon, miként azt Rosen rabbi ajánlja. Nehéz azokhoz igazodni ugyanis, akik a kvantummechanika korába belopván a kantinmechanizmust, ezt árulják-kínálják kultúr- meg egyéb fölény gyanánt. S még azt képzelik magukról, hogy csábosak. Nyugat pedig, miközben látszólag keblére ölel, utálkozva karantinba is utasít azonnal, útlevelestől, társult tagságostól, mert érthető módon félti a hattyúk tavát. Megkerültek a tékozló tartományok, de éhesek és disznó- (vagy csak idegen-) szagúak! Pedig fertőtlenítni tulajdonképpen az egész világot lehetne és kellene: úgy, ahogy van, rühes és kullancsos. Két-kullancsos! Szalmán a Rushdie, és szalmán a betlehemi, biafrai, bakui s bizonyos értelemben a baszkföldi s az észak-írországi kisdedek is. Még mindig. Kis testük „hangtalan vacog”, s köré gyűlnek a csillagok. Sajnos nemcsak a majlandi s a luxemburgi tizenkettő, hanem ama kettő Nagyabonyból, s a békében is marsallá előléptetett militaristák váll-lapjairól is. Egy fél évezrede hirdették meg, s lám, azóta kitart, hogy „cuius regio, eius religio”...

Kant. Kantin. Karantin. Drága, de halott régiók! Az a Temesvár, Torda, Gömör és Gorlice, Kassa és Caracal, Medgyes és Maribor, amelyben születni, élni és meghalni adatott. Minden sokszorosan megvolt, megvan. A nosztalgia vitte át az amerikai földrész domborzatára a Memphis, Róma, Új-Brunswick, Új-Buda nevezeteket. De ha régi térképeket fürkészünk nagyítóval, megtudhatjuk, hogy Hollywood eredetileg nem filmváros, hanem csendes kis apátság volt valahol Skócia északi részén, és hogy Palesztina déli felében is van több ezer éve egy Arad. Egy környezet, melybe mint gyermekkori díszletbe visszavágyunk, pedig az az ez meg az már csak bennünk él, csak mi követeljük s szerezzük, vásároljuk vissza, mint valami kicsit komorabb, szomorúbb boltosdiban, cserebere fogadom, bűvös színhelyeiket, mert abban reménykedünk, hogy még összejöhet, megismétlődik az egykori varázslat. Pedig az a magyarság, az a németség, az a zsidóság, szlovénség, rácság, románság nincs már. Azok a mi kedves halottaink és jeles vagy jeltelen temetőink. Ennek ellenére mutathatunk fügét a patetikusan huhogó nemzethalálnak. Mi mind, és valamennyiünkének. Igenis nemzedékenként itt egész magyarságok, németségek, zsidóságok haltak ki egymás után, anélkül, hogy baj lenne, íme, velünk, hogyha mindig meglesz, aki jól emlékezik. „Nos ez az, amit ma sokan nem tudnak, vagy nem is akarnak bevallani” - fejtegeti Cs. Gyímesi Éva. - „Holott ez valójában csak akkor olyan kemény próba, ha úgy fogjuk fel: MI voltunk azok, akik másokat elnyomtunk. Ezzel nem lehet azonosulni, valóban. Mert nem mi voltunk. De azok sem MI voltunk, akik oly hősiesen megmaradtak. A kollektív érdem vagy a kollektív bűn fogalma a történelem távlatában sem érvényesülhet”... Kant, kantin, karantin. Hallgatom a képernyőről ezt a „tudományosságot”: a mai határrendszer, rávetítve valahová az 1200-beli kontinensre, már nem sértő egyesek szerint, csupán csak az, ha a mára vetítik valakik az akkori, ezelőtt, előbb létező államok, országok határcsipkéit? Mert olyankor elkezdi az üvöltőkórus. A demográfiai képet itt is, ott is megváltoztatták, egyből, kettőből, erőszakkal vagy a telő-múló-házasodó-fészkelődő idők jóvoltából, ám ha nem a németet, magyart, horvátot, zsidót, lengyelt érinti, akkor mindig akad, aki felvisít? Ha a hazafias marsall transznyisztriázott, pogromozott egy kicsit, azt ugyanezen a képernyőn szépen meg lehet magyarázni, mentegetni? Pedig egy ország jövőjét jelzi előre, ha onnan még mindig mennek, mendegélnek elfelé az utolsó németek, zsidók, magyarok, románok, meg a cigányok is. Kit hová mennyire engednek és hívnak... Kant, kantin, karantin. A múltbeli, a régi, a régió néha teljesen érthető okokból ismétli önmagát. Időnként, a haza újra és újra megtestesül és... Igen, a haza is rátelepedik, egyenesen rátehénkedik önmagára; ápol, de el is takar. Kevesen tudják, hogy például a homéroszi költeményeket - a világ valamennyi kultúrnyelve mellett - ógörögről újgörögre is le kellett fordítani. Az évtizedeket igénylő munkával Kazantzakis, a Zorba kitűnő szerzője birkózott meg: alig 1942-ben kezdi el, és Athénben csupán 1955-ben jelenik meg az Iliász domesztikált változata. Az Odüsszeián halála évéig, 1957-ig dolgozott... Ó, ezek az egymásra vetített pátriák, régi hazák, új hazák, fantomhazák, melyek - nemcsak itt, a Kárpát-medencében - mint az olimpiai karikák fűzik át és fedik néha nem csupán egymást, de önmaguk elől is egymást. Pedig milyen egyszerű: mindenkinek ott van, ott volna a hazája, ahol a szülőföldjén szőlőkarók és fejfák meredeznek, s alattuk elvermelve tartja örömét és bánatát. Az egykori deportált volgai németek Alma-Atából ma se Németországba, hanem oda, vissza, „haza”, a Volga-partra szeretnének kerülni. És a szászoknak „Sieben-bürgen” az édes, a „süsse Heimat”. Egy biztos: nem egyedül németek nevében mondtak ki „ausradieren”-t másra: Holocaust volt az is, ahogy az indiánokkal elbántak, az emberi jogok jeffersoni és franklini nyilatkozata után száz évvel; nem mentette meg Tamás bátya kunyhóit, hogy „hazájuk” legaktívabb őshumanistái szabad idejükben feltalálták a villámhárítót. A magyarságnak pedig a meghagyott ezeréves anyaországdarabbal szomszédos államokban él a harmincöt százaléka; ezen civakodni lehet és talán kell is, de ez már nem jelent semmilyen patetikus veszélyt, bárhogyan rezegtessék is áriázás közben a hangjuk mindkét oldalon a bohóckodó vezérszónokok. Mert az, hogy nem fogjuk hagyni magunkat, vagy hogy széthúzunk - minden náció önismeretében és önaggodalmában szerepel mint fő fogás és kapaszkodó, mint aranyló szalmaszál. Ami esetünkben mindössze annyit jelent pillanatnyilag, hogy minden környezetvédő, planétát protezsáló játékszabály értelmében, tehát akár természettanilag is megbecsülésre tarthatunk igényt, mert hiszen mi vagyunk a cica: hol vannak a gótok, hunok, herulok, gepidák, longobárdok...?! Különben a határok, mint a fellegárnyék, mint az időjárási frontok, átvonulnak mindegyre felettünk; amelyik nép reumája érzékenyebb, kényesebb, esetleg a vállához, a szívéhez, ne adj isten, a coltjához kapkod. De legtöbben az öntözőjük, metszőollójuk, kapanyelük, vakolókanaluk után hajolnak le. Jaj annak, aki úton-útfélen elejtett, kinőtt, trágyás, tetanuszos hazugságokért hajol le. Egy köpetért, csak mert fénylik. Netalán kőért. Isten házának ablakai betörhetetlenek, szemei kiszúrhatatlanok. Mert legyen az szász templom vagy zsinagóga, hogyha valakik valaha hazául emelték, erős várul, akkor úgyis elvehetetlen, bevehetetlen marad, ha a védők már netán kihaltak, elvonultak is. Még az árnyaknak, emlékeknek is van, megmarad a hazája. Épp Dáciában ne tudnák ezt?



« vissza