Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A titkosszolgálatok, a keresztény szervezkedések és a részleges megállapodás a Vatikánnal

Már csak nagyon kevesen élünk abból a generációból, amely fiatal felnőttként élte meg az 1945-48-as évek világát, és abból is egyre kevesebben, amelynek közvetlen tapasztalatai vannak az 1950-es évek második és az 1960-as évek első feléből. Számunkra, és különösképpen e sorok írója számára, aki a szereplők nagy részét személyesen ismerte, nagy élmény Pallos László két könyve: a Sorsunk. „Látlelet” Kis László egyetemi lelkészről és az Egyházközségi Népi Diákotthonokról, és a Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Írták a Belügyminisztérium és ügynökei. Nagy élmény, mert mi nagyon jól, testközelből ismertük ezt a világot. Nagy élménynek kell azonban lennie azok számára is, akik ezt a világot nem így, hanem csak olvasásból vagy hallomásból ismerik, mert ebből a két könyvből érezni lehet ennek a világnak a számukra ismeretlen levegőjét.

A könyvek egy megdöbbentő kérdést vetnek fel. Miért osztottak ki az 1960-as évek közepén, jóval a magyar belpolitikai enyhülés és a puha diktatúra kezdetét követően, valósággal horribilis ítéleteket gyakorlatilag teljesen ártatlan emberek egyes csoportjaira, Matheovits Ferencre és társaira, Soltész Jenőre és társaira, valamint a jezsuiták egy csoportjára, Rózsa Elemérre és társaira. Ezeknek az ügyeknek a nyilvánvaló alaptalansága, az ítéletek egészen különös mértékű aránytalansága, valamint ezeknek az eljárásoknak a Magyarország és a Szentszék közötti diplomáciai tárgyalásokkal való időbeli egybeesése arra utal, hogy a perek az erőfitogtatás és a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközei voltak. Az ismertetett könyvek gyakorlatilag csak dokumentumokat közölnek, szerzőjük szándékosan nem foglalkozik az események kommentálásával és az összefüggések feltárásával, az erre az összefüggésre való utalással azonban elkerülhetetlenül ki kell egészíteni ezt az ismertetést.

Az első könyv alig kétoldalas előszóval kezdődik, ezt alig több mint egyoldalas bevezető követi, és ezután olvashatjuk a dokumentumokat. A második könyv bevezetője három oldal, az első fejezet két oldalon közli a belügyi megfigyeléseknek és ezek feldolgozásának vázlatos áttekintését, és ezt dossziék címlapjai és tartalomjegyzékek követik. Már az ezekben leírt tények is ijesztők.

Az első, Kis Lászlóval foglalkozó könyv bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy az ő és vádlott-társai rendőrségi anyaga mintegy 2700 oldal terjedelmű (7. o.). A vizsgálati körben több mint 800 személy neve szerepel, közülük 29-et hallgattak ki terheltként, és 6 főt ítéltek el 2-5 évig terjedő börtönre (8. o.). Maga Kis László az 1961. február 7. és augusztus 13. közti időszakban 35 kihallgatási jegyzőkönyvben szerepel (7. o.). Az első jegyzőkönyvben még tagadta, hogy államellenes tevékenységet folytatott volna, majd, legalábbis a jegyzőkönyvek szerint, magáévá tette kihallgatóinak véleményét. Ő, az I. rendű vádlott, aki végül beismerte, hogy államellenes tevékenységet folytatott, és ezt enyhítő körülménynek tekintették, 4 év börtönbüntetést kapott, két paptársa, az V. és VI. rendű vádlottak, akik mindvégig tagadták bűnösségüket, 5-5 évet.

Az 1961. február 7-i keltű Jelentésben a következőket olvashatjuk. „Jelentem, hogy utasításra Kiss (sic!) László (Budapest 1915, Nagy Mária) segédlelkész, Budapest VIII. ker. 25 (sic!) szám alatti lakos lakásán operációt hajtottam végre. A behatolást a parancs szerint kíséreltem meg, azonban senki nem nyitott ajtót, majd 23.30-kor egy férfi akart bemenni a templom helységébe (sic!), akit leigazoltunk és a személyi igazolványából kitűnt, hogy a »Jézus Szíve« hitközség plébániájának (sic!) sekrestyése. Nagy József sekrestyés elmondotta, hogy Kiss László az I. emeleti helyiségben lakik. Ekkor először az ajtón próbáltunk kopogni, melyre nem ébredt fel, majd később csengő útján ébresztettem fel. A behatoláskor idegesen viselkedett, ami abban nyilvánult meg, hogy hirtelen nem tudta, hogy melyik ruhaneműjét vegye fel. [...] A házkutatás során illegális tevékenységet bizonyító dokumentumokat foglaltunk le, ami (sic!) az eligazításnál lévő anyagokban szerepel. [...] Lefoglaltunk 2 db. bíborosi körlevelet, valamint ugyancsak illegális »szentbeszéd«-vázlatokat. A házkutatás során még lefoglaltunk kézzel és géppel írt szentbeszédvázlatokat nagy mennyiségben. Kb. 10-15 évre visszamenőleg, azonkívül valószínű diák névsorokat, valamint diákkori névsorokat. Széles körű kapcsolatára jellemző kül és belföldi leveleket, valamint címeket és telefonszámokat foglaltam le. Kiss László a házkutatás során kissé megnyugodott, azonban idegességében többször kéreckedett (sic!) ki WC-re. Széles körű kapcsolatára jellemző, hogy Poteczki János a plébánia igazgatója szerint holnap a volt apácák között nagy lesz a riadalom, mert bálványuk volt Kiss László. Repnik József r. szds.” (17. o.)

A kihallgatási jegyzőkönyvek ugyanilyen megdöbbentőek. Az 1961. május 12-i keltű jegyzőkönyv (37. o.) a következőkkel kezdődik:

KÉRDÉS: Ismertesse a szervezkedésen belül kifejtett ellenséges tevékenységük fővonalait!

FELELET: A szervezkedésünk fő irányvonala volt az »elit« nevelés, a fennálló népi demokratikus rendszer ideológiai bomlasztása.” (37. o.)

Az 1961. június 13-i keltű összefoglaló jegyzőkönyv a következőkkel végződik:

KÉRDÉS: Ön a kihallgatása során összefoglaló képet adott az Ön és bűntársai államellenes tevékenységéről. Nyilatkozzék, bűnösnek érzi-e magát.

FELELET: Bűnösnek érzem magam, mert államellenes tevékenységemmel súlyosan megsértettem a Magyar Népköztársaság törvényeit, mert népi demokrácia és kommunistaellenes beállítottságom révén illegális szervezkedés keretében a nálam fiatalabb tagokat hasonló szellemben neveltem. [...] Bűnösnek érzem magam abban is, hogy a kormány és a püspöki kar megállapodását felrúgtuk, mert tevékenységünk tulajdonképpen a vallás leple alatt államellenes szervezkedés volt. Kérem figyelembe venni őszinte beismerő vallomásomat, mellyel igyekeztem bebizonyítani, hogy megbántam az általam elkövetett bűncselekményemet, továbbá származásomat és egészségi állapotomat.” (53. o.)

A könyv szerkesztője rámutat arra, hogy a jegyzőkönyveken szereplő aláírás - eltekintve a legelső jegyzőkönyvtől, és nem is csak írásszakértő által is felismerhető, hanem nyilvánvaló módon - semmiképpen sem azonos a Kis László által korábban aláírt iratokon szereplő aláírással. (7. o.)

Ez a jelentés és a jegyzőkönyv olyan, mint amikor rossz ripacsok túljátszanak egy tragédiát. Ilyen emberek uralkodtak 45 éven át, tartottak rettegésben egy országot, sőt társaikkal együtt országok tucatjait.

A második könyv I. fejezete a belügyi megfigyeléseknek és ezek feldolgozásának módszerét mutatja be, fakszimilében közölve a jellemző példákat. Az egyes témák az „Objektum” dossziéba kerültek. A volt polgári pártok objektumdossziéja 42 iratot tartalmaz, jelentéseket, névsorokat, eredeti okmányokat. A ”Csoport” dosszié a már a nyomozás során készült iratokat foglalja össze. ADemokrata Néppárttal foglalkozó csoportdossziéban véletlenül ugyancsak éppen 42 irat található, elsősorban személyekről készített jelentések. A ”Vizsgálati” dosszié a már a büntetőeljárás folyamán készült iratokat rendezi. Matheovits Ferenc és társai perében 80 ilyen irat szerepelt, de egy részüket törölték. A ”Személyi” dossziéba kerültek az egyes személyekről készült jelentések. A bemutatott példa szerint Mihelics Vidről nem kevesebb, mint 86 jelentés készült. A ”Munka” dosszié tartalmazza az egyes ügynökök jelentéseit, „Berényi” ügynök például 40 jelentést adott le. Az ügynökök azonosítására a „6-os karton” szolgált. Akönyv bemutatja még a Beszervezési javaslat, a Tanúkihallgatási jegyzőkönyv és a Felismerési jegyzőkönyv mintapéldányait is. Végül talán a legfontosabb: a beszervezés. A ”Berényi Zoltán” fedőnevű ügynök a „Keresztény Front” nevű szervezkedés prominens tagja volt, és feltehetőleg szabadon bocsátásának és a büntetőeljárás elmaradásának volt feltétele az ügynöki szerep vállalása. A ”Ráckevei” fedőnevű ügynököt 1951. február 12-én szervezték be, és 1989. október 30-án, közel 40 év elteltével és jóval a rendszerváltási folyamat kritikus fordulópontja után tagadta meg az együttműködést. (Reménykeltők, 11-41. o.)

Tekintsük át a két könyvben tárgyalt „illegális szervezkedéseket”.

Az első könyvben a szerző nagyrészt a maga és egykori barátai emlékeit foglalja össze diákkoruk egy nagy vállalkozásáról. Kis László akkori egyetemi lelkész vezetésével különböző felszabadult lakások, más épületek és épületrészek felhasználásával kis kollégiumokat, valóságos ellen-NÉKOSZ-t hoztak létre vidékről felkerült, nagyrészt szegény sorsú egyetemi hallgatók elhelyezésére. El tudták érni, hogy az egyház ezt a vállalkozást még templomi gyűjtéssel is támogatta. Az elhelyezés többnyire a lehető legszerényebb volt, voltak, akik a Városmajori Plébánia épületének ablak nélküli toronyszobájában húzták ki a telet. A kollégiumok 1948 őszéig léteztek, ekkor ezt a kollégiumcsoportot beolvasztották a Népi Kollégiumok Országos Szövetségébe, az addigi közösség szétszóródott, de sokuk között holtukig vagy mindmáig fennmaradt a kapcsolat. A könyv második része tizenkettőjük visszaemlékezése, fejezeteit a közlési sorrendtől eltérően célszerű tárgyalnunk, mert az összefüggések így tekinthetők át jobban.

Az 1945 utáni helyzet című III. fejezet ijesztő tényekre mutat rá. Be tudták szervezni Kovrig Bélát, a kolozsvári egyetem volt rektorát, a keresztényszociális mozgalmak egyik fő ideológusát, aki addig jelentett, amíg el nem tudta hagyni az országot. A fejezet közli az FM-per néhány iratát, valamint a 133 (!!!) oldalas ítélet néhány oldalát. A Napi jelentés fakszimilében bemutatott 178. (!!!) oldalán többek között a következőket olvashatjuk: „Barankovics István f. hó 28-án [1948. július] bizalmas körben kijelentette, [hogy] a Földmívelésügyi (sic!) Minisztériumban történt leleplezésekkel kapcsolatban terjesztett hírek túlzottak, mert csupán néhány vénember fecsegéseiről van szó, és az ilyen eszmecserét még nem lehet összeesküvésnek nevezni.” (Uo., 101. o.) Az ügy ily józan megítélésének természetesen nem lehetett foganatja. A stílusra mi sem jellemzőbb, mint az alábbi bekezdés: „Alulírott [...] a volt »Legitimista Pártok« tagjaira vonatkozó, Hatóságunknál meglévő anyagokat megvizsgáltam. Megállapítottam, hogy a volt »Legitimista Pártok« vezetőinek s tagjainak mint ellenséges elemeknek felderítésére és a rájuk vonatkozó kompromittáló anyagok összegyűjtésére objektum dosszié felfektetése és központi nyilvántartásba vétele szükséges.” Az aláírást követi a „Jóváhagyom” és a „Megerősítem” záradékok aláírására jogosultak aláírása. A fejezet közli még a Grősz-per és a Faddy Othmár-per néhány iratát és az ítéletek néhány jellemző oldalát, valamint az 1956 utáni néhány szervezkedés néhány iratát, de nincs szoros kapcsolatban a továbbiakkal.

A könyv legfontosabb kérdéseket felvető része a II. fejezettel kezdődik, amely három egymástól független, sőt nagymértékben különböző szervezettel, az AC-vel, a KALOT-tal és a KIOE-val foglalkozik. Az AC - Actio Catholica - a püspöki kar közvetlen irányítása alatt álló, konzervatív szervezet volt, elvben valamennyi katolikus társadalmi mozgalom csúcsszervezete. A KALOT-ot a jezsuiták hozták létre, félmilliós parasztifjúsági szervezet volt, a hozzá közel álló mozgalmakkal együtt határozottan népi jellegű, szociális reformokat sürgetett. (E mozgalom logikus folyománya volt a DNP, a kereszténydemokrata politikai párt létrehozása.) Végül szociális reformokra törekedett a KIOE, a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete is, de független volt a KALOT-tól, vezetőinek nem voltak politikai ambíciói, és a KALOT-énál sokkal szerényebb volt a társadalmi bázisa.

A három szervezet itteni együttes szerepeltetését egy évszám: 1961 teszi indokolttá. A fejezetből a következőket tudjuk meg. „Berényi” ügynök 1961. május 2-i kelettel írta meg jelentését a KIOE-ről, 1961. június 24-i kelettel az Actio Catholicáról, valójában azonban az összes katolikus társadalmi szervezetről, 1961. augusztus 9-i kelettel pedig a KALOT-ról. „Ráckevei” ügynök 1961. október 9-i kelettel írta meg saját, sokkal kisebb lélegzetű jelentését az Actio Catholicáról. (42-77. o.) Ehhez szorosan kapcsolódik az első könyv. „Berényi” 1961. június 12-i kelettel írt jelentést a katolikus népi kollégiumokról (Sorsunk, 54-55. o.). Ezt követi az elsődleges következmény, a vádirat (60-62. o.), valamint az 1961. július 24-i keltű ítélet Kis László és öt társa ügyében (63-74. o.). Az ehhez kapcsolódó más perekkel e könyvek nem foglalkoznak.

A bűvös 1961 megjelenik a második könyv további fejezeteiben is, így a Demokrata Néppárttal foglalkozó IV. fejezetben. ADNP-ről „Ráckevei” 1961. május 27-i kelettel írt jelentést (Reménykeltők 167-169.), „Berényi” pedig 1961. szeptember 4-i kelettel (170-174. o.). Ezt „Berényi” Mihelics Vidről, Keresztes Sándorról, Ugrin Józsefről, az e sorokat író Szakolczai Györgyről, valamint Farkas Györgyről írt jelentései követik (175-185. o.) A jelentések alján az olvasható, hogy „Az ügynök utasításra készített összefoglaló jelentést”, „utasításra kereste fel”, illetve „utasításra készíti elő a kapcsolatfelvételt” az előbb felsoroltakkal, tehát egyértelműen kapott utasításra dolgozott, és semmiképpen sem lehetett szó ügynöki túlbuzgóságról. Ez az iratsor ezzel megszakad. Erre talán éppen az e sorok írójáról készített jelentés végén találjuk meg a magyarázatot: „1961-ben egy alkalommal érdeklődtem Szakolczainál, hogy Mihelics Vidék mit csinálnak és lehet-e velük beszélni. Akkor Szakolczai azt felelte, hogy ő lekapcsolódott Mihelics Vidékről, és illegális tevékenységet nem folytat.” (183. o.) Egyértelmű tehát, hogy ebben a kritikusnak látszó évben a belügyi hatóságok módszeresen tájékozódtak a DNP fontosnak minősített személyiségeinek tevékenysége felől, arra jutottak, hogy nem folyik szervezkedés, és abbahagyták a tájékozódást, nem indítottak pert.

A kritikus 1961 megjelenik a második könyvnek az állítólagos illegális katolikus párttal és Jámbor Mikével foglalkozó VII. fejezetében is. A fejezet egy 1954. augusztus 14-i keltű jelentés két oldalával kezdődik, amely szerint titkosan előállították és beszervezték Jámbor Mike és Polgár Vilmos bencés szerzeteseket, akik beismerő vallomást tettek arról, hogy kapcsolatot tartottak fenn a bencés rend vatikáni központjával, és a tőlük kapott pénzadományokat feketén értékesítették (Reménykeltők, 323-324. o.). Ezt „Berényi” sokkal későbbi, 1961. április 17-i, április 21-i, május 16-i, május 29-i és június 16-i keltű jelentései követik (326-346. o.). A jelentések záradékából egyértelműen kitűnik, hogy „Berényi” ez esetben is utasításra dolgozott, és utasításra írta meg első, 1961. április 17-i keltű jelentését is, amely ügynöki beszervezése utáni első jelentése volt (334. o.). A jelentések fejlécén mindig az „Illegális katolikus párt”, illetve Jámbor Mike szerepelt. Egyértelműen megállapítható volt, hogy volt kapcsolat a bencés és a jezsuita rend vezetői között, és hogy az 1945-48. évi katolikus mozgalmak vezetői többé-kevésbé valamennyien ismerték egymást, így volt kapcsolat Jámbor Mike és Kis László között is. E jelentéseket sem követte per. E sorok írója, akinek neve ismételten előfordul mind a Kis Lászlóval, mind a Jámbor Mikével foglalkozó iratokban, és aki egyike volt azoknak, akiket Kis László ügyében terheltként hallgattak ki, saját akkori ismeretei és benyomásai alapján csak annyit írhat le, hogy Jámbor Mike budapesti utazásai megszűntek, és ő 1961-től haláláig alig vagy egyáltalán nem mozdult ki Pannonhalmáról. E sorok írója nem tudhatja, hogy ez a belügyi hatóságokkal kötött megállapodás vagy csupán óvatosság következménye volt-e.

A kritikus 1961. év és ez év közepe megjelenik végül a második könyvnek a jezsuitákkal foglalkozó VIII. fejezetében. Velük a „Becsei” nevű ügynök foglalkozott. 1961. május 17-i keltű és a záradék szerint utasításra írt jelentésében a jezsuita rend szociológiai tevékenységéről számolt be. (363-367. o.) Ezt követően, 1961. május 21-én „Becseit” kihallgatták, és a kihallgatás eredményeit egy valósággal a vádlottak kihallgatására emlékeztető, „Becsei” által aláírt és jelentésként szerepeltetett, 1961. június 9-i keltű iratban rögzítették (368-371. o.). Az irat záradéka a következőkkel fejeződik be: „Feladat: Az ügynök által felvetett egységes katolikus mozgalom koncepciójának részletes leírása.” Ez arra utal, hogy a belügyi szervek gondolatvilágában felmerült az, hogy az 1945-48-ban különböző szervezetekhez tartozó és egymást legnagyobbrészt valóban ismerő személyek egységes katolikus mozgalom illegális létrehozására törekszenek, de ilyen törekvés, ez időben, nyilvánvaló módon nem volt. Ennek az iratnak a közlésével az itt ismertetett könyveknek ezzel az idővel foglalkozó részei lezárulnak. Valószínűnek látszik, hogy a hatóság belátta, hogy nincs ilyen szervezkedés, nem foglalkozott tovább az üggyel, és nem indított pert.

De térjünk vissza a könyv V. fejezetére, Matheovits Ferenc ügyére. Matheovits, amint azt a második könyv is leírja (195. o.), Barankovics DNP-n belüli ellenzékének vezetője, a modus vivendi-keresések elutasítója és Mindszenty feltétlen híve volt. Nézeteit jól foglalja össze a Demokrata Néppártról Mindszenty felszólítására írt memoranduma, amelyet Mindszenty 1948. augusztus 17-i kelettel megküldött a püspöki kar valamennyi tagjának, és amelyet a második könyv teljes terjedelmében közöl. (187-193. o.) A keresztény vezetőknek a Mindszenty-pert követő közéleti likvidálása során - ezt a szót itt joggal használhatjuk - 1949. január 20-án letartóztatták, és 1949. április 21-én 12 évi fegyházra ítélték (200-201. o.). 1957. március 11-én ezt az ítéletet hatályon kívül helyezték, 7 év és 6 hónapi börtönre ítélték, megállapították, hogy ezt letöltötte, és szabadlábra helyezték (202. o.). Ezt követően két évre internálták.

Ellene és társai ellen megfelelő feljelentés és terhelő tanúvallomás beszerzése után (203-207. o.) - hogy ezeket hogyan szerezték be, nem tudhatjuk - 1964. január 6-án rendelték el a nyomozást (207. o.). Matheovitsot 1964. február 7-én, 11-én és 19-én kihallgatták (208-214. o.), és terhére rótták többek között azt is, hogy 1956-ban tudomása volt (!) Bibó István expozéjáról a magyarországi helyzetről (220-224. o.) - a könyv teljes terjedelmében közli ezt az iratot is (225-229. o.) -, továbbá hogy 1961-ben több volt képviselőtársával találkozott és beszélgetett. Ezért 1961-ben nem zaklatták. Mindezért első fokon 7 év börtönbüntetésre ítélték (235. o.), majd a Legfelsőbb Bíróság ezt az ítéletet 10 évi szabadságvesztésre súlyosbította (238. o.). Az indokolásból a következő részt érdemes idézni: „Adott esetben a szervezett erőcsoportosulás valóban nem tűzte maga elé konkrét s közvetlen feladatként azt, hogy az államhatalmi szerveket megtámadják és az államrendet a maguk tevékenységével megdöntsék. Az a magatartásuk azonban, hogy a titkos összejövetelek keretében ellenforradalmi célkitűzéssel tanácskoztak (!), hogy az ellenséges beállítottságú személyek körét tervszerűen igyekeztek szélesíteni, hogy [...] embereket jobb állásba kívántak juttatni és hosszú időn keresztül készenlétben állottak, irányítottak és fejlesztettek ellenforradalmi erőket, megalapozza az összeesküvésben való bűnösségük megállapítását” (204. o.). Ez annak félreérthetetlen megállapítása, hogy időnkénti beszélgetéseken kívül semmi sem történt, és ezért szabtak ki Matheovitsra 7 évi szabadságvesztést (235. o.), amit a Legfelsőbb Bíróság 10 évi szabadságvesztésre szigorított (238. o.). Az összes politikai elítélt közül ő volt az, aki a legtöbbet szenvedte el: 19 és fél évet töltött börtönben vagy internálásban.

Azt nem sokkal később követte a könyv VI. fejezetében tárgyalt Keresztény Front ügye. A könyv először a Soltész Jenő és Szigeti Imre ellen folytatott 1952., 1957. és 1958. évi eljárások iratait (249-288. o.) és az 1959. évi ítéletet (289. o.) ismerteti. Ekkor Soltész Jenőt és Szigeti Imrét életfogytiglani börtönre ítélték A könyv nem számol be az ekkor elítéltek egy részének szabadulásáról, elérkezik azonban a kritikus 1961, és megjelenik „Berényi”, aki 1961. április 18-i kelettel számol be az 1959. évi perben elítélt Messik Lajos lakásán tett látogatásáról (290-293. o.). Ennek azonban nem lesz semmi következménye, ez esetben sem indítanak pert, sőt Soltész Jenő 1963. március 19-i kelettel mentesül a szabadságvesztés-büntetés további végrehajtása alól, és ezzel egyidejűleg azonnal szabadlábra helyezik (296. o.). Fél évvel ezután megjelenik lakásán, természetesen utasításra, „Berényi”, aki 1963. október 21-i kelettel le is adja jelentését. Ekkor sem történik semmi, azonban 1965. június 8-i kelettel megszületik, szó szerint idézve, a „Javaslat Soltész Jenő és társai ügyének realizálására” (300-301. o.), amely javasolja Soltész Jenő és Szigeti Imre előzetes letartóztatásba helyezését, mások szabadlábon való kihallgatását és más helyeken házkutatás tartását. Ezután a terhelteket kihallgatták, majd szembesítették (302-313. o.) Az iratokból egyértelműen megállapítható, hogy itt zárt körben lefolytatott beszélgetésen és íróasztalfiók részére készített írásművek készítésén kívül semmi sem történt.

A Soltész Jenő ügyében meghozott alig háromoldalas ítélet (315-317. o.) Soltész Jenőt összbüntetésként 15 évi és 5 hónapi szabadságvesztésre ítélte. A könyv nem foglalkozik Szigeti Imre sorsával. Az indokolásban semmi sem található a Soltész Jenő terhére rótt bűncselekményekről, ami érthető, mert az ítéletnek egyáltalán nem volt tárgyi alapja. A legmegdöbbentőbb azonban az ítélet következő része: „Nem tette magáévá [...] a bíróság a Fővárosi Főügyészségnek az elítélt feltételes szabadságra bocsátására vonatkozó indítványát. Igaz ugyan, hogy az [...] ítéletet hozó bíróság az elítélt feltételes szabadsága tekintetében döntött, és ezért - a Büntető Kollégium állásfoglalása szerint - általános esetekben az összbüntetést kiszabó bíróság ahhoz kötve van. Jelen esetben azonban egy speciális[,] az általános esettől eltérő eset áll fenn. [...] Ilyen esetben az elítéltet feltételes szabadságra bocsátani nem lehet” (316. o.). Ezesetben tehát zárt körben lebonyolított beszélgetésekért és írogatásokért 15 év és 5 hónap összbüntetést szabtak ki úgy, hogy ennek végrehajtása ellentétes volt a Büntető Kollégium elvi állásfoglalásával, tehát kellő alap volt a törvényességi óvásra, amire azonban feltehetőleg nem került sor.

Még ezt megelőzően került sor a jezsuiták ügyére, és a két ügy időbeli párhuzamossága kétségtelen. Dombi József terheltet 1965. január 20-án, Rózsa Elemér terheltet pedig 1965. január 31-én hallgatták ki (352-360. o.). Az iratokból egyértelműen megállapítható, hogy a bűncselekmény egy Világszolidaritás című, mintegy 200 oldalas, elméleti jellegű, zárt körben terjesztett tanulmány elkészítése volt. A könyv csak a Legfelsőbb Bíróság vonatkozó végzéseinek egyes oldalait közli (372-376. o.). Ezekből megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság ezért a cselekményért Rózsa Elemért 8 évi, Dombi Józsefet 4 évi, Bálint Józsefet 5 évi, Takács Sándort 4 évi és 6 hónapi, Mócsy Imrét 4 évi és Vácz Jenőt 3 évi szabadságvesztésre ítélte, a Legfelsőbb Bíróság pedig a fellebbezéseket elutasította. Ez volt tehát az ezért a tanulmányírásért kiszabott büntetés.

A tények ismertetése után térjünk át az értelmezés megkísérelésére.

Egyrészt egyértelműen megállapítható, hogy ezekre az eljárásokra két határozottan elkülönülő időszakban, 1961-ben és 1964-65-ben került sor. Azt, hogy ez nem annak a következménye, hogy a könyv szerzője véletlenszerűen válogatott a rendelkezésére álló anyagok között, bizonyítja a könyv legvégén Geréb Sándortól, a hatóság ez ügyben illetékes vezetőjétől vett idézet, amely szerint 1961-ben, majd 1965-67-ben került sor ilyen eljárásokra (377. o.). Az iratok kizárják, hogy itt ügynöki vagy hivatali túlbuzgóságról lett volna szó. A könyv szerzője meg tudta pl. állapítani, hogy „Berényi” ügynök a Keresztény Front prominens tagja volt, mint ilyet letartóztatták és őrizetbe vették, és szabadon bocsátásának, valamint a felelősségre vonás elmaradásának feltétele lehetett a jelentési kötelezettség vállalása (Reménykeltők, 12. o.). A Keresztény Front más tagjait 1959-ben ítélték el, tőle azonban az első jelentést csak 1961-ben kérték (uo., 334. o.). Egyértelmű tehát, hogy a további eljárások megindítására már 1959-ben meglett volna mind a lehetőség, mind a készség, és így 1961-ben politikai utasításnak kellett születnie.

Áttérve 1961-ről 1964-65-re, nyilvánvaló, hogy mind a Matheovits, mind a Soltész Jenő és Szigeti Imre, mind pedig a jezsuiták ellen ekkor indított eljárásra is meglett volna már korábban is a lehetőség és készség. Biztos, hogy ezek a beszélgetések és írogatások már évekkel a leleplezés előtt folytak, és ezekről a hatóságnak már korábban is lehetett tudomása, vagy ha nem volt, könnyen tudomást szerezhetett volna róluk. Kellő alappal feltehető tehát, hogy ezeknek az eljárásoknak a kezdeményezésére is politikai utasítás történt. Ezt megerősíti, hogy a belügyi hatóság a hatvanas évek közepén ott indított nyomozást, ahol nagy valószínűséggel ráakadhatott ilyen cselekményekre: Matheovits, Soltész Jenő és Szigeti Imre, valamint a jezsuiták köreiben. Racionális volt feltételezni, hogy ebben a körben sor került találkozásokra és tanulmányírásra, és ezért ésszerű volt, hogy náluk keressenek valamit akkor, amikor utasítást kaptak arra, hogy találjanak valamit.

A párhuzamosság tehát egyértelmű, gyakorlatilag biztos, hogy mindkét esetben politikai utasításról volt szó. Feltűnő azonban a két időszakban követett eljárás közti óriási különbség.

Az 1961. évi eljárások - már ha itt ezt a szót egyáltalán használni lehet - sokkal korrektebbek, az ekkori ítéletek pedig sokkal enyhébbek voltak, mint az 1964-65. éviek. 1961-ben 800 aktív tagot derítettek föl és 314 személy ellen rendeltek el nyomozást (Reménykeltők, 377. o.). Csak kis részük, 29 személy ellen indítottak eljárást (Sorsunk, 8. o.), egyikük volt e sorok írója, és végül csak 6 személyt ítéltek el úgy, hogy a legsúlyosabb ítélet 5 év, a legenyhébb pedig 2 év volt. Amint ez a fentiekben olvasható, az ügynökök eljártak több gyanúsítható csoportnál, így pl. a Demokrata Néppárt vezetőinél, megállapították, hogy szervezkedés nincs, és az eljárást abbahagyták. Jámbor Mike a jelek szerint megúszta pannonhalmi háziőrizet-szerűséggel, e sorok írója pedig, noha szerepelt mind a DNP, mind Kis László, mind Jámbor Mike aktáiban, állásvesztéssel. Kis László és társai, tehát az ez ügyben végül elítéltek munkásfiatalok közti pasztorációval foglalkoztak, ami ugyan normális körülmények között nem tekinthető bűncselekménynek, de valóban súlyosan veszélyeztette az akkori rendszer vélt hatalmi bázisát. Úgy látszik tehát, hogy ebben az évben a hatóság, politikai utasításra, alaposan felmérte az egész terepet. Nem tett semmit, ahol nem talált semmit. Beérte zaklatással, fenyegetéssel és gyötréssel ott, ahol a cselekményt nem találta igazán veszedelmesnek. Ez az eljárás a legkevésbé sem volt kellemes az érintettek számára, de mégis megúszták börtön nélkül. Végül elítélte azt a néhány embert, akinek cselekményét valóban veszedelmesnek tekintette a rendszer számára. Lehet, hogy ugyanebben az időben elítélt másokat is, akiknek ügyével a most ismertetett könyvek nem foglalkoznak. Ebben az eljárásban volt logika.

Az 1964-65. évi beszélgetések és írogatások ugyanakkor semmiféle tényleges veszélyt sem jelentettek a hatalom számára. Nem derítettek föl 800 aktív tagot, nem folyt munkásfiatalok közti pasztoráció, néhány ember időként összejött beszélgetni, és írtak olyasmit, aminek nem volt semmi konkrét jelentősége, és aminek a terjesztését meg sem kísérelték. A Matheovits Ferencre kiszabott 10 év és a Soltész Jenőre kiszabott 15 év és 5 hónap viszont horribilis, és semmiféle arányban sincs sem a valójában nem létező cselekménnyel, sem a korábban Kis László és társai ügyében kiszabott, objektív értelemben abszurd, de ezekhez képest mégis enyhe ítéletekkel. Mi volt a hatalom oka arra, hogy 1964-65-ben ilyen brutalitással lépjen föl semmiségekért, és példát statuáljon ilyen horribilis ítéletekkel, noha az eljárásnak nem volt ténybeli alapja, és a nem létező cselekmények semmiféle veszélyt sem jelentettek számára? Mi volt ebben a logika?

A magyarázatot, félreérthetetlenül, a Magyarország és a Szentszék közötti tárgyalások alakulásában találhatjuk meg. A Zombori István szerkesztésében megjelent kötetben (Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920-2000, Szent István Társulat, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2001, 136 o.), amelynek fő részét Gergely Jenő írta, a következőket olvashatjuk: „1963 tavaszán másfél évig tartó tárgyalássorozat kezdődött a Vatikán és a magyar kormány illetékesei között. Az első hivatalos közvetlen tárgyalásra 1963. május 7-9. között Budapesten került sor. A Szentszéket Agostino Casaroli c. érsek, akkori helyettes államtitkár képviselte, állami részről a tárgyaló delegációt Prantner József, az ÁEH akkori elnöke irányította a külügyminisztérium közreműködésével. [...] Végül is az említettek Budapesten 1964. szeptember 15-én írták alá a megbeszéléssorozat eredményeit rögzítő okmányt és az ahhoz csatolt jegyzőkönyvet.” (95. o.)

Ezeket a dátumokat a Pallos László által közölt iratokban található dátumokkal egybevetve egészen határozott feltevés, sőt vélemény fogalmazható meg. Matheovits ügyében a nyomozást 1964. január 6-án rendelték el, kihallgatására 1964. február 7-én és ezt követően került sor, az elsőfokú ítéletekről készített jelentések kelte 1964. szeptember 18. és 1964. október 8., a másodfokú ítélet kelte pedig 1964. december 11. Az ítélet meghozatalára tehát, hosszú és nehezen indokolható várakozás után, gyakorlatilag a részleges megállapodás aláírásával egyidejűleg került sor. A jezsuiták ügyében Dombi József kihallgatási jegyzőkönyvének kelte 1965. január 20., a Rózsa Elemér kihallgatásáról felvett összefoglaló jegyzőkönyv kelte 1965. január 31. Az ítéletet és keltét Pallos könyve nem közli. Végül a „Soltész Jenő és társai ügyének realizálására” vonatkozó javaslat kelte 1965. június 9., Soltész Jenőt 1965. július 6-án hallgatták ki, az ítélet kelte pedig 1966. március 30. Látható tehát, hogy Matheovits és társai ügyében, akik között nem volt egyházi személy, már az 1964. évi részleges megállapodás kelte előtt folyt az eljárás, és ítéletet is hoztak, a jezsuiták ügye szinte azonnal követte a részleges megállapodás megkötését, és ezután nem sokkal következett Soltész Jenő, Szigeti Imre és társaik ügye, ahol Szigeti Imre domonkosrendi szerzetes volt. A jezsuiták, valamint Soltész Jenő és Szigeti Imre ügye egyértelmű figyelmeztetésnek látszik arra, hogy hogyan is kell értelmezni a Vatikánnal kötött részleges megállapodást, és még az sem lehetetlen, hogy Matheovits és társai ügyének így ütemezett elindítására és lefolytatására annak kipuhatolása adott okot, hogy vajon előkerül-e ez a kérdés a Vatikánnal folytatott tárgyalások során.

Pallos László befejezettnek tekintette küldetését a dokumentumok közlésével, e sorok írója pedig ezeknek az időbeli összefüggéseknek a bemutatásával. Joggal vetődik fel a kérdés az akkor követett vatikáni tárgyalási stratégia helyességét illetően. Ennek a kérdésnek nem csupán a megválaszolása, hanem már a megfelelő formában való fölvetése is olyan ismereteket igényel, amelyekkel e sorok írója nem rendelkezik. E kérdések szakszerű felvetése és megválaszolásuk megkísérelése mindenképpen indokoltnak látszik.

Pallos László könyvei, annak bemutatása, hogy hogyan is működött ez a Hatóság, a könyvekben bemutatott dokumentumok, sőt a szerzőnek a könyvekben nem közölt ismeretei nagy segítséget nyújthatnak ennek a szörnyű kornak az alaposabb megismeréséhez és a szükségképpen felvetődő kérdéseknek a megválaszolásához.

(Mindkét könyv a Püski Kiadó gondozásában jelent meg, 2005., ill. 2007.)

(A szerző köszönettel tartozik Szabó Ferenc S. J. úrnak hasznos útmutatásaiért, amelyek nélkül ez a cikk csonka maradt volna.)



« vissza