Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Reform?

Ártatlan szó, semmiről nem tehet. Mégis sűrűn visszaéltek vele, nem csoda, hogy sokan összerezzennek, ha hallják. Latin eredetű, az idegen nyelvekben járatlan nagy magyar többség is ismeri. Re-form: átalakítás, átformálás, módosítás, változtatás, megújítás. Lásd még: reformkorszak.

Volt reformkorszakunk, nem is egy. Az 1848-as forradalmat megelőzőről az iskolában tanultunk. Nyilván sokkal többen vannak, akik a reformkorszak hallatán nem a magyar nemesi osztály távlatosan gondolkozó, önérdekein felülemelkedni képes történelmi alakjaira asszociálnak, hanem inkább az új gazdasági mechanizmusra, az 1968 körüli és utáni intézkedésekre. A reformközgazdászokra. A hatékonyabb és ésszerűbb szocialista népgazdaság ígéretére, a gyakorlatban pedig az árak kiigazítására (értsd: áremelésre), a kisvállalkozások legalizálására (értsd: a rosszul fizetett tanár és mérnök elmehetett taxizni), a gmk-ra: a gyárban a munkaidőn kívül külön pénzért megcsinálták azt, amit nem sikerül elvégezni a főmunkaidőben. A reform révén az önkizsákmányolás legális lett (akkor még nem volt unió a maga európai normáival).

Reformközgazdász - különös szó, mintha lenne reformtalan közgazdász. Az ideáltipikus reformközgazdász valaha hitt a társadalmi haladás élcsapatában és a központi tervgazdaság fölényében, de csalódott, és nem sok idő múlva piaci elemeket ajánlott a rendszer feljavítására. A nyugati akadémiai és politikai körök egy időben kedvelték a magyar reformközgazdász-iskolát; bonyolult volt, de ígéretesebb, mint a szovjet ortodoxia. A megreformált szocializmus azonban - ma, a következmények felől egyre tisztábban látni - nem vált érdemben hatékonyabbá. A piaci reformer Jugoszlávia, a nyugati hitelekre rászokó szocialista Magyarország és Lengyelország az 1980-as évekre jócskán eladósodott, a politikai rendszerből fakadó bürokratizmus és hatékonytalanság mellé szert tett inflációra is.

Nálunk az emberek számára a reform mindinkább azt jelentette, hogy közgazdasági szakszavakkal operáló bonyolult magyarázatok közepette újabb szabályokat, magasabb árakat jelentenek be a hatóságok. Reform az, hogy ugyanazok ígérnek valamikori javulást, akik nem sokkal azelőtt a nehezedő helyzetre és a külső tényezőkre (a nemzetközi cserearányok romlására, az olajár drágulására) hivatkozva az eggyel korábbi reform szükségességét is megmagyarázták.

Azután jött a rendszer megváltozása: tényleg drasztikusan átalakultak a foglalkoztatási arányok, a tulajdoni viszonyok, az ország külső körülményei. Az egyik kemény intézkedés követte a másikat, iparágak tűntek el, más iparágak tűntek fel, gyárak zártak be és új cégnevek jelentek meg hazánkban. Ezenközben kevesebb szó esett reformokról, és mintha kimentek volna a divatból a reformközgazdászok.

Más kultúrában más a reform szó jelentése. Csak példának említem, hogy 1995-ben két külföldi kutató érdekes interjúkötetet jelentetett meg (Blejer-Coricelli: The Making of Economic Reform in Eastern Europe). Kelet-Európa három úgymond „vezető reformere” nyilatkozott: valójában a cseh Václav Klaus, a lengyel Leszek Balczerowicz és jómagam. Az angol nyelvű kötet elég lazán bánt a földrajzzal (mi legalábbis máshova szoktuk helyezni Kelet-Európát), és kétely nélkül használta a reform kifejezést a rendszerváltozás (változtatás) helyett. A könyvet - kibővítve - kiadta a Széphalom Könyvműhely 1997-ben (Rendszerváltozás Kelet-Közép-Európában): a magyar cím helyreütötte az eredeti mű fogalmi hibáit. Illetve hiba vagy sem, Londonból nézve a mi térségünk valóban tekinthető Kelet-Európának, és a velünk megeső rendszerváltozást lehet „reform” néven nevezni.

A szóban forgó könyv magyar változatát használom az oktatásban. Hiszen a rendszerváltozás immár részben történelemmé vált, tananyaggá érett. Felnőtt egy új generáció, amely a politikai rendszerváltozás kezdete óta szocializálódott, vagyis az előző rendszerről nincs közvetlen emléke. Ami keveset tud, azt a családon, az idősebb kollégákon és a médián keresztül tudhatja. Bizony, ez a kevéske tudás nem könnyíti meg az eligazodást az élet ügyeiben. A közügyek iránti érdeklődés ma minden korosztályban kisebb, mint volt a rendszerváltoztató időszak kezdetén (ami rendjén is lenne), és különösen ingatag a fiatalok között. Ez viszont azért nincs rendjén, mert logikus lenne, ha a magyar társadalom előtt álló újabb feladatok megoldásában pontosan az a generáció vállalna aktív szerepet, amelyet nem húz vissza koloncként az előző rendszerből örökölt mentális teher.

Mik ezek a feladatok? Bizony nem mások, mint amiket a nyugati szakmai és politikai körök reformként emlegetnek: a közoktatás, az egészségügyi ellátás, a nyugdíjrendszer, a jóléti rendszer átalakítása, a munka világának átrendeződése, a tudáshoz és tanuláshoz fűződő viszonyaink átalakulása, a természeti környezettel való együttélésünk új szabályainak elsajátítása. A munkahely fogalmának változása, a munkaszervezeten belül a különféle kultúrákkal való sikeres együttélés új rendje. A nyitott határokból fakadó kulturális, gazdasági, politikai, köznapi változások megemésztése. A közös európai fizetőeszközhöz való viszonyulás.

Röviden: reformok, mondanánk, ha nem tették volna tönkre a szót a megelőző évtizedek és a mögöttünk hagyott hat év szomorú eseményei. A reformszocializmus sokat beszélő, keveset cselekvő korszakként lassan már feledésbe is ment volna, ha 2002-től nem hatalmasodik el ismét egy ilyenféle időszak. Ami azóta megesett velünk, rengeteget rontott nemzetgazdaságunk és társadalmunk helyzetén, de legalább annyit kilátásainkon. A gazdasági helyzetről már sok újat nem tudunk elmondani: ezeken a hasábokon nemegyszer volt alkalmam elemezni relatív lemaradásunk tényezőit, adatait. Azt is többen megírtuk, hogy sajnos nemcsak a politikai osztály minőségével, teljesítményével van baj, hanem - és itt az ember roppant óvatosan fogalmaz - az ország közállapotaival, mentális viszonyaival, értékrendjével, tudásbeli állapotával, változtatási és innovációs képességeivel.

A politikai osztályt könnyebb korholnunk, mint saját népünket, amelyet úgymond „nem lehet leváltani”. Ami ugyan igaz, de egy ilyen közhelyes igazsággal nem vagyunk kisegítve, ha a helyzetből való kikecmergés módozatait keressük. Például azt, hogy miként lehetne alkalmasabbá tenni nemzetünket a szükséges és elkerülhetetlen változások befogadására éppen most, amikor minden korábbinál egyértelműbb elutasítottság, sőt közutálat övezi a reformokat.

Nem nehéz adatolni a magyar társadalomnak a változtatásokkal szembeni ellenállását. A vizitdíj, tandíj és kórházi napidíj népszavazási eredményei is utalnak erre, noha a kormányzati „reformok” masszív elutasítottságában a szószegő módon bevezetett pótterhek morális elítélése és sok más motívum játszott szerepet. A politikai megnyilvánulásokon túl érdemes olyan kemény gazdasági adatokra utalni, amelyek az országon belüli és az országhatárokon túli területi mobilitás, valamint a munkahelyi és szakmai mobilitás gyengeségeit mutatják, az újítások és találmányok számának pangását, a tényleges vállalkozások számával mért kezdeményezőkedv elapadását. Ezekkel szemben ott állnak a korai nyugdíjazásba és a rokkantnyugdíjba való menekülés meghökkentő adatai.

Nem okok és előzmények nélküli persze a mai helyzet. A politikai osztály felelőssége igen nagy, mert bár a nép valóban nem váltható le, de nevelhető és terelhető. A kormányok saját döntéseikkel és a rendelkezésre álló tájékoztatási eszközökkel erősíthetik vagy éppen gyengíthetik a változások iránti készséget a szavazók körében.

Ez ügyben gyakran visszatérő toposz az, hogy a rendszerváltozásban szerepet betöltő politikai vezetők eltitkolták/eltitkolják a valós helyzetet, ezzel is gyengítik az emberek változtatási hajlandóságát. 2006 tavasza e téren valóban mélypont volt a magyar demokratikus rendszerváltozás történetében: a szégyen leginkább Gyurcsány Ferenc, Veres János, Kóka János nevéhez köthető.

De hasonló vádat hallottunk már - először a baloldaltól - Antall József kormányáról is. Majd különös módon a jobboldalon bukkant fel az egyébként teljesen logikátlan vád: miért is állt volna érdekében a hivatalba lépő új kormánynak elrejteni a súlyos örökséget?! Nem is bírja ki a vád a történelmi visszapillantás próbáját. Elég csak röviden idézni Antall Józsefnek a parlamenti nyilvánosság előtt elmondott beszédeiből. Antall 1990. május 22-i programbeszéde szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy az ország állapota súlyos, következésképpen gazdasági fordulatra van szükség. „Az közismert, hogy az infláció mértéke meghaladja az évi húsz százalékot. Az is, hogy nemzeti adósságunk több mint huszonegymilliárd dollár, s ez a legmagasabb fejenkénti összeget jelenti Közép- és Kelet-Európában. Az álfoglalkoztatás, a rejtett munkanélküliség a munkaerő jelentős részét alkotja. Az infrastruktúra állapota fejletlen, s ez állítja az egyik fő nehézséget piaci nyitásunk elébe. Az egészségügy helyzete katasztrofális, iskoláink kopottak és szegényesek” - sorolta a tényeket a kijelölt miniszterelnök.

Szóban és nyomtatásban számtalanszor kifejtette, hogy kemény változások sorozata előtt áll az ország. A nemzeti megújulás programja nevet viselő kormánykiadvány azt is világossá tette, hogy milyen rendszer felé halad a polgári koalíció. A program ezzel a bekezdéssel kezdődik: „A kormány gazdaságpolitikájának alapvető, átfogó törekvése a gazdasági rendszerváltás megvalósítása. A program ezért a megelőző negyven évben kialakult, lényegében működésképtelenné vált - alapvetően állami irányításra és gyámkodásra, külső elzárkózásra épülő - gazdálkodás helyett új, életképes piacgazdasági rendszer alapjainak megteremtését tűzi ki célul: a magyar viszonyoknak megfelelően, a sikeres nyugat-európai országok tapasztalatainak felhasználásával. Ez az új rendszer a világpiacba integrálódó, a magántulajdon elsődlegességére épülő modern európai szociális piacgazdaság.” (1990. 13. oldal - eredeti kiemelések).

Bőségesen adatolhatnánk, hogy az akkori kormány miként mutatta be a tényleges helyzetet. Hogy miért született meg akkor a valóság elleplezésének a vádja, és miért kapták fel ezt a hamis vádat mások később, nekem rejtély. Az kevésbé lep meg, hogy a nagyközönség táplált illúziókat az átmenetet illetően. Az ember már csak olyan, hogy nem szívesen néz szembe a helyzettel, de legalábbis nehezen hallja meg a rossz híreket.

Egyébként az első polgári kormány minden akkori és későbbi híreszteléssel szemben számtalan rendszerváltó fordulatot és valódi reformintézkedést foganatosított, és ebben nem akadályozta meg az 1990. októberi taxisblokád, sem Csurka István és követőinek kiválása, sem pedig az, hogy Torgyán József kivitte a kisgazdapártot a koalícióból. Mindezek ellenére egy sor máig ható, nagy jelentőségű változást hoztak az Antall-kormány évei a gazdasági szerkezet, a külkapcsolatok, a vállalkozási kultúra terén, sőt nem kevésbé az államháztartásban is, holott arról köztudomású igazság gyanánt szokás elmondani, hogy azon a téren a mai napig nem történt semmi komoly reform. Ehhez képest elég utalni a következőkre az első három évből:

a korábbi tanácsi rendszert a helyi önkormányzatok rendszere váltotta fel (1990), az ellátandó feladatokat és azok finanszírozását új alapokra helyezték; a Magyar Nemzeti Bank a kormánytól önállóvá vált az 1991. évi jegybanktörvénnyel; az államháztartási törvény elfogadásával (1992) az országgyűlési kontroll és a modern vegyesgazdaság szempontjait érvényesítő állampénzügyi eljárásrend keretei jöttek létre; a társadalombiztosítás (tb) szintén önállósodott és önkormányzó keretek közé került (a tb önkormányzati formáit későbbi kormányok felülvizsgálták); létrejött az állami tulajdon szabályozott keretek közötti magánkézbe adásának intézményi és jogi rendszere; a vagyoni és személyi kárpótlás szerteágazó ügyeit az erre a feladatra létrehozott hivatal néhány éven belül feldolgozta; létrejött a Gazdasági Versenyhivatal (1990), amely a verseny tisztaságán való őrködésen túl fogyasztóvédelmi funkciókat is betölt; működni kezdett a bank- és tőkepiaci felügyelet, megalkották az első pénzintézeti törvényt (1991); megkezdődött a vagyonukat vesztett állami tulajdonú bankok feltőkésítése, megtörtént néhány életképes nagyvállalat konszolidálása (pl. Rába, Dunaferr, Borsodchem); elviselhető társadalmi feszültségek mellett ment végbe a gazdaságtalan bányák és kohók leállítása.

Hasonló méretű és bonyolultságú intézkedésegyüttesekre későbbi kormányok alatt már nem került sor. Mondhatnánk: éppen azért fogyott el a reformáló lendület, mert a magyar társadalom az első néhány évben megelégelte a változást, elege lett a tehertételekből. De nem biztos, hogy ez valóban így igaz. A rákövetkező Horn-kormány a kezdeti semmittevést és pénzosztogatást követően a társadalmat a Bokros-csomaggal lepte meg, és ennek keretében komoly inflációt zúdított az emberekre, derült égből lecsapó „reformintézkedésekkel” sokkolta a társadalmat. De még akkor sem csak a kellemetlen hatások miatt volt rossz a döntések fogadtatása, hanem a pökhendi stílus meg a rossz előkészítés miatt (az utóbbi egy sor alkotmányossági hibához is vezetett). Végül kis híján nyert a szocialista-szabaddemokrata koalíció 1998-ban. Vereségének okai között előkelő helyen álltak a korrupciós ügyek, de azt is érdemes kimondani, hogy akkor a Fidesz-MDF program és annak arcaként Orbán Viktor jobb és hitelesebb kormányzati kínálatnak látszott.

2006-ban viszont a gyatra kormányzati munka ellenére maradhatott a Gyurcsány-kormány, és nemcsak a további ígérgetéseknek és a valóság elrejtésének betudhatóan, hanem részben bizonyára amiatt is, hogy az ellenzéke hihető és markáns program nélkül akart visszajutni a kormányba. Nem volna szabad ezért magától értetődő politikai alapigazságnak elfogadni azt, hogy mára a magyar politikában vereségre van ítélve az, aki reformálni akar.

A gyurcsányi reformdömping kudarcából egészen más következtetéseket lehet levonni: az ugyanis sokkal inkább a késő kádári mintának az anakronisztikus folytatása, semmint valódi modernizációs irány, amelyre „még nem érett meg a nép”. Az államszocialista rendszerben az MSZMP-kongresszusok évében jött a költségvetési lazítás és hangulatjavítás, amit nem sokkal rá megszorításos kiigazítás követett, amint a nemzetközi finanszírozási feltételek törvényszerűen romlani kezdtek. Most a parlamenti választások évében futott el a költségvetés (2002), amit a ciklus közepén megszorító-korrigáló szakasznak kellett volna követni. Ezt Medgyessy (és tanácsadója, majd minisztere: Gyurcsány) elmulasztotta, nehezen megmagyarázható okokból. Igaz, kezükre játszott az EU-belépésünk, ami elodázta a külső finanszírozási bajok jelentkezését. De az újabb választásokhoz közeledve ismét költekezni kezdett a kormány (2006), ami rekordméretű eladósodási ciklust indított volna el, és ezt már az EU szabályai nem viselték el. Jött a kemény konvergenciaprogram, és vele egy (ismét kényszer hozta) újabb reformkor.

Itt tartunk most. Déja vu: nem annyira új ez a világ nekünk. A fiatalok azonban nem értik. A társadalom egyik része érti, látott már ilyet, de igyekszik tudomást sem venni a valóságról. A másik része is érti, mert látott már ilyet, és várja, hogy mikor áll elő valaki őszinte szóval és értelmes javaslattal.

Nem annyira reménytelen tehát az ügy, mint ahogy felületes okoskodással gondolnánk, csak éppen roppant nehéz. A reformhalandzsa kormánya a jelek szerint megbukik - nem kicsit, nagyon. Saját hívei és eddigi támogatói-eltűrői nem láthatják bennük a megoldást személyes bajaikra és közös gondjaikra. A politikai alternatíva még sohasem állt ilyen jól. De a polgári oldal (vagy más szóval: a jobboldal) értékrendje és világképe ma sokkal problematikusabbnak látszik, mint valaha a rendszerváltozás óta. Van ugyan végre saját közvélemény-formáló médiája (rádiója, televíziói, napilapja, hetilapjai), azonban a médiumok alaphangvétele nagyobbrészt egyértelműen reformellenes: zsörtölődő, panaszkodó, magába süppedő vagy éppen harsányan maradi. Nem meglepő ez. Amit a szocialista vezetésű kormány tett reformügyben 2002-től, az nagy felületet nyújtott a kemény kritika számára. Bokros Lajost is könnyű elővenni. Sőt az idősebbek emlékezhetnek a reformközgazdászi fontoskodásra (főleg, hogy néhány akkori szereplő ma is ott van a pikszisben).

Elfogadom, nem könnyű különbséget tenni a piacgazdaság mint olyan és a mai magyar piacgazdaság között. Nem könnyű disztingválni az értelmes átszervezés és a reformhablattyal leöntött kormányzati rögtönzés között. Számos felháborító példát hoz elénk a mai privatizációs világ, annak viszont nincs mozgósító ereje, ha netán a magántulajdon rendeltetésszerű működésével találkozunk a magyar valóságban.

De súlyos későbbi bajokhoz vezet az, ha a mai magyar kapitalizmus vérlázító kinövéseivel példálózó orgánumok elvezetik (nyilván szándékaik nélkül) a jobboldali támogatók egy jelentős körét az állami beavatkozás és az államosítás visszavárásáig. Arra ugyanis hiába várnak, ilyen kurzus már nem jön el. A jobboldalra ennél nehezebb történelmi feladat vár: tényleges versenyt, kiszámíthatóbb gazdasági viszonyokat, több innovációt és több munkahelyet kell teremtenie. Azaz: jobb kapitalizmust.

Most ezen az oldalon túl sok olyan hang szólal meg minden egyes nap, amit jobb szó híján kultúrmiépesnek nevezek házi használatra. Takaros kis összeesküvés-elméletek, tőke- és pénzellenesség, a külvilág okolása minden bajunkért. Mindez talán jó a mai kormány elleni mozgósításra, de nem lesz jó a következő kormány politikájának megértetéséhez. Márpedig a következő polgári kormány sikere alapvetően a saját tábor és az el nem kötelezettek viselkedésén múlik. A túloldal morogni fog, főleg ha fáj az intézkedés. De az övéik hosszú évek alatt elkövetett tényleges semmittevését maguk is látják.

Vannak azután olyanok, akik sem ezen, sem a túlsó oldalon nem helyezkedtek el. Például sokan az újabb nemzedékekből. Ők egyszerűen nem értik a mai csatákat, de szeretnék látni a jobban működő államot, az alacsonyabb adókulcsokat, az európai átlagnál nem drágább autópálya-építéseket, a mainál jobb és rendezettebb egészségügyi ellátást. Ha sokáig nem látnak tisztán, bizony, jó néhányan elmennek majd az országból.

Ez lenne a legnagyobb baj, ami minket érhet. Ezért is kell átalakítani, változtatni, megújítani mindazt, ami átalakításra vár, változtatásra érett, megújításra szorul.



« vissza