Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Merre tovább, Európa?

Ebben az írásban azokat az új kihívásokat vizsgáljuk meg, melyekkel az Európai Unió tagjává vált Magyarország szembesült az unió 2007 decemberében elfogadott reformszerződését követően. A helyzetelemzést és a magyar érdek körvonalazását követően kísérletet teszünk az eredményes EU-stratégia feltételrendszerének körvonalazására.

 

 

Az unió válságának természetéről



Ha napjaink európai közbeszédének leggyakrabban hallható fordulatát kellene megjelölnünk, a nemzetközi kapcsolatok elméletében kedvelt diskurzuselemzéssel számszerűleg is igazolni lehetne, hogy ez „az EU válságban van” lehetne csak. Hisz nincs olyan kezdeményezés, döntés vagy fejlemény, amit az unió összefüggésében legalább néhányan nem bírálnának. S ha nem követjük az ember, a fia meg a szamár klasszikus mese hőseit, akik - minden közbeszólónak engedve - a végén valóban nevetségessé válnak, amint fölmálházott szamarukat a saját vállukon hordozzák a falu főutcáján, akkor érdemes odafigyelni arra, hogy nem minden felvetés egyformán megalapozott. S bizony, e népmese azt a mélyebb belátást közvetíti, hogy nem lehet mindenkinek kedvére tenni, s hogy attól még, hogy sokan mondanak valamit, attól még az vaskos tévedés is lehet.

Az unió válságát egyfelől a brit média és elemzők sugallják, akik nyelvi okokból valós befolyásukhoz képest túlreprezentáltak az EU-tanulmányokban és főképp az idézettségben. A britek, akik - különösen Gordon Brown kormányfősége alatt - nem épp Európa-központú felfogásukról híresek, inkább a hagyományos globális és nemzetközösségi közelítést alkalmazzák, az unió politikai elemeitől pedig voltaképp mindhárom dimenzióban távol tartják magukat. Így a szokásos kárörömmel szólnak minden olyan esetről, amikor valami nem „tervszerűen és arányosan” valósul meg. Márpedig épp ez az, ami az EU fél évszázados történetében mindennapos, és talán inkább modelljellemzőnek, semmint gyengeségnek tekinthető. Már csak azért is, mert a lassú, szerves fejlődés, a kísérletek és tévedések útja jobb alkalmat ad arra, hogy az immár 27 tagállam közel 500 milliónyi polgára megtanulja és elfogadja a Brüsszelből jövő kezdeményezéseket, vagy éppen visszafordítsa a megalapozatlan törekvéseket. Épp ezért az unió válságáról szóló fordulatot is inkább csak elterjedtnek, semmint megalapozottnak tekinthetjük. Hisz közismert (Wallace és Wallace, szerk., 1999.), hogy az unió működésére az egyes területeket átfogó részpolitikák lassú, evolutív, sokszor informális kifejlődése volt és maradt is a jellemző. Nézzük a tényeket! Ha csak a legfontosabb politikaterületeket vesszük, a ius murmurandi szintjén túlmutató értelemben az eredmények voltak és maradtak túlsúlyban az egész elmúlt fél évszázad során.

a/ Aközös valuta, az euró páratlan sikertörténetnek bizonyult. S míg Helmut Kohl és munkatársai számtalan gúnyos megjegyzést kaptak azért a kijelentésükért, mely szerint az euró „ugyanolyan erős lesz, mint a német márka volt”, e kijelentést nyolc év tapasztalata alapján tudományosan és tárgyszerűen vitatni nem érdemes. Ha valami miatt hibáztatható az euró, az - szokásszerűen, de nem megalapozottan - inkább „túlzott erőssége” lehet. Az 1,17 dolláros árfolyamról indulva 85 centig süllyedt, majd 1,57 dollárig erősödött, ami e tanulmány lezárásakor már jellemző értéknek volt mondható. Mivel az EU fizetési mérlege eközben egyensúlyban maradt, sőt inkább rendszeres kis többletekkel zárt, a valuta túlzott erősségéről, a kivitelt és a foglalkoztatást lefojtó hatásáról szóló, naponta hallható megállapításokat nem lehet igazolni. Igaz, az Európai Központi Banknak egyetlen évben sem sikerült az alapszabálya 2003. májusi értelmezése szerinti „2 százalék vagy annál kisebb” mértékű inflációt elérni. Ugyanakkor az sem téveszthető szem elől, hogy az EKB - az MNB-től és néhány angolszász jegybanktól eltérően - nem az inflációs célkövetés divatáramlatát követi, hanem a Bundesbankhoz hasonlóan kétpillérű stratégiát folytat. Ebben az infláció mellett a pénzmennyiség alakulása és a gazdasági helyzet - főképp a középtávú kilátások - komplex értékelése is szerepet kap (Issing és tsai, 2004.). Ez egyfelől azt jelenti, hogy az EKB következetesen járt el, amikor az amerikai tőzsdepánik idején nem tett kamatlépést, hiszen a 2007. évi 2,1 százalékos infláció úgy alakult ki, hogy már decemberben 3,1, januárban és februárban pedig 3,2 százalékos volt a 12 havi infláció (ECB: Statistics Pocket Book, March, 2008. 37.). Másfelől pedig azt is, hogy az idézett forrás szerint a 2001-2007 közti időszak egészében jellemzővé vált 2,2 százalékos inflációs eredményt nem lehet a „saját cél el nem éréseként” értelmezni, amint néhány pedáns pénzelméleti írás szerzője a névlegesen tízszázalékos eltérés alapján teszi. Gyakorlati szempontból az árstabilitás egyértelműen megvalósult, ezzel a gazdasági növekedés feltételeit az euróövezet egésze számára kétségkívül biztosították, méghozzá immár egy gazdaságtörténetileg is értékelhető időszakban.

b/ A Lisszaboni Stratégia, ami a 2000-es évek keretprogramja, s amelyet 2005 márciusában alapvetően átalakítottak, új kereteket fogalmazott meg az európai gazdasági modell értelmezéséhez. Fontos lépés volt a társadalmi és a gazdasági fölvetések jobb összhangja, a környezeti és versenyképességi szempontok új egyensúlya. S miközben ez átalakítást megelőzően már itthon is kötelezővé vált a fanyalgás (l. Gács, 2005), az unió e program legfontosabb elemét, a 70 százalékos munkapiaci részvételi szintet már 2006-ra elérte. Igaz, hogy a 70,2 százalék elmarad az Egyesült Államok 75,5 és japán 73,1 százalékától, de a cél nem a túlszárnyalás volt, hanem a 70 százalék elérése, mégpedig 2010-re (forrás: ECB Statistics Pocket Book Frankfurt/M., 2007. december, 7.). Ez korántsem bűvészkedés, hisz egy sor EU-államban korábban 18 százalékot meghaladó munkanélküliségi ráta volt, így Spanyolországban, Lengyelországban és Szlovákiában. E mutató jelentősen javult, Lengyelországban 8,6, Szlovákiában 10,4 százalékra mérséklődött az ECB (2008. március, 43.) szerint, és ezzel párhuzamosan nőtt a foglalkoztatás is. Nyilván annál szembeötlőbb a megfelelő időszak romló magyar teljesítménye, a kétezres évek elejét jellemző 5,2-5,4 százalékról a 2008. I. negyedév végére a KSH által mért 8,1 százalékra növekvő munkanélküliséggel és a konvergenciaprogram szerint 2010-ig lényegében szinten maradó, 57 százalékos foglalkoztatással. A jegybank előrejelzése (MNB, 2008.). ennél borúlátóbb, és 2008-ra 0,6 százalék, 2009-re további 0,4 százalékpontos csökkenést valószínűsít, a növekedés lassulásával összhangban, ámde az aktív foglalkoztatási politika sokat propagált intézkedéseinek hatástalanságát megjelenítve.

A foglalkoztatási helyzet aligha javulhat a munkapiac bizonyos fokú deregulálása és az oktatási rendszer piachoz közelítése híján. E mozzanatok pedig a lisszaboni stratégiának éppúgy alapelemei voltak, mint az információs technika jobb alkalmazása és az idősebbek foglalkoztatásának előmozdítása. Mindezért e program, a maga szerény eszközeihez mérve, valamint a közösségi forrásokban szinte ki sem mutatható részesedése mellett egészében eredményesnek mondható. Eltérően például a továbbra is szélsőségesen pazarló és a közösségi versenyképességet belátható módon nem szolgáló agrárrendtartástól, aminek megőrzéséért az érintettek ismét hisztérikus kampányt folytatnak. (Miközben az érdekképviselők némelyike és a külügyminiszter is úgy tesz, mintha 2009-ben nem kerülne sor az uniós pénzelosztási elvek és gyakorlat felülvizsgálatára, az érdeklődők egyebek mellett az angol külügyminiszter [Miliband, 2008] cikkéből is értesülhettek arról, hogy az átalakítás nem kispályás jellegű lesz. Ezt erősíti, hogy a kezdeményezés mellett a németek is felsorakoztak - Világgazdaság, 2008. április 2. 6.) Pedig nehéz lenne jó érveket mondani arra, hogy az EU GDP 1, 8 százalékát előállító, és közismerten súlyos újraelosztási visszásságoktól szenvedő közös agrárpolitika (Halmai, szerk. 2007) változatlan formájú megőrzése kinek is érdeke még azokon kívül (mint az angol és a monacói uralkodó), akik közvetlen pénzügyi értelemben haszonélvezői e rendszernek. (Érdekesen mutat rá erre a jobboldali Budapest Analyses [2008. február 6-i 182. sz.] elemzése is a magyar gazdák összefüggésében és a Magosz-álláspont visszhangozásának szokására rácáfolva. (www.budapestanalyses.hu, letöltve 2008. febr. 7.) Ezzel szemben a lisszaboni stratégiában vázolt súlyponteltolódás, egyebek mellett az egyes tagállamok GDP-je 3 százalékának K+F célra fordítása csigatempóban haladt. Az uniós átlag 1,8, a hazai 1 százalék, amit a belső felhasználás rendkívüli aránytalansága és a vállalkozói hozzájárulás és a piaci szempontú szervezés visszaszorulása csak súlyosbít (Török, 2006).

c/ Ellentmondásosabban alakult a legellentétesebb értelmezésekre módot adó célkitűzés, hogy az unió „a világ legversenyképesebb régiójává” váljék. (Kifejezetten félreértelmezés az, hogy legtöbbször „legdinamikusabbról” beszélnek, ami hruscsovi értelmezés lenne, és nem is szerepel az uniós dokumentumokban.) Az Egyesült Államok elhúzódó pénzügyi megrázkódtatása (Soros György [2008] új könyve szerint a nagy válság óta a legsúlyosabb) és a dollárnak az euróhoz képest megfigyelt 50 százalékos értékvesztése - ami különösen a pénzügyi vagyontárgyak felhalmozói számára nem éppen közömbös - mára e célkitűzést kevésbé utópisztikusnak mutatja, mint akár néhány éve. Eközben persze nem egész világos, a célkitűzés mire is irányult. A versenyképesség komplex és sokféleképp értelmezett és számos módon mérhető fogalom (Szentes, szerk., 2005/2006), a politikusok vélhetőleg nem ilyen szakszerűséggel fogalmazták meg a célt. Ha a mérce a valuta stabilitása, a közösség fizetési mérlege, vagy más jóléti mutató, beleértve a megtakarítások és beruházások egyensúlyát és a környezeti szempontokat is, akkor Európának nincs oka a panaszra. Ha a mérce a munkatermelékenység, az idézett statisztika szerint az EU 8,3 százalékkal megelőzi Japánt, viszont továbbra is 27,2 százalékponttal elmarad az Egyesült Államok mögött. Az idézett versenyképességi elemzések rámutattak arra is, hogy a szűkebben vett értelemben, például az új termékek és különösen a K+F, ezen belül is a szabadalmak terén az amerikaiak előnye még nőtt is.

Ha tudomásul vesszük, hogy e célkitűzés a jellegzetes uniós kompromisszumok egyikeként a munkaadóknak tett gesztus lehetett, akkor nem lepődünk meg a kis elmozduláson. Hiszen a versenyképességet döntően a nemzetgazdaságok keretfeltételei alakítják, az adózástól a képzésen át a jogállamiság minőségéig. E keretfeltételekre az uniós célkitűzéseknek általában, és különösen a pénzügyi előirányzatokkal nem előmozdítottaknak, csekély ráhatásuk lehet csak. Vagyis annyi valósul meg belőlük, amit az egyes kormányok jónak látnak. Egyesek - mint a skandináv államok - régóta és eredményesen munkálkodnak e célokon. Más országokban a kontinentális jóléti modell legkisebb módosítása ellen is erőteljes társadalmi ellenállás indul, ami lelassítja a változást. Épp ezért e területen közösségi politikáról, mondjuk a területfejlesztéshez, a schengeni övezethez vagy a monetáris politikához hasonló értelemben nyilván nem érdemes beszélni.

 

Sokszínűség, helybenjárás vagy konszolidáció?

 

Az Európai Unió számára a jelen évtized a sokszínűség megemésztésének, a konszolidációnak az időszaka. Ebben a tételben két ellentétes állítás rejlik. Egyfelől azt állítjuk, hogy az unió sokszínűsége a jövőben sem adja át magát semmiféle mesterséges egységesítésnek, amit az uborka görbületéről, a csokoládé mibenlétéről és a nemdohányzók - más veszélyforrásokat mellőző - védelméről szóló, közismerten túlzó rendelkezések bírálata kapcsán sokan vélelmeznek. Másfelől azt is állítjuk, hogy e hirtelen megnőtt sokszínűség kezeléséhez a korábban vélelmezettnél lényegesen több idő szükséges, de a feladat megoldható.

a/ Az unió sokszínűsége nem a keleti bővülésből adódik, hanem mindenekelőtt a régi, nagy tagállamok eltérő belső fejlődéséből. Eléggé szembetűnő, ha csak a brit, a francia és a német társadalom és gazdaság sokféle feszültségére gondolunk. A 2006-2008 közti belpolitikai változások, reformkezdeményezések és kudarcok potenciálisan átalakíthatják azokat a nemzeti modelleket, amelyek a jóléti államok korábbi változatainak elemzéséből és kategorizálásából adódtak (Genschel, 2005, Sapir, 2006). Nagy-Britanniában láthatólag a pénzügyi egyensúly korlátjába ütközött az új Labour félbehagyott reformprogramja. Franciaország Sarkozy elnöksége alatt thatcherista fordulat előtt állhat, aminek kimenetele a társadalmi erőpróba kimenetelétől függ, éppúgy, mint egykor Nagy-Britanniában. Végül Németországban a Merkel vezette nagykoalíció, amiben a kulcstárcák mind a szociáldemokraták vezéregyéniségei kezében maradtak, láthatólag nem volt képes a „neoliberális” fordulatra, hanem csak a korábbi évek igen apró lépéseinek továbbvitelére.

Az előzőek azt is jelentik, hogy a globalizáció, az egységes piac és pénz dacára a gazdasági modellek eltérése megmarad (Szabó K., szerk, 2007). Ebből is adódóan az integráció elmélyülése az ezredforduló tervezeteinek kialakításakor vártnál csak sokkal lassabb lehet, amit a közös intézmények jövőjével kapcsolatos - kül- és biztonságpolitikai természetű - eltérések tartósulása csak felerősít. Az unió politikai mélyítését célzó, a „demokratikus deficit” leküzdését az unió átpolitizálásával leküzdeni próbáló törekvés (Bartolini, 2006) zsákutcának bizonyult. A Nizzai Szerződés 2001. évi elfogadása óta a többszöri nekifutás sem tudta az unió politikai letéteményét, a finalité politique felé haladást előmozdítani. A három meghatározó állam kitapinthatóan és erősödően eltérő hangsúlyok mellett köteleződött el, így a közös nevező kisebb a vártnál és a szükségesnél is. (Bővebben l. Alesina és Giavazzi [2006] kötetét.)

b/ Új színt hozott az EU életébe az északi kibővülés. Míg a déli bővüléssel a latin országok történelmi, intézményi és kulturális viszonyaiba illeszkedő, és inkább csak a meglévő torta újfajta szeletelésében érdekelt új szereplők léptek be, az északi kibővüléssel megváltozott az EU természete. Amit rövidlátó bürokraták és kommentátorok „könnyű és gyors belépésnek” véltek a svédek és a finnek nettó befizetői pozíciója miatt, az valójában alapvető kihívást jelentett. Az északi államok - és újabban a csehek és a baltiak is - eleve távolságtartóak voltak és maradtak a politikai integráció minden formájával és az ezt megalapozó, szándékosan kétértelmű, a spontán és evolutív politika- és intézményfejlődésnek teret adó megoldásokkal szemben.

Másfelől a skandinávok a közvetlen demokrácia révén ellenőrzött, átlátható és ezért a szupranacionalizmust nem tűrő, saját megoldásait modellértékűnek tekintő stílust honosítottak meg. Végül ezt erősítette meg a skandináv jóléti államok alapvető reformja (Aiginger-Guger, 2006, Győrffy, 2007a), amiben az EU-ban érvényesülőnél lényegesen szigorúbb, belső meggyőződésre és a kormányzattal szembeni bizalomra épülő szabálykövető politika valósult meg immár jó másfél évtizede. Eza gyakorlat már rég nem a hazai közbeszédben élő, bölcsőtől a sírig mindenkit ellátó, ám a közpénzeket átláthatatlanul kezelő modell (Bartha, 2006), hanem a nemzetközi versenyképességi listák első tíz helyére rendre bekerülő államok. Ez bizony nem a kontinentális modell a maga rendetlenségével, kiskapuival és áttekinthetetlenségével. Egyáltalán nem ez az „európai szociális modell”, amit az EU sokmilliós társadalomtudományi kutatási programjaiban sugalmaznak.

A skandináv siker és mentalitás együttesen erősíti az euroszkepticizmus új fajtáját: azt a meggyőződést, hogy ha akarjuk, Brüsszel nélkül jobban megy. S miközben ez egy szinten bizonyára igaz, a föderális Európa távlatát ez se elvi, se szemléleti szinten nem erősíti. Pedig az új tagállamok számára épp ez utóbbi jelenthetné a külső fix pontot. Ez részint a hosszú távú intézményi meghatározottság miatt, részint pedig a gazdaságpolitika időnkénti visszarendeződésének következtében lenne szükséges (Csaba, 2007).

c/ Az előadottakból belátható, hogy a keleti kibővülés legföljebb a felszínre hozta, de nem kiváltotta a sokszínűséget és az ehhez is kötődő döntéshozatali bénultságot. A tucatnyi új tagállam gazdasági súlya az egyetlen Hollandia adatához mérhető, vagyis nem itt kell a nehézségeket keresni. Az új tagállamok megjelenése két szempontból jelentett valódi kihívást (miközben a kibővülést megelőző vita számos témájáról, a tömeges kivándorlástól a demokrácia működőképtelenségéig kiderült, hogy képzelt betegség mind).

Egyrészt a tagállamok számának megnövekedésére a belső intézmények, a jórészt informalitásra és hat tagra kiépített döntéshozatali rendszer előzetes átalakítására nem került sor. Ez kiélezte az egy tagállam - egy szavazat elvén működő rendszer ellentmondásait, amint az előre látható volt. Másrészt az új tagállamok talán túl gyorsan is beletanultak az uniós gyakorlatba, ahol a brüsszeli fellépés gyakorta csak a hazai közönségnek szóló színjáték, érdemi tartalom híján. Ez- a szakirodalomban a „kormányköziség megerősödéseként” jellemzett - stílusváltás sok esetben lehetetlenné tette az uniót évtizedek óta működtető informális megegyezések gyakorlatának továbbvitelét.

d/ Mindehhez még hozzátehetjük, hogy a déli kibővülés és a mediterrán kihívás csak a felszínen és formálisan megoldott feladatok közt maradt. Görögország ugyan gyorsan növekedett, az 1996-2000 közti 3,4 százalékról egy teljes százalékponttal gyorsítva, 4,4%-kal bővülve 2001-2005 közt és 2006-ban is 4,2%-kal, vagyis a keleti tagokkal megegyező lendülettel, bár magasabb szintről indulva. Ugyanakkor a görög kimutatások 2005-ben lelepleződött manipulálása miatt biztosan tudható, hogy az ország legalább egy évtizeden át nem teljesítette az euróövezet követelményrendszerét. Ezpedig maga is aláásta az uniós politikák szavahihetőségét. Hasonlóképp Olaszország is az 1,7 és 0,7 százalékos növekedés meg az államadósság fojtogató terhe alatt nyög, a deficitkritériumot csak könyvelési újításokkal teljesítették. Sokak meglepetésére a nemzetközi pénzpiacok nem büntették meg egyik országot, sőt Portugáliát sem. Utóbbi nem pusztán 2004 óta folyamatosan nem teljesíti az EMU-kritériumokat, hanem egyfajta negatív gazdasági csodát is bemutatott (Blanchard, 2006). Utóbbi lényege az évtizedes szinten stagnáló termelékenység, ami az uniós tagságot követő fogyasztásvezérelt felfutás végéhez és a szerkezeti gondok éleződéséhez vezetett.

Meglepő, hogy a nemzetközi pénzpiacok mennyire differenciálatlanul kezelték az unió tagállamait. Ekképp jogos lehet az észrevétel (Győrffy, 2007b), mely szerint a valutaunió egyfajta erkölcsi kockázattal/moral hazard járt, amennyiben a meggyőződés híján való, fegyelmezetlen gazdaságpolitika számára mozgásteret biztosított a védernyő. Az EMU bevezetésekor kialakult várakozások ellenében a közös költségvetés-politikai szabályrend nem kényszerített szigorúbb gyakorlatra, hanem a kedvező várakozások adtak teret a máskor már rég fenntarthatatlanná váló politika továbbvitelére.

Egészében véve a déli kibővülés arra utal, hogy az EU-, sőt az euróövezeti tagság is csak a fenntartható fejlődés keretének, de semmiképp se biztosítékának tekinthető. Ez pedig óv attól, hogy a keleti tagállamokban 2002-2007 közt kormányzati rásegítéssel kialakult eltúlzott várakozásokat ártalmatlan játszadozásnak tekintsük. Nagy a veszélye ugyanis annak, hogy a közvélemény - az okság és az időbeli egybeesés összekeverésével - magát az uniós csatlakozást hibáztatja majd az elmaradt gazdasági csodáért. Ennek jelei a 2005-2008 közti időszak közvélemény-kutatásaiban és sajtómegnyilvánulásaiban tetszés szerinti terjedelemben kimutathatók.

 

 

A reformszerződés - ráncfelvarrás vagy új kezdet?


 

Alapvető kérdés, miként ítélhetjük meg az EU jövőjét. Rövidre fogva állítható, hogy a közbeszéd és a szakirodalom többsége ma az unió jövőtlenségét vélelmezi. Magyarán szólva: a régi hajtóerők kimerültek, az újak viszont nem jöttek létre, vagy ha mégis, kioltják egymást. Az unió egyre jobban elszakad a polgárainak mindennapjait meghatározó mozzanatoktól. E vélekedéssel szemben hét ellenérvet is felsorolhatunk.

a/ 2007 decemberében, hosszú vita után létrejött az unió reformszerződése, amit az októberi véglegesítést követően a kormányfők jóváhagytak, néhány tagállam pedig máris becikkelyezett. (A szöveget [magyarul is] l.: EurActiv, 2007. dec. 13. letöltve 2008. febr. 5.) Egyfelől igaz, hogy e szerződés elődeihez, vagyis a nizzai szerződéshez és az elvetett alkotmányos szerződéshez hasonlóan inkább a létrehozásában részt vevők, semmint a közvélemény támogatását szerezte meg, mert döntően a sokoldalú szervezet egyfajta működési szabályzatára szűkült. (Nem meglepő módon a liberális kormányköziség élharcosa, Moravcsik [2008] ebben a politikailag lehetséges maximumot látja.) A magam részéről továbbra is úgy vélem, nem előnye, hanem súlyos hiányossága az, hogy tartózkodik minden szimbolizmustól és a jövőt felvázoló távlati célkitűzéstől, hiszen az említettek adják az unió hajtóerejét a kezdetektől napjainkig. A tejkvóták és a kakaórezsim vitájában, vagy a szennyvízdirektíva szemszögéből, netán a lengyel szavazatok súlyozása mentén föl sem lehet értelmesen vetni a földrész jövőjét meghatározó kérdéseket, például a török tagság, vagy a területen kívüli katonai szerepvállalás ügyét. Márpedig a pesti mondás szerint „csökött kérdésre lökött válasz” adható csupán.

 

Bizonyára az is igaz, hogy a túlbuzgóság jeleként a magyar törvényhozásban mindössze 30 példányban osztották szét a szöveg fordítását (igaz, vannak honatyák, akik olvasnak idegen nyelveken, esetleg van hozzáférésük a világhálóhoz, ahol az EU minden hivatalos nyelvén olvasható). Ezért a rögtön másnap történt ratifikálás nem az EU-pártiság, hanem a végiggondolatlan kormányzati stílus jele. Mégis, ha az összfolyamat politikai dinamikáját tekintjük, a lisszaboni szerződéssel az EU kimozdult a laekeni csúcs lezárása óta tartó bénultságából. Ez bizonyára szükséges, ha nem is elégséges feltétele a válaszra már rég megérett kérdések elboronálásának. A stabilitási egyezmény új életre lehelése (Fischer et al, 2006), nem utolsósorban a nagy tagállamok, mindenekelőtt Franciaország és Németország visszatérése az egyezmény kijelölte útra már 2007-től kezdődően, esélyt ad a szervezet végrehajtási bénultságának feloldására.

b/ Föntebb már szóltunk arról, hogy a közös agrárpolitika 1968 óta megcélzott és az 1992-es McSharry-féle reformok óta lassanként, de határozottan előrehaladó reformja 2009-től új szakaszba léphet. Szó sincs arról, hogy 2013-ig rögzítve lennének a célok és a mértékek, sőt az eljárásmódok sincsenek. A kibontakozás fő irányában az idézett források szerint a szakmai megegyezés közel van. Nem kétséges ugyanakkor, hogy a Kereskedelmi Világszervezet hasonlóképpen lassú, de feltartóztathatatlan tárgyalási folyama az uniót a korábbinál lényegesen rugalmasabb álláspontra szorítja majd. Tarthatatlan álláspontok ismételgetése még soha és senkinek nem bizonyult hatékonyan megvédhető érdekének. Márpedig mind az Egyesült Államok, mind pedig az EU számára nyomós érvek szólnak az agrárliberalizációs megállapodás belátható időn belüli aláírása mellett (Bouet és tsai, 2007). Ezért jogos ha felhívják a figyelmet (Inotai, 2008, 17.) arra, hogy például a közvetlen kifizetésekhez való merev ragaszkodás, vagy akár csak az a törekvés, hogy a nettó befizetői pozíciót mindenáron a mezőgazdaság terén kívánjuk fönntartani, közgazdaságilag nem megalapozott, ráadásul politikailag mindenképp tarthatatlanná válik, legkésőbb 2013 után.

c/ Az egységes piac kialakításának programja több mint két évtizede indult el, de számos területen még töredékes az előrehaladás. A Bizottság 2007. novemberi áttekintésben közel két tucat területet/ágazatot sorolt fel, ahol az alapvető törekvések jelentős része még megvalósításra vár. Mindezen visszásságok - és a 2005 óta terjedő „patrióta gazdaságpolitikának” elkeresztelt ódivatú piacvédelem térnyerése - ellenére szembetűnő, hogy a piac fokozatosan működni kezd. Számos elemzés mellett a mindennapi tapasztalat is utal arra, hogy a kizárólag valóságosan működő piacra érvényes összefüggés, a mikroökonómia egyetlen ár törvénye fokozatosan érvényre jut. Ma már az éttermi szolgáltatásoktól a repülőjegyárakig és a mobiltelefonok vándorlási díjaiig terjed az a kör, ahol a néhány évtizede még „szokásosnak” vélt nagyfokú szóródás erőteljes mérséklődése figyelhető meg. Ebben az uniós szabályozásnak és a verseny szabályait az érdekeltek ellenében kikényszerítő bizottsági és bírósági gyakorlatnak is jelentős a szerepe, nélkülük a piac „önfejlődése” nyilván még töredékesebb lenne/lett volna.

d/ Aligha becsülhető túl az Európai Bíróság jogegységesítésben és az irányelvek kikényszerítésében játszott tevékeny szerepe. Miközben alkotmányossági és politikai megfontolások miatt az európai joganyag nemzeti jogban érvényesülő elsőbbsége korántsem csak Nagy-Britanniában kétséges, hanem egy sor kontinentális európai országban, köztük hazánkban is, a Bíróság gyakorlata egyre több területen szerez érvényt a közösségi jog primátusának. A Bizottság nagy port felvert vizsgálataihoz, például az Iberia és az Olympic légitársaságoknak, valamint a félállami német tartományi bankoknak juttatott kedvezmények ügyéhez társulva kialakulóban van az uniós politikák és alapelvek szelleméhez, nem pedig az érdekmotivált és minimalista értelmezéséhez illeszkedő joggyakorlat. Az Emberi Jogi Bíróság ítéletei, amelyek a magyar hatóságokat is többször elmarasztalták, előmozdítják a jogtudatosabb megoldások gyakorlattá válását a régi és az új tagállamokban egyaránt.

e/ Az uniós versenypolitika és jogegységesítés, valamint az egységes piac működése is hozzájárul a nemzeti piacok fokozatos - bár részleges - deregulálódásához. Nehéz nem észrevenni, hogy a legtöbbször globális folyamatok kényszerítik ki e lépéseket, legyen szó a légitársaságok piacáról, vagy épp a kutatás és a kutatók világméretű áramlásáról. Mindenesetre egy sor piac ma könnyebben meghódítható, mint mondjuk két vagy három évtizede, s ebben az uniós megoldásoknak is kedvező a szerepük.

f/ Nem feledkezhetünk meg a közfigyelemben némileg hátrasorolt bel- és igazságügyi együttműködésről sem, annál is kevésbé, mert 2007. dec. 21-e óta hazánk is tagja a schengeni övezetnek. Ezen túlmenően értelemszerűen megnő a szerepe a közösségi szintű bevándorlási politikának, a letelepedés és az üldözöttekkel való bánásmód közös szabályozásának, a vízumkiadás és a tartózkodási szabályok „egyablakos” rendszerének. Kézenfekvő, hogy e területeken a jövőben hathatós és konkrét együttműködésre lesz szükség, hisz a szabályozatlan beáramlás az egyes befogadó társadalmak kötőszövetét feszegető kérdéssé vált, például Hollandiában, Dániában és Franciaországban is.


 

 

Mi mindig ráfizetünk?


 

Mit hozott magyar szempontból az uniós tagság? Az elmúlt időszakban számtalan fórumon próbáltak mérleget vonni eme összetett kérdéskörben, és bizonyára nem lehet egyértelmű válaszokra törekednünk.

a/ Ha az eredményeket pusztán a közvetlen jövedelmi többletekre irányuló átlagválasztói szempontból vizsgálnánk, a válasz akár kiábrándító is lehetne. Persze ekkor sem indokolt megfeledkezni azokról a fogyasztói többletekről, amiket például a megnövekvő verseny, a szélesedő választék, a számos területen - a biztosítási díjaktól a mobilhívásokon át a sós mogyoróig terjedő körben - csökkenő árak, az erősödő kiszámíthatóság és a biztonságpolitikai kockázatok megszűnte jelent (mondjuk az idegenforgalomban vagy a lakás- és pénzügyi szolgáltatások körében, amelyek egyenként is az agrárágazat többszörösével járulnak hozzá a magyar GDP és vagyonállomány gyarapításához).

b/ Történelmi távlatba helyezve aligha kérdéses, hogy 2004. május 1-jével véglegesen megszűnt Magyarország „komp­országi státusa”, ami az egész 20. századot meghatározta. Ez vélhetőleg ugyanúgy nem mérhető közvetlenül, mint az idegen csapatok távozta, vagy a szabad választás megtörténte, vagy az egyetemi és sajtópluralizmus helyreállításának „hozadéka”. Azt azonban tudjuk, hogy hazánkra ezáltal nem valamiféle - sokak által fölemlegetett - „vadkapitalizmus” tört rá, hanem - pusztán az állami újraelosztás 50 százalékot is meghaladó szintje és univerzális jellege miatt is - az európai szociális piacgazdasági modell. Konkrétan az EU intézményei és politikái révén fix pontként hatott a rendszerváltozás egészében a mindennapokat közvetlenül is formáló módon. A külföldön tanuló magyar és a nálunk tanuló külföldi diákok, bevásárlók, munkavállalók, kutatók, üzletemberek, befektetők, az alkotóművészek és a határon túl nyaraló nyugdíjasok az európai integráció szövetét, ha tetszik „mikroalapjait” nap mint nap építik, a nagypolitika hullámzásaitól, esetenkénti stagnálásától teljesen függetlenül is.

c/ Az uniós tagsággal Magyarország nyílt társadalma és gazdasága stabilizálódott, a FÁK-ban vagy a világ más részeiben megfigyelt visszarendeződéseknek esélye sincs. Ez az eredmény jelentkezik a hozzánk áramló - és az egy főre jutó értékben még mindig vezető - külföldi működőtőkében, a tárcaberuházások kedvező feltételeiben, a kifelé irányuló magyar tőkemozgás erősödésében, a jogrend stabilizálódásában, a szabályozási hiányosságok EU-szintű kiigazításának esélyeiben. Miközben ez nyilván egy fokozatos és önerősítő folyamat eleje csupán, az irány és a jelleg, ami a várakozások szempontjából meghatározó, adva van és kedvező.

d/ Az uniós tagsággal megnyílt az esélye annak, hogy Magyarországról többé ne lehessen nélküle dönteni. Így lehetőségünk nyílik a közösségi politikák átvételén immár túllépve azok formálásában tevékenyen kivenni részünket, a nemzetiségi kérdéstől a költségvetési szabályokig és a közös szomszédságpolitika alakításáig. Más kérdés az, hogy az uniós tagsággal - az ezt követő gazdaságpolitikai fordulattól se függetlenül - megbomlott a korábbi közmegegyezés, és ennek hatására a magyar külpolitika egészében is, és az EU irányában is, körvonalazatlan, egyoldalúan követő jellegűvé változott (Martonyi, 2007). Ennek következtében a különféle vitakérdésekben nem jelent meg a jellegzetes magyar arcél, és a beleszólás lehetősége az üléseken való részvétel szintjére szorítkozott. Bár ez az unió helybenjárása miatt nem vált végzetessé, a jövőre nézve ez semmiféle biztosítékot sem jelent. A lehetőséggel élni kell, mert különben csak egy kiaknázatlan esély marad a jövőben is. Holott számunkra aligha kérdéses, hogy Délkelet-Európa, mindenekelőtt a szomszéd államok és Törökország ügye épp magyar szempontból kellene hogy a napirend előterében maradjon, ne pedig a színesítő mozzanatok szintjére soroljon vissza (amire a nagy államok érdeklődése és érdekhelyzete alkalmat ad). A francia politika változását kiaknázva ez lehetővé válhatna, hisz nemcsak a kormányzat, hanem a közvélemény is lassan feladta a korábbi bővítés- és főképp törökellenes megközelítést. (A francia külügyminiszter beszédét és a közvélemény-kutatásokat ismerteti és elemzi: Crossing the Rubicon in Paris. Berlin: ESI Newsletter, 2008/1. sz. február/online kiadás.)

e/ Végül a 2002-2008 közti időszak kiábrándító teljesítménye ellenére sem feledkezhetünk meg arról, hogy az EU lehetőséget és kényszert is jelent Magyarország számára a közös valuta mielőbbi átvételére. Saját nézetünk az elmúlt két évben sem változott a monográfiánk (Csaba, 2006, 9. és 10. fejezet) lapjain kifejtettekhez képest, legföljebb taktikai és ténybeli kiegészítések lehetnek szükségesek. Egyfelől, bármit gondolnak is az újabb elméletben kevésbé, míg a közszereplésben erőteljesebben járatos megszólalók az EMU közgazdasági hátteréről, a magyar küldöttség 2002 decemberében olyan belépési egyezményt írt alá, amiben az ország „belátható időn belül” kötelezettséget vállal a közös pénz bevezetésére. Ez akkoriban 6-7 évet jelentett, vagyis a 2008-2010 közti időszakot, amit ma már túl derűlátónak tart a legtöbb elemző. Az elvesztegetett éveket figyelembe véve sem változott azonban az a tény, hogy az euró bevezetése mintegy 5 éves egybehangolt előkészületi munkát igényel. Ha e döntés 2009-ben születne meg, 2014 lenne a legkorábbi reális időpont (a piacok várakozásával egybevágóan). Ehhez képest a konvergenciaprogram legutóbbi változata még 2009/2011-re is jelentős, 2,2-2,7%-os hiánnyal számol, ami a 60 százalékot ekkor még jóval meghaladó adósságállomány mellett 2013-2014-re, vagyis az eredetileg vállalthoz képest mintegy kétszer annyi idő alatt tenné lehetővé e cél elérését. (A Magyar Köztársaság 2007-2009-re vonatkozó konvergenciaprogramja. Budapest, 2007. november 11. www.pm.gov.hu/konvergenciaprogram.) Eza „realizmus” azonban nem ment fel az alól, hogy az ország az unióhoz való csatlakozását megalapozó egyik alapvető ígéretét rendszeresen nem teljesíti. A2004 óta folytonos túlzott deficit eljárás akár emlékeztethetné is a döntéshozókat e körülményre.

Másfelől viszont az uniós tagság, az unióhoz simuló konjunktúra, a négyötödrészt EU-n belülivé vált külkereskedelem szakszóval „endogenizálta” az optimális valutaövezet követelményeit. E körülmények kvázi automatikusan vinnének a pénzügyi mutatók közeledésére, ha a hazai államháztartási politika a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szerint járna el. Az árfolyam 2003-2007 közt megfigyelt, 250 és 260 Ft/euró szinten történt stabilizálódása, az infláció 5 százalék körüli szintre való beállása és a kamatszintnek a rendszeres deficitek ellenére is megfigyelt süllyedése arra utal, hogy a magyar gazdaságban erős spontán tendencia érvényesül az euróövezethez való hozzáigazodásra. Az állam és a háztartások, valamint a cégek erősödő devizaeladósodása ezt csak megjeleníti. Mindebből nem következik, hogy bárkinek, aki jelenleg nem tagja az euró övezetének, ott bérelt helye lenne, amit saját belátása szerinti ütemezésben foglalhatna el.


 

 

Tévedések vígjátéka?


 

Érdemes röviden az EU-val kapcsolatos tévhitekre is kitérni, mert ezek - tudományos értéküktől függetlenül - formálják a várakozásokat, és ezen keresztül a tényleges gazdasági és politikai döntéseket is. Közülük néhányat megemlítünk, inkább elterjedtségük, semmint komplexitásuk okán.

a/ Általános várakozás a közvéleményben az, hogy az uniótól jelentős jövedelemtranszfer érkezik, ami vagy rögtön elfogyasztható, vagy legalább a gazdaságot dinamizálja. Asok éven át folyt hamis propaganda eközben mellőzi a közismert tényeket. Például azt, hogy a II. Nemzeti fejlesztési tervből egyetlen anyag dokumentációját sem adták még át Brüsszelnek jóváhagyásra, beleértve a 4-es metróét sem, Bajnai szakminiszter szerint. Ezért 2009 előtt jelentős összegek elköltése technikailag lehetetlen, holott már 2007-ben kezdődött eme pénzügyi keret felhasználhatósága. (Magyar Nemzet, 2008. febr. 2.) Vagy a következőket. 1. az EU-nak mint szervezetnek egyetlen dokumentumban sem adtak a szegényebb tagállamok felzárkóztatását megcélzó feladatot. 2. Erre az EU 2013-ig, sőt 2020-ig a tagok közös GDP-jének 1 százalékát meg nem haladó forrásai eleve nem is lehetnek alkalmasak, méretüknél és összetételüknél fogva sem. 3. Minél erősebbé válik az EU-n belül a pályáztatás, annál kevésbé vannak egy-egy nemzetre „leosztott” keretek.

b/ Különösen a lisszaboni stratégia okán sokan várták - Franciaországban és Hollandiában is -, hogy az uniós programok munkahelyteremtő hatással járnak. Márpedig amíg e programok fele az agrárszférába megy, és az évtizedek óta megcélzott „modulálás”, azaz a termelésről a területfejlesztésre történő átirányítás nem történik meg, ez elvileg se várható el. Mivel nálunk a 2007-2013-as II. Nemzeti fejlesztési terv kiadásainak negyede, talán harmada gazdasági célú, a munkahelyteremtő hatások legalábbis bizonytalanok, makroszinten nem meghatározóak.

c/ Általános az az optikai csalódás, ami a szolgáltatások árnövekedését az euróhoz köti. Mindnyájan, akik jártunk külföldön, hallhattuk vendéglátóinktól, és olvashattuk a közvélemény-kutatásokban is, hogy az uniós országok lakossága a nagy turistafogadó helyeken észlelt jelentékeny szolgáltatási áremelkedést az eurónak tulajdonítja, amit német humorral teuronak (kis drágámnak) keresztelt el. Nem kétséges persze, hogy vannak helyek és alkalmak, ahol ma euróban kerül valami annyiba, mint korábban DM-ben vagy Ffr megfelelőben, például Berlin belvárosában vagy Párizs jobb kerületeiben. Ugyanakkor az Eurostat beleszámítja a bevásárlóközpontok, a fapados légitársaságok és az internetszolgáltatók csökkenő díjait is. Mindezek miatt tudományos elemzésben csak az ECB által kimutatott 2,1-2,5%-os inflációt fogadhatjuk el valósnak. Vagyis az euró átvétele valóban és jelentősen árstabilizáló hatású volt, és nálunk is ilyen lenne, ami bizonyára segítené a tartós növekedést. Egyebek mellett azáltal, hogy megszüntetné a fizetésimérleg-korlátot. Ehhez képest vélhetőleg minden más makroökonómiai érv elenyészik.

d/ Gyakorta keltik a közszereplők azt a benyomást, hogy a 2004-et követő szakasz lázas hiperaktivitása, a kormányzati „reformkór” az uniós elvárásoknak való megfelelés kényszeréből fakad. Olvashattunk erről a közigazgatás átszervezése, az egészségügy, a felsőoktatás, az adópolitika, és még ki tudja mi minden összefüggésében, bár e megnyilatkozások tételes idézése vélhetőleg aránytévesztés lenne. Érdemes felfigyelni eközben arra is, hogy a felsorolt területeket a tagállamok általában nem adták közösségi hatáskörbe, acquis communautaire különösen kötelező érvénnyel e területeken vagy nincs, vagy minimális mértékben van (és így értelmezésekre ad teret).

Ezért a fenti időszak nekibuzdulásait értelmezhetjük úgy is, hogy az új tagállamok elitje hamar eltanulta a régiek politikai osztályától az EU instrumentalizálását, ami a választópolgárok tömegeinek kiábrándultságát bizonyára jelentős mértékben megalapozta nálunk és a többi tagállamban is. Ugyanakkor az egyes államok igen eltérő fejlődése arra utal, hogy az EU, mint önkéntes szabálykövetésre épülő klub, maga általában nem kényszerít ki semmit, de nem is állja útját annak, ha egy tagállam szlovák, észt vagy dán típusú átfogó átalakításokba fog. Ennek okát - akárcsak a tétlenségét - rendre az országhatáron belül célszerű keresni.

e/ Végül: az EU összefüggésében gyakori a szellemi tunyaság és a hivatali kényelem ama megnyilvánulása, ami egyfajta egységrakomány-képzésként képzeli el az integrációt, ahol minden tagállam „megfelelő szerveinek” ugyanazt kellene tenniük. Többször is láttuk, leginkább azonban mégis a lisszaboni stratégia, a környezetvédelem és a szociális ügyek kapcsán igazolható, hogy eltérő megoldások egyként eredményesek lehetnek. Ezért az unió alapelve, a szubszidiaritás a központosító és egységesítő megoldások tilalmát, nem pedig kötelezővé tételét írná elő. Szó sincs arról, hogy mondjuk Brüsszelből bárki diktál(hat)ná a kétfokozatú egyetemi képzést, az ország területi felépítésének átalakítását, a közterhek mértékét és adónemek közti megoszlását, a közteherrendszer progresszivitását, vagy a jóléti szolgáltatásokban érvényesülő szolidaritás és átláthatóság mértékét. Ezek bizony a sajnos bulvárelemekkel túlterhelt európai közélet valós dilemmái, amelyek közösségi döntést követelnek meg.


 

 

Európai Egyesült Államok vagy szabadkereskedelmi övezet?


 

Milyen távlatai lehetnek az európai integrációnak? E kérdést a nizzai szerződéshez vezető 1999. évi torinói csúcs óta kerülgeti az európai elit, mint a forró kását. Egyfelől elvont tervezetek, másfelől tisztán taktikai elemekkel „feldúsított”, az érdemi kérdésekben azonban tátongóan üres anyagok készültek (mint 2007 végén a magyar külpolitikai stratégia, vagy a nemzetközi szaklapokban közölt számos absztrakt eszmefuttatás). E helyzetben mi is legföljebb egyfajta minimális előrejelzés kockázatát vállalhatjuk fel.

a/ Bizonyosak lehetünk abban, hogy az európai integráció történelmi folyamata sikeres, és a hozzá fűződő sokszálú érdekek miatt érdemben visszafordíthatatlan. Az elmélyülést le lehet lassítani, az előrehaladást lehet késleltetni, de akár a közösségből, akár a valutaunióból kilépni aligha lehet, még ha magas helyeken is nyilatkoznak efféle meggondolatlanságokat. Nem képzelhető bármely eddig is részben vagy egészében közösségi hatáskörben lévő terület teljes kiiktatása. Miközben a politikák részleges „re-nacionalizálására” épp az élenjáró tudományos, környezeti és szociális téren máris számos példát láttunk, nem lesz tragédia, ha a léptékét tekintve eleve nemzeti hatáskörű mezőgazdaság és területfejlesztés formálisan is e területekhez hasonlóvá válik. (A reménytelen küzdelem eseteként értékelhetjük a 20 EU-tagország szakminiszterének a WTO-egyezmény tervezetével szembeni „nem, nem, soha” állásfoglalását. l. figyelő.net, 2008. febr. 18.) Szükséges lesz ezzel szemben a közös bel- és igazságügyi terület, a közös kül- és biztonságpolitika, a közös szabályokat kikényszerítő intézkedések és általában a közösségi szinten hozzáadott értéket hozó tevékenységek korábbinál kiterjedtebb finanszírozása. Ezzel párhuzamosan időszakos deregulációs kampányokra is sort kell keríteni a közvéleményt is joggal irritáló ügyekben, a légiközlekedéstől az uborka görbületéig terjedő körben. A Barroso vezette Bizottság maga is élére állt e törekvésnek, legutóbb (Barroso és Verheugen, 2008) az egységes fizetési térség, a kis cégek adminisztratív terhei és a környezetvédelem terén helyezett kilátásba számos efféle lépést.

b/ Az uniós és az euróövezeti tagság is csak esély, semmiféle automatizmus nem működik az elmaradottabb és gyengébben teljesítő tagok felzárkóztatására. A gazdaság valóságában (az egyensúlyi és az integrációs modellektől eltérően) nem is érvényesül effajta irányzat. Ezért nemcsak gyermeteg, de visszahúzó az uniós szerepvállaláshoz kötődő csodavárás, az „ők majd megmondják” légkörében szocializálódott közigazgatás és tanácsadói kör szellemi tunyaságának továbbélése. Miközben a javuló szabályozási környezet és a kedvező várakozások adtak (már egy) esélyt, ezt 2002-2008 közt többnyire sikerült eljátszani.

c/ Ha sikerül túllépni az „adjátok vissza a pénzem” gyermetegségén, akkor ideje felhagyni a „mit kapunk az EU-tól” és „érdekünk az alapok maximális leszívása” típusú közbeszéddel is. A német reformjavaslat (Világgazdaság, 2008. ápr. 2.) - épp ezért valamennyi, kizárólag egyes országra vagy egy ágazatra szorítkozó kedvezmény kiiktatását kezdeményezi, ami elméletileg akkor is az egyetlen járható út, ha az uniós diplomáciai hagyományok szempontjából már-már szentségtörésnek számít. A felnövekvő kamaszhoz hasonlóan - a „mit tehetek érted?”, más szóval „miképp hasznosíthatom magam?” típusú kérdésekre kellene átnyergelnünk. Az unió válaszúthoz érkezett: hagyományos politikái a hagyományos keretekből nem fedezhetők, döntéshozatala megbénult, a világpolitika kihívásaira lassú és elégtelen válaszokat ad, ha ad (WTO, klímavédelem, menekültügy, betegségek, terrorizmus, multikulturalizmus, internet). Ezért sürgető érdemi vitát folytatni arról, hogy mi, magyarok és a többi új tagállam mit viszünk majd be a közösbe, mert Bartók Béla és Szentgyörgyi Albert elismertetése immár nem a jövő nemzedék gondja.

d/ Ehhez kötődik a „milyen EU-t akarjunk” ügye. A mezőgazdasági, a szomszédságpolitikai és a monetáris integráció kapcsán konkrétan is láttuk, hogy a nemzeti érdek nem eleve és axiomatikusan adott, hanem tartalmi vitákban és egyeztetések révén formálódik. Egyfajta megoldás lesz, ha a nemzet érdeke az, hogy „továbbra is glukóz hozzáadásával javíthassuk a szőlőlevek alkoholtartalmát”, és másfajta, ha mondjuk a szekuláris török demokrácia felkarolásának síkján értelmeződik. Ehelyütt amellett érveltünk, hogy csakis a szélesebb értelmezés keretében tudunk konstruktív és megvalósítható új ötletekkel előállni. Mert csak ezt követően tudunk nemcsak vágyni, hanem tenni is a magyarság érdekét eredményesebben megjelenítő EU-politikák érdekében.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Aiginger, K.-Guger, A.: The ability to adopt: why it differs between the Scandinavian and continental European models. Intereconomics, 2006.41. évf. 1. sz., 14-25. o.

Alesina, A.-Giavazzi, F.: The Future of Europe: Reform or Decline. Cambridge/Mass. - 2006. London, The MIT Press.

Barroso, J. M.-Verheugen, G.: Európa nyerésre áll a bürokrácia ellen. Világgazdaság, 2008.febr. 7.

Bartolini, S.: Mass politics in Brussels: how benign it could be? Zeitschrift für Staats- und Europawissenschaften, 2006. 4. évf. 1. szám, 28-56. o.

Blanchard, O.: Adjustment within the euro: the difficult case of Portugal. Portuguese Economic Journal, 2006. 6. évf. 1. sz., 1-20. o.

Bouet, A.-Meuel, S.-Orden, D.: More or less ambition in the Doha Round: winners and losers from trade liberalization, with a developmental perspective. World Economy, 2007. 30. évf. 8. szám, 1253-1280. o.

Csaba László: Afölemelkedő Európa. 2006. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Csaba László: Átmenet vagy spontán rend(etlenség)? Közgazdasági Szemle, 2007. 54. évf. 9. sz. 757-773. o.

Fischer, J.-Jonung, L.-Larch, M.: 101 proposals to reform the Stability and Growth Pact: why so many? Asurvey. Brüsszel: EU Bizottság, DG EcoFin, European Economy/Economic Papers, 2006. 267. szám (december) - elérhető online a főigazgatóság honlapján.

Gács János: Alisszaboni folyamat - egy hosszú távú stratégia rejtélyei, elméleti problémái és gyakorlati nehézségei. Közgazdasági Szemle, 2005. 52. évf. 3. sz., 205-230. o.

Genschel, Ph.: Globalization and the welfare state: a retrospective. Journal of European Public Policy, 2004. 11. évf. 4. sz., 623-636. o.

Győrffy Dóra (2007a): Democracy and Deficits. 2007. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Győrffy Dóra (2007b): Szabályok és választások: a költségvetési politika mozgástere az Európai Unióban. Külgazdaság, 2007. 51. évf. (11-12). sz., 60-76. o.

Halmai Péter, szerk.: Az Európai Unió agrárrendszere. 2007. Budapest, Mezőgazda Kiadó.

Inotai András: Gondolatok az EU költségvetésének jövőjéről és a magyar mozgástérről. Pénzügyi Szemle, 2008. 53. évf. 1. sz. 7-23. o.

Issing, O.-Angeloni, I.-Gaspar, V.: Monetary Policy in the Euro-Area:Strategy and Decision-Making at the ECB. - második, bővített és átdolgozott kiadás. 2004. Cambridge-New York: Cambridge University Press.

Martonyi János: Célpontok. Figyelő, 2007. 50. évf. (51-52). sz.

Miliband, D.: Lássunk hozzá az uniós költségvetés átalakításának! Világgazdaság, 2008. jan. 17.

MNB: Jelentés az infláció alakulásáról - időközi felülvizsgálat. Budapest, 2008. február 25.

Moravcsik, A.: The European constitutional settlement. World Economy, 2008. 31. évf. 1. sz., 158-183. o.

Sapir, A.: Globalization and the reform of European social models. Journal of Common Market Studies, 2006. 44. évf. 2. sz., 369-390. o.

Soros, G.: The New Paradigm for Financial Markets: The Crisis of 2008 at What it Means. 2008. New York, Public Affairs (e-book, április 3).

Szabó Katalin, szerk.: Összehasonlító gazdaságtan. 2007. Budapest, Aula Kiadó.

Szentes Tamás és munkaközössége: Fejlődés - versenyképesség - globalizáció, I-II. kötet. 2005/2006. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Török Ádám: Stratégiai ágazat - stratégia nélkül? 2006. Szombathely, Savaria University Press.

Wallace, H.-Wallace, W. szerk.: Politikák születése az Európai Unióban. 1999. Pécs, Dialóg Campus.



« vissza