Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kényszerpálya, alternatíva és bűnbakok a 20. század magyar külpolitikájában - Priz Pál munkássága nyomán

Magyarország modern kori történelmében a 20. század volt tragikus fordulatokban a leggazdagabb, s ezek hatásai, következményei nemcsak a mai, de a következő nemzedékeket is súlyosan érintik. Ha ebben egyetért is a legtöbb iskolázott magyar, e helyzet okaiban már aligha. A szólásszabadság 1989-es helyreállítása nyomán a reális szemléletű, hiteles ismereteket nyújtó történeti munkák mellett rengeteg hamis magyarázat, féligazság, összeesküvés-elmélet, „szerecsenmosdatás” és bűnbakkeresés van jelen a nyomtatott és az elektronikus médiában. Így a korábbi, eltorzított, osztályharcos szemlélet után inkább a káosz, a zavar, a bizonytalanság jellemzi a mai magyar társadalom történelmi tudatát, mintsem az illúzióktól és a nemzeti mazochizmustól egyaránt mentes reális múltszemlélet. Kívánatos lenne a történeti gondolkodást megtisztítani mind a napi politika befolyásától, mind pedig a dilettánsok szellemi, sőt időnként politikai károkat is okozó hatásától. Ehhez jó kiindulópontot kínál a külpolitika-történet, mert itt a vitathatatlan tények és még vitathatatlanabb következményeik lehetővé teszik, hogy a fő vonalakat tekintve kialakuljon egy széles körben elfogadott felfogás. Annál is fontosabb történelmünk megértéséhez a nemzetközi háttér, mert ez utóbbi hagyományosan gyenge pontja a hazai közgondolkodásnak. Az itthon igen népszerűvé vált amerikai-magyar Lukács János (csak bibliográfiai okokból jegyzi könyveit John Lukacsként) szerint „a múltban éppen sajnos az európai, illetve a világhelyzet elégtelen felismerése járultak [sic!] hozzá nagy nemzeti tragédiáinkhoz [...] Inkább szentimentalizmus, mintsem realizmus jellemezte külpolitikánkat”.(1) Noha tagadhatatlan, hogy a nagyhatalmak magatartása, érdekei, tágabban a világtörténelem alakulása határozta meg hazánk sorsát, de az is kimutatható, hogy a nagy fordulópontokon azért voltak választási lehetőségeink - minimálisan a rossz és a még rosszabb között. A döntéshozók és a döntések végrehajtói ezért is tehetők felelőssé tetteikért, ami azonban nem jelenti azt, hogy kényelmes módon néhány bűnbakra háríthatjuk sorsunk kedvezőtlen fordulatait.

A kommunizmus utolsó két évtizedében a magyar történetírás java üdítő kivételt képezett az ideológiával átitatott szellemi életben, az 1989/90-es rendszerváltozással pedig megszabadult a maradék béklyóktól, a konvencionális „vörös farok”-tól. Az elmúlt jó másfél évtizedben számos kitűnő munka született az 1918-ban függetlenné vált Magyarország külpolitikájáról, köztük átfogó értékelések is, mint Fülöp Mihály és Sipos Péter, valamint Arday Lajos, Herczegh Géza, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária és Romsics Ignác tankönyvei.(2) Herczegh Géza a Magyar Szemle kiadásában foglalta össze magyar szemszögből nézve a nemzetközi kapcsolatok Szarajevótól Potsdamig terjedő időszakát. Az említett szerzők további könyvei és tanulmányai mellett elsősorban Ablonczy Balázs, Békés Csaba, Borhi László, Czettler Antal, Földes György, Gergely Jenő, Ungváry Krisztián, Vida István és Zeidler Miklós jóvoltából hiteles és reális kép alakulhatna ki társadalmunkban hazánk utolsó száz esztendejének nemzetközi helyzetéről, tényleges lehetőségeiről. E kép kialakításért a történelmünk egész spektrumát vizsgáló Romsics Ignác mellett a legtöbbet az 1944-ben született Pritz Pál tette. Ebben inkább partnere, semmint riválisa Romsicsnak, aki könyveiben és tanulmányaiban kiemelt figyelmet fordít a külpolitikai vonatkozásokra, sok esetben éppen saját kutatásaira építve, de fő területe a köztörténet, és kollégájánál hűvösebb, nagyobb távolságot tartó megközelítéssel vizsgálja drámáinkat. Pritz az 1970-es évektől a Magyar Tudományos Akadémia hivatalában végzett munka mellett széles körű forrásismereten alapuló tanulmányokkal, majd monográfiákkal vívott ki magának komoly szakmai tekintélyt, a rendszerváltozás óta pedig átlag kétévente jelentkezik egy-egy fontos kötettel. Elsődleges szakterülete a Horthy nevével fémjelzett korszak külpolitikája, de az azt megelőző, valamint az utána következő ötven évet is beható ismeretek alapján tárgyalja. Három világnyelven olvas, a köz- és diplomáciatörténet mellett elméleti munkákat is. Legutóbbi tanulmánykötete(3) a magyar külpolitika legsúlyosabb dilemmáit, folyamatosan vitatott eseteit mutatja be, nagy mértékben saját kutatásaira támaszkodva. Munkássága azért is alkalmas arra, hogy egy széles körben osztható, minden sémától és hamis illúziótól mentes felfogás alapját képezze, mert a szerzőt a politikai és szellemi szekértáborok egyikéhez sem lehet sorolni.

Szemléletét jól összefoglalja a 2001-es finnországi Hungarológiai Kongresszuson tartott előadásának a rezüméje: „A korábbi évszázadok között ugyan egy sem akad, amely ne tette volna súlyosan próbára a Kárpát-medencében több mint 1100 éve megtelepedett magyarságot, ám kataklizmákkal, sorsfordulókkal egyik sem volt annyira terhes, mint a búcsúzó 20. század. Bár a dualista Monarchia keretei között az ország nem csupán a nemzeti önállóság (megvalósítható) maximumát érte el, hanem azt is, hogy ez a szabadság a pánszláv és a pángermán törekvésekkel szemben kellő védettséget nyerjen, mégis, a századfordulótól a magyar politikai körök zöme egyre inkább a dualista keretek szétfeszítésén munkálkodott. Megkockáztatható, hogy ez a külpolitikai aránytévesztés, másképp szólva a külpolitikai iskolázottság, tájékozódási képesség nem elégséges foka is hozzájárult a Monarchia s benne a Szent István-i Magyarország antanthatalmak és a honi nemzetiségek akaratából bekövetkezett szükségszerű felbomlásához.”(4)

Pritz e sorok írójával együtt vallja, hogy a történetírás nem öncél, haszna van, szolgálja „a közjót, mert tudatlanság helyére tudást állít, hamis ismeretek helyére helyes, tehát igaz állításokat tesz, legendák ködét elűzve tiszta látásmódra nevel”. (49.) A „tiszta látásmód” segíti az állampolgárt az ország és a világ dolgaiban eligazodni, jó választásokat tenni. Ugyanakkor a történelem tanulságainak nem ismerete, elhanyagolása sok vezető, politikus, sőt ország vesztét okozta. Sztálin biztosan nem ismerte Talleyrand 1805-ben elhangzott (Pritz által felidézett) véleményét, hogy „ha az oroszok Magyarország urai, mindenhatók lennének Európával szemben”, de ösztönösen eszerint cselekedett. Sajnos szövetségesei sem ismerték eme figyelmeztetést, és Bismarckét sem, aki ugyanezt mondta, csak Csehországról. Talleyrand, majd később Bismarck idejében Magyarország persze sokkal jelentősebb tényező volt, mint az I. világháború után, Sztálin pedig nem tartotta elegendőnek egy vagy két ország alávetését, ő egész Közép-Európára, hosszabb távon egész Európára szemet vetett.

Magyarország helye a 20. századi Európában óriási lecsúszást jelent az előző századhoz képest”, volt az említett, e kötetben is közölt előadás kiindulópontja (115-116.). Erről nincs vita, az okokról annál inkább. Amint láttuk, Pritz szerint elkerülhetetlen, szükségszerű volt a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyar Királyság felbomlása. De miközben több későbbi esemény kapcsán meggyőzően érvel az ellen, hogy „sic fata volunt”, hogy a balsors, a végzet kikerülhetetlenül meghatározta modern történelmünket, vajon csak „melankolikus múltba merengés” kétségbe vonni a felbomlás szükségszerűségét? Pritz maga is azt írja, hogy előrelátó, nagyvonalúbb politikával a szlovákokkal, az erdélyi románokkal és a horvátokkal 1914 előtt meg lehetett volna egyezni. Tegyük hozzá, nemzetiségeink ugyanazt kérték, amit ma a határainkon kívülre kényszerült magyarok: széles körű nyelvi-kulturális jogokat, autonómiát, társnemzetként történő elismerést, de akkor éppen úgy nem hallgatott reájuk a birtokban lévő magyar többség, mint ma a románok, szlovákok, szerbek teszik magyar kisebbségeik igényeivel. Ezek szerint a nemzeteszme bűvöletében élők képtelenek méltányolni egy másik nemzet törekvéseit? Igaza volt Réz Mihálynak Jászi Oszkár illúzióival szemben, hogy az engedmények nem szüntetik meg a nemzetiségi törekvéseket, sőt felerősítik azokat, és sikerre jutva mások szabadsága ellen fordulnak? „Előbb a szabadság, azután az uralom.”(5) Ezért Réz 1914 előtt a magyar szupremácia megerősítését szorgalmazta. Anemzeti kisebbségek akkori brit és francia támogatói, R.W. Seton-Watson, A. Chéradame, L. Eisenmann, akik élesen bírálták a Réz és mások által szorgalmazottnál jóval enyhébb magyar nemzetiségi politikát, 1914-ig az 1868-as nemzetiségi törvény jóhiszemű betartását kívánták, egy soknemzetiségű Hungáriát javasoltak, csak a világháború kitörése után tűzték ki célul a Monarchia kis nemzetállamokra történő felosztását. De ha Jugoszlávia, a Szovjetunió és Csehszlovákia felbomlását látva elfogadjuk is, hogy a döntő többségben nem magyarok által lakott területek előbb-utóbb leváltak volna Magyarországról, türelmesebb, előrelátóbb magyar politika esetén ez nem járt volna együtt több millió magyar elszakításával, és a szétválás nem teremtett volna nehezen feloldható, tartós és könnyen manipulálható ellentéteket.

A magyar társadalom előszeretettel keres - és talál - bűnbakokat a történelmi vereségekre, a balul sikerült lépésekre. Az 1918. október végi összeomlás két hónap leforgása alatt az ország tényleges feldarabolásához vezetett, lényegében véve minden ellenállás, szinte egy puskalövés nélkül. Igen távol vagyunk attól, hogy ennek okairól, a felelősségről tárgyilagos, széles körben elfogadott képünk legyen. Kényelmes, de rendkívül káros, ha tudatunkban egyes személyek - Tisza István, vagy éppen gyilkosai, avagy Linder Béla és Károlyi Mihály - válnak minden baj forrásává, de az sem jobb, ha távoli nagyhatalmak (Anglia, Franciaország) és vezetőik irracionális magyarellenes érzelmeiben vagy szomszédaink régi keletű, szisztematikus aknamunkájában keressük a magyarázatot. (Ezt a Horthy-korszakban széles körben vallott felfogást elevenítette fel Koltay Gábornak elsősorban az érzelmekre ható Trianon-filmje, amelyből éppen a valódi okok bemutatása hiányzik.) Hasonlóan egyoldalú a „történelmi szükségszerűség” ugyancsak önfelmentő teóriája. Jogos viszont annak a bírálata, hogy az ideológiai bűnbakok: a túlzott liberalizmus (Szekfű) vagy a feudális maradványok (marxisták) lettek volna a Monarchia sírásói.(6) Ma a leginkább elfogadott nézet Trianon okai között a meghatározó tényezőt a nagyhatalmak háború alatti politikájában, a világháború kimenetelében, valamint háború utáni terveiben látja. Pritz és a témáról rövid összegezést író Romsics Ignác(7) is ezt képviseli, kiegészítve azzal, hogy 1918 végén a nem magyar népek már nem érték be a nemzetállamnál kevesebbel. Noha óriási irodalma van az első világháború okainak, és a háborús felelősség vitája sohasem fog véget érni, miközben mára divatjamúlt lett, de azt csak Lenin és követői állítják, hogy kitörése elkerülhetetlen, „törvényszerű” volt. Nem lehet állítani, de cáfolni sem, hogy az 1914-es szarajevói merénylet elmaradása vagy sikertelensége esetén Európa és így az egész világ története másként alakult volna. Ezért nem lehet eldönteni, hogy háború nélkül hogyan alakult volna a történelmi Magyarország sorsa.

A politikatörténet arra int bennünket, hogy a sikeres politika egyik nélkülözhetetlen eleme a reális történetpolitikai gondolkodás. Ideig-óráig lehet ugyan taktikai sikereket elérni a múlt látszólag mindenre igazolást adó tárházából való szemelgetéssel, ám az effajta historizálás hosszabb távon mindig visszaüt” - írja szerzőnk. (120.) Szomszédaink még nem jöttek erre rá, nálunk pedig 1990 óta mind többen feledkeznek meg erről a tapasztalatról. Márpedig mai külpolitikánk eredményességéhez elengedhetetlen a reális történeti ismeret és látásmód, de az is kívánatos, hogy ez széles körű egyetértésen alapuljon. Pritz helyesen mutat rá, hogy Károlyi Mihály elmarasztalható naivitásáért, a győztes antant iránti illúzióiért, tehát az adott külpolitikai helyzet félreismeréséért. (Több mint egy anekdota Freud kommentárja 1918 végén: „Nem tudok mit kezdeni e tanulatlan nép vadságával és éretlenségével. Sosem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kétséges számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.” - Erős Ferenc nyomán idézi Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. 2007. Budapest, Osiris, 164.) Jogosan teszi azonban hozzá, hogy ama hibákban akkor szinte az egész ország, Apponyit is beleértve, osztozott. Nagy Zs., Ormos és Romsics nyomán Pritz is megerősíti, hogy Trianonért indokolatlan Kun Bélát hibáztatni, a békekonferencia által meghúzott határokért nem a Tanácsköztársaság léte vagy politikája volt felelős, azokat 1919 márciusára - a nyugati vonal kivételével - nagyjából már meghúzták.

Ugyanakkor indokolt lenne kimondani, illetve megerősíteni, hogy 1918 végén-1919 elején „keményebb” politikával, eredményes katonai ellenállással a mainál jóval jobb határokat lehetett volna elérni, azaz kiharcolni. Ezt az általam vizsgált brit levéltári dokumentumok is megerősítik: az antant egyetlen katonát sem kívánt feláldozni a cseh vagy a román követelésekért. Hogy érdemi ellenállásra csak néhány elszigetelt esetben került sor, abban a tömegek hangulatának, a katonatanácsoknak nagyobb szerepe volt, mint Linder hadügyminiszter egyetlen rossz mondatának, Károlyi és kormánya illúzióinak és késői ébredésének. Tehát a külföldi és hazai bűnbakok keresése helyett meg kellene értetni a mai magyar társadalommal, kivált pedig annak e témára fogékony kisebbségével, hogy a történelmi ország elveszítése és az etnikailag igazságtalan határok kialakulása igen nagy mértékben önmagunkon, azaz magyar elődeinken múlott. „Mindenki bűnös ebben, a magyar társadalom minden vezető rétege. [...] Aki az államélet valóságait el tudta felejteni és délibábok után futott, akár a gyermek. Aki tudatlanságában élt mindannak, ami a nemzetek talpköve: erő, önbírálat és összetartás.”(8) Bánffy Miklós ítélete sajnos megalapozott.

Trianon, „a szörnyű okmány” (118.) sokkját Pritz pontosan érti, de igaza van-e, amikor számos írásában bírálja a Horthyról elnevezett korszak politikusait, amiért programjuk „a Szent István-i Magyarország feltámasztásának teljesíthetetlen célja volt”. Céljuk, vágyuk az volt, de programjuk is? Telekivel és Bánffyval kezdve a kormányfők és külügyminisztereik kapva kaptak minden szalmaszál után, ha az bármi módosulást ígért a határkérdésben. Ismert, hogy még a béke aláírása előtt a Franciaországgal folytatott titkos tárgyalások során a magyarok lemondtak a szlovák, szerb és román többségű területekről, sőt még a Székelyföldről is! Cseh részről sohasem hangzott el őszinte ajánlat a Csallóköz visszaadásáról, viszont 1924-ben Magyarország örömmel elfogadta a határmegállapító bizottságtól Somoskőújfalu visszacsatolását. De szíve mélyén nem mondhatott le az integer Magyarország helyreállításának vágyáról és reményéről az a nemzedék, amely a régi országban nevelkedett, ismerte azt a történelmet, amelyben az egész területen letagadhatatlanul jelen lévő magyar etnikumnak meghatározó szerepe volt, amelynek kultúrájában az elszakított területek jelentősége meghaladta a maradék országét. Persze azon lehet vitatkozni, hogy helyes volt-e az a hivatalos magyar politika, amely nyilvánosan nem mondta ki, milyen határmódosítást tartana kielégítőnek, azaz mivel érné be. Hogy volt-e realitása annak, hogy Csehszlovákia visszaadta volna a Csallóközt, ha ennek fejében Magyarország lemondott volna minden további határmódosítási igényről. Végül azonban az 1938 és 1941 között megvalósult részleges, jórészt etnikai alapú revízió osztatlan örömöt, nem pedig csalódást váltott ki.

Pritz régóta szembeállítja a Monarchiától örökölt külügyi apparátus mentalitását az új, talán „nemzetibb” diplomatákéval. Az utóbbiak jellegzetes képviselője Hory András, római, majd varsói követ, a Romániával 1940 augusztusában folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője. Plasztikus, de véleményem szerint nem szerencsés ezt a labanc-kuruc vitához hasonlítani, de még helytelenebb párhuzamba állítani a szomszédos országokkal megegyezést keresők és az intranzigens irredenták szembenállásával. Pritz Gratz Gusztávról, az első Teleki-kormány legitimista külügyminiszteréről azt írja, hogy „a labanc álláspont híve”, és szembeállítja vele a szíve mélyén inkább kuruc Bethlent. Persze, aki úgy ismeri a 20. század első felének magyar történelmét, mint Pritz, az óvakodik a beskatulyázásoktól. A Gratz és Bethlen viszonyát tárgyaló tanulmányban maga mutat rá, hogy az előbbi hosszú időn át milyen közel állt Bethlenhez (ahogy az általa szerkesztett Külügyi Szemle közel állt a Bethlen által irányított Magyar Szemléhez), miközben politikai felfogásuk több tekintetben eltérő volt. Ha sajnálatos is, hogy a Mauthausent túlélt Gratz a világháború utáni időszakot bemutató (de csak 2001-ben megjelent) történeti művén „a Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte hatására olyan direkt változtatásokat eszközölt, amelyekkel az ábrázolást súlyosan ellentmondásossá tette” (195.).

A reménytelen túlerővel szemben megütött kemény hang hiteltelen, sőt nevetséges, egyben pedig felelőtlen és rossz politika. Igaza van Pritznek, hogy a mindent a revízió ügyének alárendelő politika, helyesebben az ilyen közgondolkodás, óriási károkat okozott. Figyelmeztető, hogy két „országgyarapítás” miniszterelnöke, Teleki Pál, 1940 elején - londoni követe, Barcza naplója szerint - világosan látta annak veszélyét, ha a társadalom az integrális revízió bűvöletébe esik. „A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. A németek ezt jól tudják, és erre játszanak, a rettentő revíziós propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák verekedni akarnak a németek mellett, a kormányzó nekik hisz, a revíziós áramlat és a katonaság ma egyek, ezek visznek a bajba. [...] A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.”(9) Persze Pritz sem azt mondja, hogy le kellett (vagy lehetett) volna mondani a határváltoztatás igényéről és a kínálkozó lehetőségekről. Joggal állapítja meg, hogy München után meg lehetett volna egyezni a szlovákokkal a bécsi Belveder-palotában megvalósultnál nem sokkal kisebb terület visszaadásában, és hogy 1940-ben be lehetett volna, be kellett volna vonni a Szovjetuniót is az erdélyi területi vita rendezésébe. Pritz ezzel nem a népszerű, de tudománytalan „mi lett volna, ha” veszedelmes terepére téved, hanem arra mutat rá, hogy noha a második világháborúban történő részvételhez és ezzel mérhetetlen nemzeti tragédiákhoz vezető magyar út kényszerpályának nevezhető, de számos pontján volt némi mozgástér, választási lehetőség, utólag egyértelműen jobbnak minősíthető alternatíva.(10) Korábbi írásai és e kötet tanulmányai alapján - az eddig említetteken felül - csak a legfontosabb ilyen fordulópontok: nem volt indokolt 1940. november 20-án csatlakozni a német-olasz-japán Háromhatalmi Szerződéshez, majd decemberben „örökbarátsági” egyezményt kötni Jugoszláviával, ami 1941. áprilisban, a belgrádi puccs után feloldhatatlan dilemmához vezetett. Nem kellett volna sietni a Szovjetunió elleni hadüzenettel, nem kellett volna engedni a német nyomásnak és hadiállapotba kerülni Pearl Harbor után az Egyesült Államokkal, majd nem sokkal utána beleegyezni a 2. magyar hadsereg frontra küldésébe.

A történtek ismeretében, az utólagos bölcsesség birtokában könnyű kimondani az ilyen evidenciákat. De hogy Pritz mennyire nem ítélkezik könnyen, elhamarkodottan, felületesen, azt a Bárdossy politikai működését és perét bemutató jó százoldalas, briliáns írás bizonyítja. Ez egyszerre magas színvonalú tudományos elemzés és színpadra is kívánkozó irodalmi alkotás. A Teleki által közhivatalnok-diplomatából külügyminiszterré emelt Bárdossy helyesen látta, hogy az örökölt jugoszláv örökbarátsági szerződés olyan tehertétel, amiből még súlyos komplikációk származhatnak. Amikor 1941. március végén ez be is következett, a miniszterelnök utolsónak bizonyult óráiban vele együtt mérlegelte a brit hadüzenet esélyeit. A Jugoszláviával kapcsolatos német döntés ismeretében, radikálisan megromlott helyzetben, Horthy kérése mellett talán inkább a rangtól, semmint a feladat nagyságától sarkallva, Bárdossy mégis vállalta a miniszterelnökséget. Szerb repülők tényleges támadásaira és Jugoszlávia felbomlására hivatkozva tette meg azt a lépést, a Bácskába történő bevonulást, amit elődje hullarablásnak minősített, de amit a „nagy öregek,” Bethlen, Kánya sőt Bánffy is támogatott. Alig két hónapra rá szembesült az ország sorsát hosszú távra eldöntő és százezrek halálával végződő dilemmával: csatlakozzunk-e a Szovjetunió elleni háborúhoz? Pritz meggyőzően bizonyítja, hogy a végzetes döntést valójában Horthy hozta meg, amihez a kormány és az országgyűlés (minimális oppozíció mellett) készséggel asszisztált, de Bárdossy - saját korábbi szándékait is felülbírálva - a lemondás helyett ezt elfogadta. Egyetlen titkos reménye az volt, hogy ezzel elejét veszi az ország súlyosabb kötelezettségvállalásainak, amikre nála szervilisebb politikusok készek lettek volna. Sajnos azonban „alkatilag volt alkalmatlan” ellentmondani a mind erőteljesebb német követeléseknek, hiszen ahhoz „a Kállay Miklós személyiségében rejlő egykedvű nyugalomra, magabiztosságra, robusztusságra lett volna szükség”. (274.) Pritz meggyőzően érvel amellett is, hogy a művelt és tapasztalt diplomatának nem lett volna szabad sértő módon negligálnia Molotov szovjet külügyminiszter június 23-i gesztusát, és nem lett volna szabad hebehurgyán válaszolnia Pell amerikai követnek Pearl Harbor után, főként pedig nem lett volna szabad ismételten engednie a németek nyomásának. Bárdossy nem volt náci, nem is szimpatizált ezekkel az eszmékkel, de hazája sorsát a németek győzelmére tette fel (ami sosem volt bizonyos), holott minimálisan éreznie kellett volna, hogy miként gondolkodtak Magyarországról a nemzetiszocialista vezetők. Terveik csak a háború után váltak ismertté, de a magyar társadalom nagy többségének ma sincs fogalma ezekről, amelyekről Pritz 1999-ben könyvet is írt.(11) A jelen kötet idézi Karl Haushofer német tábornok, a geopolitika egyik megalapozója 1941. novemberi memorandumát: „Ha nyugodt Közép-Európát akarunk, akkor nem csupán az újabb magyar követelésekkel kell szembeszegülnünk, hanem a megvalósult »revíziókat« is részben vissza kell csinálnunk.” Az első bécsi döntésen kívül lényegében „mindent vissza” akart venni Magyarországtól. (161.)

Példaszerű, ahogy Pritz elemzi és értékeli Bárdossy politikai működését, majd a népbíróság előtti viselkedését. Nem kisebbíti egyéves miniszterelnöki, majd azt követő képviselői, politikusi működésének súlyos hibáit, miközben bemutatja egyénisége rokonszenves, illetve méltányolást érdemlő vonásait is. A tárgyaláson nem a felelősséget, csak a bűnösséget utasította vissza, hivatkozva az ország helyzetének szinte abszolút determináltságára. Ezt a meghatározottságot azonban Pritz egész diplomáciatörténeti munkássága cáfolja meg, „az ország kényszerpályás meghatározottsága nem zárta ki azt, hogy igenis volt mozgástér”. (327.)

Számomra külön öröm, hogy Pritz milyen nagy figyelmet fordít Magyarország külföldi megítélésére, annak fontosságát hogyan bizonyítja be a II. világháború utolsó évein, majd a béke-előkészítésen keresztül. Bethlen Istvánnak 1940 elején keletkezett, a háború utáni Közép-Európával kapcsolatos tervezete abból indult ki, hogy a nyugati nagyhatalmakat kell meggyőzni a magyar területi elképzelések indokoltságáról. Az írást elemezve Pritz függetlenítette magát a később bekövetkezett eseményektől, ezért eléggé enyhén ítéli meg az egykori miniszterelnök irreális illúziónak bizonyult elképzeléseit. Ugyanakkor jogosan állapítja meg, hogy e nagy formátumú politikus mennyire nem tekintett túl Európán, s hogy a közép-európai perspektívákban mekkorát tévedett. Ugyanez mondható el szinte az összes „angolbarát”-ról, a későbbi „kiugrási csoport”-ról. Horthy, Kállay, sőt Szegedy-Maszák Aladár, és a nyugati szövetségesek számára készített számos emlékirat sem észlelte, mennyire megváltozott 1941 nyara után a későbbi győztesekben az országról, a magyarságról alkotott kép. Juhász Gyula ezt már alaposan dokumentálva bemutatta jó harminc évvel ezelőtt,(12) mégis, néha szakemberek is azt hiszik, Churchill vagy Roosevelt jó- vagy rosszindulatán múlott Magyarország sorsa, szovjet csatlóssá válása, vagy hogy a második Trianont, az 1947-es békeszerződés területi rendelkezéseit 1945 után más politikával, más tárgyalási magatartással, el lehetett volna kerülni.(13) Magyarország sorsát Sztálin és tanácsadói (ha voltak ilyenek) döntötték el, már 1941-es háborúba lépésünk után, a döntő momentum pedig az 1943-as teheráni találkozón a második front helyéről hozott döntés volt. Az 1944. októberi „százalékos egyezmény”-ben Churchill nem „eladta” Magyarországot, hanem menteni próbált valamit a közép-európai brit (azaz nyugati) befolyásból. A határkérdésben is Sztálin vetette el a Magyarország javára teendő szerény területi engedmények angol-amerikai javaslatait. Ezekről a részletekről Pritz tanulmányai kevesebbet szólnak, hiszen mások, mindenekelőtt Romsics, alapos választ adtak a kérdésekre.(14)

Józan ember nem vitathatja, amit Pritz már idézett 2002-es előadás-rezüméjében megfogalmazott: „nem lehet kétséges, hogy a magyar külpolitikának 1945 és 1948 között is igen szűkek voltak a lehetőségei, 1949-től pedig 1956-ig jószerével eufémizmus lenne magyar külpolitikáról beszélni. [...] Az árulásban, vérben, szennyben megszülető Kádár-rendszer hosszabb távon a néppel való kibékülésre s ekképpen 1956 programja bizonyos mértékű megvalósítására törekedett. Az ehhez szükséges belpolitikai szabadságfokot azonban Kádár Jánosnak a Moszkvával szemben szolgai alázatosságú külpolitikával kellett megvásárolnia, hosszú éveken át még diplomatáit is a szovjet fővárosban képeztette ki. A magyar nemzet függetlenség utáni vágyát a rendszer nem csupán ezzel alázta meg, de azzal is, hogy szinte bukásáig nagyfokú érzéketlenséget tanúsított a szomszédos országok magyarságát sújtó asszimiláns kisebbségi politikákkal szemben.” Maga az előadás, illetve a 2002-ben megjelent tanulmány egészen a század végéig kitekintve ad kiérlelt értékelést, higgadt szintézist a magyar külpolitika utolsó évszázadáról, bátran hozzányúlva a Kádár-korszakhoz is. A névadó javára írja, hogy az internacionalizmusról hangoztatott frázisai ellenére „joggal feltételezhető, hogy ő már 1956 előtt világosan látta: a moszkvai ideológusok szájában az internacionalizmus jelentős mértékben a szovjet imperializmus malaclopó köntösévé vált”. (137.) Eldönthetetlen, hogy 1968-ban Kádár valóban nem mehetett-e tovább Dubček támogatásában - akkor annyian éreztük úgy, hogy ezt kellett volna tennie. Indokoltnak tűnik a szerzőnek az a megállapítása, hogy az 1968-as gazdasági mechanizmus-reform terén Kádárnak nem kellett volna olyan könnyen leállnia, és hogy a határon túli magyarok ügyében lehetett volna bátrabb.

A jelenig mutató tanulságokat fogalmaz meg a Külpolitika és nemzetiségi kérdés Magyarországon 1945-1993 című tanulmány, amely joggal bírálja a hazai németek 1945 utáni kitelepítésének elvét, bemutatva e politika következményeit, nemzeti kisebbségeink elsorvadását. Az 1993-as magyar nemzetiségi törvényt viszont Pritz nagyra értékeli, „joggal rokonítható az 1868. évi hasonló törvény nagyvonalúságához és progresszivitásához”. (177.)

A rendszerváltás utáni három magyar kormány külpolitikáját - úgy vélem - mindenki számára elfogadható módon foglalja össze.

Pritz 2005-ös tanulmánykötete nemcsak a külpolitika-történész kvalitásait bizonyítja, hanem a szerző módszertani és elméleti tájékozottságát, egyben pedig igényességét is. Francois Furet és Ernst Nolte levélváltásán keresztül a fasizmus, nácizmus és kommunizmus eszmei kapcsolatairól és különbségeiről olvashatunk kiegyensúlyozott, tisztánlátásra serkentő gondolatokat, a Carl Schmitt-portré pedig a diktatúra és az értelmiség viszonyát mutatja be konkrét, a posztkommunista korszak számára nagyon aktuális tanulságokkal. Bátor tett volt, s nem kevés feszültséget, mondhatnánk indulatot váltott ki Pritznek a legújabb magyar történetírás szemléleti problémáiról tartott, a 2005-ös kötetben megjelent akadémiai előadása. A szerző élesen szembeszállt a „posztmodern” történelemszemlélettel, amely szerint a múlt és a történelem nem mosható egybe, nem egymás szinonimája, a múltnak számtalan bemutatása lehetséges. Pritz komoly filozófiai bázisra támaszkodva érvel amellett, hogy a múlt igenis hitelesen feltárható, ismerete, megértése pedig hozzájárul a társadalom egészséges tudatához. Megállapítja, hogy a kommunizmus ideológiai béklyóiból a történetírás is kiszabadult, de az értelmezések szabad versenye a múltat nem relativizálja, hanem finomítja, tárgyilagosabbá teszi a véleményeket. Olyan „nem divatos” tételek mellett tör lándzsát, hogy a történetírás nemzeti tudomány, s hogy a politikatörténet nem avult el, ma is ez a történetírás legnépszerűbb ága, csak annak egy nemzetbe bezárkózó, nacionalista, aktuálpolitikát kiszolgáló válfaja diszkreditálódott. Joggal figyelmezteti a külvilágra hagyományosan nem vagy csak felületesen figyelő magyar társadalmat, hogy mennyire fontos az egyetemes történeti nézőpont, a nemzetközi gazdasági, társadalmi és szellemi folyamatok ismerete.

Pritz és kortársai, valamint az ígéretes fiatal történésznemzedék munkáit olvasva, tanulmányozva a politikába is kiránduló pályatárs örömét csak az csökkenti, hogy a gazdag termés milyen kevés olvasóhoz jut el, azaz milyen kevesen olvasnak ma történelmi munkákat. Még kevesebben okulnak azokból. Márpedig jövőnk egyik kulcskérdése, hogy milyen lesz a következő évtizedekben a magyar társadalom politikai s ezen belül külpolitikai tájékozottsága, gondolkodása.


 

Jegyzetek:


 

1 Lukacs, John: Magyar írások. 2007. Budapest: Európa Kiadó, 12.

2 Fülöp Mihály-Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. 1998. Budapest, Aula; Herczegh Géza-Arday Lajos-Johancsik János: Magyarország nemzetközi kapcsolatainak története. 2001. Budapest, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem; L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918-1945. 1995. Debrecen; Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814 -1945, 1998. Budapest, Janus/Osiris; Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában, 1914-1945. 1998. Debrecen, Csokonai; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiad. 2005. Budapest, Osiris.

3 Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. 2005. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

4 Pritz Pál: Magyarország helye a 20. századi Európában. In: Pritz Pál (szerk. Sipos Balázs és Zeidler Miklós közreműködésével): Magyarország helye a 20. századi Európában. 2002. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

5 Réz Mihály: A történelmi realizmus rendszere. 1924. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 59-63.

6 Tőkéczki László: Mi volt a baj a dualizmusban? A „feudalizmus” vagy a „liberalizmus”? Kortárs, 1992. február.

7 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. 2001. Budapest, Osiris.

8 Bánffy Miklós: Erdélyi történet. III. Kolozsvár, Polis Könykiadó, 274-275.

9 Barcza György: Diplomata-emlékeim 1911-1945. 1994. Budapest, Helikon, I. 445-446.

10 Erre történetírásunkban elsőként Ránki György mutatott rá az 1980-as évek első felében írott tanulmányaiban. Mozgástér és kényszerpálya. Valóság, 1983/11., Avonakodó csatlós - vagy az utolsó csatlós? In: A Harmadik Birodalom árnyékában. 1988. Budapest, Magvető.

11 Pritz Pál: Pax Germanica. Német elképzelések Európa jövőjéről a második világháborúban. 1999. Budapest, Osiris.

12 Juhász Gyula (szerk): Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. 1987. Budapest, Kossuth.

13 Az utóbbi hibát az egyébként kitűnő munkákkal jelentkező Vincze Gábor is elköveti: Álmodozások kora. Tervek, javaslatok az „erdélyi kérdés” megoldására 1945-46-ban. Limes, 1997. 2. sz. 59-81.

14 A szerkesztésében megjelent két angol nyelvű kötetben: Romsics, Ignác (ed): Wartime American Plans for a New Hungary. Boulder, Colo., Distributed by Columbia University Press, 1992. New York. East European Monographs, No CCCLIV.; Romsics, Ignác (ed): 20th Century Hungary and the Great Powers. Boulder, Colo., Distributed by Columbia University Press, 1995. New York. East European Monographs, No CDXVII; valamint tanulmányainak két gyűjteményében: Romsics Ignác: Múltról a mának. 2004. Budapest, Osiris és Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. 2005. Budapest, Osiris.



« vissza