Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az utolsó mérföldről

Beszélget két ember arról, amire legszívesebben sose gondolnánk: a halálról. Ülnek a napsütötte szobában, máskor a teraszon, szelíden vitáznak, sehol nincs sikoltás, nem hallani hörgést. Az olvasó belső tiltakozása jelen van ugyan, mégis csökken az ellenállása, egyszer csak azt veszi észre, hogy miközben beleverték orrát a rémes témába, mégis valahogy megkedvelte a két beszélgető embert.

Egyikük Polcz Alaine, a magyar hospice-mozgalom megalapítója, író és pszichológus, évtizedek óta foglalkozik tanatológiával. Sokszor állt haldokló felnőttek és gyerekek ágya mellett, ha valaki, akkor ő aztán megtapasztalta az emberek elkerülhetetlen utolsó élményét. „Készülődöm a halálra” - az ő mondata vezeti be a könyvet - „...lássuk csak, milyen, amikor a hóhért akasztják. Itt állok a próba előtt", így folytatja, át akarja élni a folyamatot, végig szeretne menni, tudatosan, az oda vezető úton.

A másik beszélgető Bitó László, író, felfedező, élettankutató, a Columbia Egyetem emeritus professzora. Korábban könyve jelent meg az Athenaeum Kiadónál a halál témában, címe Boldogabb élet - jó halál, alcíme: Eutelia - Eutanázia. Ebben a könyvben ahogyan Az utolsó mérföldben is a halálról alkotott nagyon-nagyon hiányos gondolatövezetünkbe beemeli az eutelia fogalmát, amelyet hajlamosak vagyunk összemosni az eutanáziával. Noha korántsem azonos, nem is hasonló a kettő. Az eutelia a szokásostól eltérő gondolkodás az élet végéről, amely nem a Nagy Kudarcot és nem a Végső Vereséget látja ebben a kikerülhetetlen záróakkordban, hanem a megbékélésre, a megbarátkozásra és főképp a tisztes felkészülésre teszi a hangsúlyt. Bizonyos alázatra, amikor szerényen (legalább) megpróbáljuk belátni, hogy az utánunk következő generációkon van a sor, le kell lépnünk a színpadról, méltósággal. Új szemléletű segítőszemélyzet kiképezésére lenne szükség, javasolja Bitó László, akik lelkileg segítenének a felkészülésben és megbékélésben, és természetesen nincs közük eutanáziához. Ez utóbbi kifejezésnek Hitler és Mengele óta rettenetes a holdudvara, ezért is van szükség új és más szóra, ha a halálról beszélünk. Az eutelia felnőtt és az idős ember életútjának jó befejezése, gyerekekre nem vonatkozik ez, hiszen ők az életút elején járnak.

A kiszolgáltatott állapottól valamennyien, a beszélgető páros is fél. Polcz elmondása szerint sikerült elérnie, hogy kórházukban, miután a szakorvos megvizsgálta a beteget, összeült a stáb és előbb megbeszélték az orvosi szobában, mi az, amit közölni kell és lehet a beteggel. Enyhül ezzel a kiszolgáltatottság érzése. Ritkaság ez a bánásmód, mindannyian tapasztalhatjuk, az egészségügy személyzete manapság ott álldogál a beteg ágya körül, titokzatos szavakkal értekezik a betegről, de épp neki érthető információt nem ad, együttérzést nem mutat. Thomas Bernhardnál olvasható az Önéletrajzi írásokban a kétségbeesett és szánalmas betegség élmény, ahogyan szakadatlanul próbálkozik véleményt cserélni orvosaival, felvilágosítást szeretne, hiába. Alig állnak szóba vele. Mindig az volt az érzése, az orvosok félnek a magyarázattól és a felvilágosítástól.

A félelem együtt jár az utolsó mérfölddel. Mikortól alakul ki a halálfélelem? Fiziológiai jelenség, mondja az élettanprofesszor, az evolúció nagyon magas fokán jelentkezett bennünk. És ez jó, ha nem volna halálfélelem, akkor olyan dolgokat művelne az ember, amibe belepusztulna, mielőtt génjeit továbbadhatná. Nehezen magyarázható történet, ami egy wisconsini kutatóintézetben történt. Több száz rhesus majmot tartottak itt, ketrecekben születtek és éltek, csaknem hermetikusan elzárva a külvilágtól, más állatokat nem láttak. Kísérletképp bevittek hozzájuk egy kígyót, a majmok csaknem megőrültek, a ketrecek sarkába szorulva rikácsoltak. Öröklött félelem, ami a mai genetikával aligha magyarázható. A majmok számára a kígyó a halált jelentette.

A gyerekek tudják vagy nem, amikor közelít az utolsó óra? Mi lenne az emberséges magatartás ilyenkor? Ezekről is folyik a beszélgetés, és az időről, az időről, az időről, amikor eljön a természet igazi hívása.

Csakhogy melyik az igazi idő? Ki ismeri föl? Hiszen a beteg életének meghosszabbításához óriási arzenállal dicsekszik az orvos- és gyógyszertudomány, ez a tény sajnos nem mindig áldás. A régiek természetesebben fogadták a véget, sokszor maguktól fokozatosan lemondtak ételről, italról. Ha a környezet intelligensen bánt velük, akkor nem kínozta, tukmálta szegényekbe az ennivalót, és a végelgyengülés sokszor szendergő természetességgel következett be.

Az idő, az idő. De hát melyik időről beszélünk? Melyik lenne a legalkalmasabb az utolsó mérföldhöz? Az anyai idő, az apai idő, a kronosz vagy a kairosz?

Az anyai időhöz az időtlenség kötődik és az örökkévalóság érzése, az anyaméhben lebegés ősi élménye ez, ilyenkor nem mindig látni, hogy történik-e valami, mégis mintha a legfontosabb dolgok ekkor történnének. A növekedés és a gyarapodás jellemzi az anyai időt. Agyerek kiszületik az anyai méhből, mert ott már nem fejlődhet tovább, más tér, más közeg kell ehhez, a második kiszületésünk kamaszkorban van, a család méhéből kell ez időn kiszületnünk, a kortársak új közegében forradalmian új szellemnek kell megszületni, és még egy születés van - a halál előtt - a tovább növekedéshez, amikor a Self vonalába beáll az ego, és kezd úgy viselkedni, élni, ahogyan a legmagasabb, legszínvonalasabb én fejlődhet. Mikor már ezt sem lehet meghaladni, akkor a negyedik születés következik, leesik a test a szellemről. Lehetséges, hogy a legnagyobb fejlődést és növekedést fogjuk megtapasztalni a túloldali létben. Máskülönben az a különös, hogy az anyai időben a gyarapodó változás követhető, megfigyelhető, akár lefilmezhető, mint az embrió, ám a lényege mégsem érthető, aztán egyszer csak megjelenik valami, valaki, például az újszülött ember. A jó alvás, a jó szendergés alatt és néha álmainkban zsigereink emlékszenek az anyai időre, bárcsak ilyen lenne az utolsó mérföld. Ez az érzés valamiképp kiteljesedést ígér, mint Buddha mosolya.

Az apai idő egészen más, ez az ébredés, a megelevenedés, a realitások szakasza. Ebben az időben határok vannak, időzónák, teljesítményt kijelölő időpontok. Észnél kell lenni, ügyködni, céltudatosan röpködni, máskülönben csak sodródunk, ilyenkor nincs mód bávatag semmittevésre, lebegő szent-heverdézésre. Mozogni kell.

Váltakozik bennünk ez a kétféle idő, szabálytalan ritmusban követik egymást, a várakozást a megelevenedés, a csendet a virgoncság, az eltemetkezést a föltámadás.

A kronosz a múló történeti idő. Kijelölt és többé-kevésbé meghatározható. Mikor adták ki az Aranybullát? Mikor volt a mohácsi vész? Mikor halt meg Marcsóka? Mikor született Péter? Többnyire csak ezzel a múló és mérhető idővel foglalkozunk, erre gondolunk, ha kimondjuk: „idő”, ettől hajszolódunk, erre büszke a rekordot javító sportoló, ettől reszket az öregedő sztár. Ezzel számolgatjuk, hogy mikor jön el az óra, a perc, amikor kénytelenek leszünk elbúcsúzni az ittléttől, kronosz fene kellemetlen bír lenni.

A kairosz ismét valami egészen más. Eza kegyelmi idő, az Istennek kedves. Ennek az időnek sajátos lehetőségei vannak, megtelhet boldogsággal, megfordíthatja egyesek életének útját, a hívő emberben, ha átéli, azt az állapotot idézi elő: megtaláltam valami nagyon fontosat, számomra ma elkezdődött az örökkévalóság.

Felkészülések

Farmosi Józsi bácsinak már itt megkezdődött az örökkévalóság, elment a kántorhoz, arra kérte, írja meg előre a búcsúztató éneket, amit majd a sírjánál fog énekelni, felsorolta a rokonok nevét, akiket a búcsúztatóban meg kell említeni. Elkészült a mű, Józsi bácsi átvette, és vasárnap délutánonként, fehér ing, fekete posztóöltöny, beült a lesötétített tiszta szobába és hangosan, higgadtan kántálta, énekelgette saját búcsúztatóját. Más-más védekezőmechanizmussal távolítjuk magunktól a halálfélelmet. Józsi bácsi úgy védekezett, hogy közelebb engedte magához, szemébe nézett a várhatóknak, ahogyan Polcz Alaine vagy Bitó László, akik könyvet írtak és beszélgettek róla. Általában kétféle védekezőmechanizmusunk van: elnyomjuk a halálfélelmet vagy/és beépítjük. Hol egyik, hol másik védekezést alkalmazzuk, váltogatjuk, az életkor és a pillanatnyi lelkiállapot is belejátszik abba, hogy mikor melyiket részesítjük előnyben. Az elnyomással könnyebben birkóznak azok, akiknek nem túl élénk a képzelőerejük és nem erősségük a gazdag, áradó képzettársítás sem, ritkán kúszik be figyelmük középpontjába a saját halál gondolata. Egyesek oly ügyesen a tudat perifériájára szorítják a saját halál gondolatát, hogy akár egy élethosszon át eszükbe se jut a maguk végessége. Örkény Istvánnak épp a figyelemfelhívás lehetett a szándéka a Rózsakiállítás megírásával, amiből Pacskovszki József készített nagyszerű tv-filmet, hogy közelebb hozza, aminek kimondása is nehéz. Örkény az USA-ban járva láthatta az amerikai tanatológusok valamelyik kisfilmjét, amelynek a halálkultúra területén a fölvilágosítás volt a célja.

A védekezés másik formájához, a beépítéshez hosszadalmas, bensőséges átélés szükséges. Ha a tudatos lelki munka sikeres, megszülethet a reménykedés abban, hogy az átlényegülés sima és áldásos lesz, a végső csend jó, vagy abban, hogy a másik oldalon várnak. Egyéb hozama is lehet a beépítésnek: a békés tudomásulvétellel átszíneződik a jelen, gondtalanabb lesz az élet és könnyedebb, fölismerhetők a jelentéktelenségek, és lazán kidobhatók a hajóból.

A befejezést az határozza meg, aki valamikor részeid összetalálkozását intézte, most pedig a fölbomlás okozója. Te magad mindkettőben ártatlan vagy. Távozz hát békében: mert az is békés szándékú, aki téged elbocsát” - Marcus Aurelius beszél így, a békét hangsúlyozza és ez ismét előhívja az eutelia fogalmát, azt a bizonyos gondolkodásmódot, amely, mint Marcus Aurelius, a halál békés elfogadására épít.

Az istenhívő embereknek könnyebb elbírni a halálfélelmet. Ez igaz is és nem is, mert a felületesen vallásosak, amíg nem jutnak a saját halál közelébe, addig éreznek némi vigaszt és biztonságot. De amint közel kerülnek saját végükhöz, rendszerint elszáll a biztonság, kiderül, merő illúzió volt a hit és csalóka a remény. Egyáltalán nem buzgólkodnak közel kerülni imádott istenükhöz, eszükbe sincs sietni és végre látni őt színről színre, olykor a legrémültebbek, deprimáltakká, sőt depressziósokká válhatnak. A mélyen istenhívő vallásos embereknél másként történik, számukra a haláltudat a beteljesedést szolgálja, be tudják építeni fejlődésükbe, el tudják fogadni az elmúlást. „Hát indulok Máriához - írta levelében egy idős kanonok, apám barátja -, mert ugye engem is rábízott, amikor onnan lenézett, azt mondta Jánosnak: Íme, a te anyád, hát akkor ezt kell tennem, indulni Máriához, ne várjatok több levelet tőlem, készülök a Nagy Útra.”

De mi van utána?

Polcz Alaine és Bitó László beszélgetőkönyvéből roppant mód hiányzik valamiféle válasz a fenti kérdésre. Bár Polcz Alaine istenhívő volt, lelkét ő is felkészítette a Nagy Útra, de a könyvben arról nem beszél, hogy szerinte mi lesz odaát. Persze ezt nem tudhatta, mint ahogyan biztosat senki nem tudhat, mégis sokkal több írás és sejtés szól erről, mint hinnénk. Kegyes hozzánk saját emlékezetünk, készséggel elfelejtjük a halál utánról hallott ismereteinket, mesének vesszük, és sokszor igazunk lehet. A teljesség igényét még csak nem is érintve mégis megemlítem: a tibeti Halottak Könyvét, az egyiptomiak Holtak Könyvét. A hinduknak a Bhavadgita foglalja össze a halál utáni létről a fontos ismereteket, ott vannak Dante és a költészet sejtései, J. G. Frazer és a néprajzkutatók leírásai, a valláskutatók hatalmas tudáskészlete, E. Kübler Ross és Moody leírásai és tapasztalatai és az ezoteria gondolatai. Nem ezeknek az ismereteknek az említése hiányzik az okos, hasznos Az utolsó mérföldből, hanem a professzor és a tanatológus véleménye. Amely lehetne teljesen szubjektív elrugaszkodás a tudományosságtól, de mégis, nagyon szeretném megismerni: mit gondolnak ők, a szerzők, akik a közelünkbe léptek ezzel a félelmetes témával, vették a bátorságot ahhoz, hogy egyik szemhéjunkat az orr felé húzva felnyissák legalább az egyik szemünket (az angyalok teszik ezt E. Swedenborg leírása szerint holtunk után, az első gyülekezési helyen, hogy világosabban lássuk, ami lesz). Nem mondom, angyali a magatartása a két beszélgetőnek, amennyire csak lehet, kíméletesek, tárgyszerűek, fölöslegesen nem riogatnak, kedvesen morbidak. Arra gondolok, hogy Polcz Alaine szobájában a falhoz támasztva, akár az almárium, ott áll előkészítve a koporsó, nem szimbólum, hanem valóságos. Olyan ez, akár Farmosi Józsi bácsi búcsúztatója, emlékeztet az Az Utánra. Jó, eddig tudjuk, bele kell majd feküdni a koporsóba. És aztán? Az után?

Hát - bizony itt kezdődik az izgalom.

A morális valóság átmegy a túloldalra - mondja Dienes Valéria, a metafizikus gondolkodó, és még mást is mond. Atest lehullása után megnyílnak az ember természetfeletti érzékszervei, mert Isten nem elveszi az életünket, hanem átalakítja. Átköltözés lesz. A sintoistáknak és a buddhistáknak ez könnyebb, hitük szerint a világ amúgy is csak látszat, de mi vaskos valóságnak tartjuk, az egóval nagyra vagyunk, rettegünk attól, hogy szétesik, míg a keleti ember csak egy hullámnak tartja az egóját, az a dolga, hogy belesimuljon az Óceánba. Azért is könnyebb nekik, mert hisznek a reinkarnációban, vissza fognak térni, mi meg azt hisszük, nincs tovább, ha leesik rólunk a test. Tehát új, eddig nem ismert szellemi érzékszerveink alakulnak, azoknak a szerveknek vége, amit itt, az anyagi létben kifejlesztettünk. Valami azonban megmarad: a lélek erkölcsi mivolta és istenviszonya olyan marad, amilyenné a halál percéig kialakult. Ennek színvonala befolyásolni fogja a másik világban szellemi befogadásunkat.

Olyan élményhalmazokkal kerülünk szembe, amikkel nehéz lesz megbirkózni, a múltunk és a jövőnk meglátása a legsúlyosabb. Amíg testben van az emberi lélek, addig lefüggönyözött időben él. A halál után lehull a függöny, teljes önismeret lesz, meglátjuk, amit elrontottunk, amit nem, és ezek jövőbeli következményeit is. Eddig, az anyagi világban cselekvők voltunk, az volt a dolgunk, hogy bánjunk az anyaggal a szellem javára, de tovább már nem avatkozhatunk be, nem javíthatunk ki semmit. Ott, a másik oldalon szemlélődők leszünk. Mi a célja ennek az egész félelmetes élményhalmaznak? Az, hogy a lélek végre meglássa önmagát olyannak, amilyen, hazugság, kendőzés, bujkálás, szépítés nélkül. Ez mintha kicsit ismerős lenne, ugyanis szerény kis fénycsóva adódik néha az életben: „nézz szembe magaddal”; „ne bújj el, ne védekezz hazugságokkal”; „vállald végre magad”. Most adatik meg a léleknek a teljes ítélőképesség, meglátható az is, ami égetően gyilkos szégyen és az is, ami talán még kellemetlenebb: a karizmatikus segítő lehetőségeink kihagyása, mert érdemen felül kapunk segítő kegyelmet, amit bambán nem veszünk észre.

A Halál határfala - ez Teilhard du Chardin kifejezése, azt mondja, amikor a Halál határfala előtűnik, akkor látszólag lelohasztja bennünk önmagunk további fejlesztésének igényét, a self-evolutio reményét. Beleütközünk a látszólag áthághatatlan falba, és azt hisszük, most aztán összetörik az élet árama. Ő ellenben úgy látja, hogy éppen most új evolúciós fázisba lépett a Tudat kozmikus fejlődése. Az evolúcióban, az emberivé válásban az egységesülés kritikus periódusába, az egyedi reflexió fölé odakerül az Együtt gondolkodás a Föld összefüggő felszínén. Eza nekilendülés már elkezdődött. Ezzel együtt megjelennek a nyugtalanító perspektívák, a jövőre vonatkozó aggodalmak. De az Együtt gondolkodás fényében is félelmetes a Halál határfala.

 

Ami változást hozhat

 

Szellemi pálfordulást hoz a fejlődés spirituális látásmódja, mondja Teilhard. Ha ezt végre lehet hajtani, a Halál elveszti gonosz fullánkját, a vele járó félelmes átalakulások ellenére is. Amennyiben „közmegegyezés” alakul ki a Tudat-Megmaradás-Elvéről, akkor ez felfelé szállást, új pszichológiai magaslatot jelent az emberiség számára. Többször léptünk már át nagy küszöböket: a Föld gömbölyű, a Föld forog stb. Nemcsak a dolgok külső szerkezetében és az értelemben vannak váltások, hanem a lélek alapszövetében is lehetséges a feljebb ugrás. Meglehet, a tudat legmélyén régen készülődik a nagy ugrás, de eddig nem hívta elő semmi.

Hátha át lehetne jutni a Halál határfalán! Az emberiség kezdetétől folyik a tudat kivilágosodása, a self-evolutio és él a Halál falán átlépés vágya. Teilhard az emberi lényt a kozmoszban gyökerezettnek látja. Életközösségben vagyunk a kozmosszal, belőle táplálkozunk, ez következik természetünkből, ha tudunk róla, ha nem, vagyunk, mint mag a talajban. Átlépni a határfalon, erre korábban is, ma is a Bibliában kerestünk, keresünk válaszokat, a kinyilatkoztatásokban (az egyszerűség kedvéért keresztény értelemben használja a kinyilatkoztatás fogalmát). Egyike ez a nagy fényforrásoknak. A másik fényforrás a tudomány. Ez a kettő nem megy át egymás illetőségi körébe, ugyanakkor igen figyelemreméltó dinamikus viszony kezd kialakulni közöttük. A kinyilatkozásoknak egyre nagyobb szüksége van a bővülő adatokra, amiket a tudomány kutatásai szolgáltatnak a tudat számára. A másik oldalról nézve: a tudomány akkor mélyítheti el teljesen felfedező munkáját, ha maximális serkentő erőt kap. A helyesen értelmezett kinyilatkoztatásba vetett hit nem ütközik a tudománnyal, és lehet serkentője. Ebbe az irányba mutatkozik a tudomány és vallás konfliktusának feloldása.

 

Az első gyülekezési hely

 

Élt egy csodálatos polihisztor, senki nem szólt olyan meggyőzően a határfalon túli eseményekről, mint ő: Emanuel Swedenborg. Stockholmban és Londonban élt, hadmérnök, királyi szenátor, közel huszonöt könyvet publikált, ásványtan, matematika, csillagászat, anatómia és filozófia témakörökben. Megadatott neki az a valóban különös tulajdonság, hogy nagyon is evilági, racionális szellemével képes volt beszélgetni, értekezni a falon túli lényekkel. Mi több, átlátogatni oda, ismereteket gyűjteni, visszatérni, és leírni, amiket látott, hallott. Azt mondja, ott mindenki „gondolkozásból beszél”, más szóval „beszélő gondolkodás” a kommunikáció útja, nincsenek szavak, hanem egymás arcába tekintés és ezen a módon észlelése a másik mondandójának.

Halál után az első gyülekezési helyen fogunk várakozni. Szellemvilág ez, hegyek és sziklák közötti völgyben. Amolyan „középhely”, itt szétválogatnak bennünket, az itt-tartózkodás ideje nincs meghatározva, egyesek csak épp belépnek, és máris a mennybe emeltetnek vagy a pokolba vettetnek, mások hetekig, évekig várnak, de senki sem vár 30 évnél tovább.

Az ember mindenestől szellem, mondja Swedenborg, fejétől a talpáig, nincs benne semmi, ami nem élne később, és amikor a test leválik róla, amit halálnak neveznek, az ember mégis ember marad és él. A test, amíg volt, csak a szellem eszközeként létezett, a halál után kis ideig a szellem még a testben marad, de amikor a szív már teljesen leállt, akkor történik valami fontos, „...az embert felébresztik, ezt azonban egyedül az Úr végzi”; „A felébresztés alatt az emberszellemnek a testből való kivezetését és a szellemvilágba való bevezetését értjük, amit általánosan feltámasztásnak nevezünk”.

A felébresztett szellemet az angyalok körülveszik, azokra tanítgatják, amit eddig nem tudhatott. Az angyalok szeretik az emberszellemeket, ám vannak, akik nem kedvelik, ha oktatják őket, és elkívánkoznak az angyalok mellől. Ilyenkor a jó szellemek fogadják maguk közé, ha azonban a jók társaságát sem kedvelik ezek a szellemek, akkor addig ismétlik a keresést, amíg olyanokra nem találnak, mint amilyen társaik voltak a Földön vagy azokhoz hasonlók.

A felkeltett szellemnek az arca először olyan, amilyen e világban volt, de később megváltozik. Olyanná alakul, amilyen az uralkodó hajlama. Egyesek nagyon szép arcúak lesznek, mások, a rossz hajlamúak meg egyenest undorítóak.

Erősen állítja, hogy az embernek halála után megmarad minden érzéke, gondolata, emlékezete, hajlama, ami a világban volt, és a mulandó testen kívül önmagából semmit hátra nem hagy. (A C. G. Jung Egyesületben 2008. január 18-án elhangzott előadás nyomán.)


 

Irodalom:


 

Dr. Dienes Valéria: Miénk az Idő. Szent István Társulat, 1983.

Teilhard du Chardin: Út az Ómega felé. Szent István Társulat, 1980.

Emanuel Swedenborg: Menny és Pokol. Kállai Könyvkiadó,1909.



« vissza