Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A lét terei 2.

 

Ahol éppen vagyunk, avagy a felcserélhető országlakos - Menczer Gusztáv könyvéről, ismertető helyett

 

A korabeli magyar politikai vezetés néhány jelentős személyisége pontosan ismerte Mikó tevékenységének a lényegét. Kovács Imre, Veres Péter, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás együtt írták alá Sztálinnak azt a levelet, amelyben Mikó hazatérését szorgalmazták. Hosszas utánjárás után Magyarország kapott egy Mikót, csak nem az igazit. S mert ezt az embert Sztálin „küldte” - el kellett fogadni.

Több mint három évtized telt el, míg lassan oszladozni kezdett a Mikó halála körüli homály, s derült fény arra a különben köztudott tényre is, hogy a Mikó neve fémjelezte Görgey és Táncsics zászlóalj azon tagjai, akik különben a Hitler-ellenes ellenállás törzsállományát jelentették, ha nem tudtak időben elmenekülni a szövetséges szovjet csapatok elől, mindannyian szovjet „hadifogságba” estek. Később többen nagy keservek közepette hazakerültek, de tudták, hogy életük ára a hallgatás.

Továbbá rájöttem, hogy a most folyó világégésben egy porszem vagyok, amelyet tőlem független események dobálnak összevissza. Így indultam el és jutottam el odáig, hogy ez a rossz sors nem más, mint a háborút elindító, a fél világot hatalmába keríteni akaró őrült Hitler, meg a vele 1939-ben lepaktáló Sztálin” - döbbent rá a maga igazságára Menczer Gusztáv. S ennek logikus velejárója az a felismerés is, hogy „mindig legfeljebb egy lépésre szabad csak előre gondolkodni”. Tegyük hozzá: ha lehet!

Gondolkodott Menczer Gusztáv is, akkor, amikor potenciális katonaszökevényként, a nyilasok fogságában választhatott a főbelövés, büntetőszázaddal a frontra indulás, a Hunyadi páncélosok vagy egy különleges kiképzés között. Ezt a menüt ajánlotta neki Szálasi és Hitler rendszere. Szerencséje volt. A továbbképzést választotta. Mehetett harcolni. Volt, aki hasonló helyzetben ugyancsak a továbbképzést választotta, de az ajánlott keret a Hunyadi páncélosok voltak. Ő is elkerülte a további fegyveres harcot, egy golyót nem lőtt ki, mégis rosszul döntött. Rákosi Magyarországa úgy döntött, hogy elszánt fasiszta alakulatban harcolt Hitlerért az utolsó csepp véréig. Pedig csak a háborút akarta „kidekkolni.” Rákosi érveit, mint megannyi mást is, Kádár változatlanul vette át. Így vált a Hunyadi páncélos alakulat az új hatalom zsarolási potenciáljává.

Sorsát - amelyre semmi nem predesztinálta - Menczer Gusztáv sem kerülhette el, Szálasit még kicselezte, Sztálint már nem: elindult a Gulág-szigetek felé.

Kocsmánk, a „Sanyi csárda” - a pénz nagy úr - alig hogy véget ért az ostrom, szinte azonnal kinyitott. Egy éjszaka vadul rugdalták a kocsma rolóját, s a gazda nem ugrott elég gyorsan. A kocsmavárat bevenni akaró orosz katonák a golyósorozattal és a puskatusokkal villámgyőzelmet arattak. Mire nagyanyám az ivóba ért, már folyt a bor. Tiltakozását egy bajonett fojtotta el. Mellbe szúrták. Életben maradt. Szerencséje volt. Mielőtt megerőszakolhatták volna, leszúrták, s mert leszúrták, el sem tudták hajtani egy kis málenkij robotra. Aztán az oroszok elmentek, de volt köztük egy vrács! Az bekötözte. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. A magyar gyerek, a környéken lakó orvos, a dugdosott gyógyszerei feláldozásával hálálta meg az évek során felszolgált fröccsöket, amelyet a vizezés nélküli hordóból kapott.

Guszti ekkor már úton volt Sztálin dácsái felé.

És ekkor jelent meg családunk életében Pável. Pável palkovnyik volt, orvos, ukrán, és nyelveket beszélt. Ne félj, mamka! - biztatta németül jól értő nagyanyámat, most már nem lesz baj. A „Sanyi csárda”, borkiméréssel keresztezett harcálláspont lett, s a béke szigete, élén Pávellel, a bajszos angyallal. Aztán 1946 elején Pável is elment, a kocsma pedig soha nem látott intenzitással működött tovább. Állandó vendégeink voltak az egyre barátságosabb oroszok, s a lassan ideszokó demokratikus magyar katonák is. Mégis megtörtént a baj. A kis Sanyika - szerény, de annál jelentősebb személyem - vígan rohangált az ivóban, asztaltól asztalig. Az ivó egyik szögletében az oroszok iszogattak, a másikban a magyar katonák. Az oroszok, mint ezt azóta is hírelik róluk, szerették a málcsikokat. Egyikük elővett egy tábla csokoládét, s hívogatni kezdett. Bűnbánóan be kell vallanom, az oroszok invitálásának egészséges nemzettudat híján általában nemigen álltam ellen. Azon a reggelen azonban, feltehetően felvillant bennem - hogy hű legyek az emlékiratok objektív hangvételéhez -, hogy ezek ugyan azt hangoztatják, hogy ideiglenesen vannak itt, de állandóra rendezkedtek be, s megmakacsoltam magam. Szeszélyesen hadonászva toltam el az orosz csokit, s ráadásul bömböltem is. A „ruszkaja dúsa” kiegyensúlyozottságát bizonyítja, hogy az orosz katonák csak nevették makrancosságomat, sőt nagy hangon ugratták visszautasított társukat. Ekkor az egyik magyar, hogy etnikai rokonságunkat kidomborítsa, csokoládét ugyan nem kínált, mert nem volt neki, de valami papírral magához csalogatott. Az ölébe röppentem - egy-két magyar összehajol -, amit a magyar diadalmas mosollyal nyugtázott, egy az oroszok felé vágott megjegyzés kíséretében. Ez volt a sok. Az oroszok dühödten ugráltak fel székeikről, és sorozatokat eresztve a plafonba, miközben a fasisztákat emlegették, a család összes összefogható tagját a fal mellé állították. Ott állt égnek lökött kezekkel a kocsmanévadó nagyapám, lábadozó nagyanyám, a sikeresen hazatért zsidó albérlő Bandi bácsi, a fal mögül kibontott anyám, s a már nem katonaszökevény apám, és természetesen én, aki leleplezte családom fasiszta szimpátiáját. A magyar katonák meg továbbra is ott ültek a másik sarokban, egymásba kapaszkodva.

Az ivóban fejünk felett ott lebegett a halál angyala. Már-már kivégzőosztaggá változott a ricsajozó oroszok csoportja, mikor az egyik magyar végre megmozdult.

Később anyám, ha éppen az oroszokat szidtam, s a magyar semlegességről szónokoltam, gyakran intett le azzal, hogy jaj, Sanyikám, hadd már abba, egyszer már majdnem agyonlőttek miattad bennünket. Ha az a magyar katona nem veszi elő a kommunista párt igazolványát, s nem hazudja azt az apádról, hogy már a háború előtt is illegális kommunista volt szegény, akkor ma már nem élünk.

Elmondhatom, hogy kora gyerekkoromban sikerült megteremtenem családom kiirtásának, de legalábbis a deportálásnak a feltételeit, s egy esetleges véletlen következtében talán Menczer Guszti társai lehettünk volna a marhavagonban. Legalább annyira szolgáltunk rá, mint ő, s legalább annyi esélyünk volt rá, mint neki. Talán az volt a szerencsénk, hogy itt egy olyan ember is volt, aki tudott mindkét nyelven, tisztességesen beszélt rólunk, s a hallgatóság csupán egy potenciális kivégzőosztag volt, s nem a jogállam megtestesítője, a szovjet bíróság, kitanított, a magyart csak névelőiből értő tolmáccsal.

Mi tehát a következő kilenc évünket itthon töltöttük, Menczer Gusztáv pedig nem. Fordítva is lehetett volna.

Szinte elképesztő, hogy ki mindenki kapta jutalmul - mert halál is lehetett volna - a tíz, húsz, huszonöt évet a szovjet bíróságoktól. Lengyel József irodalmi remekben tudatja azokat, akik még olvasnak szabaddá vált hazánkban, a szibériai „szép napokról”. Rózsás János is letette névjegyét a magyar memoárirodalomban, akárcsak Kádár Gyula volt vezérkari ezredes.

Kádár Gyula. Katonatiszt volt. 1942-ben, mint a hadsereg propagandamunkájáért felelős felső vezetők egyike megszervezte Lillafüreden az úgynevezett „író-katona konferenciát.” Ezen a találkozón jelen volt a magyar irodalom színe-java is, többek között Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc, hogy csak néhány nevet említsünk. Kállay Miklós akkori magyar miniszterelnök, Antal István a propagandaügyek fő felelőse, Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke és Kádár Gyula arra kérték az írókat, hogy segítsék írásaikkal a magyar királyi hadsereg honvédő harcait, de ha ez nem fér össze lelkiismeretükkel, legalább ne szóljanak ellene.

Veres Péter a többi között a következőképpen reagált a felhívásra: „Abban mindnyájan megegyezünk, hogy ma a magyarság legnagyobb kérdése: megmaradni.

Ezért a megmaradásért szolgálatot kell vállalnunk. És minekünk, az íróknak ez a szolgálat nemcsak egy hirtelen jött elhatározás dolga, hanem életünk értelme is. Az író egyéni élete a közösség életéből nyer értéket, benne bontakozhatik ki.

A megmaradásért vállalt szolgálat azonban csak elv, s mint elv, nem ér semmit a tényleges munka nélkül... Itt a példa, világos arra, mi a mi szerepünk. Nem a múló napi szempontok szolgálata - ez az újságíró dolga -, hanem az, hogy hatoljunk be műveinkkel és emberi valónkkal a közösség mélyébe, le a legmélyébe, húzódjunk bele - ha muszáj - ősi ösztöneikbe, és itt erősítsük a magyarságot. Ha ez sikerül, s mi emberileg is méltók vagyunk erre a feladatra, akkor ez a nép kibír mindent, bármit hozzon is rá a történelem.

A mi feladatunk hát független a vereségtől és győzelemtől, a mi feladatunk örök feladat. Ez a feladat akkor is elvégezhető, ha egy ablaktalan Európa borul ránk.

Mi most úgy érezzük, hogy a magyar nép lelke nekünk megnyílna úgy, mint talán a reformáció óta soha senkinek. S csak azt kérjük, ezt a munkát ne akadályozzák, és ne követeljenek tőlünk olyan munkát, ami ezt a népbe való behatolást mellékútra vezetné...

Részemről ez a tárgyalási alap, amit most elmondtam. A nép sorsáról a szellem területén éppoly felelősek vagyunk, mint a folyton változó politika útján. S bátor vagyok kimondani: a mi felelősségünk nem kisebb, mint amaz, mert az örök dolgokat őrzi, a lelket, szépséget, igazságot, amelyben a nép él és fennmarad.”

Kádár Gyula, aki 1943. augusztus 1-jétől a Vezérkar 2. osztályának, a hírszerzésnek és elhárításnak lett a vezetője, mint „horthysta” demokrata elfogadta ezt a nem is annyira burkolt visszautasítást, és esze ágában sem volt soha megtorolni az írók elutasítását.

Kádárt először a németek tartóztatják le, tőlük Horthy Miklós még sikerrel követeli vissza. De Szálasi ismét letartóztatja, s először Sopronkőhidára kerül, majd onnan Rajk Lászlóval, Markos Györggyel együtt indul el, a vándorló fegyházzal, s kerül Mauthausenba. Az amerikaiak munkatársnak akarták megnyerni a sok titkok tudója magyar főtisztet, de ő inkább hazatért

Kádárt először a magyar belügyi szervek veszik őrizetbe, majd feltehetően szovjet kérésére, akik szintén kíváncsiak voltak a Vkf. 2 volt főnökének információira, 1945 végén átadják a szovjeteknek. 1946 elején már az oroszok fogságában volt, s ugyanez év júliusában 15 évre ítélték. 1955-ben térhetett haza. A szovjet igazságügyi szervek 1991. október 18-án rehabilitálták.

Kádár Gyula ezredes urat a hetvenes évek elején ismerhettem meg. Tekintélyt sugárzó, nagy termetű, határozott ember volt. Megpróbáltatásai történetét pontosan nem ismertem, akár a másik kitűnő emberét, Lajtos Árpádét sem, annyit tudtam róla, hogy éveken keresztül volt Szibériában. Bátorságomat összeszedve, néhány álkérdés után, megkérdeztem tőle, miért vitték el az oroszok. Az öreg katona elmosolyodott. Fiatalember! Mit várhat az ellenségtől egy kémfőnök?

Csomos Miklóst 1947. április 19-én ítélték el 25 évre. Csomos a második világháború előtti magyar belpolitikai élet ismert szereplője volt. Tagja volt a Magyar Testvéri Közösségnek. Jelentős szerepet töltött be a második világháború alatt a Hitler-ellenes nemzeti ellenállásban. 1946 végén a magyar államvédelmi hatóságok köztársaság elleni összeesküvés vádjával őrizetbe vették. A nyomozás kezdetén, az iratok tanúsága szerint még fontos szerepet szántak neki a leendő perben. Aztán már csak Mistéth Endre emlegeti vallomásában, s kéri a szembesítést, amire már nem került sor. Csomost átadták a magyarok a szovjet hatóságoknak. Vajon miért?

Hírek szerint Csomos hagyatéka biztos őrizetben, Svájcban hever, egy pince mélyén. Vajon hazakerül-e? Vajon megtudjuk-e pontosan, hogy összekötötte-e őt valami, a szovjet ügyészi szervek tréfás kedvén kívül a vele egy „buliba” került és rehabilitált Zrinyi Istvánnal és Erdődi Lajossal?

Gyűjtőhellyé vált ismét Szibéria, a magyarok gyűjtőhelyévé. Egy népes magyar kolónia. Szibéria. 1989-ben írtam le a következő mondatokat: „Szibéria a magyar köztudalomba a szabadságharc bukása után vonult be. Nem kétséges, ha a szovjet - pontosabb azonban a népben élő emlékek alapján így mondani: orosz - munkatáborokról hall a magyar olvasó, szinte azonnal Szibériára gondol. Szibériát a magyar hadifogolyfolklór, s ezen keresztül a magyar néptudalom úgy őrzi emlékezetében, mint olyan helyet, amely vesztes forradalmak, háborúk után arra van kijelölve, hogy ott a magyarság lerója a vereség adóját. Szibéria tehát amolyan Óperencián túli közös orosz-magyar birodalmi terület lett.”

Szibéria, talán nincs a magyar nyelvben még egy olyan jel, amely, két, egymást tagadó tartalmat ilyen beszédes módon fedne le egyszerre. Szibéria a magyar köztudatban egyrészt az ólombányák világa, a kibírhatatlan mínuszok, a kancsukás-pikás, nagy kucsmájú kozákok birodalma, a biztos halál hazája. Másrészt a reménységé. Szibériában ugyanis még van az ember, ha már ott sincs, sehol sincs. Példa erre a Petőfi-mítosz. Egy nemzet egyetlen reménye volt, hogy a segesvári tömegsír helyett Petőfi mégiscsak él, valahol Szibériában. Így fért meg egymás mellett a halál és a reménykedő élet tudata. Szibéria a magyarok számára ekkor vált a halál és a túlélés együttes szimbólumává.

Menczer Gusztáv nyolc évet vándorolt táborról táborra a Gulág-szigetvilágban. Odisszeájának okát sem tudta. Nem volt kopjás, nem volt magas rangú katonatiszt, még csak „kirívóan” osztályidegen sem. Helyét betölthette volna apám, vagy valamelyik nagyszülőm, nagybátyám, nagynéném vagy anyám. Esetleg Schwartz Arnold is. Ennek a népnek minden egyes lakosa, ha megfelelt a szovjetek által előírt korhatárnak, létszám-kiegészítő egyed volt. Védtelen egyed volt. Szibéria pedig a világ - beleértve a művelt nyugati demokráciákat is -, az emberiség történelmének egyik legnagyobb szégyene Ezt a funkcionáló zárt rendszert egy ember - neve Sztálin - halála repesztette meg. Ama még kegyetlen palkóvnyik holnapra érdeklődő latin-történelem szakos tanárrá változott. Az emberi méltóságról, a műveltségről hírből sem halló vadállat vadállat maradt, legfeljebb az istrángot húzták meg rajta, s ezért ő is felvonyított. S Guszti barátom kárpótlásul a sorstól, úton hazafelé, a hajó tatjáról figyelhette a Csendes-óceánon a lenyugvó napot. Az angol-magyart, az évszázad mérkőzését már itthon hallgathatta Nyíregyháza-Sóstón egy éppen kiürített magyar lágerban, őrzött szabad magyarként, ávós felügyelet alatt. 1953. november 26-án, Nagy Imre miniszterelnöksége idején.

Eljövendő életéről Ladvánszky Károly belügyi tiszttől hallhatott megszívlelendő szavakat.

Nyomatékosan tudtunkra adta, ők tisztában vannak azzal, ki kicsoda és miért volt a Szovjetunióban. Erről azonban nem szabad beszélni, ha bárki megkérdezi, hogy milyen minőségben, akkor azt kell mondani, hogy hadifogolyként.”

Ladvánszkynak igaza volt. Az 1945-ben megalakult s az idők folyamán különböző nevet viselő belügyi szervezetnek volt egy osztálya - állandóság a nem létező változásban -, a belső ellenség elleni harc osztálya. Ez a társaság - bár vezetőit időnként leváltották, áthelyezték, lecsukták, esetleg megölték - éberen őrködött népünk nyugalma felett. Már a neve is bizalomkeltő volt. Államvédelem! Még csak tévedésből sem nemzetvédelem. Hazánk és nyugalmunk derék őrei, népünk biztonsága érdekében, minden harmadik magyar család ellen indítottak valamilyen formában hatósági eljárást, s ennek fejében csak azt kérték az érintettektől, hogy mélyen hallgassanak arról, ami velük történt. Magyarország a csend és a hallgatás országa lett.

Menczer Gusztávék, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, ebbe az országba érkeztek haza!

A Sztálin halála után, Moszkvában kinevezett magyar államférfi, konszolidációs feladatát komolyan véve néhány jelentős változás végrehajtására szánta el magát. Példának okáért meg akarta fékezni a hajófedélzeten elszabadult hajóágyút is. Rákosi országlása idején az ÁVH fölött a nemzet kedvenc Borzasán kívül már senki nem rendelkezhetett. Nagy Imre - fizetnek is majd érte neki kihallgatásai során -, megregulázandó a „Céget” s áldozván a demokrácia oltárán, a demokrácia őrzőit a belügyminisztérium alá akarta visszaszervezni. Kevés sikerrel. Abban az országban, ahol a biztonságot a terrorgépezet garantálja, ettől a gépezettől jogosítványokat elvonni nem lehet. Ezaz összefüggés is fontos jellemzője az önmagát proletárdiktatúrának minősítő országnak. Nem csoda hát, hogy a Szovjetunióból frissen hazatértek „gond nélkül” simultak be a máshonnan frissen szabadultak népes hallgatag és szorgosan megfigyelt hadába.

Az 1956-os nagy társadalmi robbanás - forradalmunk és szabadságharcunk - e téren jelentős változást nem hozott. Az októberi „tavaszi zsendüléstől” megmámorosodott nép mint a rakoncátlan gyerek, habzsolva olvasta a róla írott jelentéseket, s élvezte, hogy ezt is megteheti. Lelepleződött néhány helyi besúgó, felszínre került néhány piszlicsáré jelentés, s kiderült, amit mindenki tudott: besúgókban gazdag ország voltunk. De a lényeg rejtve maradt, s rejtőzködik ma is.

1993 februárjában parlamenti döntés alapján létrejött a Történeti Tényfeltáró Bizottság, a forradalom és szabadságharc idején a tüntető tömegekre leadott sortüzek történetét kutatandó. Kahler Frigyes barátommal azonban nemcsak a sortűztörténetekre voltunk kíváncsiak, hanem a kiváltó okokra is. Székesfehérvárott már az országos trendet megelőzően, október 26-án feloszlott az ÁVH. A belügyi szervek egyik alapfeltétele az volt, hogy az iratanyagukat a néphadsereg székesfehérvári hadtestparancsnoksága hiánytalanul - leltárilag! - vegye át és őrizze meg. Megtörtént. Az iratanyag hiánytalanul landolt a Kádár-rendszer dokkjában.

Sokáig értetlenül álltunk a Mosonmagyaróvárott történtek előtt. Semmi nem indokolta a határőrség véres gaztettét. A történtekhez Hollós Ervin, a Kádár-rendszernek, kezdetben belügyi főtisztje, majd professzora adta meg egyik könyvében a kulcsot. Alaktanya parancsnoka határozott utasítást kapott a határőrkerület parancsnokától - ő pedig a határőrség országos parancsnokától -, hogy a laktanyában lévő operatív anyagot mindenáron védje meg. Operatív anyag! A fogalom a laktanyába a Nyugat elleni hírszerzéstől beérkezett s a kimenő ügynökök által letett iratanyagok összességét jelentette. A magyar államvédelem vezetői meg voltak győződve arról, hogy a nyugati imperialisták fogvicsorgatva, ugrásra készen lapulnak a laktanya falai tövében, hogy rátegyék a kezüket a kincsre.

Fotók bizonyítják, hogy a laktanyát elfoglaló emberek ugyan feltörték a páncélszekrényeket, de az iratok ott hevertek megtaposva a földön. Senki nem nyúlt értük. S mi volt az ár? Ártatlan emberek sokaságának a halála.

A történet magában hordozza a lényeget. Az iratanyag a megrendelőnek sokkal fontosabb, mint a megfigyeltnek. A megfigyeltben a kezébe jutott jelentés legfeljebb magándühöt indukál - ez történt a Német Demokratikus Köztársaságban -, társasági pletyka témájává züllik. Embereket, sok esetben megzsarolt, ártatlan jelentéseket firkáló embereket tesz erkölcsileg tönkre. A hatalom kézben tartja a kiszolgáltatottat. A hatalom zsarol. A hatalom játszik. Ahatalom uralkodik. Uralkodik, magával azzal a ténnyel, hogy nyilvántart. S te ezt tudod. „Ő mondja meg, ki voltál. / Porod is neki szolgál.”

Az igazi vétkes a diktatúra parancsadója, a végrehajtója, a megfigyeltek nyilvántartója, s csak azután a behálózott ügynök. Ebbe a „szabad országba” érkezett vissza a rabságból Menczer Gusztáv. Csodálkozott is eleget. Az átkos Horthy-rendszer mintha élhetőbb lett volna.

Menczer Gusztáv könyvének, tágabban véve életművének egyik legnagyobb érdeme, hogy a mechanizmust - a polgárt féken tartó, megfélemlítő mechanizmust - s annak működését tárja elénk. A lényeget! Szolidan, a szikár mondatok mellett, mellékletek formájában is.

Iratok születtek a magyarországi szovjet belügyi apparátus valamelyik irodájában, vagy valahol a Szovjetunió valamely zugában, s ezek az iratok megmaradtak. S ezek az iratok megmutatják a létező szocializmus, a létező kommunizmus legpiszkosabb lényegét.

És még valami mást is.

Jómagam, eszmélő korom hajnalán és kezdetén sok olyan információhoz jutottam, ami elraktározva megmaradt bennem, s később életem egy másik szakaszában információim gyarapodásával párhuzamosan újra és újra feldolgoztam. Azt sem mondhatom, hogy nem volt tudomásom arról, hogy embereket vittek ki a Szovjetunióba. Szolzsenyicin után, Lengyel József után, Rózsás János után a titok már nem maradhatott titok.

Az sem maradhatott titok - még a dokumentumok kiadása előtt történt-, hogy 56 után is vittek ki embereket s állítottak szovjet bíróság elé. A hajdani Széna téri felkelő, Bükk János elég részletesen beszélt megpróbáltatásairól. Bükk Jancsi szavait még fel is erősítette egy tragikomikus történet. Egy alkalommal hivatalos minőségemben vettem részt egy 56-os találkozón. Szevasz, Colos! - borult a nyakamba egy éltes hölgy. De jó, hogy látlak, hát élsz! A történet Bálám szamarát idézte emlékezetembe. Jól alakítottam! Óvatosan kíséreltem meg kipuhatolni, hogy hol hozott össze bennünket a sors. Hát Sztrijben - méltatlankodott a hölgy. Én sosem voltam Sztrijben - próbálkoztam volna elhárítani a hirtelen jött sorstársi közösséget, de kísérletem reménytelenül zárult. - Pedig azt a tíz forintot sem akartam behajtani rajtad, amit akkor adtam kölcsön, ezért kár tagadnod.

Megvolt” tehát Sztrij is. Az 56 utáni internálás egyik színhelye is.

Okkal faggatom tehát magam, mi volt, vagy mi lehetett az oka annak, hogy Menczer Gusztáv és társainak keserves története így elmerült a mélybe?

A legújabb kori szabadságelvonás-történeteknek - kivéve a nyugati színhelyeket - két pregnáns földrajzi helye van. Magyarország és a Szovjetunió. Ma már a magyar történet kontúrjai világosak előttünk. Ismerjük a pertörténeteket - tehát a klasszikus bírósági eljárások történetét -, az internálástörténet azonban még rejteget meglepetéseket. Magam a kilencvenes évek közepére több mint harminc magyar tábort vettem kataszterbe, megkülönböztetve az internálás módjait, különös tekintettel a kitelepítésekre. Varga László - Laci bátyánk - az ötvenes évek ENSZ által megrendelt kutatásaiban több mint kilencvenben határozta meg a magyar lágerek számát. A számszerű különbözőség tehát elég jelentős, de emellett a struktúra ismert.

A Szovjetunióba háromféleképpen kerülhettek magyar állampolgárok. Egyrészt háborús körülmények között estek hadifogságba. Ez klasszikus történet. Az elfogó fél nyílt körülmények között egy bizonyos idő után visszaadja az adott országnak a hadifoglyokat. Másrészt: ismert a magyar szakirodalomban a „malenkij robot” fogalma. Jogszerűsége ennek a „befogásnak” már erősen megkérdőjelezhető. De létezik kiskapu. A civilt - hadműveleti területről van szó - ellenséges cselekedetre készülő személynek minősítem, s ebben az esetben a cselekedet még át is mázolható, jogszerűnek.

Harmadszor - s erről a cselekvéssorról ad számot Menczer Gusztáv - idegen állam területéről, annak szuverenitása visszaállítása után, embereket rabolok(!) el. Egy állam a másik állam területén teljes jogú gazdaként jár el. Ez a cselekmény nem fér bele a csatlós állam, a szatellitállam, semmilyen állam fogalmába. Itt nincsenek kikényszerített egyezmények, itt nincsenek megállapodások, itt nincs semmi. Ez abszolút tartományi helyzet, politikai jog nélkül.

Rákosi a szavát sem emelte fel. Kádár, bár a jogszerűséget ő sem vitatta, 1956 novemberében, legalább szót emelt az internálás ellen, igaz, a politikai hasznosság jegyében. Haladás a jogállam felé! Visszahozatta őket a saját mészárosai elé.

Menczer Gusztáv és társai története tehát jogilag még abszurdabb történet, mint akár a hortobágyi kitelepítetteké, akár a recski internáltaké. A művelt világ csődje. Erről beszélni senkinek nem állt érdekében.

Menczer Gusztávot és társait - a közbeeső, de politikailag és bizonyos fokig jogilag is értelmetlen lépések után - 1991-ben az Oroszországi Föderáció Főügyészsége rehabilitálta. Jogaik, teljesen(!) helyreálltak.

A kései szemlélő nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Mi alól mentették fel őket? Kádár Gyulát, Csomos Miklóst vagy Menczer Gusztávot. A rehabilitáció és a semmisség, amúgy emberileg, mint állami önbevallás felemelő tett. Kárpótlás is jár érte. Ebben a forinthiányos világban csak köszönet jár azoknak, akik a borús égbolton egy csillagnyi fényt biztosítanak a „véneknek”. De miért tették ezt velem? - magam is számtalanszor hallottam ezt a feljajduló kérdést. Tudjuk azt, hogy a valahai gulágosok, recskiek, ötvenhatosok közül ki volt az, akit egy független bíróságnak is el kellett volna ítélni, ki volt az, akinek köszönetet kellene mondani naponta, mert akkor állt helyt, amikor mi hallgattunk, s ki az, aki valamelyik felmenőnk helyett, áldozatként, a sztálini „modernizációs program” kellékének kellett?

Egyszer volt, hol nem volt - de valami csoda folytán még mindig itt van köztünk - egy ember, nyelveket beszélt, táncolt, udvarolt, s válogatott síkfutó volt. Aztán „kikerült” a nagy Oroszországba, sok társával együtt dacolt a mínuszokkal, huszonegyezett a halállal, „versenysúlya” harmincöt és negyven között ingadozott, tüdőbeteg lett, aztán az ő Istene hazahozta, s egy másik versenysúllyal ismét válogatott sprinter lett.

Hát nem szép történet.

És túl a nyolcvanon írt egy könyvet nekünk, csendes hangon, értve és értetve életünk lényegét. A tér, ahol élünk, kicserélhető. Mi is. Csak a történelem nem. Kapaszkodjunk hát, s tanítsunk kapaszkodni.



« vissza