Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szél-jegyzetek, avagy az öntudat kopár öröme

Évente ötmilliárd madár kel útra az őszi vándorlás idején - mondják a tudósok. Amennyi a történelmi jelenben vándorló-tévelygő emberiség összlétszáma, egyelőre. A körülmények ornitológiai téren tisztázottabbak, inkluzíve a légmozgás jó vagy rossz hatásait tekintve. Ezért: hogy már év elején, mélységes madárcsend idején, azért az emberek is, hogy előbbre döccenjenek a dolgok - nem helyesírási renitencia, csak különbségtétel a fenti cím, annak mélabús jelzése, hogy nem annyira az Elégia (1933) margójára írandók e sorok, mint amennyire azon segítenénk töprengeni, jobban tudjuk-e ma, mint egy fél évszázada, hogy merről is fúj a szél?

Az egyik kor félreérti a másikat - állapítja meg Wittgenstein (1931) -, s egy kis kor minden más kort a maga rút módján ért félre...” A korok kútjába konkrétan nyakig, állig, szemöldökig merülve, ki-ki akkor érzi csak igazán a magáét kis kornak, kicsinyesnek. Szomorú segítségünkre siet a madártávlat, hogy a magunkét joggal tekintsük annak. Szópetárdák és valódi sorozatok ropognak a vakok céllövöldéjében, melyre még Athénben tették ki az első pingált cégért: „Demokrácia” - a Las Vegas-i fényreklámokkal egykorúak az újabb vidámpark pompázón-technikás feliratai: Helsinki, Madrid... Strassbourg, velük szemben a másik bódésoron pedig: Karabah, Szarajevó, Szomália...

Minden emberiségbe mártott eszme a nagyszerűségéből annyit veszt, amennyi a hatóköréből, glóriájából kiszorulók száma. „Ide a rózsa néhány levelét s vegyétek vissza a tövisek felét” - ajánlotta Petőfi-Archimédesz már a múltkori nagy kongresszuson, amikor még ő is bedőlt a „bőség kosarának” meg efféle „szebb jövőbeli” programpontoknak. De hát úgy néz ki, ember az emberrel sem ebben, sem másban nem tud megegyezni. Még annak árán sem, hogy különben vége lesz a világnak. A réges-régen feltalált nagy próba (példa) lejáratása is úgyszólván teljes; a Salamon ítélete-féle tanmesében az igazi anya még enged: melyből az a remény sarjadhatna, hogy mindig engedni fog. Enged, mert az ő gyermeke, a közössége, hazája, világa, bolygója javáért bármikor képes áldozatot hozni - nyilván: a mindenkori „másik” fél nem! Ez a papírforma bevált-e valaha, beválik-e még? Nem. Mert nem bírja el az etika legenyhébb kritikáját az „igaz anya” sem. Ingerült lett, megengedhetetlen gonoszságokat képes elkövetni (hátha nem veszik észre) a nemes cél érdekében. Itt már csak egyetlenegy valami nem vált reménytelenné, legfennebb nyúlik, mint a gumi vagy mint a túró - az „igazság” kitartó ügye: enged, ereszt, át-átereszt, de bele nem szakad. Egyaránt nem szabad kétségbe vonni a bajbajutott kiszolgáltatottságát s a segítőkészek jóhiszeműségét. Fő a megértés. De a világon a gesztus, a pátosz nem segít! „Adhatsz-e minden éhezőnek?” - teszi fel önzetlenül a legnagyobb, leglényegesebb kérdést Tiborc, s vele együtt mindenki, aki nemcsak moralizálni akar. Cinizmus-e ez a kiábrándult józanság, az átlátás az ismétlődő helyzet politikai röntgenképén?

Magáról Hitlerről jegyzi meg Churchill az akkori világkatasztrófa okait elemző emlékirataiban: szinte nem volt logikus, hogy „nélkülözései nem a kommunisták közé vezették”. Ami viszont azóta esett, megvilágosodásunk folytán szomorúan logikussá válik; mert a társadalmi elosztás hercehurcájának ikerláncszeme a nyelvi-nemzeti hovatartozás szerinti osztozkodás hercehurcája. Annak is éppúgy vannak elnyomottjai, kisemmizettjei, proletárjai. Az álinternacionalizmus után a nemzeti érzés feltámadása és túltengése megint a lengő inga pofozkodása csupán. Mi a helyzet a manapság alakuló világkatasztrófával? A homogenizálás bajnokai nem is sejtik (szóvirág! Dehogynem!), „milyen vékony fal választja el őket attól a veszélyes szomszédságtól, melyet a fasizmus alapideológiája jelent: Hitler Mein Kampfja”. Ez sajnos megint Churchilltől való, sajnos nem veszít az aktualitásából, akárha Bicska Maxival kánonban énekelnének az emberi jogokról eme évszázad-felszámoló nagy revüben, ahol végre még a nyomorékok megsegítése is divatba jött nagy nehezen, a nyomorultaké még mindig nem. Látványosabb, hogy a soros Quasimodót angol (hidegvérű) ligák gyámolítsák, mintsem a szolgálatos Jean Valjeanért tegyenek valamit, bár saját érvényben lévő hazai alkotmányának őrei. Soha nem arról van szó, nem az a megoldás, hogy fogj neki szipogva empátiázni, öltözz be intenzíven azonosulni a szomáliaival: a mindenkori páriával - hanem hogy aktív igazságérzeted a helyes arányban oldja fel „a tömény bánatot”, mely milliárdokéval keveredik el. Milyen nehezen alakult egyazon emberiséggé a homo sapiens tömege! Mire viszont meglett a Földgolyó legnemesebb és legritkább burkaként a humanoszféra is, már el is kezdődött széthullása, szétmarcangolása, esetleg az egysejtű-állapotnak megfelelő szubkultúrákra? A „demokrácia” oly fennen hangoztatott következménye, ama pluralizmus nem jelentheti csak ad abszurdum minden kohéziós hatás tagadását! Egy 20. századi (talán már megint nem anakronisztikus) remete felismerése szerint „akkor jön el a világvége, mikor eltörültetik az önkény már ember és ember között is”. Bizony. Annyira felvilágosultunk, hogy jól tudjuk: nincs egység a legkisebb egységen (egy családon) belül sem. Mint az atommag: ha addig jutunk, vonulunk vissza, minden akkor kezd igazán, javában hasadni tovább? Európa - mint az emberségtudat bölcsője és koporsója?


 

Szegény világ gazdag szenvedése


 

Egységek és kétségek. Lehet, hogy az emberrel nincs mit kezdeni: túl régen lekecmergett a fáról, s ott alatta aludt el valahol mégis? Az isteni szikra közelében, önnön vadonában? Prométheuszi tűzszajrézás, a kerék kifundálása meg egyéb mitikus hőstettek és kiutak a Gutenberg-galaxissal bezárólag. Ám az esti híradóban csak az látszik, hogy a „mívelt és gazdag” Írországtól a cigányséndria Indiáig tüzek, tüzek, tüzek, melyeket vad törzsek gerjesztenek és táncolnak körül, s a primitív dicsekvések dacára a természetet se zabolázzák meg, korántsem: vizek, vizek, vizek, szökőár, nemcsak „Jávától keletre”, hanem az agyoncivilizált New Yorkban is, mint Noé idején.

Hol van hát ennek az önmaga rabságába gabalyodó gnómnak az esélye, hogyha lépten-nyomon s bármely nációhoz tartozván az önpusztító székely virtus jelszavával igazodik: „Hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten?...”

Íme egy kor, mely a legveszettebb zsarnokságokra, fellélegzés gyanánt következik, s akkor kiderül, hogy a szabadság lehet teher is. Félelmetes, de Albániával kezdődőleg jó néhány diktatúrától szabadult, államnak nevezhető alakulat azt demonstrálja és nem valahol a dzsungelben, hanem az európai térségben. Aszociális demagógia, s a vérszegény valóság ennyi fordulata, forradalma után kijelenthetjük-e, hogy mi (jobban) tudhatjuk, merről is fúj a szél? Jobboldali veszély van, baloldali visszarendeződés jön? Szomorú segítségünkre siet az egyre jobban felgyűlő tapasztalat s az anyag az összehasonlításhoz: emberveszély van. A baj sajnos szerkezeti. Erről fúj a szél, ebből lóg ki a lóláb, arra leng ki az inga. Mondogassuk hát a másik nagy összegző elégiával: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...” - ha már az látszik kiderülni, hogy az emberi gyakorlat „elképzelése” a szabadságról és demokráciáról nem más, mint a terrorizálás egy (mindig) más formája? Boldogok a szellemi szegények, akik csak annyit érzékelnek, s ezzel mintegy elintézettnek látják a dolgot, hogy most megint Marxot nem lehet idézni, mint ahogy közben a Bibliát nem volt szabad? Maradnak a még csak nem is nagyon változott szintagmákból összeeszkábált dagályos jelmondatok, hogy „az összefogás”, a közös cselekvéssürgető kényszer majd „megsatöbbizi a problémákat”? Mindenki demagóg, aki csak klisékben, sablonokban, receptekben beszéli el a szerinte egyedül üdvözítő megoldást, s a régi gondok mocsarában milliárdok fuldokolnak tovább.

Az inga pedig jó történelmi szokása szerint visszaüt, mert a nagyobb céhmesterek, egyházatyák és filozófusok mellett Bicska Maxi szentenciája sem törpül soha el e földi paradicsomban, miszerint „előbb a has jön, aztán a morál”. Nem kevésbé igaz, hogy korántsem voltak mind gazemberek, őrült kalandorok - Martinovicstól József Attiláig, hogy csak a házunk táján sepregessünk -, akik hittek abban, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget meg kell szüntetni, és vallani merték, hogy a társadalmi igazság az elosztás nyitott, fájó, megoldandó kérdés. Győzzük-e ésszel, önismerettel szegény Európa „gazdag szenvedését”?

Európa szegénysége vagy gazdagsága nem pártok ügye vagy ideológiák érdeme, hanem azoké, akik Neander-völgytől siralomvölgyig minél jobban vetették a magot és a betűt, „havi kétszáz” csapásnál több telt nekik érte.

Az orvosok is egyre közelebb jutnak annak elfogadásához, hogy elménk javítani képes testi állapotunkat, illetve rontani tudja, akár beteggé is teheti, mert negatív elvárásoktól rosszabbul (rosszabbak) leszünk, a pozitív elvárásoktól egészségesebbek lehetünk. Nagy a hordereje annak, hogy egyforma hatásfokkal zajlik a két folyamat. Miért ne volna mindez érvényes emberiség viszonylatban is! Megerősítő hatású, ha kimondjuk, vagy hallunk másokat is amint kimondják, mondják. Mondjuk tehát a jót. Elsősorban azt az axiomatikus igazságot, hogy az emberben nemcsak az állat, hanem az ember is ott van. Én/mi - tetszés szerint behelyettesíthető - egy szerencsétlen átmeneti/áldozati nemzedékhez tartozom, „mely a régi és az új idők mezsgyéjén, egyik lábával abban, a másikkal ebben áll s mind a kettőben rosszul érzi magát” (Lampedusa). Szegénységügyben a végkonklúzió is sajnos csak az, hogy „jászolban fekszik” s hogy „barmok közt nyugszik” az Isten fia, az ember fia. Bizony, barmok közt. S néha úgy látszik, a „gazdag szenvedés” folyamata nem Palesztinákból farag Európákat, hanem Európát fogja palesztinásítani. A többi „Mennyből az angyal” meredeken szembe a szél jegyzeteivel; de csak „leng, nem suhan...”, mint valami bölcs, színes papírsárkány. Aki már úgysem érzi az „öntudat kopár örömét” sem.


 

A Muszadag negyven megtestesülése


 

Az Úrnak negyven napra volt szüksége a Vízözön felduzzasztásához. A török leszámolásnak negyven napra volt szüksége néhány hegyi falu Hirosimájához. Az egész önmagává tornyosulva Muszadag jelképrendszerévé dagad. Muszadagnak immár a negyvenes a legkisebb közös többszöröse. Mindezt magával ragadja egy több száz esztendős mítoszba, mely tovább osztható a maga szerepkörei szerint. Igen, itt szerepkörök vannak. Pontosan körülírva. Hála az ideológiáknak, a politikai élet mocskos működésének hála. Oly korban élünk, ahol minden mindennel összefügg, egy kettészakadt magyar faluvég mitikus Ázsiákra rímel. Egy kettészakadt magyar falu éppen úgy megtestesíti a mitikus örményirtást, mint a török birodalom mára földre szakadt hamvai. Így függ össze Bornemisza Gergő és Tibet, Kína és a Héttoronyba zárt fenyegető végzet. Egy kettészakadt, sokbaszakadt, többször megszakadt történelem fonja a hálóját, szövi a forgatókönyvét egy nép köré, több nép köré, több táj köré, mivelhogy határozott szerepkörök vannak. Ezen a világon sehol nem egyetlen nép vérébe csobbant bele a fasizmus medvetalpa, a kommunizmus medvetalpa, a szuronyos katonák medvetalpa. A szerepkörök pedig sehol meg nem szakadnak, méghogy ha mára, az új évezred elejére felhangzik is erőtlenül a kiáltás: hagyják a dagadt hazát másra, engem, az élő embert vigyenek fel a padlásra. De a pincében vagy a padláson, a világ tetején vagy a selyemút boldog oázisaiban ugyanott lyukadunk ki. A sorssal nem lehet a végtelenségig bújócskázni, mert hát miért is szól a harang? Mi meddig belügy? És honnan kezdve az emberiség sorskérdése, külügye? Hol kezdődik a tabu még a legeslegújabb felmelegedett időrendszerben is. Amikor a gazdasági érdek felülmúlja az emberi jogokat. Ott mindig megszólal a csengő, a kolomp, a jó pásztor hangja és harangja, avagy ki megy vissza az elveszett juhokért Qumránba, Tibetbe, Rómába, a Muszadagra. A jó pásztor nem hagyhatja Magyarországot, 56-ot, Tibetet, mert az elfelejtett vagy elfojtott kiáltás időnként körbefut a világon. Az Európai Unió megint túl keveset fog, miközben úgy érzi, hogy többet markol. Itáliában most 148 párt áll a startnál. Valaha elég volt egyetlen légió. Minél nagyobbat akar fogni az új világ, annál kevesebbet ment meg. Végül a jut is-marad is gesztusok végén a gyökereket engedi ki a kézből, hogy újabb szélrohamok, barbár betörések kergethessék fel a fára, a Muszadagra. Termopülé, Csernobil, a lélek Sztálingrádjai, a lélek Hitlergrádjai, a roncsolódó önfeladó derivátumok nem veszik észre, hogy nem egyenletes emberkeveréket, hanem rabszolgatömeget alakítanak engedelemből. Ezért soha nem egy Törökországgal áll szemben a Muszadag, nem egy szovjet géppuskával Magyarország, nem egy Tibettel Kína. Az ember az egyetlen önpusztító lény a fajok túlélésre berendezett nagy eleven forgatagában. Ehhez az etikus kiváltsághoz éppen az értelme segítette hozzá, amennyiben intézményesítette az önpusztítást: önvédelemből. Az emberi nem érdekében az egyedek ellen emelt kritériumokkal. Különben mi lett volna végig az irtók keze ügyében? Egyre ravaszabb és hatékonyabb törvények lépnek fel egymás ellen, csupa nemes és pozitív céllal. Elhárítandó egy már nem a természet, hanem önmaga felől is fenyegető veszélyt. Ám egyre jobban belefeledkezve, elsodródva az eredeti állapottól. Mindent ki kellett próbálni önpusztításra is. Jogot, vallást, ideológiát, kultúrát, nyelvet. Igazság úgysem lesz soha. Káin elég nyíltan küldte fel Ábelt a Muszadagra. „Afrika anyánk, szeretnénk tudni, hogy vagy?” - kérdi az Amerikába hurcolt ükunoka. És majd a Földről is egyre inkább ilyen távlatból lehet nosztalgiázni. Közben a horvát főúr mellett két örmény főúr is felkiáltott: „Ne bántsd a magyart!” Igazság pedig úgysem lesz - fakad ki a világháborúkat, világfogolytáborokat, világmuszadagokat átélt vidéki rokonom, a kisebbségi lét veteránja. S mi az igazság? - sóhajtom mélabúsan, ami ebben a kontextusban csak helyeslésnek, rábólintásnak, záróakkordnak készül. Dehogyis számít válaszra. De éppen ettől, ahogy ott ülünk, mint obsitosok a nagyabonyi kocsmában már negyven éve, négyezer éve, megkérheti valaki, hogy aki erősebb, ne engedje bántani a gyengébbet, mert nem engedi az Isten, az ENSZ, valaki Muszadag fölött. De nem vagyok annyira borúlátó, hogy ilyesmivel átkozódjam, se annyira optimista, hogy higgyek az emberekben, Jézusok és Beethovenek után, Bolyaik és Einsteinek ismeretében. Az lesz, amíg lehet, ami volt. Nem leszünk híjával se katarzisnak, se kiontott vérnek. A jóízű éldegélés következik ezután is. Himnikus. Ocsmány. Emberi. Milyen csodálatos azoknak, akik éppen soron következnek.



« vissza