Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Purcate és Lars Trier poklai

Az idei évad legizgalmasabb előadását kétségtelenül a Kolozsvári Állami Magyar Színház Puccini-produkciója nyújtotta. Igen, Puccini vígoperája, a Gianni Schicchi - a prózai színház interpretálásában. A színészek - persze jobbára remek aktorok, akik jó évtizede bizonyítanak szerte a nagyvilágban is, megannyi fesztiválon - a testi kifejezőerő maximális bevetésével, a pazar rendezői fantázia sarkallására roppant karakterisztikusan játsszák a rájuk rótt szerepeket. Énekelve, illetve recitálva, lévén hogy e Puccini-operában a többihez képest kevésbé áriáznak. Szerencsére. Így elviselhető és megbocsátható, hogy korántsem profi a mű zenei interpretálása, de nem is ez a cél: hanem a látomásos társadalmi szatíra, eredeti játékmódban, hallatlanul lebilincselő formában. (A Puccini-zenét egy kisebb zenekari formáció játssza, Stollár Xénia átdolgozásában, Incze G. Katalin vezényletével.)

Silviu Purcarete, aki jelenleg Franciaországban él és szerte a világon rendez, több előadásával is vendégszerepelt Budapesten, s talán eddig ez a legteljesebb. Már ami a lét és az emberiség (itt a nagy létszámú, széles család) görbe tükrös ábrázolását illeti. G. Forzano Puccini számára írt librettója a román rendező keze nyomán mulatságos vígopera helyett groteszk-abszurd vízióvá sötétedik.

A frissen elhunyt Buoso Donati örökségére összeszalad a népes család apraja-nagyja, természetesen a gyász álorcája mögött ki-ki a végrendeletre sandít. Purcarete meghosszabbítja a ravatalul szolgáló asztalt, s a tetem után a terítékeket a tort ülők siserehada veszi körül, iszik, pletykál, jóízűen falatozik (díszlet: Helmut Stürmer). Agyertyákkal körülvett holttest mellett fegyelmezetlenül labdázó gyerekek: az érzéketlenségre, közönyre nevelt következő generáció. A némajátékokkal másfél órásra nyújtott (eredetileg ötvenperces) opera voltaképp egyetlen, monumentális halotti tor, egyfajta nagy zabálás, amibe nemcsak a közönséges habzsolás fér bele, hanem a mérhetetlen kapzsiság is, mely a közelibb-távolibb családtagok egymáshoz való viszonyát hovatovább eltorzítja, s ami a Donati-vagyonra való leplezetlen ácsingózást állítja az előadás középpontjába. Hogy ki mint veti ágyát, azaz hogyan kívánja elérni célját, azt a szereplők köznapi, esetenként igencsak közönséges gesztusaival, sokatmondó színpadi ötletekkel, és egészben véve fergeteges szatírával játszatja el a rendező. A címszereplő Sándor Árpád - mellesleg ő csakugyan operaénekes - mellett, hadd említsük meg Kató Emőke, Bogdán Zsolt, Pataki Adorján nevét.

Az előadás minden perce, mozzanata tökéletesen kimunkált; nincs üresjárat, elkoptatott geg, fölös gesztus, pusztán látványosságra hajazó momentum a színen. Egymásból fakadó, jól megkomponált cselekedetsorozat teszi ki a másfél órás szatirikus színjátékot. Állandó lüktetés, mondhatni hullámverés a játéklelemények fölbukkanása a színen. Korántsem öncélúan: a kompozíció voltaképp egy filozófus-játékmester persziflázsa az élet és a világ fonákságairól. Ahiperbolizált, elrajzolt-szatirizált halotti tor - voltaképp, a mulandósággal, az enyészettel mit sem törődő, élethabzsoló, egymást letipró élősdiség világának nagyszabású metaforája.

A halott Buoso Donati képében a groteszk játékmód mestere, Bíró József a legelképesztőbb abszurditásokra képes, miközben az egyik szereplő - a végrendelet keresésének izgalma közepette - lerángatja a terített asztallal közös ravatalról, s tovább vonszolja, valóságos kísértet-gimnasztikát végez, miközben az örökösödéssel elégedetlen rokonok által a helyére fektetett, eleven széltoló, Gianni Schicchi az előrángatott közjegyzőnek diktálja az új végrendeletet - természetesen, a maga javára -, az elképesztő fordulatok, a csalások „hallatán” egyből föl-fölugrik, mintegy tiltakozását jelezve. Már-már szürreális a tabló, a színészi játék végletesen stilizált, de egészében véve nem távolodik el Puccini - alapjában véve - morbid operájának szüzséjétől (amely valójában Dante Poklának egyik jelenetén alapszik).

Az előadásba a rendező becsempészett egy rejtélyes új szereplőt: elegáns hölgy, talpig feketében, sötét szemüveggel, a családtagoktól elkülönülten ül a színpad sarkában. Végig némán, kívülről szemléli a történetet, csak a végén veszi le fekete fátylát és szőke parókáját: kopasz férfi bújik elő alóla - szemlátomást maga a Halál (Molnár Levente). A Halál, a Memento mori, akire az örökösödés lázában ügyet sem vetnek a családtagok, holott ez az, amire a pénz vészes körforgásának bűvöletében, elvesztésének féltében, még idejében föl kellene figyelniük.

Lars von Trier Hullámtörés című kultuszfilmje ragadta meg Guelmino Sándor figyelmét, amikor színre vitte a Magyar Színházban. Kockázatos dolog egy nagy sikerű mozis produkció színpadra tétele, de a rendező szerencsés kézzel nyúlt a témához. A színpadi adaptáció rémülettel vegyes megrendülést vált ki a nem kevéssé brutális előadást végigborzongó nézőből.

Bess, a csekély értelmű leányzó végletes-végzetes szerelmének tragikus történetét hallatlan szuggesztivitással játssza Soltész Bözse, akit többnyire rakoncátlan, kamaszos komikus szerepekben láthattunk korábban. A fiatal színésznő levedli mindennemű kislányos-kamaszos beidegződését, és a nővé érés - emitt tragikus - folyamatát az idegszálakig lecsupaszítva mutatja föl. A Sinkovits Imre Színpad parányi játékterén roppant leleményesen láttatja az isten háta mögötti, piciny település darabbeli helyszíneit (a forgószínpad és az üvegfalak variált alkalmazásával), a maga vakbuzgó egyházközségével (színpadkép: Szlávik István). A rajongásig vitt szerelembe esett lány imádott férje végzetes balesete után kényszerűen, ám magától értetődően lemond ugyan a lebénult Jan nyújtotta vad testi örömökről, és buzgón ápolja, ám az eltorzult lelkületű férfi arra kényszeríti, hogy másokkal háljon, s az „élményt” részletesen elmesélje neki. Soltész Bözse a fanatikus szerelmes feleség kétségbeejtő lelki deformálódásának útját hátborzongató hitelességgel járja be a döbbent néző szeme láttára. Kényesen egyensúlyozva a kényszer és a testi élvezet - eleinte - tragikus paradoxonjának érzékeltetésében, majd egyre révültebben, szenvedélyesebben süllyedve urának perverz kívánsága nyomán a magát hamisan áldozatnak képzelő nimfomániába.

A végkimenetel csak a tragédia lehet. Öngyilkosság, az erkölcsi mocsárba süppedt, anyja és egyházközsége által kitagadott, hajdan vakbuzgó lány hitének paradox büntetése szellemében: elébe menés a kardok általi, borzalmas fölnyársalásnak, hogy az utolsó jelenetben kereszt alakban lássuk a holttestét. Hátborzongató megváltás.

A rendező mozzanatról mozzanatra juttatja mélyebbre a főszereplő lányt a pokoli örvénylésben, a pokolba vezető út - egy darabig itt is jó szándékkal van kikövezve -, hogy aztán a legmélyebb bugyorból ne legyen visszatérés. Soltész értő, életrevaló, majd halálra váló partnere az előadásban a Jant alakító Fillár István, kitűnő, kemény hitű, kérges szívű anyakarakter Béres Ilona, riasztóan álszent lelkészt kreál pontos sűrítéssel Szélyes Imre. Guelmino Sándor nagy érdeme, a színészek pompás vezetésén túlmenően a lélektani folyamatok bizarr bugyrain átsütő, már-már thrillereket idéző atmoszférakeltés.



« vissza