Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nosztalgia vagy emlékezés?

Már nagykorú az az ifjú ember, aki az újabb magyar demokrácia első szabadon választott kormányának alakulásakor született. Ha tanulmányait kezdte meg akkor, mára a szigorúbb római jog szerint is elérte ezt a korhatárt. Márpedig az iskolakezdés is komoly dátum. Nézzük úgy, ahogyan történnie kellene: bizonyos értelemben a szellemi megszületés napja, hiszen ekkor lép ki az ember a család védelméből, és veszi át nevelését a tágabb közösség, amelybe született. De most nem erről és nem is az - egyre inkább úgy látszik, gyámságra szoruló - nagykorúsodó demokráciáról szeretnék elmélkedni.

Sokkal inkább arról, hogy felnőtt egy nemzedék, amelyiknek nincs emléke a Kádár-rendszerről, nem tudja, mi és milyen volt a diktatúra, hogyan váltották egymást szakaszai, miként lehetett többé-kevésbé ép lélekkel túlélni legdurvább korszakait, mi volt a túlélés ára, milyen volt a fölpuhult diktatúra, hogyan teltek az állítólag oly vidám barakk hétköznapjai. Vagyis nem tudják, mert sem élményük nincs, sem nem tanultak róla, honnan indultunk. Az ismerethiány aligha róható fel nekik: a rendszert megélők (elutasítva elviselők, közömbösek, együttműködők, haszonélvezők) túlnyomó többsége sem tud sokkal többet. Ennek komoly lelki oka van. Benne élve jobb volt nem tudni róla, utána jobb volt azt a keveset is felejteni, aminek tudását nem lehetett elkerülni.

A posztkádári generációk érdeklődését inkább természetesen a felszín kelti fel. Hiszen annyi jópofa, mai szemmel nézve titokzatos dolog és esemény emléke lebeg itt ma is. Van köztük kifejezetten megnyerő: az első televíziók mai szemmel nézve bámulatos kézimunkával készült fakávája, egy Mambó magnó, a régi szovjet autók, amelyek inkább hatnak motorizált nikkelszamovárnak, mint amennyire hasonlítanak egy számítógéppel tervezett mai kocsira. Jelenünkből nézve inkább happeningnek hatnak az építőtáborok, a május elsejei felvonulások, és talán még az is irigyelhető, hogy ingyen lehetett részt venni olyan kaland- és túlélőtúrákon, mint egy automata mosógép vagy egy nyugati gyártmányú magnetofon beszerzése. Az pedig már valamely extrém sport művelésével volt egyenértékű, ha valaki egy indexen lévő könyv elolvasására szánta el magát.

Mindebben a késő Kádár-korban, egy trehánysága és fogyó ereje miatt türelmesnek mutatkozó rendszerben felnövő generáció (ide tartoznak már a negyvenhez közeliek is!) már a puha diktatúra utolsó szakaszában is a puhaságot érezte: akkor, amikor az idősebbek a diktatúrát félték. Így az egymást váltó nemzedékek számára mást jelentettek a pártállam egykor véresen komolyan vett rituáléi is.

Mert hiszen való igaz: ha elfelejtjük, hogy az ország szovjet megszállás alatt állt, hogy a sorsunkról Moszkvában hozták a stratégiai döntéseket, hogy úgy telepíthettek Magyarországra atomfegyvereket, hogy arról még a legfelsőbb vezetésből is kevesen tudtak, hogy az ország véderői fölött helyi szinten megyei párttitkárok rendelkeztek, hogy a szovjet helytartóságot akadémikusi szintű referens tájékoztatta a szellemi élet alakulásáról, hogy az itt élők számára a tulajdon, a gondolkodás, az utazás szabadsága nem jog, hanem a hatóságok önkénye szerint osztott kegy volt (vagyis nem létezett) - nos, akkor nem is olyan sötét a kép. Sőt, ha sikerül elfelejtenünk, hogy diktatúrában élni maga a kiszolgáltatottság - akkor derűsen megállapíthatjuk, hogy szép és kellemes életünk volt a Kádár-rendszerben. Ehhez nem is kell más, mint hogy elfelejtsük mindazt, ami akkori életünk társadalmi-politikai kereteit meghatározta.

De ha ezt nem tesszük is, elmondhatjuk: mivel a rendszeren belül voltak kifejezetten rossz periódusok, ezekhez képest voltak jobb éveink is. És ezek teszik hitelessé azok érzéseit, akiknek mindennapi élete a demokrácia rendszerében vált kilátástalanná. Ők ezért magát a demokráciát okolják. Hogy a mai tömeges egzisztenciavesztés, a fenyegetettségérzés, gazdasági kiszolgáltatottság mennyire a kádári jóléti állam berendezkedésében gyökerezik, hogy mai kínlódásaink nem a demokrácia árát, hanem a diktatúra kifizetetlen számláinak utólagos rendezését jelentik, arra a nosztalgikus emlékezésben nem szokás kitérni.

Ahogyan arra se nagyon, hogy mit értünk kádárizmuson. A magam részéről az „igazi” kádárizmus szakaszát a hatvanas évek közepétől-végétől kezdődő bő évtizedre tenném, bár pontos határköveit nehéz meghatározni. A hatvanas évek eleje, de főként az 1956 utáni megtorló, hatalomstabilizáló időszak inkább „posztrákosista” természetű, a nyolcvanas évek pedig már a hanyatlás egyre erősödő tüneteit mutatják. Ami a kettő közé szorult, az volt maga a virágzó kádárizmus, amelynek paradox módon a hanyatlás kifejezetten jót tett. A rendszer diktatórikus elemei visszaszorultak, míg a társadalom túlnyomó többsége számára biztonságos életkörülményeket kínáló, szolid előmenetelt ígérő arca (egyre gyorsuló eladósodás árán) megmaradt.

A kádárizmus nosztalgikusan idézhető elemei könnyen elfedhetik a rendszer valóságát: a jövő felélését, a perspektíva hiányát, az emberi kiszolgáltatottságot. Azt, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”.

És a diktatúrában élő emberek mindennapjaiban döntő szerepe van a zsarnoksághoz való viszonynak. Igaz, ezt a legtöbben tudatosan többnyire nem élik meg: a zsarnokságot elfogadják életük tőlük független külső körülményének, ahogyan parasztember az aszályt vagy a jégesőt: hiszen nem tud ellene tenni.

De a világ alakítására csak azok kaphatnak esélyt, akik nemcsak vállalják, hanem akarják is ezt a szerepet. Akiknek gondot jelent, hogy élet-e a szabadsághiányban folyó élet, hogy miként lehet elviselni azt, ami elviselhetetlen. Tudjuk, a túlélésnek számtalan formája volt, a legtömegesebb mindenekelőtt a közöny. Ám az, ami közönynek látszik, nagyon sokféle lehet. Lehet beletörődés, lehet alkalmazkodás. A kettő alapvetően különbözik. A beletörődésről olyan sokat nem érdemes beszélni: a legyőzött, megtört, vegetáló ember magatartása, világképe. Ám az alkalmazkodás más. Az alkalmazkodik, aki megőrzi magát, akinek van identitása, aki nem behódol, nem föladja, hanem meg akarja őrizni magát. Nem tagolódik be, nem kollaborál, hanem védelmezi legbensőbb önmagát, értékeit, hitét. Kívül áll azon a rendszeren, amelyiknek a foglya. Nem konfrontálódik vele, de nem akar elpusztulni, ám a lényegi kérdésekben nem alkuszik.

Ez az alkalmazkodás nem kompromisszum, nem megalázkodás, nem is pusztán az emberre jellemző képesség, hanem az élet egyik alaptörvénye, az élő szervezetek fennmaradásának kulcsa. Mert az egyes ember számára a diktatúra valóban egy elháríthatatlan természeti tényező erejével jelent meg. És ahogyan a sivatagban csak azok az élőlények maradnak meg, akik alkalmazkodnak a vízhiányhoz, úgy a diktatúrában a szabadsághiány túlélése a feladat. Tudjuk, egy diktatúrában a zsarnokság mindenben jelen van. De semmit sem tud teljes egészében a hatalma alá vonni: ahogy a legszárazabb sivatagban is van valamennyi víz. Ezért van élet a végtelen homokdűnéken, és ezért élhető túl a zsarnokság is...

Erre is gondolnunk kell, amikor szabadsághiányos demokráciánkkal elégedetlenkedünk.



« vissza