Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Német bizonytalanságok

Feje tetejére készül állni a német belpolitika - legalábbis ami egyik tradicionális fő erejét, a szociáldemokrata pártot illeti. Nehéz megmondani, milyen kisördög kotyogtatta ki Kurt Beck SPD-pártelnökkel közvetlenül a február 24-i hamburgi képviselő-testületi választások előtt azt az ötletet, hogy az előző heti tartománygyűlési választásokon Hessenben csaknem győztes szociáldemokrata vezető, Andrea Ypsilanti, választassa magát a „Baloldal” (Die Linke) segítségével miniszterelnökké.

A hesseni választások nem produkáltak egyértelmű eredményt. Roland Koch eddigi kereszténydemokrata miniszterelnök elvesztette abszolút többségét, amit óhajtott koalíciós partnerével, a liberálisokkal (FDP) sem tud elérni. Ellenfele, Ypsilanti asszony számára viszont csak a Baloldal és a zöldek segítségével szerezhető meg a miniszterelnöki poszt (a „közlekedési lámpa” koalíció, azaz piros-sárga-zöld elől a liberálisok egyértelműen elzárkóztak), a választási kampány alatt azonban kategorikusan kizárt minden együttműködést a Baloldallal. Más szóval Ypsilantinak két alternatívája maradt: vagy szószegéssel szociáldemokrata-zöld kisebbségi kormány miniszterelnökévé választatja magát a Baloldal segítségével, vagy megtartja szavát és marad ellenzékben. A Baloldal - keleten az exkommunisták miliőpártja, nyugaton Schröder reformprogramja által frusztrált exszociáldemokraták és a kommunista spektrum ómoszkovita elemeinek meglehetősen vegyes hada - azonnal fel is ajánlkozott kengyeltartónak, amit Ypsilanti rövid habozás után elfogadott.

Ypsilanti tehát már nyeregben érezte magát, amikor váratlan fordulat következett be: egy berlini származású hesseni SPD-képviselőnő, Dagmar Metzger, akinek családja szenvedett a keletnémet kommunista uralom alatt, bejelentette, hogy lelkiismereti okokból nem hajlandó Ypsilanti asszonyra adni szavazatát a miniszterelnök-választásnál. Ypsilanti megválasztása ezzel újfent bizonytalanná vált. A hesseni szociáldemokrata berkekben erre elszabadult a pokol: kígyót-békát kiabáltak Metzgerre, árulónak bélyegezték, és megpróbálták rávenni a lemondásra képviselői mandátumáról - a megfigyelő óhatatlanul is az ötvenes évek rossz emlékű fordulatára gondol: „elbeszélgettek az elvtársnővel”. Az események ezután olyan mértékben felpörögtek, hogy e cikk keretében már nem követhetőek - mindenesetre a kézirat lezárásakor Ypsilanti és párvezére, Beck elálltak a Baloldal segítségével megválasztandó SPD-zöld kisebbségi kormány gondolatától, nagymérvű tanácstalanságot és zavart hagyva hátra a szociáldemokrata pártban.

Mondani sem kell, hogy a hamburgi választási kampányban Ole von Beust kereszténydemokrata polgármesternek ajándékszámba ment az SPD-n belül azonnal kitört vita a Baloldalhoz való viszonyról. Közvetlenül a választás után Michael Naumann szociáldemokrata csúcsjelölt lényegében azzal vádolta Beck pártvezért, hogy neki köszönheti rossz választási eredményét.

A felszínes pártpolitikai taktikázás mögött súlyosabb kérdések lapulnak. Az egyik kérdés a Baloldallal szemben elfoglalandó szociáldemokrata álláspont történelmi dimenziója. Az SPD a német politika leghosszabb töretlen demokratikus és jogállami tradíciójú pártja. A weimari demokráciát jól-rosszul (inkább rosszul) hordozó pártok közül egyedül az SPD képviselői szavaztak 1933-ban a nácikat végleg nyeregbe hozó „Ermächtigungsgesetz” ellen, tekintet nélkül saját személyes biztonságuk akkor már súlyos fenyegetettségére. A szociáldemokraták lettek a háború után az orosz megszállási övezetben a kommunista kényszer-pártegyesítés áldozatai, sokan közülük éppen csak szabadulva a nácik börtöneiből a kommunisták börtöneiben kötöttek ki. Nyugaton az SPD a godesbergi programmal sikeresen a modern, néppárti koncepciójú középbal politika útjára lépett. Szabad-e, lehet-e ilyen pártnak egy olyan párttal együttműködnie, amelyben többé-kevésbé a kommunisták a hangadók? A „bűnbeesés” ugyan a keleti tartományokban rég megtörtént, de itt úgy-ahogy még lehet az utódpárt erős regionális szerepével indokolni a tartományi szinten kötött koalíciókat. Koalícióra léphet-e viszont a nyugati tartományok valamelyikében az SPD azzal a Baloldallal, amelynek Oskar Lafontaine volt SPD-pártelnök a vezére, aki a xenofóbiáig bezárólag nem riad vissza a demagógiától?

A másik alapvető kérdés a német pártrendszer folyamatban levő átrendeződése. Hosszú ideig, a hatvanas-hetvenes években, lényegében három politikai erő szerepelt a szövetségi parlamentben: a balközép SPD, a jobbközép CDU/CSU és a kettő között a liberális FDP. Ebből három koalíciós lehetőség adódott: a CDU/CSU-FDP koalíció, az SPD-FDP koalíció és végül a CDU/CSU-SPD nagykoalíció. Mind a három lehetőséget végigjátszotta a politika - a nagykoalíció rövid, 1966-69 közötti korszaka, utólag szemlélve, afféle csuklópontnak bizonyult a hatalmi átmenetben a kereszténydemokraták vezette kormányoktól a szociáldemokrata vezetésű kormányokig egészen 1982-ig. Hacsak nem a nagykoalíció kivételes esete lépett fel, de facto mindig az 5-10 százaléknyi szavazat közt ingadozó liberálisok döntötték el, hogy melyik nagy néppárt fog kormányra kerülni.

Ezt az „ingaóra”-sémát már a nyolcvanas években megdöntötte a zöldek belépése a képbe. A szociáldemokraták sokáig úgy tekintettek a zöldekre, mint saját, kvázi természetadta szövetségeseikre. Mivel a zöldek egyik gyökere valóban baloldali, sőt részben szélsőbaloldali körökben keresendő (NATO-ellenes „békemozgalom”, trockista, maoista és egyéb kommunista csoportok), és sokáig ez az irányzat dominált, háttérbe szorult a másik gyökér: értékkonzervatív, a teremtés iránti keresztény felelősség által indíttatott csoportok fellépése környezetvédelmi célok érdekében. Csaknem feledésbe merült, hogy a zöldek egyik alapító tagja Herbert Gruhl, a CDU-ból kilépett képviselő volt, aki már a hetvenes években Ein Planet wird geplündert (Egy bolygó kifosztása) című könyvével a zöldek egyik programatikus pamfletjének szerzőjévé lett. Azóta évtizedek teltek el, és sokan a hajdan szélsőségekre hajlamos zöldek közül hihetetlenül gyorsan beépültek az establishmentbe - olyan gyorsan, hogy a „született” konzervatív megfigyelő néha a szemét dörzsöli, vajon jól lát-e, és azon elmélkedik, mi lehetett az erősebb: a burzsoázia diszkrét bája vagy a húsosfazekak vonzereje? Akárhogy is: az SPD-zöld koalíció árnyékában felnőtt egy új, pragmatikus és részben értékkonzervatív zöld generáció, melynek nem okoz alapvető problémát koalícióra lépni a CDU-val. Ezek a tényezők vezetnek Hamburgban az első tartományi szintű kereszténydemokrata-zöld koalícióhoz, ami a szövetségi politika szempontjából rendkívül fontos: kitörési pontot kínál a CDU/CSU-nak az eddigi egyopciós, a liberálisokra korlátozott helyzetből, felcsillantva egy új strukturális polgári többség lehetőségét.

A szociáldemokraták helyzete egyre bonyolultabb. Miközben a zöldek immár nem minden esetben automatikusan szövetségesek, valahogy viszonyulniuk kell a Baloldalhoz. A Schröder-féle „Agenda 2010” ellenzőiből az ex-SED-PDS utódpárt szervezeti potenciáljával kombinált Baloldal hirtelen a választóközönség eddig szétszórt tiltakozó hajlamú részének gyűjtőmedencéjévé vált. A hagyományosan korporatista berendezkedésű német társadalomban látensen mindig is fennállt az averzió a kapitalizmussal szemben. Ezt az ellenérzést a „rajnai kapitalizmus” sikertörténete és az elrettentő reálszocialista példa jelenléte a saját, megosztott országban sokáig elnémította. Ma már azonban az utóbbira a fiatal generáció alig emlékszik saját tapasztalatból, az előbbit pedig megtépázta a globalizáció - akkor is, ha összességében Németország a globalizáció nyertesei közt található. Tény viszont az, hogy a vagyonból és a munkából származó jövedelmek közötti olló egyre inkább az előbbiek javára nyílik, ami érthető módon sérti olyanok szociális igazságérzetét is, akik alapjában véve nem szimpatizálnak a kommunistákkal. Meinhard Miegel szerint (Die deformierte Gesellschaft, Berlin 2003, 162. ) a kilencvenes években a pénzvagyon 90%-át a társadalom felső 50%-a birtokolta. Mindehhez hozzájárul és kapóra jön a Baloldalnak, hogy a gazdasági vezetők egy része erkölcsileg nincs helyzete magaslatán, mint azt a liechtensteini alapítványokba a fiskus elől átmentett tetemes összegek története mutatja.

Két kitörési pont kínálkozik a polgári jobbközép esélyeként arra, hogy a társadalom egy része által szubjektíven érzékelt igazságtalanságot felszámolja. Az egyik korántsem új, de még mindig messze nem kellő súllyal szerepel a német politikában: a „kiművelt emberfők” ügye, a társadalomba integrálódás és felemelkedés esélye a tanulás, oktatás eddiginél sokkal intenzívebb támogatásával. A másik: az előbb említett jövedelmi olló nyílásának csökkentése a munkavállalók széles rétegeinek produktív tulajdonhoz juttatása révén - természetesen nem kommunista stílusú kisajátítással vagy drasztikus újraelosztással, mert ez utóbbi magát a felhalmozási hajlamot teszi tönkre, amit pedig éppen a globalizáció körülményei között a társadalom semmiképpen sem engedhet meg magának. Az ötlet szintén nem új, bár részleteiben továbbra is új megoldásokra van szükség, ami komoly kihívás a konzervatívok innovációs képessége számára. A háború utáni Nyugat-Németországban több kormány is nekifutott ennek, majd csekély részeredmények után a szakszervezeti funkcionáriusok konok ellenállásába ütközött, akiknek eszük ágában sem volt (adott esetben fölöslegessé téve saját pozíciójukat) saját védenceikből kiskapitalistákat formálni. Más szóval: noha a polgári oldal is mulasztott, tevőlegesen a szociáldemokratákkal szorosan összefonódott szakszervezeteket terheli a felelősség egy része nemcsak a termelő vagyon valóban igazságtalan elosztásáért, hanem a kommunisták visszatéréséért is. Nem ártana ezen elgondolkozniuk.



« vissza